Sosehol - Shephatiah & Auréle

Legyen bár a muglik, vagy a varázslók világa, egyszer mindenki számára eljön az a pillanat, amikor kijelentheti, ez is csak egy olyan nap, mint a többi. Azt gondolnánk, egy iskolában erre viszonylag kevés esély van, tekintve a kölykök változatos ténykedését és mégis... valamiképpen egy idő után rutinná válik. Ismerős arcok jönnek-mennek, a folyosók megszokottá válnak, az apró-cseprő csínyek, tinidrámák, pontlevonások és osztások semmi újat nem nyújtanak, a problémakezelés rutinosan jön, a reggeli-ebéd-vacsora nagytermi triumvirátusa ismétlődő körforgássá ahol valójában és végeredményben semmi nem változik.
Ott van például Collins a Hollóhát asztalánál. Barna haj, barna szem, tökéletesen átlagos kölyök, átlagos jegyekkel, kiemelkedő képességekkel asztronómiából és számmisztikából. Most bosszús képpel bámul az álságos varázsmennyezetre, melyen a kinti vihar úgy tombol, mintha a világmindenség sorsa múlna rajta. Valamit magyaráz a mellette ülő szemüveges, tudálékos fejű kissrácnak, aki látványos sóhajjal temetkezik bele a könyvébe. Abszolút nem érdekli az időjárásról való cseverészés annak ellenére, hogy ezt a kört minden reggel eljátsszák. Collins állandó elégedetlenségét felkeni a dzsemes-mogyorókrémes pirítós tetejére ugyanazokkal a lusta, tunkolós, trutymákos mozdulatokkal minden átkozott reggel. Saját üteme van minden mozdulatnak, a szájmozgásnak, a fáradt sóhajnak...
A kés megáll, ahogy valaki felnyerít nem messze. A Griffendél asztalánál Dawson ismét az arcába robbantotta a töklevét, beterítve egyúttal szomszédjai reggelijét. Nincs új a nap alatt, ezt legalábbis mintha heti rendszerességgel játszanák el és a kölyöknép még mindig nem tanulta meg, hogy ne üljön a kísérletező kedvű fiú közelébe. Szerencsétlenségére Félig Fejnélküli Nick - ahogy a kölykök nevezik igencsak tiszteletlenül - szintén bekerült a szórásba, így most a szerencsétlenül járt kölyök hosszadalmas és legnagyobb dermedtségére erősen szellemjárta kioktatást kap a ház becsületéről. Az arcára fagy a mosoly, ahogy néhány beszólás után a szellem átsiklik rajta. A hatodéves Ackerman megveregeti Dawson vállát. Nincs gond, a robbantós képességei jól jönnek majd a kígyók ellen.
A borzok asztalánál kisebb hangzavarral most esnek be a késők. Vagy elfelejtették, hogy reggeli van, vagy szimplán csak ellustálkodták az időt, ki tudja. Az is lehet, hogy pillangót kergettek a klubhelyiségben, az ember sosem lehet náluk biztos a dolgában. Anderson - akiből minden bizonnyal sokak bánatára mégsem lett tejtárolásra szolgáló cserépedény - épp egy irdatlan méretű, formátlan csomagot próbál lekötözni egy rendkívül csapzott, ázott és megviselt uhuról, aminek szemrehányó pillantásától a kölyök csak még sietősebben és ügyetlenebbül próbálja kibogozni a csomókat. Egyesek nevetnek rajta, mások hasznos tanácsokkal igyekszik ellátni, minek végén a csomag - a bagoly vijjogó elégedetlenségére - a földre pottyan és szanaszét szórja sütikkel bélelt tartalmát. A kölykök nevetésébe irritált sziszegés vegyül kicsit távolabbról.
A Mardekár asztala fájdalmasan komornak hat a többihez képest. Első pillantásra nehéz megállapítani, hogy miért, a kölykök beszélgetnek, nevetgélnek, pletykálnak, néhányan nyilván a többi asztal ténykedését kritizálják jól bevett szokás szerint. Minden a szokott rendben zajlik és mégis... valahogy túl nagy a csend. El kell telnie némi időnek, míg nyilvánvalóvá válik, hogy az állandó bajkeverésért felelős szociális központ nem végzi szokásos reggeli teendőit.
Minden várakozás ellenére a vörös üstök ott virít a zöldek táborában, pusztán tőle szokatlan módon csendben van. Az asztalra könyökölve, összekulcsolt ujjaival támasztja a száját, meredt, szürke pillantása alatt még ilyen távból is látható sötét karikák húzódnak, mintha napok óta nem aludt volna, pedig... egészen bizonyos, hogy Friccs úr nem jelentett kihágást mostanában. Furcsa módon az utóbbi egy hétben semmiféle bonyodalmat nem jelentett senki a vörössel kapcsolatban azt leszámítva, hogy a szokottnál is jobban elhanyagolja tanulmányait. A máskor éles fényként minden kis molyt bevonzó jókedv mintha a tökéletes ellentettjére fordult volna, s annak demoralizáló hatása több helynyi kihagyást okoz a környezetében. Csak a hetedéves Rhyes próbálkozik be nála egyszer, MacEalair irritált, harapós hangulata azonban viszonylag gyors véget vet a dolognak, amikor felpattan a helyéről és megindul kifelé. A tányérja érintetlen.
A koncentrált figyelem, mintha buborékként pattanna szét, ahogy a fiú távozik a nagyteremből, a világ visszatér a megszokott kerékvágásba, a mennyezet haragos, felvillámló moraja pedig már nem zavar Collinson kívül senkit sem.

- Professzor úr. Ráérne egy percre? - Marcus Rhyes magas, széles vállú, villogó szemű végzős kígyó. Éltanuló, látszólag kikövezett úton az átoktörői pálya felé, gyakorlatilag fél lábbal már a minisztériumban van. Határozott, szépen szabott vonásai most komornak hatnak az átváltoztatástan terem vörös-zöld árnyalataiban, árnyékolt vonásai ellenére is érződik rajta azonban, hogy merőben kényelmetlen számára a szituáció. Nem egyszer és nem is kétszer gondolta meg, hogy szükség van-e erre a beszélgetésre, vagy sem.
- Az egyik diákjáról lenne szó. - Az óráról spurizó utolsó tanuló csak egy pillanatra néz hátra, mielőtt elhagyja a termet. A lány hosszú, vörös tincsei meglibbennek az ajtóban, emlékeztetve környezetét, hogy a reggelit leszámítva a mai napon ez volt az egyetlen vörösség, amit látni lehetett.

- Persze. - Marcus nem egy problémás alkat. Alapvetően csendes, nyugodt, vízszerű jellem, amelyről az értelmesebbje sejti ugyan, hogy mint bármely folyó, a megfelelő viharban éktelen haragra képes gerjedni, ám ezen állapotban legfeljebb csak balga katasztrófaturisták, avagy olyanok láthatták, akik túl közel állnak hozzá. A fiatal férfi hangulata - mert fiúnak már aligha nevezhető - békés, saját, gondos munkával kivájt medrében folyó, precíz sodrás. Hiába vannak ezúttal órán kívül, a kékek figyelme megmarad a professzor mozdulatain, holott neki nem sok problémát okozott a transzformáció. Pudli helyett ugyan apró termetű pomeránit varázsolt a gólemjéből pusztán esztétikai okokból kifolyólag, a kis vakarcs pedig igen vidáman rohangászik a lomha pudlikat lefárasztva abban a bizonyos dobozban.
- Csak nyugodtan, nem sietek. - Elég tisztelet szorult belé ahhoz, hogy ne sürgesse a professzort annak ellenére, hogy benne nagyon is nyugtalankodik saját ügyének gondolata. Hátrapillant, ahogy a szék közelebb kocog hozzá, csak leheletnyit mozdul előrébb, mielőtt netalántán kiüthetné a lábát a helyéről. A harapós, de tanáruralta káosztól övezve ül le a felkínált helyre, a következő pillanatban pedig hátrahúzza a fejét, ahogy a macskafelleg keresztülrepüli érte a fél szobát. Becsületére szóljon, alig rándul össze a becsapódástól, a szürke szörnyeteg milliméterekkel kerülte el a kényes részeket. Lapos fényű pillantása végignéz a szőrgolyón, tessék-lássék még meg is simogatja, de különösebben nem a jó rabszolga típus. Jobb szereti, ha az ő igényei is kielégítésre kerülnek a másokéval párhuzamosan. Vagy előtt.
A szeme sem rebben a vérfröcsögésre, pedig hűvös pillantása előtt erősen morbidnak tetszik a jelenet.
- Inkább én kérnék elnézést, amiért alkalmatlan időben zavartam meg. - Nem biztos, hogy nem bánta meg egyáltalán, hogy megtette. Hogy itt ül, merőben nevetségesnek tűnik és az érintett valószínűleg amúgy is lekaparná az arcát érte. Nos... legközelebb majd tán szóba áll vele és elkerülhetőek az ilyen kínos ügyletek.
Megrebbennek a sötét pillák a visszakérdezésre, a kékek kutatóan figyelik a hasonszínű szempárt, mielőtt lassan biccentene.
- Ezek szerint nem csak nekem tűnt fel, hogy mostanában még magához képest is szokatlanul viselkedik. - Mi másból is következhetne a MacEalair kapcsolat? Nem mintha nyílt színtéren játszanák a kettejük kis performanszát, elvégre a Mayall kölykön kívül nemigen tudnak róla mások már feltéve, hogy nem járt el a fiú szája. Kár volt elvesztenie a fejét.
- Elnézést, hogy ezzel fárasztom, nem lennék itt, ha nem gondolnám úgy, hogy komoly probléma van. - Kezdi meg kissé vontatottan. Valahogy árulónak érzi magát pusztán attól is, hogy itt van és Auréleról beszél. Halkan sóhajt. - Másfél héttel ezelőtt egy trágyagránátos eset miatt Friccs úr büntetőmunkára fogta a negyedik emeleti folyosón Tom Emersonnal egyetemben. Emerson saját bevallása szerint semmi szokatlan nem történt azon az estén azt leszámítva, hogy "neki kellett végeznie a takarítás nagyját". Na most... MacEalairről sok minden elmondható. Köztük az is, hogy a büntetőmunkáit nagyobb odaadással végzi, mint a tanulmányait. - Számára is rejtély, hogy mégis mi jó van ebben a vörösnek, de ezt már nem teszi hozzá. - Nem tudom, mi történt valójában, de azóta... máshogy viselkedik. Nem eszik, nem alszik, nem jár el az edzésekre és nem beszél a társaival. - Vele sem. Nyilvánvalóan ez számára a legnagyobb probléma, amiből ugyan sok dolog következtethető, de pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb ennél.
- Szeretném megkérni professzor, hogy beszéljen vele. Magának van tekintélye a szemében, talán hajlandó lenne mondani valamit.

Másokkal ellentétben Marcus nem szórakozni jár ide. Még csak nem is azért, mert a szülei súlyos elvárást terhelnek rá, mert bárki is megkívánná tőle, hogy erején felül teljesítsen, hanem mert ő ezt akarja. Elvár egy bizonyos magatartást magával szemben, egyúttal önmagától is, céljai vannak, jövője, elköteleződése, tehetsége és... aggodalma. Az utóbbi olyasmi, amit kifejezetten nem szeret.
- Köszönöm, bár a füle egy kicsit hegyesebb lett a kelleténél. - A maximalista. Nagyjából nagyítóval lehetne csak észrevenni, hogy egy leheletnyit felfelé ívelnek azok a fülek a tökéletes lekerekített forma helyett. Amilyen kritikus a saját munkájával, olyannyira érdektelen a macska hízelgésével szemben, tudomásul veszi a dorombolást, de nem jutalmazza újabb simításokkal. Hogy egyáltalán az ölében lehet, jutalom, bár tény ami tény, olyan lények is odajuthatnak manapság, mint egyes vörösök.
A légkör nem is igazán bizalmatlanságnak nevezhető, inkább amolyan... természetes távolságtartásnak, amit ilyen közelségből már igen nehéz megtartani. Ha nem is az aurájába, a professzor belehajol ebbe a térbe és bár nem pukkad szét szappanbuborékként a köztük húzódó határ, azért eleget szelídül ahhoz, hogy belekezdjen a mondandójába.
- Ez érthető. - Érthető, de vitatható, habár igencsak távol áll tőle, hogy hangot adjon személyes véleményeknek a szükségesen kívül. Véleménye szerint az a baj az olyan személyiségekkel, mint a vörösé, hogy a többség nem akarja észrevenni, ha ilyen típusú problémák vannak vele, mert egyszerűen csak örülnek, hogy épp nem okoz gondot. Pozitív megerősítés, hogy Blackbridge nem ezt a tendenciát mutatja, bár eddig is sejtette. Ha nem így lett volna, most nem ülne itt. A túl erőteljes figyelem persze megérne egy misét, de... túlesik rajta és már itt sincs. Ez volt a terv, nem igaz?
A csendes kérdéstől megtorpannak benne a gondolatok egy pillanatra, a puszta lénye visszahúzódik a beszélgetéstől a kék szemek börtönében, bár a pozíciója alig sem változik.
- Nem, ezt nem állítanám. - Hazudna, ha az ellenkezőjét állítaná, elvégre... tényleg nem barátok. Szexpartnerek, ez pedig - gondoljon bárki, bármit a kamaszkori viszonyokról - igen nagy különbség. - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy aggódó kviddicsszurkoló vagyok, aki szívén viseli a csapat tagjainak hogylétét és ebből eredő teljesítményét. - Mindketten tudják, hogy a kis megfigyelése túlmutat ezen. Még csak nem is átverni próbálja, egyszerűen a kérdés számára személyes jellegű, ez pedig részéről nem képezi és nem is képezheti megbeszélés tárgyát.
Amíg beszél, pillantása a noteszre téved. A pozícióból ítélve a másik nyilván nem bánja, ha figyelemmel követi a ténykedését, bár egyelőre nem tud következtetéseket levonni belőle.
- Elképzelhető. - Biccent a kérdésre, mert igen élénken emlékszik még arra, amikor legutóbb a szőkével "gond" volt. - Ettől függetlenül kétlem, hogy ő lenne a forrás. Ugyanúgy viselkedik vele, mint a többiekkel. - A látszat ellenére a szőke is képes bizonyos temperamentumosságot prezentálni a "megfelelő" viszonyok között, de erősen kételkedik benne, hogy Mayall ennyire a vörös nem létezőnek titulált lelkébe tudott volna mászni. A gondolat valahogy mégis... megragad benne. Meglehetősen kelletlen érzés.
Végighallgatja a férfi okfejtését és látja benne ugyan a logikát, de... ennél sokkal jobban ismeri már a vöröst. Enyhén megcsóválja a fejét.
- Könnyen lehet poszttraumás stressz is, de nem vagyok alkalmas ennek megítélésére pszichológiai ismeretek híján. Csak annyit szeretnék, hogy valaki nézzen rá, aki felelősséget tud vállalni érte. - Mert ő nyilvánvalóan nem tud annak ellenére, hogy minden elővigyázatosságot nélkülözve megpróbálta reggelinél és előtte többször is a klubhelyiségben, folyosón, bárhol. A vörös egyszerűen csak nem úgy reagál, ahogy... kellene.
A füzetke hirtelen értelmet nyer a következő szavaktól, beleegyezően biccent a kérésre és láthatóan megkönnyebbül valamelyest a ráutaló magatartást látva.
- Köszönöm, professzor. - Mintha csak erre várt volna, kikanalazza a macskát az öléből és feláll a székből. Már épp visszarakná az alig felmelegített helyre, mikor a kérdéstől összeszaladnak a szemöldökei.
- Mayall szerint sokat jár festeni mostanában. - Elmereng egy szívdobbanásra, halkan hümmög, mielőtt felpillantana. - Jobban belegondolva, reggel is ezzel rázott le. Azt mondta mennie kell festeni.

Nyilvánvalóan Marcus sem véletlenül lett a Mardekár ház tagja, ahogy egyikük sem. Ez nem az a ház, ahova jobb nincs alapon hajigálja a süveg az ifjú delikvenseket és lényegesen több kell az alkalmasságihoz, mint némi ambíció és önmagunk felé felállított bizonyítási vágy. A Mardekár címere azonban még nem jelenti, hogy egyik kígyó ne törődhetne a másikkal. Főként, ha az a másik még hasznot is hajt neki.
Tisztában van azzal, hogy a férfi átlát a hazugságon, bár az annyira nem is minősül hamisnak, pusztán... az igazság egy nagyon elhanyagolható, szilánkos hányadosa. Érdekli, vagy sem, a professzor a tanára, házvezetője, gyakorlatilag kirendelt gyámja az iskola ideje alatt nagykorúságától függetlenül és nem állnak olyan baráti kapcsolatban, hogy ilyen részletességben vitassák egymás életét. Főként akkor nem, ha prefektus létére heti rendszerességgel szegi meg a szabályzatot. Az ember fia nem vágja maga alatt a fát, a jóhíréről nem is beszélve.
- Nyilván nem mondok újat ezzel, de nem lesz könnyű dolga. - Figyelmeztet előzékenyen és nem. Nem jókedvéből rótta rá ezt a feladatot, bár nyilvánvaló okokból nem fogja megjegyezni, hogy ha rajta múlna, már sokkal egyszerűbben észhez térítette volna ővörösségét. Ki tudja? Az egyszerű megoldás néha valóban hatékonyabb, mint rögtön belebonyolódni a problémába, elvégre mégiscsak Chester van vele a legtöbbet.
Őszintén szólva már önmagában meglepő, hogy bármilyen személyes információt kap a kérdésben. Piton professzor egészen más megközelítésből szemlélte az ilyesfajta dolgokat és bár minden tekintetben felnézett az egykori házvezetőre, nagy valószínűség szerint hozzá soha nem fordult volna hasonló kéréssel.
- Ezért nem tudom hibáztatni őket. Nehéz önszántunkból együttérzést tanúsítani valaki iránt, aki minden segítő kézbe beleharap. - Mert tévedés ne essék, az hogy aggódik érte, még nem jelenti, hogy nincs tisztában Auréle bűneivel, felszínesnek hazudott, súlyosan pszichológiailag roncsolt személyiségével. Ha másból nem is, hát a szexuális perverziókból egyértelmű lenne, arról pedig igencsak sokat tud immár két év távlatából.
Eltartja a macskát magától, ahogy az rugdalózni kezd, kérdés nélkül visszaadja gazdájának a biztonságos karomtávolságba. Ki tudja, honnan került elő a sárkánypálca, most mégis egyetlen intésre tűnnek el róla a mementóként hátrahagyott szőröcskék.
Elkomorodik a tekintete. Van valamilyen meghatározhatatlan, kellemetlen árnyéka ennek a kérdésnek, mely most sötétebb tónusba festi a kékeket, enyhén moccan tagadólag az álla.
- Nagyon... elutasító ebben a témában, legjobb tudomásom szerint senkinek nem mondta meg. - Felveszi a táskáját a földről, visszaakasztja a vállára. - Igazán nincs mit. Megköszönném, ha nem mondaná neki, hogy itt jártam. Attól tartok, nem venné jó néven. - És bár nincs baja a karmolással, a bandának visszaadott vörös büntetésből nemszexelek veled témaköre messze nem minősül jobb kategóriának.
Résnyire nyílik előtte az ajtó, amikor hirtelen megtorpan a távozásban, keze megáll a kilincsen. Megáll ott néhány szívdobbanás erejéig, mielőtt még utoljára hátrafordulna.
- Egyszer hallottam panaszkodni a Véres Báróról. Azt mondta, a szellem rávette egy alkuval, hogy fesse meg őt. Persze nem vettük komolyan, szokása kiszínezni a történteket, de ettől függetlenül nem kizárt, hogy igaz volt. Egy próbát megér, ha a Báró tudja, hol érdemes keresni. Viszlát, professzor! - Biccent végül és ezúttal valóban távozik azzal a tudattal, hogy a probléma ezúttal már jó kezekben van.

- Valóban. - Ért egyet a megállapítással engedékenyen és valahol mélyen örül, hogy a professzor lényegesen komolyabban veszi a diákok problémáit, mint a legtöbb tanár tenné. Azon felül, hogy nyilvánvalóan nem értékelhető pozitívan "áldozati" szemszögből a jelenléte ebben a beszélgetésben, komolyan úgy gondolja, hogy szükséges. Még a kígyóknál is előfordul, hogy túl sok a beharapott méreg és a túladagolt dózisra az elszenvedő érzékennyé válik.
- Természetesen nem. - A tanerő arcát figyeli. Különös irányt vett ez a beszélgetés, bár ez már aligha játszik a kényelmetlenségére, inkább valamiképpen... meglepő. Érdekes. - Azt mondom, én nem tudom hibáztatni őket. Felesleges energiabefektetés lenne valamiben, ami az én szintemen irányíthatatlan. - Mondhatná úgy is, hogy semmi köze hozzá, elvégre... felnőtt varázslókról beszélünk. Tanárokról. Nem az ő feladata megváltoztatni az alapvető gondolkodás és gondoskodás elvét errefelé, azon a szinten machinál, ahol hatást is képes elérni.
- Nos... nem állítanám, hogy ez példátlan lenne. A Roxfort története tele van utalásokkal hosszabb-rövidebb eltűnésekre, de szerencsére a diákok többsége megelégszik a járt utakkal. - Csak az olyan nyughatatlan csínytevő rókák, mint Auréle nem bírnak megülni a seggükön anélkül, hogy minden részletét megismerhetnék annak a titoknak, ami nem tartozik rájuk. Vagy mégis. Elvégre ki másnak építették ezt az iskolát, ha nem a diákoknak? - Köszönöm. - Biccent végül és valóban hálás a tapintatosságért. Legyen bár titokgyűjtögető, Aurélenak nincs szüksége minden apró részletre.
Megadja még a hirtelen felvetődött információt, mielőtt mintha mi sem történt volna alapon távozna a tanteremből. Eredeti szándékai szerint azonban éppúgy nem találkozik a vörössel, mint senki más.

A Véres Báró messze nem volt olyan egyszerű mulatság, mint az ember elsőre számíthatta róla. Függetlenül a szellem vérfagyasztó jellemétől, bárki arra gondolhatna, hogy a tanári tekintélynek rögtön engedelmeskedik jó kísértő szellemként, ám... a Báró üres, halott szemei hosszan tanulmányozták a férfi arcát, amint az üvöltése alább hagyott a nemkívánt jelenlétre. A pillantása éppúgy megdermeszti a lelket, mintha egyenesen ki akarná hámozni a testből rétegről-rétegre, hogy aztán apró lepeljeit elrejtse véres ruháinak minden jóságot elnyelő felszínén. Mintha azt várta volna néhány pillanat erejéig, hogy Shephatiah ettől meggondolja magát, ám végül feladta a próbálkozást.
A beletörődése kifejezetten haragosnak érződik, hidegen forrong a levegőben, ahogy megindul a kívánt irányba és Nick simulékony, segítőkész jelleméből fakadóan nem nehéz kitalálni, hogy nem azért siklik a falakon keresztül, mert képtelen felmérni azok létezését, vagy az emberi testre gyakorolt képtelenségét, hanem mert büntet. Megteszi, amit a tanár kér tőle, de mert ezzel saját ígéretét kell megszegnie, messze nem jószándékkal teszi. Ha a szagát nem is, a fagyos hangulatot, a diákok sikkantásait, Hóborc menekülését, a függönyök libbenését és a harag nyomait ha nem is könnyű, de nem lehetetlen lekövetni.
A szellem a pincefolyosókon emelt fővel, de már belátható terepen úszik végig. Szemrehányása beszédes, bár egy szót sem szól, ellibben a klubhelyiségük mellett, túlcsordul a főútvonalakon és egy, a tömlöcök felé vezető, szűk mellékfolyosón vezeti végig a tanárt.
A szürke falakon - a Roxfortra igencsak jellemző módon - festmények kígyóznak saroktól-sarokig. A terület elhanyagoltnak, a szokásosnál porosabbnak és járatlanabbnak tetszik, a levegő hűvösebb az átlagosnál és valahogy kényelmetlen itt lenni. Mintha a szűk járatot valódi kígyóknak, nem pedig embereknek tervezték volna, habár ez az érzés egyszerű tévképzetnek tetszik.
A Véres Báró nem pillant rá a tanerőre, bár stílusosan megvárja, amíg a férfi látótávolságon belülre ér és csak utána úszik be a falba. Mire Shephatiah odaér, a szellemnek hűlt helye, csupán egyetlen furcsa, megfakult, aranykeretes kép figyel vissza a férfire. Első pillantásra semmitmondónak tűnik, egyszerű éjszakai, erdei kép, a háttérben egy gótikus stílusjegyeket őrző kúria sziluettje, előtérben pedig összehajló ágak és bokrok között egy nyilvánvalóan elrejtett, de a festő szemszögéből felfedett méretes, különös szimbólumokkal ellátott láda pihen. Egykori láncai megtörten vonaglanak a földön, mint sok apró fémkígyó, a láda ezüstös kulcslyukából pedig sápadtan derengő fény árad, akárha valami érzéki csalódás lenne.

- Zavarba hoz, Mr. Blackbridge. - Hívja fel a figyelmet a mély, érdes hang, mégsem látszik rajta a zavar úgy istenigazán. Nem önti el pír az arcát, nem remeg meg a hangja, hiányzik a kölykös nyugtalanság, a figyelme mégis felpiszkált, fényes testű, csúszós kígyóként tekeri körbe a férfi alakját. A kékek éles figyelme csak egy szívdobbanásig pihen el hosszabban a mosolyra ívelt ajkakon és ettől abban az egyetlen pillanatban képlékennyé válik a világ, a lehetséges végkimenetelek egy pontba sűrűsödnek, akár a ragadozók falkája a préda előtt.
Megtörik a pillanat, ahogy megfogja a férfi meggondolatlanul felkínált kezét. Talán szokatlan a kézfogás tanár és diák között, most mégis valamiképpen odaillőnek hat. Rhyes kézfogása kemény, határozott, mégis erőfitogtatástól mentes élmény. Egy olyan személyiség szorítása, ami egy alkalmas pillanatban képes felemészteni, míg az alkalmatlant felismerve méltósággal vonul vissza egy igencsak felhergelt pomeráni pudlinevelő acsargásának aláfestőzenéjére.

A szellem is tudja. Ott van a jelenetben, a sokszáz éve halott és friss élő pillantások összekapcsolódásában, ahogy az élettelen lény megfelelő polcra helyezi a különböző kötelességeket. Tartozik a fiúnak az alku révén és tartozik a Roxfortnak, mert a falait járja, mert itt lehet és közel maradhat ahhoz az egyetlen személyhez, aki valaha is fontos volt. Büntetésének súlyos láncait sehol nem viselhetné ilyen súllyal és kitartással.
Tudja, a kettő közül melyik az erősebb kötés.
Senki sem kötelezheti arra azonban, hogy örüljön. Talán Merlin maga sem lenne képes rá, a Szürke Hölgy pedig sosem kívánta viszonozni a Báró figyelmét, nem változott ez halálában sem. Mit sem törődik hát a szellem a tanári kényelmetlenséggel, a vicsorgást fel sem veszi, egyszerűen csak elvégzi a feladatát úgy, hogy a segítség tényére ne lehessen panasz, még ha a módszer nem is nevezhető éppenséggel figyelmesnek. Ugyan, mi más is várható a Mardekár ház szellemétől?
Auréle illata forró, vörös, festékkel kevert lenyomatot hagy a folyosón. Egymás fölé rétegeződnek a különböző időszakok illatmintái biztosítva, hogy a fiú olyan sokszor járt erre, ami alapjaiban írta bele magát a folyosó elvárásaiba. A kövek megőrizték azt, amit megőrizni érdemes, mert ha az élők közül kevés is gondolja úgy, a Roxfort maga meglátta az ifjú varázslóban azt, amiért tanulmányoktól, hajlandóságtól függetlenül méltó diákként járhatja a folyosókat. Nem is annyira meglepő, elvégre igen friss még az emlék, ahogy a parapálma átváltoztatása óra előtt úgy nyargalt keresztül a Roxforton a kölyök, akár egy szellem tenné. Mintha nem lennének falak, melyek gátolják, Bárók, akik szemrehányó, vérfagyasztó jelenlétükkel dermesszék, a falikárpitok felismerik az érintését, a festmények a festékillatot, ami közülük valónak bélyegzi, a páncélok és szobrok a forró lendületet, amire vágyhatnak akkor is, ha nekik nem adatott meg. Mint oly sokan másoknak előtte, akik megfelelő odaadással kezelték, a Roxfort most Auréleé.
Nem nehéz felismerni a kulcslyukról vett szagmintában a nyugtalanságot. Mikor utoljára erre járt, a fiúban olyan erőteljesen lüktetett ez az érzelem, hogy a biokémiai reakciók nyomot hagytak a térben, beszivárog az érzékeny szimatba és a folyosó hirtelen ellenségesnek tűnik tőle. Paranoid képzeteket kelt, idegességet, nyugtalanságot, sürgetést. A puttó szemrehányó pillantását aláfesti a festmények sutyorgása és mégis... mindegyik elhalkul, ahogy a zordónyi farkaskutyából emberré válik és az érzékek elcsendesednek.
A koppintásra a képen vonagló láncok hirtelen ellenségessé válnak, felhergelt, láda alá szorult farokhegyű kígyókként emelik fel magukat a földről, sziszegés helyett azonban lánccsörgés felel a próbálkozásra.
Az első figyelmeztetésre senki nem felel, ellenben a másodiknál valaki halkan, de meglehetős drámaisággal sóhajt a közelben.
- Nem fog kijönni. - A fiatal, női hang puha, dallamos tónusa olyan közel csendül, mintha egyenesen mellette állna. - Még ha hallaná magát, sem tudna. - Csak a második megszólalásra tűnik fel a kettővel arrébb húzódó, hasonlóan aranykeretes festmény, mely talán ugyanannak az erdőnek egy másik szeglete. Fiatal lány ül keresztbe tett, hosszú porcelánfehér lábakkal egy hosszan kígyózó, masszív fakó gyökéren, az erdő sűrűje teljes egészében kitakarja az éjszakai hátteret. Az előtérben a fű fekete a meleg narancssárgával lobogó tábortűz fénykörén kívül, a fény azonban kellemes bujasággal árnyalja a női alak meztelen bájait, melyet csupán a testén viselt, elképesztően puhának ható prémes, rőt állatbunda takarja valamelyest. Testének középső vonalát szinte teljes egészében szabadon hagyja, ám a keresztbe tett lábak, a mellek elé omló rézvörös haj megőrzik a szemérem látszatát. A fiatal nőnek rendkívül szép, porcelánszerű, rózsás arca van, telt barackszín ajkai, mandulavágású, sűrű fekete szempillákkal keretezett zöld szeme.
- Mit akarsz tőle? Nem jár ide más rajta kívül már hosszú-hosszú ideje. - A nő figyelme egy az egyben Shephatiahra irányul, hosszú ujjai végigsimítanak a szőrmén, ahogy kissé jobban beburkolózik a hideget érzékelvén. Különös bár, de sem a tűz, sem a prém nem tűnik teljes egészében a kép részének. Ha az ember elég ideig figyeli, egészen olybá tűnik, hogy a színei frissebbek, élénkebbek, a részletgazdagság a kép többi részével ellentétben hiperrealista, akár ha szálanként húzták volna az ecsetvonások.

Pedig ennek az iskolának megvan a maga sokszínű, titokzatos lelkivilága éppúgy, ahogy a nebulóknak. Ez utóbbiak azok, akik egészen a tejfelesszájú éretlen gyerekkortól kezdve, tanteremről-tanteremre járva nőnek fel, s bár az elsősök még nem tűnnek másnak apró, neveletlen, megszeppent kis lényeknél, a végzősök egy része már nagyon is felnőttnek hat. Marcus eleganciája ebből ered, a tényből, hogy már alkalmas az iskolán kívüli létezésre olyan feladatokra, amik túlmutatnak a tanulmányi korlátokon, a prefektusi szabályrendszeren, vagy épp egy rosszkedvű diák megsegítésén. Ő már többre hívatott és ez az, amit képviselnie kell, míg Auréle... nos. Valami egészen más végletet szimbolizál, aminek azonban éppúgy nincs már köze az ártatlan gyermeki évekhez.
Shephatiah Mardekár Malazár területén jár. Nem ez az egyetlen és nem is ez a legelőkelőbb, mégis letekeredik a tudás a falakról, felcsavarodik az útonálló kőszobrokra, melyek még fullasztóbb szűkösségre kényszerítik a teret, elősziszeg a kövezetből és aláereszkedik a plafonról, míg a túlzsúfoltság érzésével az erre járó maga is levedleni kényszerül az emberbőrt. Erre nem jár az oroszlán, a borz, de nem vetődik a holló sem, mert ami ide téved, azt kígyóbőrökbe öltöztetik.
A női hang kuncog a férfi meghátrálását látva, élénkzöld szemei derűsen hunyorognak, ahogy amaz elé siklik. Kissé előrébb hajol a kérdésre, a bunda enyhén szétnyílik, míg a narancsos lángok benyalnak az árnyékok közé, sejtetve a karcsú alak szemrevaló vonalait.
- Mert Ő nem engedi neki. - Súgja bizalmasan, apró mosollyal a száján egyenesedik ki újra. Természetszerűleg kelleti magát a fókuszálódó figyelem előtt, a pőre test éppolyan nyughatatlan, mint a vörösök személyisége általában, együtt mozdul a pillantással, a vörös tincsek pedig minden apró légvételnyi kis mozzanattal birizgálják a figyelem elcsúszó kékségét. - Még nem fejezte be a festményt. - Dorombolja telt hangon, mintha csak visszakövetelné magára a férfi pillantását a rendkívül lényegtelen erdei tájtól, ahol sajnálatosan egy Auréle sem pózol fához kikötözve, pedig kétség kívül illene hozzá. Vörös a vöröshöz, ennél nagyobb katasztrófát ki más okozhatna?
- Miért, te tudod, ki vagyok én? - Kérdés és szégyenérzet nélkül tegez, mert joga van hozzá. Valahogy teljesen egyértelmű a hangtónusból, hogy a festéklány így gondolja. Ki tudja, mióta porosodik idelent, de a kép minőségéből, a festék ránézésszerű korából ítélve évszázadokról beszélünk. Mindenképpen idősebb nála.
- Ó, igen. Mesélt rólad. Shephatiah Blackbridge professzor, ugye? Milyen különös név. - A lány kuncogása rövid, kellemes buja kis hangjáték, előkelő mozdulattal int engedélyt. - Csak tessék. Vigyázz a tüzemre, nagyon érzékeny. - Figyelmeztet azért, könnyed mozdulattal emelkedik fel a gyökérről, hogy közelebb sétáljon maga is a tűzhöz. A lángok fénye élesen kirajzolja ugyan mezítelenségét, rendkívüli módon ért ahhoz, hogy kihasználja a festmény nyújtotta árnyékokat, fényeket és lángokat önmaga titokzatosságban tartásához. Leguggol a tűz másik oldalán, kinyújtja felé a kezeit melengetve, ahogy a férfi is kinyúl érte.
A narancs festék nem friss, ez teljesen egyértelmű. Ideje volt magába inni némi port, megszürkülni árnyalatnyit a fénytelen falak között és mégis lényegesen, sokkalta frissebbnek hat, mint a környezet körülötte. Erre a festményre valaki ráfestett.
- Mmmh. - A lány tekintete kifényesedik a megállapításra, megtámasztja könyökét a térdén, az állát a tenyerébe hajtja. - Igen, kedvelem őt. Auréle nagyon figyelmes fiú. - Egyetlen percre sem vette le figyelmét a férfiről és láthatóan nem is áll szándékában könnyedén ereszteni. Nem túl meglepő, idelent valószínűleg rendkívül kevés társasága van, elvégre... visszagondolva egyetlen másik képen sem voltak emberi alakok. Végtelenül unalmas lehet.
- Tudod, nagyon emlékeztetsz valakire. Gyönyörű férfi volt. A haja, mint a folyékony arany, a bőre fehér, mint a tej. A szemei kékek, mint a legtisztább égbolt és éppúgy nem volt soha kétszer ugyanolyan. De mint minden égbolt, magában hordozta a legmélyebb éjszakai sötétséget. A pupillák peremén, apró, alig észrevehető kis hajszálnyi vonal, sötétebb a feketénél, ami képes mégis mindent felemészteni. - Valahogy túl komollyá válik hirtelen a hangulat, mintha a folyosó visszatartaná a lélegzetét... aztán a lány elmosolyodik és a világ ettől egy jobb hely lesz. Megbékél.
- Egyszer ő is így aggódott értem. Már nagyon rég volt. - Halkan sóhajt, aztán lebiggyed a szája, finom ujjai puhán simítanak végig rajta.
- Auréle nagyon goromba volt legutóbb. Mindig beszélgetünk, tudod? De mostmár nem akar mást tőlem, csak hogy beengedjem.

A Roxfort olyan, amilyennek lennie kell ahhoz, hogy kiszolgálja a sokszínű varázsnövendékek különböző igényeit. Minden személyiség más és más, az egyöntetű gyári forma pedig aligha férhetett meg annak idején a kor legnagyobb mágusainak igényrendszerében. Olyat alkottak, ami képes otthont adni mindenféle egyénnek, ami biztonságot és melegséget nyújt annak, aki arra vágyik, fegyelmet annak, akinek atyai szigorra nyílt igénye, gondoskodást anyuci kisfiainak és lányainak, akiknek korai még elszakadni a szoknyától, kihívást a bátraknak, képekből sutyorgott pletykát a beszélgetőknek, eldugott beugrókat a szerelmeseknek, játszóteret a rendetleneknek és titkokat mindazoknak, akiket semmi más nem ihlet meg igazán. A Roxfort önmagában egy gyönyörű művészi alkotás, pszichológiai tanulmányoknak éppúgy központi témája lehetne, mint a mágia komplexitását kutató irományoké. A maga nemében eléri a tökéletességet éppen azzal, hogy olyannyira... sokrétűen tökéletlen.
Mardekár Malazár birodalmában aligha létezhet olyan, hogy kellő alázat és mégis... a folyosó nem veti ki magából a vadfarkasként neveltet, nem kérdőjelezi meg létezésének jogosságát kétes származása miatt, de hat az érzékekre. Tudatja miféle ő, hogy nem szabad félvárról venni és lekezelni az itt szunnyadó köveket, mert soha, soha nem jó ötlet felhergelni az alvó sárkányt.
Ha kacagás nem is, a kuncogás kibuggyan a barackszín ajkak közül, a pillantás hunyorgó fénye egészen rókás színezetet kap, habár az alak maga inkább valamiféle macskalelkületű úrnői kéjelgőre emlékeztet.
- Hát nem vagyok jó társaság? Milyen szomorú. - Szavaival ellentétben egyáltalán nem tűnik szomorúnak, mi több. A tűz narancsfénye derűs kis színezetet ad a mandulavágású szemeknek, láthatóan őt cseppet sem feszélyezi Auréle feltételezett veszélye, de hát... miért is tenné? Ő csak egy festmény, aligha képes átérezni a testi épség fogalmát.
- Pedig fontos lenne neki, hogy befejezze. - Megérinti az egyik vörös tincset, finoman fogja az ujjai közé, puhán tekeri föl apró kis hurokba a mutatóujján. - Nagyon a szívére vette, hogy nem sikerül, pedig én figyelmeztettem, hogy túlmutat még a képességein. Megmondtam neki, csak néhány év Auréle és nem jelent majd gondot, dehát hallgatott rám? - Halk, teátrális sóhaj. - "Addigra túl késő" ezt mondta. Néha ámulatba ejt a makacssága. Veled is ennyire makacs? - Érdeklődik vidáman tanulmányozva a férfi vonásait. Nyilvánvalóan tetszik neki a látvány, szívesen tartja szóval, főként mert a kéklő pillantás egyszerre öltözteti és vetkőzteti.
Aurélenak azért lehet lesz egy két szava ahhoz a teljes éves büntetőmunkához, bár... ha a férfi ennyire minden idejét le akarja kötni, nos. Bizonyára megtalálják a közös nevezőt a kérdésben.
A lány kegyesen legyinti félre a szabadkozást.
- Sajnos immár senki más sem. - És még sajnálatosabb, hogy ezen hiányosságon a Roxfort története sem segíthetne. Vannak dolgok, melyeket nem vetnek pergamenre és mégis... megörökítődnek egy pár festményben, hogy elszenvedőik emlékezzenek rá az utókorok helyett is.
Ahogy a férfi félrenéz, a lány még közelebb húzódik, mintha fennállna a veszélye, hogy hirtelenjében eltűnik a szeme elől. A következő szavakra azonban egy pillanatra megfakulnak a zöld íriszek, mintha tulajdonosuk kénytelen lenne visszaidézni ezáltal a múltat.
- Rendkívül jó a képzelőerőd. - Mire kimondja a szavakat, már egészen visszahúzódott a tűz mellé, s a mosolya némileg halványabb bár, hamar visszanyeri régi fényét. - Te is festesz? - Mintha reménykedő lenne a pillantás? Mégis, mire vágyhat még egy festmény a melegségen kívül, melyet már egy másik vörös megadott neki...
Halkan nevet az égnek emelt pillantásra, de azt nem osztja meg a férfival, mégis miket hallhatott róla. Azért annyira nem lehet rossz, tekintve a jókedvet, bár... nyilvánvaló, hogy a hölgyeményt a rossz dolgok sem hatják meg Auréle pillanatnyi helyzetéből tanulva.
- Sosem hallottam még korábban. Honnan származol? - Kedvtelve figyeli a közel hajoló arcot, szemeiben egészen melegnek tűnnek a lángok. A mód, a megvilágítás, ahogy a lángok fénye a lány testére nyal olyan bujasággal emelve ki előnyére vonásait és domborulatait, hogy szinte élőnek hat a bőr, csókolnivalónak a száj, csábítónak a rézvörös tincsek játszadozása, harapnivalónak a combok fakó íve. Ó nem. Biztosan semmi köze a testi szenvedélyhez.
A lány mosolya eltűnik a vállánál megemelt bunda mögött, a zöld íriszeken vidám, hívogató szikrák pattognak, ahogy Shephatiah végigsimítja a bunda felszínét. Éppolyan "újnak" hat a többi festékréteghez képest, mint a tűzé.
- Ó, igen. Szép, ugye? - Megsimítja az állával a szőrmét, ami ilyen közelségből már kifejezetten rókaprémnek hat, bár önmagában is megdöbbentő, hogy felismerhető benne az állat maga. Illik a lányhoz és illene Aurélehez is.
A lány csak mosolyog és nem árulja el, mennyire lehet valójában megtisztelő ez a jellemzés. Figyelmesen hallgatja végig ellenben a férfi magyarázatát Auréleről, a mosolya pedig kifejezetten elégedetté válik az utolsó szavakat hallva. Talán a fiú hogyléte nem érinti mélyen, ellenben a hízelgés nyilvánvalóan rá is hatással van.
- Beengedhetlek, de ha nem tudsz festeni nekem, hát csak két feltétellel. - A hunyorgó szempár ismét meglehetősen rókás fényt kap biztosítva a férfit, hogy bár a hízelgést nagyra értékeli, azért nem ússza meg ilyen könnyen. - Ígérd meg nekem, hogy meglátogatsz a jövőben. Szörnyen unatkozom idelent. - Panasz, vagy sem, a hangja nem áll keservre, éppolyan telt és gördülékeny marad, mint amikor érdeklődő cseverészést folytat. - A másik, rá kell venned Aurélet, hogy fessen nekem egy szebb képet, ahova átköltözhetek. Öt év eltelt, mióta a tüzet kaptam tőle, azt hiszem, elég gyakorlott már hozzám. - A kérés záróakkordja valamiképpen sokkal pajzánabbul hangzik, mint azt egy festménytől várná az ember. Bárhogy is, ha a férfi ígéretet tesz, hát a lány felemelkedik a földről. Nem húzza össze magán a bundát, így a járása magával vonzza a figyelmet a csalogató intés nélkül is, melyben átinvitálja a ládás képbe. Furcsa módon nem halad el a köztes bronzkeretes előtt, közvetlenül a bejárat felett jelenik meg.
- Készen állsz? - A lány megsimítja a ládát, mire a láncok rögtön felélednek újra, sziszegve indulnak meg felé, csak hogy aztán hűséges kiskutyaként dörgölőzzenek a kinyújtott kéz alá. Szeretettel cirógatja meg őket, mintha ugyan a háziállatkái lennének vérmes láncok helyett.
- Csak óvatosan, szép professzorom. Sok kép raboskodik odabent és tévútra csalnak, ha elkalandozol. - Nem kérdez újból és nem vár választ az intelemre, egyszerűen csak felnyitja a ládát a férfi előtt. A kígyók élettelenül hullanak a földre, a festmény pedig kitágulni látszik a ládában nyílt fekete lyukban. Két méter magas átjárót nyit a feneketlen sötétség, ám bármit is várt a férfi, az odabent végtelenül kiábrándítónak tetszik: egyetlen kis seprűtároló méretű, talpalatnyi ablaktalan szoba, néhány limlom, törött üvegek, festék- és lábnyomok egyetlen hatalmas, nyitva tátongó, lefelé vezető kőlépcsőt alig rejtő láda felé.

Aki egyszer kígyóból volt, örökké abból is lesz. Az anyag nem tűnik el, csak átalakul, a bizonyítási vágy pedig ha egyszer megébredt, később csak finomodik. Aligha hibáztathatja bárki is ezért, bár ha teszi mégis, megtehette volna három sarokkal korábban, amikor még biztonságosnak tetszett.
- Ah, férfiak. Mindig csak a kötelesség! - Sóhajt, bár egyáltalán nem haragos, sőt. A férfi hízelgése a bundába mászik, puha takaróként öleli körbe és megmelengeti a szépen kidolgozott festékalakot, ez a melegség pedig szebben ékesíti, mint bármilyen ékszer, melyet a vörös ráfesthetett volna. Lényegesen élettel telibbnek tűnik tőle, akár ha a kitüntető figyelem leporolta volna az évszázados unalom fakó rétegeit.
- Úgy gondolom, igen, bár sajnálatos módon nem tudok bemenni oda. - Oldalra biccenti állát, jelezve a másik festmény irányát. - Arra kárhoztattak, hogy őrizzem az átjárót, de sose pillanthassam meg, mi van mögötte. - Nem is olyan meglepő, elvégre... hogyan is nézhetne maga mögé egy festmény? Talán ezért nem lehet lelkük a művészi alkotásoknak. Minden éremnek két oldala van, de a festményeknek csupán egy jutott. - Befejezetlen festmény. - Adja meg végül a válaszát, kezét kinyújtja a tűz fényébe, megsimít egy lángot puhán, ám nem tartja fölé a tenyerét elég ideig, hogy meg is égethesse. - Auréle szerint a negyedik emeleten volt az egyik mellékfolyosón. "Nem tudtam otthagyni" ezt mondta. "Éreztem, hogy szenved." - A lány enyhén megvonja gömbölyű vállait, s a mozdulattól lejjebb csúszik rajtuk a bunda, bár láthatóan ez a legkevésbé sem zavarja. Kulcscsontjának egyenes vonalán, karcsú nyakán szerető táncot lejt a tűz fénye. - Szerinted mi festmények valóban tudunk szenvedni? Érzünk fájdalmat? - Mintha ez a gondolat már ténylegesen megérintené, elgondolkodva bámul a tűzbe, talán először véve le pillantását a férfiről. - Aurélet hallgatva az az érzésem támadt, hogy rendkívül... borzalmas dolog befejezetlenül késznek nyilvánítani egy festményt. Kegyetlenség. - Mennyire lehet halott az a lény, aminek érzései vannak? Aki képes unatkozni? És nem kínzás-e bármely érző teremtményt megfesteni, ha utána örök időkre megdermed egyetlen menekülhetetlen pillanatban a megváltás és feloldozás lehetősége nélkül?
A lány oldalra biccenti az állát és elmosolyodik, rásimít az ajkaira a férfi arcát tanulmányozva.
- Jövőre végzős lesz. Talán arra utalt, hogy már nem lesz az iskolában. - Nem mintha attól nem tudna visszajönni, ám... ha őt kérdezik, még soha, egyetlen diák sem tért vissza azok közül, akik rátaláltak, vagy legalábbis soha többé nem látogatták meg. Komor gondolatok ide, vagy oda, elneveti magát a makacsságra. Ó, igen. Ezt nagyon is el tudja képzelni a fiúról.
- Művelt, intelligens, törődő és rendkívül udvarias. Azt hiszem, meg kellene kérnem Aurélet, hogy téged fessen meg nekem. - Mosolyint hunyorogva. Kifejezetten jó társasága lelhetne a professzor személyében és nos... ha kötelek nem is, láncok bőven akadnak itt egy szomszédos képen.
- Messzire vetődtél az otthonodtól. - Jegyzi meg puhán és bár az empatikusságnak eddig nem adta különösebb jelét, kifejezetten megértőnek hat. - Én sem éltem mindig itt, de a szerelem hatalmas áldozatokra képes. - Nem neveti ki, amiért elrántja a kezét, bár a szemeiben ott villog a tűz vidám fénye.
- Én is úgy hiszem. - Ujjai végigsimítanak ott, ahol a férfi a bundát érintette korábban. Talán azt képzeli, érezheti a testmelegét. Vajon érezheti?
Nem kér sokat. Néhány perc a férfi idejéből néha, néhány óra a fiúéból igazán nem nagy áldozat és mégis... egy ígéret, avagy éppen kettő még nem kötelez semmire. Ugyan, mit tehetne egy festmény, aki idelent ragadt a feledés poros homályában?
- Akkor áll az alku. - Az elégedettségtől egészen felderül a lány arca, könnyeddé varázsolja a mozgását, a lépteit, az egész lénye mintha ragyogna, holott mi sem változik a képen. Talán arra emlékeztet, mint amikor az ember szerelmes és hirtelenjében a világ egy jobb, ígéretesebb helynek tűnik. Megszületik benne a remény gondolata.
- Remélem is. - Hunyorog már az elővigyázatosságra, éppúgy ígéretnek veszi, mint a másik kettőt függetlenül attól, hogy erre nem adta a szavát. Hogyan is tehetné? Az elővigyázatosságot ott hagyta valahol három sarokkal odébb.

A folyosóval ellentétben a kis szoba - mely jelzőtől bármely más szoba vérig, ha nem halálra sértődne - teljesen átlagosnak érződik. Nincs benne csapda, mágia, sem a kinti csuszamlós fenyegetés, figyelmeztetés, a képek nem súgnak össze a férfi háta mögött. A képlány is csupán egy forróbb álomnak tűnik már idebent, mintha meg sem történhetett volna igazán. Főként, miután az átjáró nemes egyszerűséggel bezárul mögötte. Az apró aranykilincs, ami utána marad könnyedén nyitható, látszólag kifelé semmilyen akadály nem gátolja a látogatókat és mégis... Auréle nem jött ki innen.
A láda, amiből a kőlépcső nyílik, pontos másolata annak, mint ami odakint a képen is látszott. Ősöregnek tetszik, bár nem korhad és nem rozsdásodik, mintha az idő egyszerűen csak nemesítené a fát és a fémes pántokat. A láncok ezúttal sehol, valószínűleg azok a festő fantáziájának szüleményei.
Odabent nem uralkodik végtelen sötétség. A láda belülről nem fából, vöröses árnyalatú kőből épült. Téglára emlékeztet, de az anyaga selymesebb, csúszósabb, míg a kőlépcső maga biztos lépteket engedélyez. Épp elég hely van ahhoz, hogy egyetlen felnőtt kényelmesen lesétáljon rajta, míg a falak maguk szűk folyosót alkotnak, akárha lejtős aknába ereszkedne. A falakon fejmagasság felett öröklángú fáklyák világítanak a tűz melege és füstje nélkül, narancsos fénybe vonva a mélybe kígyózó kilátást. Úgy látszik, mintha a lépcső maga a végtelenbe ereszkedne, de fél percnyi séta után egyértelművé válik, hogy ez pusztán a mélyen ülő mennyezet miatt tűnik így fentről. Ajtó, ablak és bármiféle gát nélkül nyílik bele a terembe. Feltételezhető legalábbis a falak jobb és bal vonalát, a mennyezet töretlenségét tekintve, hogy teremről van szó, bár a berendezés leginkább egy könyvtárra emlékeztet. Feltéve, hogy eltekintünk a ténytől, hogy egy könyvtárban polcok és nem fából ácsolt falak várják a látogatót.
A vékony, alig ujjnyi vastag falak elhelyezkedése labirintusszerű. Ez nem az az útvesztő, melyen az ember képtelen keresztülrombolni puszta erőből, vagy mágiából, hanem amit nemes egyszerűséggel nincs szíve megsérteni, a falakon ugyanis festmények lógnak.
Egyik a másik után, látszólag végtelenül kacskaringózó, hosszú sorokban. Képtelenség mindent megnézni anélkül, hogy az ember ne szánna rá órákat, vagy... a terem méretének első megítélésére heteket inkább. Semmi nem jelöli a megfelelő utat, elvégre... aki használja, annak aligha van szüksége rá.
Az első képekbe a férfi mindenképp belefut, akárhogy is akar keresztülmenni rajta. Mind keret nélküli, egyszerű, merevített festővászon kisebb és nagyobb méretben egyaránt. Van ott minden. Mágikus bestiák időbe és mozdulatlanságba fagyva, szobrok és páncélok csendélete, a nagyterem fényűző pompája karácsony előtt, mágikus eszközök, tiltott rengeteg, csónakok a tó jegébe fagyva. Ha a férfi jobban is rájuk nézne, hamar rájön, hogy a dátumozás szerint öt évvel ezelőttiek. Tökéletesek, amennyire egy mugli festmény az lehet és amennyire egy 11 éves gyerek munkája semmiképp. Csak egy-két helyütt jelenik meg még a festékben mágia. Ahogy a szél zizeg a fák között, a gyertyák apró tűzfényének vibrálása a nagyteremben, lassan szálló füst, elfolyó eső. Élettelen dolgok.
Miként azonban a férfi előrébb halad - és semmilyen élőlény nem reagál a jelenlétére, avagy szólongatásra, ahogy gátat sem vet semmi a mozgásnak - úgy válnak a képek lépésről-lépésre egyre élőbbé és komorabbá. Minden eltelt évnek mintha egyre több festmény szólna és minden, az útvesztő mélye felé vezető kép egyre több mágiát hordoz magában. Felgyülemlett, nyugtalan, elképesztően kifinomult, érzékeny, színtisztán lüktető, éltető mágiaesszenciát, mely művészeti alkotás lévén a fantázia szabadságát kívánná meg és mégis... egyre sötétebb. Egyre zárkózottabb, feszültebb, ahogy a kamaszkor évei festékké oldódnak és végigfolynak a vásznakon. Megváltozik a stílus is. A finom erotikából nyers, vad, állatias bujaság lesz, a komorságból rémisztő horror, a jobb oldalukat mutató bestiából legrosszabb oldalukat mutató szörnyetegek, míg...
Az emberi alakok képei egészen máshol vannak. Koncentrikus körökben helyezték el őket, mintha az alkotó maga is látni akarta volna a változást. Sokan vannak ott az iskolából. Ackerman és Mayall az elsők között. Marcus három évvel ezelőttről. Néhány kisebb ismerős, akik apróbb képeket kaptak, akiket haveri körnek tart, de nem köti őket semmi igazán. Tanárok. A bengáli fejlődése egészen kiskorától kezdve és...
Egy pillanatra egészen úgy tetszik, mintha a férfi tükörbe nézne. Kell egy másodperc, amíg egyértelművé válik, hogy saját portréjával néz farkasszemet, s a legkülönösebb az egészben, hogy a kép mintha éppúgy meglepődne, hogy látja. Szólásra nyitja a száját, mintha mondani akarna valamit. Látszik, hogy beszél, méghozzá sürgetően, ha nem is jellemzőtlen ijedtségtől vezérelve, de meglehetősen feszülten. Egyetlen hang sem jut ki a való világba, mégis mintha az összes kép megelevenedne körülötte és Shephatiah hirtelen káoszban találja magát. Az alakok mozgolódni kezdenek, átjárkálnak egymáshoz, akár ha álomból ébredtek volna, az összevisszaság pedig elfedi az eddig jól követhetőnek tűnt utat.

- Sajnos nem. - Sóhajt színpadiasan, a bosszúsága sűrű és finom, mint a méz, édesíteni lehet vele a pillanatot, az ajkakat, amik a bocsánatáért esedezhetnek e vétségért, ha tulajdonosuk megfelelően boszorkányos praktikákat képes űzni velük. - Csak annyit mondott, hogy befejezetlen és senkinek sem szabad megnéznie. - Ráhunyorog a férfire, a rókaszerű szemek mintha mélységes titkokat ígérnének az állítás mögött és nem is ígérnek mihasznán. Mi más nagyobb titok van jelenleg a befejezetlen festménynél, ami képes volt olyannyira elcsábítani a fiút, amennyire még a kúria úrnője sem? Pedig a jelen pillanat nyilvánvalóan magyarázza a késések, az éjszakai kihágások, kihagyott takarodók egy részét. Hiszen még a professzort is sikerül feltartania nemes küldetésében, mi esélye lenne a kis vörösnek ellene?
- Különös. Én élőnek érzem magam. - Súgja a tűzbe, s a lángok felemésztik hangját éppúgy, ahogy a testét nem lehet. Bármennyire is élő legyen ugyanis, a festmények nem égnek el a saját tüzeikben, nem válnak áldozataivá a környezet szörnyűségeinek, hacsak a művész maga nem kívánta úgy. Bizonyára valaki írt már erről hosszas tanulmányokat és töltött végtelennek tűnő időt a kérdés felderítésével. Fájdalmasan kevés mégis az okított tudás és most mindez hiányosságnak tűnik. - Milyen kár, hogy nem olyanok vezetik a varázslók társadalmát, mint te, professzorom. - Hízeleg mosolyogva, mert a férfi szavai éppúgy hízelgőek számára. Több törődés szorult belé egy festmény hogyléte iránt, mint amit mások saját embertársaik felé mutatnak manapság.
A lány nevetése beburkolja a folyosót, s az hirtelenjében sokkal kevésbé tűnik ijesztőnek, mintha a hangja megszelídítette volna a kövekbe bújt kígyószerű érzéseket nem hagyva más választást, mint a csendes, elnyomott sziszegést valahol mélyen a föld alatt. Odalenn ártalmatlanok.
- Úgy hiszem, tudná értékelni a lehetőséget. - A nevetés mosollyá szelídül, a rókaszemek buja ígéret-fényt kapnak. - Igazán illetlen lenne, ha a közös képünkön túlöltöznéd a hölgyedet, nemdebár? - A bunda megcsúszik a gömbölyű vállakon, egészen lecirógat a könyökhajlatokba, mielőtt felegyenesedne teljesíteni a maga feladatát.
- Milyen igaz. - Duruzsolja a sejtelmes hang két kép között húzódó láthatatlan rejtekében, s talán egy nap valóban többet is mond majd. Egy hosszú, gyászos fordulatú, gyönyörűen megbotránkoztató történetet.

Bár a szoba csendje önmagában is megteremti a magunkra hagyatottság érzését, az útvesztőnyi terem ennél lényegesen súlyosabban hat a magányérzetre. Különös, hiszen ha valami teljesen biztos idelent, akkor az éppen az a tény, hogy a teremben senki nem lehet egyedül. A festmények ha nem is lélegeznek, léteznek. Ott úszik a tudat egy-egy utánaforduló pillantásban, meglibbenő füstben, a gyertyalángok kacérkodásában, a kőszobrok szélesebbre ránduló vicsorában, a gargoyleok megszoruló karmaiban, a puttók hirtelen felnyíló kőszemeiben, a páncélok csikorgástól mentes utánafordulásában.
Ez a kiállítás amennyire fenséges, olyannyira fertelmes is. Félelmetes a maga nemében. Nem, mert a horrorisztikus ecsetvonások uralnák a teret, bár minden festmény a maga fotórealisztikus ábrázolása mögött hordoz magában egyfajta kifacsart fűszerességet, valamit amitől több, jobb, színesebb és egyúttal sötétebb is. Nehéz megfogni igazán, mégis a szimbolika ordít róla, vészterhesen árnyalt, mintha az alkotó nem elégedett volna meg azzal, hogy egyszerűen csak olyannak ábrázolja a világot, amilyennek mások látják. Olyannak mutatja meg, amilyen valójában lehet. Egy mélyebb dimenzióban, a felszínes rétegek alatt, részletekbe függeszkedve és kiterjesztve azt egy új valósággá. Ez a vörös valósága. Saját kis elrejtett lelkének igazsága. Egy lélek, mely egyszerre hordozza a végtelen felszínesség, felelőtlenség és bujaság ösztönszintű, neveletlen halmazát, s mely mellett egyúttal jól megfér annak tökéletes ellentettje is. Újabb bizonyíték csupán, hogy a vörösökben nem lehet megbízni: sosem csupán azok, mint aminek mutatják magukat, még ha a maszk éppúgy a lényük része is. Nem lehet azt mondani rá, hogy hazugság és mégis... nincs teljes igazság. Az igazság ugyanis idelent szunnyad, elrejtve, vászonra kenve egy pillantásnak, aminek sosem szabadott volna ide eljutnia.
Senki nem válaszol a kimondatlan kérdésekre. A festmények némák maradnak, a csend pedig elmélyül, mintha attól az egyetlen apró kis hangtól hirtelen irdatlan, elviselhetetlen kontraszttá válna a csend ténye.
Talán nem neki készültek ezek a képek és mégis, mintha egy örökkévalóságig vártak volna arra, hogy ő, éppen ő jöjjön el megismerni őket. Ez a tudat, ami legmélyebben beleváj az emberbe, ami dróton rángat végig az összekapcsolódó, egyetlen történetbe folyó festékrengeteg útvesztőjén, mert szét kell szakadni benne ahhoz, hogy megismerjen mindent és mégsem lehet soha eléggé. Egyszerűen csak nem elég. Legyen bármennyire félelmetes, legyen nyomasztó, nyisson rettenetet a szívbe, a tartózkodás luxusát nem adja meg. Minél több képet lát, annál nagyobbá nyílik az igény, mint egy éhes, éles száj, mely egyre mohóbban nyel el mindent.
Csak a képek dzsungelének mélyén válik nyilvánvalóvá, hogy ez nem a festmények hatása maga. Auréle mágiája ilyen. Kielégítetlen, mindig többre vágyó, akaratos, egyre nagyobb szörnyeteggé bontakozó, túl vékony pórázon tartott, vadon nevelt állat.
Valahol szerencséje van a férfinek, amiért önmagával találkozhat idelent és a kölcsönös döbbenet kirántja ebből a transzszerű érzésből. Mint amikor egy szerencsétlenül járt időutazás során a vándor önmaga múltbeli alakjával találkozik és a kölcsönös sokk összetöri a valóságot, éppen ilyen lehet. Az időutazás ballépésével ellentétben azonban ez a történés áldásos. Visszaadja a tudatosságot. A célt. Az esélyt.
"...ne nézz a képekre. Középen van. Nincs több időnk." - Nehéz leolvasni a gyorsan mozgó szájról az információkat, mégis úgy fest, a képmás ezt a mantrát ismételgeti újra és újra örök némaságban, mint egy beakadt lemez. Nem panaszkodik, nem szól fájdalomról, nincs benne félelem. Figyelmeztet egy végtelenített adásban, míg el nem tűnnek egymás szemei elől; az élő és az emberjogilag élettelen lélektükrök elől egyaránt.
A varázs akadálytalanul működik. Ezt a helyet úgy fest tértágított tárolónak tervezték csupán, nem rendelkezik ezen kívül önálló mágiával, így a férfi - a kisebb ütődést leszámítva - gond nélkül érkezik a mennyezeten. A világ tótágast áll, a festmények kavalkádja odalent hangyabolyra emlékeztet és hirtelen lehengerlőnek tetszik a látvány. Túl sok a fal, a kép, túl nagy a kiterjedése a teremnek, ő pedig alig egy szilánknyi töredékét láthatta csupán ennyi idő alatt. Nem látszik a vége, de a közepe sejthető, ahogy befelé haladva egyre ritkásabbá válnak a falak, a képek és végül - mintha csak tisztás nyílna egy sötét, narancsfénnyel vetett erdőbe - ott áll az alkotó maga.
Nem figyel fel rá annak ellenére, hogy a hangja még számára is érzékelhetően száguldott végig a polcok között egyetlen varázslattól, mintha egyáltalán nem lenne tudatában annak, hogy jelen van rajta kívül bárki más is.
A fiú vörös haja szinte lángol a fáklyafényben. Talárja, mint elhagyott hollószárnyak, avagy stílusosan akár a levedlett kígyóbőr sötétedik a föld vöröses kövezetén. Fakó testén nyirkosan fénylik az örökfáklyák élettelen tüze, a bőre alá varrt művészi tetoválások felingerelt nyugtalansággal mozgolódnak rajta egészen olyan hatást keltve, mintha Auréle maga képtelen lenne egy helyben megmaradni. A kígyóminta talán mind közül a legaktívabb. Valami féktelen dühvel tekereg ide-oda gazdája meztelen hátán, lekúszik a mellkasára, át a karjain, akár ha hosszúra nyúló farka gúzsba akarná kötni a kezeket, a törzset. Smaragdszeme szinte villog a sötétben, ahogy feje felkúszik egészen a fiú halántékáig és mintha a fülébe sziszegne némán.
A fiú álla oldalra rándul ugyan, mintha hallhatná, ám a pillantását nem sikerül elvonni az előtte tornyosuló festményről. A kép aranykerete fenségesnek tűnik a fényviszonyok között, bár a festmény maga mintha magába nyelné a világosságot. Egy szívdobbanásra egészen úgy tetszik, hogy a művészi alkotás pontos másolata annak, amiben odakint a vörös lány illegett, ám pillanatok alatt egyértelművé válik a különbözőség. Ezen a képen ugyanis a gyökerek ölelésében nem a vörös hölgy, hanem egy aranyhajú, izzó kék szemű, sápadt bőrű férfialak áll mozdulatlanságba dermedve a fiú ecsetjének óvatos mozgása előtt.
Auréle kézfejei feketének tűnnek a rengeteg festéktől, ahogy jobb és bal egyszerre emelkedik; az egyikben az ecset mélyfekete árnyalattal rajzolva a szembogár hajszálvékony peremvonalát, míg a másikban a pálca, mely tünékeny ezüstfonállal köt bele a lassú ívben húzott festékbe.

Nem így tanítanak okklumenciát a területkezdő varázslóknak. Olyan hely ez, ahova csak betonbiztos védfalakkal bástyázott tudattal érdemes megkísérelni a bejutást, mert túl mélyre nyílik egy másik személy létezésében ahhoz, hogy bármely más módon biztonsággal haladni lehessen benne. Ahogy az elmék rétegezett mélysége képes elveszejteni a gondolatok között tallózó idegent, éppúgy falja és emészti el magában a képek tengere azt a vonásnyi élőt, mely olyan könnyedén nyílik meg nekik, mintha csak vaj lenne, ami a forró késekre vár. És vágyik rájuk.
A képekbe injektált mágia érzi ezt. Hogy nem képes elutasítani, nincs indíttatása védekezni, önmagát feladni hajlandó azért, hogy tapasztaljon... s bár egyik kezével a képmágia ad, a másik kezével elvesz, kipurgálja a varázslóból a maga mágiáját és a helyébe csepegtet egyfajta hamis ikerlelket. Úgy tűnik tőle, mintha ezer éve ismernék már egymást, mintha soha nem is létezhetett volna kettejük között határvonal, főként nem olyan banális, világi szabály, mint tanár és diák alá és fölé rendelt, kikényszerített szakadéka. Számít a hamisság, ha olyannyira otthonos érzetet nyújt, hogy az ember önként veszejti el magát benne? Miért lenne baj, ha valami annyira megkínoz, hogy hideg verítéket nyal a homlokra és mégis olyan tapasztalást ad, amely a legszorosabb ölelésben, legmélyebb barátságban sem lehetséges? Shephatiah körbejárhatná Auréle teljes világát és jobban ismerné utána még saját magánál is. Félelmetes hatalom ígérete feszül keresztre a képek szentségtelen, gyönyörű oltárán. Teljes, tökéletes, megkérdőjelezhetetlen hatalom egyetlen személy felett.
Szinte fájdalmas kiszakadni belőle. Hiányérzetet hagy. Ürességet. Mégis, ez a megzavart szívritmusnyi pillanat árulkodik legjobban arról, miért kellett ilyen furfanggal rejteni el a láthatatlan kiállítást, távol minden alkalmatlan figyelemtől. Mert illetlen az, hogy Shephatiah benne jár és sokkalta fontosabb... emberiségellenes bűnnek tűnik, hogy bárki más ugyanígy járhasson benne valaha is.
A fájdalom felszabadít. Azt jelenti, hogy az egyén még él, még érezni képes, a gondolatok, a lélek visszazökkennek a maguk medrébe, hogy azt ordítsák: ÉN. Én még önmagam vagyok. Szürreálisnak tetszik tőle a pillanattal korábbi tapasztalás, az mégis kinyúl érte alulról, felsimít a mennyezethez lapult testre, végigcirógat marasztalón a hátán, amint előrébb moccan, mint valami ősi, fizika törvényességeit megbontó rettegésre játszó horrorjelenet. A képek visszavárják akkor is, ha olyan kitartó kizárólagossággal fosztja meg magát tőlük.
A körberendezett, ám biztonságos távolságban, néma várakozással szemlélődő képeket leszámítva senki nem látja a kecstelen földet érés pillanatát. Auréle éppannyira nem reagál rá, mintha egy lenne csak ő is közülük. Egy festmény csupán, egy a sokszáz és ezer közül, melynek nem hallja a hangját, mert még nem áll azon a szinten, hogy hangokat adjon meg nekik. A kígyó smaragdpillantása - újabb festmény csupán - gazdájával ellentétben a varázslóra bámul. Kitátja méregfogú pofáját, a teste megtekeredik, fekete nyelve rányalint a verítékes bőrre egészen azt a hatást keltve, hogy ő maga nyalogatta tisztára a láda mélyének sejtelmes félhomályában. Mintha üdvözlésként sziszegne vissza gondolatokra hangtalanul. Bármilyen bölcsességet is osztana meg vele az most néma marad.
Az aranyhajú nem néz vissza rá, bár létezésének puszta ténye magára követeli a férfi figyelmét. Első pillanatra is nyilvánvaló, hogy szíve hölgye nem túlzott az odakint hideg, alattom gondolatokkal tűzdelt, figyelmeztető biztonságában; a festett alak szemet gyönyörködtető. Mégis jogos tőle a hirtelen riadalom. Nem csak a szavak miatt, valahogy árad a képből valami megfoghatatlan, leírhatatlan érzet, amelyről ordít, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon súlyosan nincs rendben, annyira, hogy a diák látványa előtte egyszerűen csak sokkolóan rossz. Eléggé ahhoz, hogy alátámasszon minden aggályt és felszorozzon, hatványozzon és végtelenítsen minden visszafogott, elegáns aggodalmat, melyet Marcus egy örökkévalóságnak tetsző idővel korábban az Átváltoztatástan terem pudliacsargó biztonságába hozott.
Semmi reakció. A szavak megszületnek, aztán elhalnak a narancsfényben, az egyik fáklya mintha felszisszenne, ahogy beleszáll a kimondott szavak gyűjteménye, mint valami fényre moccanó éji pillangó. Gyors halál, fájdalommentes. Olyasmi, ami az idelent népének nem ígért luxust jelent.
A vörös hagyja, hogy a közelébe lépjenek. Nincs reakciója a mozdulatokra, a talár surrogó hangjára, olyan mértékig védtelen jelen állapotában, hogy talán azt sem venné észre azonnal, ha valaki kést állítana bele. Talán nem is érdekelné.
Mégis... érzékelhetően megborzong, ahogy a pálca hegye végiggurul a gerinc árkán, végigsimítja egyesével a csigolyákat, a rengeteg Kviddicsedzéstől fejlett izomzat pedig vonaglani tetszik a bőr alatt. Talán csikis, de talán egészen más ingerek kúsznak végig rajta, a lapockák kiemelkednek, ahogy előrébb ível a mellkas, a feszült hasfal. A finom sóhaj szinte csak gondolatnyi az elnyíló ajkakon, ahogy a zölden irizáló védelem beteríti a hátát.
A változás nagyon hirtelen és nagyon éles. Abban a pillanatban, hogy a vászon eltűnik a szemei elől, a fiú összerázkódik. Az ecset és a pálca szédítő szinkronban rándul hátra. A kettő közül az utóbbi, ami éles, fehér fényvillanással háborodik fel, s egy szívdobbanásnyi ideig egészen úgy érződik, hogy a pálca sikít, beleveszik a fiú hangjába, ahogy felvonyít, mellkasára szorítva a tébolygó varázsvesszőt. Annak csalódott, kielégítetlenül hagyott mágiája haragvörös, villámsújtotta erezetet vág a meztelen bőr felszínére. Auréle kétrét görnyed, tágra nyílt szemei a semmibe merednek, amíg végül hangja elreked és belehal a torkába.
Hirtelen kattan helyére a világ, ahogy a megfakult kék pillantás nyílegyenesen felrándul ledöfve a férfit. A sokk olyan erős, hogy másodpercekig képtelen megszólalni.
- Maga... - Elnémul, az arcán tengernyi érzelem viharzik át olyan szédítő tempóban, hogy képtelenség egyet is elcsípni belőle. - Maga hogy... miért... hogyan... mikor? - Félszavak, gyorsan, zavartan, mintha a beszélgetés fejben zajlana. Egyetlen kérdés sem kap teljes formát, mintha egyszerűen csak túl kevés lenne az idő, hogy végigmondja őket, vagy nem tudná eldönteni, mit kérdezzen először. Nem kérdez végül semmit sem, teljes zavartságban rebben körbe a pillantása, mintha azt sem tudná hol van, aztán... rájön. A pupillák robbanásszerű tágulása elnyeli a kék peremeket, amint ismét rávillan a teljes, fájdalmas megsemmisüléstől ordító szempár.
- Megnézte őket? - Egyszerre hitetlen és sokkolt, mintha valami súlyos bűnt róna fel, melyről nem gondolta, hogy valaha, bárki is képes elkövetni. - Magának nem szabadna itt lennie. Senkinek sem szabad itt lennie. - Elcsukló hangja olyan fájdalmas mixtúrája a keserűségnek, rettegésnek, hitetlenségnek, megbántottságnak, elárultságnak és tengernyi más, kimondhatatlan, negatív érzelemnek, hogy önmagában is azonnal mindent ölő, pusztító, gyorsan ható lélekméreggé válik. Ólomba önti és cseppfolyósítja a szíveket.

Nem véletlen, hogy olyan kevesen rendelkeznek hajlammal az okklumenciára. A mentális védekezés megkövetel egyfajta önfeláldozó lemondást. Valami, ami elvárja, hogy az egyén megfossza tudatát a finoman érintő, örökké manipuláló, apró kis behatásoktól, mindentől, ami a nyitott elmét védtelenül, a maga természetességében vagy akaratlagosságában éri. Mert ez a hatás bár lehet őrjítően jó, éppannyira válhat az egyén kárára is. Nincs nyereség veszteség nélkül, a lemondás elkerülhetetlen.
Még ez a hely is megköveteli a lemondást. Épp ellenkezőleg, mint az okklumencia tenné, mert nyíltságot kér magának, elfogadást, egy elmét, ami ajtót nyit neki, egy húsvér testet, mely élő, lélegző, érző, lüktető formába öntheti... és jól érzi magát ebben az egykor vadon nevelt, aranyvérű civilizáltság kegyetlen csiszolói alatt tökéletesre formált testben. Eléggé ahhoz, hogy akkor se akarja önszántából engedni, mikor igazán muszáj. Ez a mágia és vele együtt a kívül hordott személyiség, a festékbe kevert, valószerűtlen árnyalatú létezés végtelenül ragaszkodó, sokat kívánó, minden ízében vágyakozó teremtmény. Szörnyeteg a maga nemében, hiszen elemésztő hajlama szörnyűséges és mégis valahol gyönyörködtetően az. A finom démonhang sokat ígér és sokat kér érte cserébe, mégis... egyáltalán nem biztos, hogy nem éri meg.
És ha Auréle ugyanarra vágyik? Ha kettejük kívánsága megegyezik, kell, hogy hátrahagyja a férfi saját önzőségét, ha az valójában nem is minősülhet annak? Elvégre... ez a galéria nem lehet itt véletlenül. Ha csak festenie kell, hát miért nem pusztít el minden egyes művészi alkotást, miért nem szabadul meg tőlük ahelyett, hogy kiállítást rendez belőlük? Mintha az egész terem azért létezne, hogy valaki egyszer ráleljen és a magáénak követelje, mert akkor, csakis akkor megtalálja azt, amit Shephatiah elveszett léleknek lát.
A hüllőnek legutóbb az orrára koppintottak, most azonban még biztos a távolság és nem regulázott a jelenléte. Egyet akarnak ők ketten, a pikkelyes és a farkasbundát most belül hordó, civilizált fenevad; elzárni a rémisztő, gyerekmesékbe nem való, tébolyult hintalóképet, mely a kölyök anyagai szerint mumusként kísérti. Emlék talán. Egy berögzült kis mozzanata a maga mögött hagyott életnek, melynek itt és most nem szabadna megjelennie és mégis... éppen ezért festi meg szebben és érthetőbben bármely képnél, hogy az itt és most Auréle rémálma. Személyes, maga festette, idegen kézzel irányított kis pokla. "Ha a pokolban jársz, csak menj tovább." Így mondják. De mi van azzal az elkallódott vörös kis démonnal, amelyik nem tudja még, hogy rossz helyre tévedt?
A képnek nincs panasza a takarás ellen - látszólag. Nem rebbent árulkodón az árnyékot már előre vető mozdulatra, nem moccant egyetlen árva fűszál, vagy gyökér sem a képen védekezés gyanánt. Most csendes, hallgatag, akár a halottak hat láb mélyen, ahol ennek a nyilvánvalóan elátkozott képnek is pihennie kellene ahelyett, hogy egy iskola falán függeszkedik a megfelelő érzékeléssel és tehetséggel rendelkező áldozatra várva. Mégsem hibáztatható igazán a festmény maga, elvégre... ha odakint megkérdőjeleződtek az emberjogi törvények, nem lehetséges azt pusztán egyetlen szépséges, veszélyesen csábító hölgyre lekorlátozni. Ha ő élőnek érzi magát, hát élőnek érezheti az aranyhajú is és minden élőlény a saját túléléséért cselekszik elsőként. A legerősebb hajtóerő, kézenfogva a zsigeri félelemmel.
Van mit nézni rajta. Helytelen étkezés ide, vagy oda, a vörös őrzi azt, amit évek munkájával felépített, az izommemória pedig kirántja a kábulatból. A fájdalomra gyönyörűen levezetett rutinreakciót ad a test védekezőreflexe, az izmok zárt rendszerbe feszülnek a tetovált bőr alatt, az összegörnyedő pozíció csökkenti az elérhető támadási felületet, a kéz a mellkas előtt védi a fontos, most kínzón sajgó kolibriszervet. Ösztönösen lép hátra, ahogy a férfi mozdul előre, mintha csak a kép elé lépve ők ketten ugyanarra a pályára álltak volna. Ha mozdul az egyik, mozdul a másik is, a szinkron már-már a tánc lépéseire emlékeztet, pusztán... az ebben rejlő romantika inkább beteges.
Szétveri a szinkronizált disszonanciát a felvillanó pillantás. A döbbenet elköveteli a maga szoborrá vált művészi alkotásának, s a zavartság pillanatában a szürke szemek már-már fehérnek tűnnek fakultságukban.
Felnyög a válaszra, hitetlenül, megütközve. Ők nézték meg... mintha nem jelentené ugyanazt? Mintha ettől nem lenne éppen annyira rossz, épp olyan nagy bűn. Ziháló légzése arról hazudik, hogy kilométereket sprintelt le néhány pillanat alatt és mégsem mozdul tapodtat sem. Pillantása először a rászegezett pálcára villan, aztán a gombokért nyúló ujjakra. Megrebbennek a vörös pillák, a beesett arcról pedig mintha varázsütésre olvadnának le az érzelmek.
- Mégis mit művel...? - Valahogy ordít a megsápadt arckifejezésről, hogy a pálca fenyegetése, a vetkőzés ténye egészen más információs vonalon verte fel a reflektorény kapcsolóját a neuronhálózat felett. Más tapasztalatok, más életút, más kötések, ingerek és következtetések.
Nehéz megmondani, mitől zavarodik össze igazán. A ténytől, hogy keresztnéven szólítja, a tegezéstől, a baráti hangtól, a szemrehányás hiányától, vagy a gyógynövénytan óra említésétől? Talán mindegyik egyszerre játszik közre, mégsem mozdul azonnal, ahogy a másik kinyúl felé. Mintha a hirtelen zavarból eredő döntésképtelenség tompítaná az érzékeket, lelassítja a reakcióidőt, lázba borítja az elmét, a vonásokat kutató pillantást. Blackbridge nem tegezi és nem is barátok. "Argo" nem beszél vele ilyen kedvesen. Az iskolában megtalálta az egyiket, a Rengetegben a másikat, talán a ládában meglelte a szentháromság utolsó ikertagját...
Nem. Ez Blackbridge. És mégsem az. Nem ismeri ezt az oldalát és mégis...
Összerázkódik, ahogy a kezéhez ér, mintha csak újabb áramütés érte volna, a pálca helyett ezúttal az ecsettől. Nagyon hirtelen a mozdulat, amivel mindkét kezét a háta mögé rejti, a védőmágia ösztönszinten jön létre az összekulcsolt kezek körül pálcát és ecsetet egyaránt védve, de nem a gazdáját.
- Hétfőn nincs gyógynövénytanom. Ha maga az lenne, akinek mutatja magát, tudná. - És ha ő az lenne, akinek épp lennie kell, tisztában lenne vele, hogy legalább két napos lemaradásban van gondolatban. Az arckifejezés zárkózottá válik, nagyon óvatosan tesz hátra egy fél lépést, hacsak nem gátolták meg benne. A mágiája elfoglalt az eszközök védelmével, kiszolgáltatott minden más behatásnak. - Mégis hány testvére van? Vagy metamorfmágus? Százfűléfőzet? Mégis mit... - akar? Ezt akarta kérdezni valószínűleg, az engedélykérésre azonban elnémul. Bizonytalanná válik a tónusosabbá árnyaló szürke szempár. A férfi jelenléte összezavarja bár minden lehetséges módon, rákényszeríti a gondolkodásra és ettől valamiképpen egyúttal távolabb is kerül a festmény negatív hatásától.
- Rendben, ha felöltöztetni akar, legalább biztos, hogy nem alszom. - Azért ha más nem is, az álmai tekintettel vannak az alapvető igényeire, amikor épp nem rémálmokká korcsosulnak, bár... oldalra rebben ismét figyelme a festményekre. Nem, egyáltalán nem biztos, hogy nem rémálmodik.
Mintha csak a szavak emlékeztetnék arra, hogy mit kell éreznie, megnyalja a száját. A férfi nem hazudik, bár az éhség, szomjúság és fáradtság álnok triumvirátusa a lobogó adrenalin mellett csak tompított, megszürkült sablongondolat a tudatában. Elkeseredett, frusztrált kifejezés költözik az arcára, feltartja maga elé a kezeit felemás védekezés gyanánt, ha a férfi valóban megpróbálja azt az öltöztetést.
- Akárki is maga, csak menjen innen. Kérem. Erre most egyszerűen nincs időm. Ki fogok jönni, rendben? Utána az lesz, amit akar, csak előbb még... - Amíg beszél a pálcát tartó kézre pillant a fenyegetettség mértékét ellenőrizve, de ismét csak elhal a megkezdett mondat, ahogy a vörös szemöldök ráncba szalad a homlokán.
- A keze... - A szó bizonytalan egy szívdobbanás erejéig. Ahol a férfi ugyanis megérintette, a fekete festék mint valami makacs folt tapadt meg a bőrön. Mostanra eluralta a pálcát tartó kézfej fehérségét, sűrű, olajos feketeségbe borítva azt. Nem törölhető, nem mosható, szokott mágiára érzéketlen, makacs anyag, mely mintha a pórusokon át a bőr alá itta volna magát, térdre kényszerítve a természetes pigmentáltság attribútumát.
Puha a súrlódás hangja, mégis vészterhes a tény, hogy hát mögül érkezik. A hanghatás késleltetve érkezik. Súlyos, mély, karcos sóhaj, melyben meglibben a talár festményt takaró, beburkoló töretlensége.

Öncsonkítás. Talán valóban az lenne a képek elpusztítása és bár már bizonyítottan képes a maga módján méltósággal viselni az őt érő fizikai fájdalmakat, ez bőségesen túlmutatna azon. Mégis ki pusztítaná el saját lelkének való világba kihelyezett apró kis darabjait? Shephatiah maga is tudja, milyen kínzó ürességet hagy elveszíteni a lélek felét, hát még az egészet... ez a galéria telis-tele horcruxokkal, csak éppen ezek a fajták nem arra hivatottak, hogy az egyén túlélését biztosítsák. Lélekszilánkok, amik megőrzik alkotójuk gondolatát, s így tartják meg az örökkévalóságnak. Napló, emlékkönyv, pszichológiai jellemrajz és végrendelkezés egyidőben. Az alkotó a művein keresztül ismeri meg önmagát.
Hogyan is lehetne ura a pillanatnyi helyzetnek? Nem készült fel erre a szituációra még álmaiban sem, a férfi látványa idelent megfoghatatlan, szürreális érzet. Nem lehet valóság, mert... mégis hogyan kerülne ide? Honnan tudta volna hol keresse, hogyan jutott be és egyáltalán... miért? A kérdések kusza, kimondatlan erővonalak az elmében, nekiütődnek a koponyájának és nem találják a metszéspontot egymással, pedig nagy szüksége lenne rá, hogy a mind zavaróbb helyzet egyetlen kézzelfogható, szilárd csomóba bogozza össze magát. A férfi figyelme figyelmet követel meg, a szürkék fókusza egy az egyben issza magába a látványát, próbálva értelmet keresni a pillanatnyi szituációnak - sikertelenül.
- Előjátéknak. - A válasz meggondolatlan és azonnali bár, nem látszik tőle megbánás az arcán. Ha más nem is, hát ez a replika önmagában is árulkodik arról, hogy Auréle személyisége nem ment messzire, nem égett benn a koponyában lángoló gondolatokban és nem emészthette fel a festmény sem. Elég néhány kívülről érkező inger, némi stimuláció és az ismerős keretszerkezet ismét aktivizálja önmagát.
Meghasonul benne az önkéntelen védekezés pillanata. Érzékenyen érinti a szemei előtt jelentőségét vesztett, elárvult mozdulat, az érintés hiánya a bőrén viszket és mégis... valahol az izmokban, a mágia szintjén ott mérgez a gondolat, hogy ez az arc - még ha nem is a professzor viselte korábban - egyszer már megpróbált elvenni tőle. Akkor a pálcáját, az életét, az emlékeit, most az ecsetet. Nem gondolkodik azon, milyen indokolatlan, hogy a festőeszköz bekerülhetett ebbe a fontossági sorba. Egyszerű tárgy csupán, nem képvisel érzelmi értéket, odaadhatná... miért tűnik úgy, hogy összedőlne a világ, ha megtenné?
- Mih...? - Ha lehet, csak még jobban összezavarodik, a pillantás elfelhősödik, ahogy próbál visszaemlékezni az eltelt napokra. A memóriája lyukacsos, emlékszik ugyan arra, hogy odafent volt, de az egész körvonaltalan, értelmetlen zagyvaság csupán. Figyelmének fókusza a mozdulatra rebben, felcsúszik a pálcán a sérült sávig. Emlékszik erre a nyomra. Emlékszik rá, mert ahányszor látta, fellángolt benne a gondolat, hogy rákérdezzen. Meg akarta kérdezni, de nem tette, ezért az emlék kategorikus és erőteljes marad a kielégítetlen vágyak oltárán. Elbizonytalanodik és végül elhal a távolodó mozdulat, mintha értelmét vesztette volna. A férfi bosszúsága előtt mintha összehúzná magát.
- Sajnálom, én csak... nem értem, mi történik. - Pálcát tartó, megfeketedett keze kimoccan hát mögül, vontatott, szenvedő mozdulattal dörgöli meg a szemöldökcsont vonalvezetését, az arca ha lehet még nyúzottabbnak hat.
- Mióta? - Mégis mióta nem alszik? Napok? Egy hét? Több? A kimerült emberi elme egy hét után hallucinációkkal bünteti magát és talán ő maga is csak képzeli a mostani eseményeket. Ha a tudatalattija így próbálja rábírni a pihenésre?
Szétzilált figyelme ismét kategorikus fókuszt kap, ahogy a férfi visszavált a jól ismert stílusra és ez a hang már valóban képes visszaparancsolni a józanságát. Érintése felcsúszik a homlokán, hátrasimítja a vörös tincseket, ám a figyelme a szavak helyett a pálcás kézre rándul és...
- Professzor! - A hangja riadtnak hat, ahogy a férfi hátralép, megkísérel felé mozdulni, aztán a saját kezeire pillant és ettől megtorpan újra. Mintha csak most ébredne tudatára annak, hogy őt nem csak, hogy éppúgy megfertőzte az átokfesték, az egyúttal fontos dominanciaharcot is nyert karjain. Tehetetlenül figyeli professzora tetteit, a sóhaj hangjára viszont kirázza a hideg. Ismeri ezt a hangot. A hátraszisszent bűbájtól a talár ugyan valóban mozdulatlanná dermed, a légzés apró zaja továbbra is testesen, határozottan érzékelhető hát mögül, akár ha egy formátlan, anyagtalan szörnyeteg hajolna a férfi nyakába.
- Nem védekezem. - Azonnal megadja a válaszát kérdés és körítés nélkül. Valami, ami esélyesen egyetlen közös órájukon sem történt még meg. - Sosem volt rá szükségem, ez alkotó mágia, nem támadó. - Márpedig jelen esetben kifejezetten annak tűnik és ettől összeroppannak a gondolatai. - Az volt... - Belülre vérzi a bűntudatot, bár fogalma sincs róla, mégis mit csinált, hisz ő csak... festett.
- Engedje, hogy megpróbáljam. Még hallgat rám. - Pánikszerű a hangja, sietős, sürgető. Egyáltalán nem biztos a dolgában, de pokolian reméli, hogy igaza van. Ha más nem is, a jelen események elég erősen fejbeverték ahhoz, hogy meg se kíséreljen közelíteni a képhez.
Shephatiah feszültsége szinte fizikai kiterjedést kap a térben. Lenyűgöző, hogyan képes ilyen tökéletesen uralni a vonásait a helyzetben. Valami, ami a vörösről jelenleg egyáltalán nem mondható el, tágra nyílt szemeiben határozott ecsetvonás a rettegésé, az izomzat feszült a felfogott veszélytől, ezúttal azonban messze nem a férfit jelöli meg ellenségként. Nem hátrál és nem is várja be, ahogy a másik előre lép, úgy megteszi ő is, felemeli az ecsetet tartó kezet, hogy megérintse, aztán rögtön vissza is rebben a mozdulattól. Nem akarja még jobban megfertőzni.
- Csak magára figyelek. - Halkan beszél és nem hazudik a szája, pillantása megtapad az elfeketedett mancson, az érzékeny pálca saját kezében ezüstösen felfénylik, ahogy megemeli. Hacsak a férfi nem húzta vissza a kezét, a varázsvessző érintése meleg, vibráló bizsergés a bőrön. Közvetlenül a feketeség alatt érinti meg, lekerekített hegye belenyomódik a bőrbe, egészen át is forrósítva azt. Nem okoz fájdalmat, mégis határozott ingereket pulzáló, lüktető érzést hagy maga után, melytől a sötétség rögtön rettenve húzódik hátra, felsűrűsödve a tenyér felső hányadába, az ujjakba. A fiú nem rebben a hangokra, bár a légzése elnehezül az erőfeszítéstől, halántékáról végigcsordul az arcára a veríték hálátlan kis cseppje.
Ellenben ahogy a férfi hátranéz, a világ hamar horrorba fordul. A talár ugyan fixálta magát a képkereten, ám a fekete anyag fel-feldomborodik, mintha valami mozogna mögötte. Ahogy a fiú a feketeségen dolgozik, mintha maga a festmény is visszahúzódna, elégedetlen szisszenés hangja hangzik fel, láncok halk csörrenése és végül...
- Stupor. - A vörös villanás közvetlen közelről érkezik. Megfesti a fiú fókuszát vesztett pillantását, az érzelemmentessé vált, természetellenesen kisimult vonásokat, éles árnyékot vet a beesett szemek alá. A kábítóátok a pálca hegyéről egyenesen bőr alá ékeli magát.

Shephatiah foszlányos zenehangra ébred. Vonós hangszerek finoman csorduló, tánchangulatú, kissé melankolikus zenéjére, mely valahonnan távolabbról szűrődik be az érzékelési tartományba. A kellemes szólam akár még otthonosnak is hathatna, ha fekvőhelye nem lenne olyan kényelmetlenül kemény és merev, ha nem borzongana bőrén az oda nem illő, egyre kategorikusabban érzékelt hűvösség.
A hely, amelyre végül a szemét nyitja első pillantásra végtelenül hűvös és túlzsúfolt. Mintha egy tárolóban lenne, ám nélkülözi annak elhanyagolt porosságát, a földön ládák, a falnak állítva közönséges, munkára fogható seprűk, felmosóvödrök, rongyok, márkátlan tisztítószerek üvegcséi. A férfi maga hanyatt fekszik a hideg kövezeten, tagjai mostanra egészen átfagytak az alkalmatlan helytől és a jóleső fűtés hiányától. Az első mozdulatokra valaki kelletlenül nyöszörögni kezd mellette, szorosabban fogva át a derekát.
Az áruló kis vörös valószínűleg éppúgy fázhatott áldatlan álmában, mint a férfi, bár kialvatlanságának hála képtelen ilyen könnyedén kimászni álomország jótékony mákonyából. Oldalára fekve egészen szorosan bújik hozzá, a feje a mellkasán pihen, fél keze a derekát öleli. A feketeség ugyan nem múlt el róla, ám nem is mételyezte vele tovább professzorát. A Shephatiah kezére ragadt sötétség időközben formát kapott, kígyóalakba szorított, elnyugodott árnyékként pihen a csuklóján felszabadítva az ujjakat, a tenyerét. Ezúttal lényegesen ártalmatlanabbnak tetszik, mint korábban volt.