1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat

Mérges, ingerült morranás a válasz, leszarom, bassza meg, leszarom! Na és, ha nem illik? Sőt, ha egyenesen gyerekes? Megtehetem! Nem elég, hogy amúgy egy kifejezetten jól nevelt gyerek vagyok? Csak ne akarja már megmondani ő nekem, hogy engem mi érdekel, és mi nem, mikor épp neki hízelgőbb az én változatom - na jó, nem -, egyszerűen már az a pillantás, ahogy néz, frusztrál, és ha eddig úgy éreztem, hogy nincs semmi baj, valójában minden teljesen jól és rendjén van, most leginkább azt érzem, hogy még a szokásosnál is jobban kiborulok én még ezen az estén. Ez valami úri passziója, hogy ha már megteheti, bosszant? Mi lenne, ha egyszer megpróbálna megérteni? Mondom MEG-ÉR-TE-NI?
De bármennyire felkavart és vehemens is vagyok, nem mondok semmi továbbit, némán dohogok csupán, de az is kifejező azért. Épp eléggé, ha nem túlságosan is. Utólag visszatekintve alighanem én is roppantul kínosnak fogom majd egyszer érezni a dolgot, és magam sem mondanám, hogy felnőttem. De addig marad a zsörtölődés, na tessék, lesz mit nosztalgikus hangulatban felemlegetni. Inkább ne.
Saját haragom azonban egyetlen pillanat alatt söpri el az övé, na nem azért, mert mocskos káröröm kel bennem, hanem azért, mert a félelem elfojtja a haragot, magába integrálja erejét, intenzitását, mint egy hatalmas olvasztótégely, úgy tüntetve el az ellenkezésbe csöpögtetett energiáim is. Hátrébb csúszok a széken, egészen a támlájáig, és ha nem lenne ott, mennék tovább is, a szék nyikordulása is ezt jelzi, de nem csúszok hátra vele a padlón, csak még erőteljesebben kapaszkodom a kanalamba.
Mégse véd meg.
– Persze, hogy nem lenne szükséged, mert a puszta ténnyel zsarolnál, hogy a birtokában vagy – Ezt egyáltalán miért kell magyarázni? Miért?Ő is tudja, tudnia kell... – De esélyt se akarsz adni, hogy az a szándék kiderüljön – vágok a szavába – Helyette csak az eszközeid akarod gyarapítani felettem... Kezdjük újra, hát persze. Hogyne. Te arra képtelen vagy... – és lenne még folytatás, de úgy öli el a szavaim, mintha soha nem is lettek volna. Egy fél pillanatig úgy révedek rá, mintha legalábbis arcon csapott volna. Hát ez az. Én is ezt mondom. Megborzongok. Azt se akarom, igazság szerint... De annál többet se. Egyszerűen csak... Nem akarom. Gyerekes gondolkodásmód ez is, de akkor se akarom, hogy bármi effélét tudjon, vagy még inkább, hogy használjon. – Akkor meg? – Akkor meg minek akar tovább egrecíroztatni? Nem elég? Nem gyötört meg máris épp eléggé? Ha nem lenne itt, máris képes lennék percekig zokogni összegörnyedve a sarokban, mint egy hisztis tinilány. Szégyen.
És ezt a szégyent tovább mélyíti, ahogy egy röpke félmondattal képes megalázni, és maradék elszántságomat is megsüti roston. Sajnos a hátrafelé vezető hidakat pedig én magam égettem fel, így mint a csapdába esett vad kezdek vergődni, leginkább, ez kezdi fűteni haragom, ami megsebzett önérzetemben talál új otthont, átmenetileg. A korábbihoz képest újfajta energia, ezt nem a félelem vagy a puszta ellenkezés vezeti, de kérdéses, mennyivel erőteljesebb. Izmaim megfeszülnek ettől még, gyerünk, csak kényszerítsen, és meglátjuk! Erőltesse, és meglátjuk, kellő nyomás alatt megpróbálnám, biztos vagyok benne, úgyhogy csak gyerünk, provokálja csak ki. És Merlinre, mintha pontosan ezen lenne. Ujjaim elfehérednek a kanálon, feltett szándékom, hogy belefojtom a levesembe, holott alig van már valami a tányér alján. Lábbal tipor a büszkeségem maradékán, balom erőtlenül fog rá a tányér szélére, hogy eltolja, de hirtelen feszül rá, ahogy új elhatározás születik, de a tányér útja végül csak a képzeletemben teszi meg útját, és szeli át a köztünk lévő távolságot, hogy minden nyers erőmet és haragomat beleadva törjön rajta darabokra, és sebezze fel bőrét, ruháját bánom is én, mijét, fakasszon vért, érjen idegeket... Álljon bele, mélyen, fájdalmasan, tucatnyi apró szilánkként, hatoljon minél mélyebbre, minél fájóbban, pont úgy, mint ahogyan ő szokta tenni… És nem, a legkevésbé sem a józan ész áll a megvalósítás útjába, és tolja csak el a tányért, finoman, hanem a túlzottan friss trauma, a hirtelen ébredő félelem, ami gátat vet. (Pedig más esetben stzavamra, hogy a tányért Manuel is követné). Értelmes válasz helyett csupán válogatott szitkokkal tudok felelni, miből a legkedvesebb is az, hogy rohadj meg. De ezt az elkeseredés szüli már csupán.
– Eddig is éltem, nélküled is, a nélkül, hogy bárki is bezárt volna! – sziszegem azért. Nem buktam le, nem öltek meg, nem történt... Semmi. – Nem akarsz öt évre elfelejteni... Elfeledtetni – vicsorodom el,a kanalat még mindig jobbomban szorongatom, mintha feltett szándékom lenne, hogy ma még megölök vele valakit. Akár őt, akár mást. De leginkább őt. – És a sok elnézés után egy évekig tartó börtön lesz a nevelés? Ó, nagyszerű, igazi mintaapa... – szalad ki a számon, de inkább csak elkeseredett csalódás, semmint támadó éllel. Jó, akkor büntessen meg, amiért akar, gyerünk, úgysem tudok ellenállni - bár attól még fogok -, de... Akkor se zárjon be.
Egyre gyerekesebb vagyok.

Ingerülten fújok felé, nem érdekelnek a szavai, szinte meg se hallom, azt se, hogy mennyire gondolja komolyan, őszintén, vagy mennyire nem. Percekkel ez előtt kellett volna erőlködnie, ha ilyesmivel akart volna elérni. – Máris zsarolsz a szabadságommal, mégis, mit akarsz MÉG? Milyen fontosabb dolgot akarsz MÉG kapni? – meg aztán egyáltalán, mégis mit vár, mit adhatnék? A kezében a szabadságom, az életem, a munkám, a... Mindenem. Nem kötött már meg eléggé? Még mivel akar? Nem érzem az önkéntes felajánlás örömét, nem érzem azt, hogy onnantól ne nyomasztana, hogy még nagyobb hatalma van felettem, mint eddig, hogy ne tartanék attól, hogy igenis visszaél vele. Igazából miért ne tenné? Csak egy apró kis vélt indok, és... – Ezért kikényszeríted az önkéntességet? Hát ez nagyszerű, erre igazán nem gondoltam volna, de tényleg pazar gondolatmenet... – fortyogok tovább, és mondhat akármit, nem tágítok ettől a kényszer-vesszőparipámtól, ha kell, dohogok még rajta pár felvonást, mire ő is belátja, és... Á nem, ebbe nem gondolok bele inkább.
– Akarod, de nem tudod – vetem még oda valamivel tisztábban az újrakezdés kérdésére. Szerintem márpedig nem is akarja. De jól van, akkor akarja, felőlem aztán... De persze szemrebbenés nélkül hárítja a dolgot rám, mintha én nem akarná, én nem tudnám ezt megtenni. Na tessék, itt a bizonyíték, hogy neki nem megy ez az egész, még mindig csak engem okol mindenért. Kacifántos, de logikus. Vagy legalábbis annak tűnik, ráadásul engem felelőség-mentesnek állít be a kérdés kapcsán. Elvégre én vagyok az áldozat.
Most még, de egyre inkább azt érzem, hogy hatalmamban áll ezt megfordítani. Persze elméleti szinten ez nem hangzik akkora teljesítménynek, sőt, szinte könnyen kivitelezhető dolognak tetszik, és ha nem dolgozna bennem annyira a félelem párhuzamosan, bizonyosan nekirontanék a kanalammal. – NEM, NEM LÁTSZIK! – förmedek rá. Csak ő képzeleg, amit épp akar. Ha így folytatom, akkor remekül megleszek, akár vele, akár nélküle. Talán a kellő tapasztalat hiányából fakad ugyan az érzet, amit a mérhetetlen harag táplál, de úgy vélem, hogy nélküle legalább ilyen jól meglennék. Sőt.
De eztán szinte pofon vág az a mosoly.
Most meg... Mi a francnak örül ennyire? Úgy révedek rá, mintha azt latolgatnám, hogy megbolondult-e, a tomboló harag és félelem közepette valójában már nem tudnám visszaidézni, pontosan mit is mondtam, legalábbis, hogy milyen szavakkal. – De engem nem kell megvédeni! – köpöm a szavakat, de a haragba egyre inkább befészkeli magát a bizonytalanság, úgy hűt le, mintha az előző forrongás itt se lett volna. Egyedül a félelem képes bekígyózni a tudatomba, a már-már gyengédnek mondható szavak szinte rémítőek az előzőek után, a legkevésbé sem bizalom gerjesztőek. Mit akarhat...?
– Te nem akarsz megbízni bennem – húzom csak fel orrom, némi sértettséggel, részint leplezve, hogy a hirtelen váltást követően egyelőre ötletem sincs, valójában mit akar hallani... Még nem rendeztem eléggé a gondolataim, hogy kompromisszumot tudjak ajánlani bármire is, a dühöm egyelőre elpárologtatta a realitás talaján gyökerező gondolatokat. Tanácstalanul pillantok a kanalamra - de nem úgy néz ki, mintha segíteni akarna.

A nyugalma nem ragadós, de még a felszólítás sem segít, görcsös feszültség bénít meg, mely ötvözi a rettegést, a haragot, az üres  kilátástalansággal kecsegtető bizonytalanságot, és hiába ül itt velem szemben, mégis kétségbeejtően magányosnak érzem magam. Mintha egy világ akarna maga alá temetni, mely elől nincs hova futni. Így jobb híján csak ülök a széken, feszengve, várva a megváltást, vagy a kitörés legkisebb lehetőségével kecsegtető alternatívát, de a stressz cselekvésképtelenné tesz, félek, még akkor se tudnék élni egy felkínálkozó sansszal, ha az aprólékosan részletezné, mit is kellene tennem.
Egy hosszú percig - de talán kettőig - hallgatok, és tanulmányozom a kanalat, mielőtt bármit is mondanék. Szenvtelen mozdulattal forgatom körbe, hogy minden irányból megcsodálhassam, mire végre felpillantok.
– Akkor... Akkor tegyél érte, hogy én bízzak benned. Azt mondtad, úgyis kölcsönös... – üres, leginkább csak kétségbeesett felvetés. Pár röpke perc alatt nem tudja megváltani a világot, még az enyémet sem. Szerintem nem is akarja. – Hát tegyél róla, hogy ne legyen mit szállítani – morgom sötéten, végig sem gondolva, hogy ez mégis mit jelenthetne rám nézve. Egyébként is az ő hibája, ha engedi, hogy megannyi fontos dolog eljusson hozzám.
Na jó, igazából nem csak az övé. De az övé is!
– Nem, mintha ne uralkodnál rajtam úgyis... Tiltsd meg. – vetem még oda. Bár ez nem lesz garancia rá, hogy abszolút hatásosan működik is majd a tiltás, de ha új fegyvert adnék a kezébe, az se jelentené azt, hogy minden esetben hűséges is leszek. A hűség nem a legfőbb erényeim egyike. A kérdésére elkínzottan révedek rá, nem tudom eldönteni, mit akar hallani. Az igazat? Mert én azt se akarom. Bár lehet, hogy még az se lenne olyan rossz, gyors és végleges.
– Megölném – közlöm végül mégiscsak, s bár próbálom ezt közönyösen tenni, az érzelmeim kavargó áradata átüt rajta. De legalább őszinte válasz volt. Ő ezt nem fogja megtenni, de a bőségzavar, az a temérdek opció, amit viszont potenciálisan megtehet, arra ösztökél, hogy még véletlenül se kérdezzek vissza, hogy és ő mit fog tenni. Sőt, nagyon gondolni se akarok rá, így inkább az étel felé fordulok, és már félig szét is trancsírozom, mire feltűnik, hogy még mindig a kanalamat szorongatom, és azzal estem neki eme nem túl elegáns műveletnek. Kapkodva cserélem le egy, a fogáshoz illőbb eszközre, vagyis kettőre - késre és villára -, de valójában csak a céltalan trancsírozást folytatom velük, ami kellően leköt, hogy ne kelljen felpillantanom. Noha nem érzem jobban magam tőle, képzelhetek a helyébe bárkit és bármit is. – Nem csak az az egy kimenetel van – sziszegem mérgesen, mintha a cafatokban lévő húst próbálnám épp biztosítani, hogy mennyi, de mennyi lehetőség áll még előttem, amelyek közül bármelyik valóra válhat.
– Nem mindegy? Nem engedsz el... – vágok a szavaiba eztán, nem is engedve, hogy végigmondja. – Bezársz valahova, hogy ott dögöljek meg egyedül, és reméljem, hogy elpatkolsz, mielőtt visszajönnél értem, hát nem remek kilátások? Hogy felejthettem el lelkesedni, mégis? Én se értem, hát ez kurva jó jövőkép pedig, tényleg... – kezdek a korábbinál is jobban kiakadni, a trancsírozást közben befejeztem, már ez se segít, de enni nem kezdem el, sőt. Minél lassabban akarok végezni ezzel a vacsorával, úgyhogy nem fogok kapkodni.
A többit nem is részletezem, a korábbi kérdésére sem adok megkésett választ sem. Inkább gondolataim, vágyaim próbálom rendezni, de eredménytelenül. Túlságosan belekeveredtem már, hogy el tudjam dönteni, valójában mit akarok, vagy, hogy hogyan tudnék eredményesen kilépni ebből a szartengerből, amibe kevertem magam.
Sírni akarok az egyik sarokban, azt hiszem, miközben az összes alpári, vulgáris szitkot a fejéhez vágom. Milyen férfias lenne. Alighanem ez a teljes fel-, és megadás első jele. Micsoda csőd.

Elfintorodom, ajkaim egyetlen apró, vékony csíkká préselem, megfeszülök, de végül visszanyelem az első választ, legyen az bármi is, és egy sokkal rövidebb, másabb hangzik el végül. – Micsoda jóindulat... – morgom ugyanis, de lehetetlen lenne megmondani, hogy épp egyetértek vele, vagy pont, hogy leminősítem. Francba a jóindulatával, baszogasson vele mást, engem meg leginkább csak felejtsen már el végre. Mit tegyek még érte, mégis? A legközelebbi vacsorára invitáljam meg a Nagyurat? Hozzam el a kígyóját? Törjek világuralomra?
A nevetésre összerezzenek, szinte már fájóan rándulnak meg izmaim, kisé összébb is húzom magam, tekintetem akaratommal szembemenően ragad meg rajta. – Pont annyira nem érdekel a törvény, mint ha kigáncsolok valakit – vetem oda, bár elég gyenge kifogásnak hangzik. – És épp annyira nem érdekel a muglik hogyléte se... Álszent. – ütöm azért tovább azt a vasat, ami már az első pillanatban is hideg volt, formázásra alkalmatlan, de erős ütések hatására törésre hajlamos.
A következőkre nem felelek, úgy fogadom a köszönetét, mintha leginkább meg se hallottam volna. – Persze, hogy nem fogsz – mormolom. Túl egyszerű, túl könnyű, túl gyors megoldás lenne. Túl végleges, túl kézenfekvő, túl... Felszabadító. – Alighanem ezért sincs gyerekem – felelem gunyorosan – Nem erősségem a dolgok konszolidált megoldása – közlöm. Neki egyáltalán minek kellett? Nem fürdött be eléggé a lánnyal? Az ölni tudna érte pedig, bár nem eléggé... Hihetetlen. – Ha már úgyis eldöntötted, akkor meg nem mindegy? – húzom el ajkam. Ne csináljunk úgy, mintha rajtam állna. Lesz következmény, azt is tudja, milyen. Egyszerűen csak jól szórakozik azon, hogy elhiteti, hogy van kiút, miközben nyilvánvalóan nincs.
Jobban mondva egyre inkább csak egyféle kiút kínálkozik, de arra még nem szántam el magam eléggé, még túlságosan öli egymást a harag és a félelem bennem ahhoz, hogy összefogva egy közös ellenfél ellen vonuljanak. A pillantás súlya alatt alighanem pont ezért húzom össze magam, és bár próbálom összeszedni magam, és fapofát vágni, ez csak mérsékelten jár sikerrel, igaz, a korábbinál meggyőzőbb, de kifejezetten hitelessé nem képes avanzsálni, az még odébb van. És vélhetőleg nem a mai napra van betervezve.
– Akármilyen – morranom, nem fejtem ki, részben mert előttem sem kristályosodik ki eléggé, másfelől, mert valóban hiszek bene, hogy az ember előtt mindig utak egész sokasága áll nyitva, lehetetlen lenne mindet megnevezni, és nem is akarom. A jelenem és a közeli jövőm is elég katasztrofális ahhoz, hogy azt akarjam inkább megoldani, és ne egy homályos, távoli és végletesen esetleges jövőkép esetleges problémáit kergessem. Pedig bizonyosan felemelőbb lenne inkább azzal foglalatoskodni.
A mozdulat ezzel együtt is elnémít, tekintetem is elkapom róla, a hús még mindig nem érdekel, így jobbára a bort választom, nekem nincsenek aggályaim a hatását illetően, úgyhogy nem töröm magam, hogy apró és illő kortyot öntsek csak le a torkomon. Próbálom szenvtelenül hallgatni, de a szavak kínzóak, mintha egyedül csak engem zavarna, hogy rólam van szó, és nem a kutyájáról. A szomorú igazság az, hogy engem viszont nagyon, sőt, rettenetesen zavar. – De te sem akarsz megegyezni... – vetem ellent, idegesen, de kevésbé ingerülten, mint korábban, kedvtelenül babrálva a hússal a tányéromon, míg egy apró darabot végül, szinte már véletlenül sikerül végre a villa hegyére szúrni. Nem megegyezni akar, csak egy neki kedvező helyzetet kierőszakolni, úgy csinálni, mintha én vágynék rá... De jól van, mindegy, legyen. Akkor ne egyezzünk meg, csak követeljen. Gyerünk.
Erőtlenül pillantok a villa hegyén pihenő, alaktalan húsdarabra, de végül mégis a számba veszem, étvágytalanul, de idegesen rágom meg, mielőtt bármit is felelnék. – Úgyis tudod, mit akarsz kapni... Inkább mond azt. – mormolom, jelezve, feladtam. Kérjen, nevezze meg, és az övé. Csak hagyjon végre.

Valamelyest nyugszom, ahogy egy kínzóan rövid pillanatra a téma nem én vagyok, hanem ő, de szinte észre se venni a váltást, úgy terelődik vissza rám, de a pillanat szülte kósza nyugalmam megmarad, igaz, annyira illékony, hogy még felületes szemlélő is érezheti, elég egy apró, rosszul megválasztott szó, hogy elillanjon.
Szinte nyelvem hegyén a válasz, engem meg ez nem érdekel, hol van az még, és ha véletlen lebukom, akkor majd... Majd... Megoldom. Hol van az még. Meg egyébként is. Szóval... Leginkább hol van az még.
Meg ugye, lehet, hogy be se következik. Na. Hát akkor meg?
– Akkor – felelem végül némi hallgatás után, ami alatt valamelyest összeszedem a pillanatok alatt szétesett gondolataim – Előbb rám kell bizonyítanod. Neveket sorolni bárki tud, a sarki fűszerestől kezdve bárkit megnevezhetek, ha már benne vagyok... – közlöm. Végül is az én szavam egy... Akárkiével szemben. Naiv képzet, hogy ez így patthelyzet, és márpedig hibáznom kell, hogy elmozduljon valamerre.
Egyébként is, ha a nyomomba ered, akkor... Akkor majd lesz társaságom, akikkel csapdába csalhatom, végső esetben. Sokan akarnák holtan látni szerintem. Nem lehet olyan nehéz dolog úgyse. Elszántság kérdése. Remélem.
De hiába minden remény, ezek ködbe vesznek, a jövő jótékony homályába, hogy aztán majd évek múlva vagy előkeveredjenek onnan, vagy ne... Helyette a jelen kínzó valósága telepedik ránk, úgy tanulmányozom az előttem lévő húst, mintha legalábbis én magam lennék a tányéron. Több darabban, szétcincálva. Pontosan így érzem magam, döglötten, leterítve.
Megvonaglok a hangra, de kelletlen engedelmességgel pillantok fel, üresség, félelem, megadás... Félelem, az ellenállás utolsó, apró morzsái... Még félelem. Nem akarom. – Alighanem – hagyom rá ettől még, bár olyan szívesen mondanék mást, de... De. Ha nem adom, elveszi, a kérdés pedig nem az önkéntesség, hanem, hogy megkapja-e.
Ezért aztán igazán kár volt ez a felvezetés, puccos körítés, fájó, elmét romboló ráhangolódás nélkül is közölhette volna. – És mi az én biztosítékom? – utolsó, szenvtelen kérdés. Én adok, rendben. Adjon ő is.
Pillantásom közben elfordul tőle, egykedvűen réved hol az ajtó felé, hol a szoba egyéb pontjaira, potenciális kiutat keresve, és szinte észre se veszem, de magamban menekülési útvonalak sorakoztatom fel, hozzájuk tartozó, itt és most már-már részlet gazdagnak tűnő, más esetekben sivár stratégiák egész garmadájával. Nem telne sokba egy hirtelen mozdulattal megindulni, és kiszaladni az ajtón. Vagy pálcát ragadni, és… Bántóan nyikordul a szék, ahogy megmoccan, bántó az is, ahogy én teszem, de leginkább engem bánt, kelletlenül állok fel, monoton léptekkel indulok meg felé, izmaim szinte már most görcsbe rándulnak, és minél közelebb érek hozzá, annál inkább világos, hogy ha mást nem, még mindig megpróbálkozhatok majd a nyers erővel.
Elég kétségbeesett gondolat, egyelőre odébb napolom, inkább csak megállok felette, még épp kartávolságon kívül - na jó, remélem, hogy kartávolságon kívül -, de várakozóan. Itt vagyok... De ne kérje, hogy lelkesedjem is.

Kicsit megrezzenek a hangra, de nem tántorít, úgy vonulok oda, mintha legalábbis szent misszióm lenne. Pedig mintha utolsó intő csengőszó lenne, hogy msot, most még nem késő, még elrohanhatok... De nem teszem. Erőtlen, de kitartó lépések, majd megállás, tekintetem szinte azonnal félresiklik, visszatér a fal tanulmányozására.
Igazi mestermű.
Nem szemlélhetem a szakértő hozzá(nem)értésével túl sokáig mégse, a mozdulat bár nem ér váratlanul, de készületlenül igen, olyan könnyedén foghat rám, hogy azt alighanem később megirigyelheti önmagától, sem ellenkezés, sem elfelé irányuló rándulás, csak tehetetlen rezzenés, kelletlen engedékenység, szinte fájó mozdulatlanság, amivel a karjaiba "omlok", gyerünk, csináljon, amit akar.
Engedelmesen mozdul a fejem is, de hiába minden finomság, leginkább csak kínzóan marónak érzem a jelenetet. Utálom. És utálom magam is. Nem tudnám eldönteni, ki áll az első helyen, igazából. A csendes feladás a szégyennel forr össze, hiába minden fenyegető él, már nem kell jobban fenyegetnie. Nincs is mivel. Ettől még akaratomon kívül is gyorsabban veszem a levegőt, megjelenik rajtam egy-két izzadtságcsepp, felborzolódik a szőr a kezemen, tarkómon…
Szokatlanul engedékeny vagyok a csókban, még minimális viszonzásra is lel, a szabadulni vágyás hazug reménye, tessék, együttműködő vagyok... Itt és most. Aztán csak eressz el... És akkor... Akkor... Akkor!
De nem, valójában akkor sem fog történni semmi. Keserűen húzom el ajkaim, ahogy eltávolodom tőle - nem eléggé, egyáltalán nem eléggé -, tekintetem sóvárogva néz új pont után, amit stírölhet.
– Értem – hagyom rá. Nem kérdezem, mit ért rendszeres alatt, elmémben az eljövetel szó forog csak, körbe-körbe, nem forr össze mással, sem gyakorisággal, sem helyszínnel: csak vele. Ettől válik rémítővé. Nem akarom, de nincs ellenkezés. Egy üres, semmitmondó hang se, csak az erőtlen feszülés, majd a megadó ernyedés.
Nem nézek rá. Nem is merek rá nézni. Nincs biztosítéka... Mégis, milyen biztosítékot akar?! Egy fél pillanatra fellángol a korábbi harag, ne merje visszacitálni az előző hosszas köröket, nem bírnám elviselni! Lopott pillantás, kár volt, a düh úgy fordul át megvető feladássá, mintha mindig is az lett volna. – Értem. – ismétlem csendesen, úgy tűnik, áttérek a mantrázásra. Ahogy elereszt, sem mozdulok, igazából az sem tudatosul bennem igazán, hogy ő mit tesz, vagy mit nem, úgy nézek rá, hogy biztos lehet benne, nem látom, csupán nézem. A hangra azért visszatér az élet a pillantásomba, elhátrálok úgy két-három lépést, majd, mintha csak most tudatosulna bennem, mit mondott, erőtlenül biccentek, de ennél többre nem futja, mint elköszönés.
Farkam behúzva ügetek ki a házból, hogy aztán kint sem lassítva loholjak el, ki tudja meddig, míg eszembe jut, hogy hoppanálni is tudok.
Meg aztán, a sarokban sírás még mindig jó ötletnek tűnik. Megvetendően szánalmas.

//Köszönöm a játékot *-* Még-még-még :3//