Eadlyn Amberly Sullivan

Vajon létezik olyan gyerek, aki emlékszik a születése pillanatra? Nem hinném, de ezen a napon jöttem világra én, Eadlyn Amberly Sullivan, vagy születési nevemen Eadlyn Amberly Johnson. Akkor még anyukám vezetéknevét kaptam meg, az apukám ugyanis nem volt még a férje, bár ha így utólag belegondolok, akkor talán lehet, hogy akkor még nem is ismerték egymást.

Nem emlékszem rá, de tudom, hogy ez egy igazán fontos időpont volt nem csak az én életemben, de másik két személy számára is. Ez a két személy anya volt és apa. Aznap házasodtak össze, s aznap kaptam meg én is a Sullivan vezetéknevet.

Az első síelésem, amiről rengeteg fénykép készült. Az anyukám boszorkány volt, s ezt apukám is tudta, aki egyébként egyszerű mugli volt, s ügyvédként dolgozott. Az anyukám egyébként az egyik talárszabászatban kapott munkát akkoriban az Abszol úton, de azóta már több boltban is megfordult kisegítőként, ám az a talárszabászat valahogy mindig vonzotta, s végül ő maga is belátta, hogy az a neki való hely. De térjünk vissza a síelésre. Azért kezdtem el anyuékról beszélni, mert vannak ugyebár mozgó képeink is ő miatta és azok többet elárulnak a kis bénázásaimról mint a hagyományos fotók. Látszik, hogy nem ment könnyen, de amint ráéreztem a hóeke "titkára" megállíthatatlan voltam! Oké, ez túlzás, mind tudjuk, hogy a hóeke kezdőknek való, de na, én is azzal kezdtem és most már természetesen bottal síelek, de néha még hasznát veszem a hóekének megálláskor.

Krav maga... Emlékszem, mennyire nem akartam az egészet. Úgy gondoltam, hogy mivel lány vagyok ezért nem nekem valók a küzdősportok, de mind tudjuk milyenek a szülők. A fejükbe vesznek valamit és te jó gyerekként meg is teszed azt, amit ők kitaláltak. Velem is ez volt a helyzet és nem hazudok, ha azt mondom, hogy az első két hónapban mennyire utáltam edzésekre járni. Hogy mi változott később? A hozzáállásom, kezdtem érteni, hogy miért fontos ez nekem, de nem azért mert a szüleim mondták, hanem mert a csoporttársaimtól hallottam. A nyári táborokba és edzésekre még a Roxfortba kerülésem után is eljártam, csak idén, az autóbaleset óta hagytam ki őket.

Tizenegy. Már vártam ezt a napot, anya elég gyakran emlegette nekem, hogy akkor kapom majd meg a levelemet a Roxforttól, hiszen gyorsan kiderült rólam, hogy nem születtem kviblinek. Történtek furcsa dolgok néha a családi utazásokon is és kellett némi idő, míg az ilyen megnyilvánulásokhoz apa is meg én is hozzászoktunk, nem úgy mint anyának, akinek mindez teljesen természetes volt ugyebár. De a levelem... A levelem aznap tényleg megérkezett, én pedig egyre jobban vártam a következő tanévet.

Sokat köszönhetek annak a napnak, hiszen akkor ismertem meg a legjobb barátnőmet. A sors keze lehetett a dologban, hogy pont egy fülkében utaztunk, s már akkor éreztük mindketten, hogy ebből igazán szoros barátság alakulhat ki. A Teszlek Süveg is aznap osztott be minket, s talán megérezte a köztünk lévő barátság várható szikráját, vagy az is lehet, hogy tényleg mindketten ennyire Hugrások vagyunk, de a lényeg az, hogy egy házba kerültünk, majd még ráadásul egy szobába is. Az Abivel való kapcsolatomat nem könnyű jellemezni, mert túl összetett és túl sok mindenen mentünk már át együtt, de amit biztosra állíthatok az az, hogy mindig kiállunk egymás mellett, történjék bármi.

A legmaradandóbb karácsonyi ajándékaimat kaptam abban az évben. Szerencsétlen szüleimet már jó ideje nyaggattam a tetoválás üggyel és fogadni mernék rá, hogy már kezdték unni, s érezték, hogy én ezzel bizony nem állok le. Talán már ki is találta mindenki, hogy mi volt az ajándék: megkaptam az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy nem lehet nagy és előtte rá kell bólintaniuk az ötletre, meg persze azzal, hogy elkísérnek. Utóbbi nélkül egyébként valószínűleg nem is csináltathattam volna meg. De nem ez volt az egyetlen ajándékom, akkor kaptam az ezüstláncomat is a pingvines medállal.

Legszívesebben elfelejteném az egészet. Legszívesebben visszapörgetném az időt és megállítanám az autót. Legszívesebben azt kívánnám, hogy... Hogy a szüleim bár ne haltak volna meg. Emlékszem, emlékszem a balesetre, hogy pontosan mi történt és hogyan. Az orvosok azt mondták, hogy emiatt főleg nehezen fogok túllépni a történteken.
Átlagos napnak indult, átlagos tervekkel. Kirándulni készültünk, a sátor és a túratáskák ott voltak hátul a csomagtartóban. Szokás szerint jó hangulatban telt az út, én énekeltem a rádióból szóló dalokat, a szüleim beszélgettek, z egész olyan volt mint máskor. Aztán a zenés adásnak vége lett az aktuális csatornán és jött a szokásos csatornaváltós mizéria. Nekünk zöld volt s mindenki azt mondja, hogy nem z én hibám volt, én mégis így érzem. Egy részeg kamionsofőr áthajtott a piros lámpán és nekünk ütközött. Én kisebb sérülésekkel megúsztam, mert hátul ültem, de a szüleim nem voltak ennyire szerencsések. Az orvosok azt mondták, hogy jó esetben két hetük van még, de megmenteni nem tudják őket csak enyhíthetnek a fájdalmon. Anya még a Szent Mungóba is elküldött egy baglyot, hátha z ottani gyógyítók tudnak kezdeni valamit a dologgal, de ők sem tehettek semmit. A szüleim haldoklottak és az a két hét arra volt jó, hogy így mindenkitől el tudtam búcsúzni, s nekem is elmondták az igazat: a vér szerinti apám egy idegen férfi és nem az, akit én mindig is apukámként szerettem. Azonban kénytelen voltam elfogadni a tényeket kénytelen voltam, mert szükségem volt rá, hogy a gyámom legyen.

Menekülök, tudom, hogy ott van valahol és jön utánam, de egyszerűen nem hagyja abba. Folyamatosan a nevemet mondja, de ettől a hanglejtéstől kiráz a hideg.
"Eadlyn, ne fuss el" Szólal meg ismét. Mondd, mikor hagysz már engem békén? De ő csak nem hallgat el, ugyanazokat a mondatokat ismételgeti újra és újra. "Te is tudod, hogy nem menekülhetsz előlem"  "Én már a részed vagyok"  "Tedd meg!"  "Tudod jól az átkot, tedd meg"  "Bár egy kés is meg teszi"  "Ne rohanj el"
Lehet, hogy kezdek megőrülni, de egyszerűen a sötét folyosókon nem látni, hogy jön-e utánam valaki tényleg, vagy... Vagy ismét csak én hallom ezt az egészet. Hátrafordulok futás közben, de csak a sötétséget látom, azt nem, hogy honnan jön a hang és ekkor történik meg a legváratlanabb és talán a szüleim halála óta számomra a legjobb dolog, ami csak történhetett. Nekimentem valakinek, pontosabban Marcusnak, még sosem beszéltem a sráccal ezelőtt, de a hang elhallgatott, én pedig pánikolni kezdtem és csak arról beszéltem, hogy biztos ott jön mögöttem. Ciki vagy nem ciki, annyira meg voltam rémülve, hogy hozzábújtam már mint valami kiskutya, mikor elkezdtem sírni. Nem tudom, mit csinált, de elűzte. Elűzte a hangot és ezért nagyon hálás voltam neki, s akkor még nem is gondoltam, hogy ő lesz a támaszom már pár nappal később, mert a hang mellette nem létezik, a hang eltűnik, ha Marcus ott van.