Ansel & Jack - Helló, pajtás!

Nem állítanám, hogy a mai reggel bibliai drámaisággal nyitotta volna ránk a lapjait - néhány auror halálhíre, amely sajnálatos, de legalább eladja a következő Prófétát, néhány diplomáciai mellékvágány Romániával a sárkányokkal kapcsolatosan, a tökéletes kávé felszolgálása a főnökömnek, és ehhez hasonló, szinte már hagyománynak tekinthető rituálék összessége felett élvezem a saját italomat - hidegen, mindig hidegen és feketén! - mikor Fortuna úgy gondolja, az életem túlságosan unalmas mindezek között, és ideje szórakoznom egy kicsit.. Olyan gondoskodás ez, mint amikor a tapasztalatna szülő a bohóchoz vezeti gyermekét, mutat rá, nézd csak kicsim, milyen színes az arca, hogy nevet, mindjárt lufit és meglepetést ad neked...!
Az emberek jó része jogosan retteg ezektől az amorf lényektől, elvégre az oktrojált jókedvet az elme eleve gyanakodva, veszélyt szagolva sejti, úgy retten el tőle, ahogy ösztönei suttogják, és milyen jól teszi. Ostobának kell lenni hozzá, hogy végképp ne érezzünk hasonlót, de számomra nem jutott efféle intermezzo egy kék, hátulgombolós rugdalózóval aposztrofálható korszakban, az én bohóc-élményem kizárólag fiktív, a pszichológia irányából óvatosan közelítő, és mégis, én is tudom, milyen ösztönösen felfigyelni valamire, aminek mosolya nem őszinte, ha pedig mégis, véletlenül sem fogjuk viszonozni.

Felnézek az italomból, az időpontra nem vártunk senkit audienciára, de erről a látogatónak nem kell feltétlenül meggyőződnie, az ilyen ügyeket el tudom egyedül is intézni Mercury jóváhagyása nélkül - nem azért utáltak a kollégáim, és lassan az egész tisztelt Ház is, mert csak úgy félresöpörhető tényező voltam a légterükben. Ezt a világot a maradék tisztelet tartja mozgásban, nélküle a hatalmas, ódon kerekek megrekednének, és úgy zuhannának a földre, hogy maguk alá temessenek minden hagyományt, vérrel pettyezze az éjszakát, és örökre törölje a létezésből a mágusok méltán csodás, pofátlan rendszerét.
- Akkor kétségkívül szerencsésebb napja van, mint nekem. - jegyzem meg, azon már meg sem lepődöm, hogy a nevemen szólított. Kellemetlenül könnyen felismerhető az arcberendezésem, és mióta itt dolgozom, a kelleténél többek szürkeállományának lettem a főszereplője, mellékszereplője, olykor drámaírója, ezek mellett pedig a Balmain visszhangzik épp úgy, mint a gyerekkorok bohócának dala. Sosem sejtet jót, az újdonsült látogatót ez viszont nem zavarja, a komfortérzetét még a direkt bájosan depressziósra tervezett helyiség sem ronthatja meg.
- Milyen figyelmes, Mr...? Abban persze kételkednem sem kell, hogy átesett az átvilágításon. - nem érek a dobozhoz, nem invitálom meg a bohócot az otthonomba, még ha nekem személy szerint nincs is mit veszítenem. Tudom, hogy egykori mesterem minden ilyen eshetőségre a legilimenciát szokta javasolni, de az jóval kimerítőbb elfoglaltság annál, minthogy felesleges köröket fussak meg csekély információ ellenében, és nem is minden elme pattan fel úgy, mint egy kis kagyló, így egyelőre beérem azzal, hogy a vonásait tanulmányozom.. Jól mondják, a Minisztérium valóban tönkreteszi az idegrendszert.
- Így különösen sajnálom, hogy el kell utasítanom, nem különösebben kedvelem az édességet. - pillantok a cukorkákra, aztán vissza rá. A most már önjelölt cukrosbácsiként feltűnő alak egyre váratlanabb kérdéseket tesz fel, és bár előszeretettel beszélgetek elmebetegekkel szinte napi szinten, ez azért ebben a környezetben elég szokatlan - az itteni elmebetegek nem a vallásra, de a vérre hivatkoznak, kórképük inkább a pszichopátia felé lengene ki, ez a férfi viszont nem látszik fenyegetőnek, legalábbis nem jobban, mint egy előre várhatóan egész estés papírmunka. Nem mintha ez utóbbit bármelyik testrészem is kívánná..
- Nos, eddig nem unatkoztam. Segíthetek valamiben esetleg...? Mr. Arkell jelenleg elfoglalt. - nem mintha azt gondolnám, hogy éppen az irodámat választotta a hétköznapi üdülésének színhelyéül, az már tényleg boldoggá tenne egy pszichiátert, vagy ahogy itt szeretik emlegetni, pszicho-medimágust. Az egyenes élek, egyszerre lélegző bútorok, skandináv színek, diszkréten elutasító férfias arccsontok sajátosságával bíró formák nem leültetni hívnak, azt sugallják, hogy az ide betérő még arra sem igazán érdemes, hogy megszemlélje a lábtörlőt, ami a mágia használata miatt teljesen feleslegessé vált: mint bárki, aki azzal kezdte, hogy használta. Mintha átok ülne azon a darabon, valahogy rossz ómen ilyen módon megismerni, az ilyen személyiség rendszerint megtörik az első szívdobbanásra, amit a főnököm okoz - és azzal hízelgek magamnak, hogy újabban az enyém is társul eme képességhez. Az idegen még nem szorult rá erre a köszöntésre, de hacsak valóban nincsenek mentális problémái, biztos nem így képzeli el a komfortosság epifániáját, és inkább a tárgyra tér a csevegés helyett.

House of the Rising Sun Ω oh, i'm not sirius Ω made by him