Hozzászólások száma : 7
Hírnév : 0
|  Tárgy: Echo James Sorel Kedd Okt. 18, 2016 6:09 am | |
|  V i s s z h a n g Főkarakter Ansel ❄ | Csoport Minisztérium&Mungó❄ | Play by Teresa Oman ❄ | Foglalkozás Muglimagyarázat-író & tanuló medimágus ❄ | Karaktertípus Saját ❄ | Különleges képesség ❄❄❄ |
O d a b e n t
'Álmodozásból kibontakozó csillagösvény, melyet egy tiszta reményből faragott kanál kavar mindig bizakodóvá, pozitívvá. Nap, ha hosszú esők után kiles a szomorú felhők mögül, az első nyári nap, melyen árnyékaink végighúzódnak mögöttünk, nevetés és elsuttogott ábrándok, a vörös cérnaszál az ujj végén, mindig az ég felé forduló, illékony tündérfény ő. Ez a Visszhang, amely tényleg elszalad a kerti kapuig, hogy ott vagyunk-e, és visszatérve elmeséli, hogyan találkozott a balzsamos széllel, a régi jóbarát tejesemberrel, és te bánod, hogy ugratni akartad, mégis megérinti arcod, és szemeid tükrén át a lelkedbe mosolyog, és azt kívánod: bár te és ő egy lennétek.' - Janus Sorel: A Visszhangról
Mindkét szülője közvetlen ember volt, így ő maga is gyakran elegyedik beszélgetésbe idegenekkel, akár a kutyát sétáltató szomszéd néniről, akár egy részeg hajléktalanról van szó, bár inkább hallgatni szereti a történeteket, mint mesélni, de ha valakit igazán megkedvel, biztosan lelkesen megoszt vele ezt-azt. Szeret elszórakozni a kedvenc apróságaival, és bár melankolikus jellemnek látszik első pillantásra, a problémáit is jól fel tudja dolgozni külső segítség nélkül, csak ehhez időre van szüksége, és leginkább csendre. Kreatív projektjeiben látszik igazán szivárványszín valója, abban éli ki teljesen magát: egy hosszabb munka során teljesen el tud szakadni a realitástól, és akkor magába szippantja az éppen adott elfoglaltság. Ezt a kicsit megszállottságot még máshol nem tapasztalta, bár nem érzi úgy, hogy lekésett volna valamiről, nem is siet el semmit - ez főleg a szerelemre és hasonlókra vonatkozik. A szexualitásról eddig legfeljebb könyvekből és másoktól tájékozódott, és bár a biológiai machinációkkal képben van, személyes tapasztalata semmi.
"sár van, lábujjhegyen menni, kalapom a sínre tenni, a tavat csak megkerülni, fenekén ruhástul ülni, csengő habok közt pirulni, napraforgók közt virulni - vagy csak szépet sóhajtani, csak egy legyet elhajtani, poros könyvem letörülni"
Szürreális kitartása valóban mesébe illő, és fordult már elő, hogy őrültnek nézték érte: minden bizonnyal a gyermekkori, nem teljesen megértett traumák hatására fejlődött ki benne a túlélési ösztön egy formájaként. Az életbe és a reménybe vetett hite olyan áthatolhatatlan falként szokta feltartóztatni a pesszimizmust és hasonlókat, amilyen hatékony gyógyír lehet ezekre a türelem és a figyelem. Vannak ugyan nagyon elvont gondolatai és asszociációi, meglehetősen szineztéziás, és szeret képzelegni bármilyen helyzetben - viszont eszébe sem jutna a világot megváltoztatni a saját képe szerint. Kifejezetten csodálattal viszonyul a nagyon eltérő jellemekhez, kedvelt szokása például, hogy egy ötlettől vezérelve leül őket lerajzolni és meghallgatni a mondanivalójukat. Az ilyen impulzív döntései egy kevésbé nyitott emberből talán ellenszenvet válthatnak ki, míg másoknak imponál a nyitottsága, de bármelyik eset is álljon fel, Echo nem intrikus, nincsenek messzemutató tervei a céljai eléréséhez, és főleg nem sértődékeny természet. Szörnyen kíváncsi, imádja a pszichológiát és a filozófiát, ezekről órákig képes vitatkozni, ahogy a muglimagyarázatokkal kapcsolatban is: ezeket mindig új elemekkel kiegészítve alkotja meg, a lehető legprecízebben, legyen elsőre bármilyen apró is az ügy.
Szeret a természetben időzni, akár csak egy helyben megülve csendben, hintázni, virágokból koszorút fonni, vagy az adott évszaknak megfelelő kinti elfoglaltságokba merülni, jól feltalálja magát emberek nélkül is, de ha váratlan társasága akad, ahhoz is tud alkalmazkodni. Lényegében teljesen liberális minden tekintetben, nehéz tényleg felbosszantani vagy támadásra ösztönözni, de nem teljesen védtelen, és a maga békés módszereivel mindent megtenne, hogy megoldja a konfliktust.
'Te is úgy érzed, mintha egy mozaik darabjaiként hevernék körülötted? Épp arra a szilánkra adsz puszit, ami régen a homlokom része volt, de most még bármi lehet. Lehet egy kalózhajó, ami felszántja a párnánk hullámait, lehet egy napsütötte cserépke, amit valaki kint felejtett, és most belesimul a feledékeny tenyerébe, de szélei puhák, rajzolni lehet velük az álmosságot, ami a szememben ül. Nem jöttél még rá, hogy olyan világban élünk, ahol egymást tapossák a csodák, egymásból húzgálva elő az újabb testvéreiket?'
A családjával való kapcsolata egy patchwork takaró: elfedi a néha éles széleket, de leginkább a közös szép emlékeiket idézi fel, ha valaki erről kérdezi. Édesapja rajongói benne szokták felfedezni az író egyik-másik alakját, de erről nem különösebben tud többet egy elhivatott rajongónál, ahogy anyja illusztrációit sem próbálta letükrözni soha. Hiányzik neki bátyja, és az ő betegsége inspirálta végül a medimágusi pályára is, illetve az a sok különös esemény az első éveiből... De erről máskor.
Szorgalmas diák, szívesen ül/áll/fekszik kényelmetlen szögekben órákig egy-egy anyag kedvéért, és a kedvteléseinek elsajátításában is kitartó szokott lenni: ennek köszönhetően négy nyelven beszél, így térült meg a sok üres óra még korábbról. Az anyanyelvi skót és angol mellett így spanyolul, franciául, olaszul és sellőül tudja lekötni a mellé tévedők figyelmét..
I like the things that I like, but I love everything. Pálca Tizenhárom és ⅓ hüvelyk gesztenyefa, benne főnixtoll mag dobog, markolata csillagmintásra faragva, gyakran van rajta valami díszítő elem, festékfolt. ❄ | Patrónus Tengericsillag lenne, ha meg tudná idézni. ❄ | Erősség Megtörhetetlen pozitív életszemlélet, kiterjedt fantázia és kreativitás, mindenkire vonatkozó empátia, és a képesség, hogy mások életét lázas igyekezettel próbálja feldobni. A fizikai vonások közül a kézügyessége kiemelkedő, és mindig tehetséges volt a medimágia ágazataiban. ❄ | Gyengeség Makacs konokság, bizonyos helyzetekben naivitás, békés elvei mellett is heves vérmérséklet, túlzott empátia és szétszórtság. És persze mindig szabadjára engedi az érzéseit.. ❄ | Dementorok Az édesanyja balesete és a bátyjával való utolsó találkozás: mindkettőt feldolgozta, de nem szeretné felidézni. ❄ | Edevis tükre A végtelen csillagösvény rajzolódna ki a tükör felületén. ❄ | Mumus Egy dementort látna - magától a félelemtől fél a leginkább.❄ | Amortentia illata A jég, a hó, a téli hajnal csípősségének aromája, frissen nyomtatott kötetek, tinta és lakkozott fa illata. ❄ |
I d e k i n t  Furcsa kislányból még furcsább felnőtt lett, és ahogy apró alakja épp valami után igyekszik, néha még mindig egy pöttöm tipegő benyomását kelti, habár az alkata már egy kicsit törékeny nőé, akinek a szemeiben szinte mindig kíváncsi fény ragyog. Egész megjelenése mintha színekből állna, főleg mert szinte mindig íráson vagy alkotáson kapni, ennek nyomai pedig megtalálhatóak az alkarjától a lábszáráig mindenhol, ha történetesen kiterjedtebb volt a mű - Echo szinte soha nincs az alkalomhoz illően öltözve, meglehetősen szabad szellemű ebben a tekintetben: télen is láthatjuk balettcipőben, nyáron is csizmában, és szinte mindig kócosan. A megszokott, széles mosolyával túr bele, rögtön érezzük is a nyári virágokra és mézre emlékeztető illatát, látjuk vékony nyakát, mellkasán néhány elhalványult egykori műtéti heg nyomát. Kézfeje szeplős, csuklóján apró csillagokból álló tetoválás, fölötte őrködik a számtalan fonott karkötő egyike, ahogy magához öleli számtalan füzete vagy színes mappája egyikét, melyben az írásai és rajzai rejtőznek. Hangszíne gyakran kicsit nagyvonalúan váltakozik - az őszinte nevetését hallani szobákkal arrébb is, arckifejezései is kifejezőek, és szinte mindig érezhető, ha hazudni próbál, mert egyből zavart mozdulatot tesz: egy ajakharapás, egy tinccsel való elbambuló játszadozás, heves pislogás - Echo egész teste beszédes egy kevésbé jó megfigyelőnek is. Énekhangja jellegzetes, néha munka közben is hallani, vagy ahogy egy verset dünnyög magának a megszokott, kicsit kusza íráskép felett lóbálja a lábát. Gyakran látni nem éppen hétköznapi öltözékben - ha ahhoz van kedve, egy mese után szabadon beöltözik indiánnak, kalóznak, vagy bárminek, ami megihlette, gyakori vendég így az arcán mindenféle jel és motívum, olykor jelmezszerű alacsony alakja pedig egyből szemet szúr a környezetének, még ha ő maga nem is kifejezetten ezt akarta. ❄ Születési hely Wolf Trap, Skócia ❄ | Származás Félvér. ❄ | Elkötelezettség Status quo. ❄ | Születési idő 1979. 08. 06 ❄ | Családi állapot Hajadon. ❄ | Roxforti ház Hugrabug volt ❄ |
C s i l l a g g y e r m e k
' Egyszer volt, hol nem volt,
volt egy hatalmas galaxis, ami egyetlen tű fokán billegett ide-oda, elringatva a csillaggyermekeket saját magában. Fény ragyogott benne, és a sötét éjszakai végtelenben kinyitotta szemét a mindenség, és azt suttogta: ' Létezni minden gyönyörűség...! De tudod, mi lenne még gyönyörűbb? Embernek lenni, szeretni és gyűlölni..Ember akarunk lenni. ' És szétszóródtak huszonháromezer darabra: a testük átszelte az égboltot, és a mindenség nyakára fénylő ék került, és azóta is ott tündököl, míg csak kedve tartja.'
- Hazudsz, Echo, a világot az isten teremtette! Igazán leszokhatnál már a hazudozásról, vagy megmondalak Ms. Keannek!
Nem értettem a másik kislány haragját, mert én nem mondtam semmi olyat, ami ne lett volna igaz: ha felnéz az éjszakai égboltra, tényleg ott találja a csillaggyerekeket, és ha hagyta volna, én elmondom az összes történetet, amit ismerek róluk, és amiket a szüleim adtak át nekem, vagy néha a bátyám. Ott van például Corona Borealis, aki annyira félt a sötétben, hogy sosem engedte el a testvérei kezét és örökre körben ülnek a tábortűz körül, vagy Orion, aki hiába szerette Artemiszt, soha nem lehettek együtt. De a kedvencem a Szextáns, mert az ő arcát nem ismeri senki, és már nem is fogja - rajtuk gondolkoztam mindig lefekvés előtt, vagy ha egyedül játszottam a kertünkben, mert a környéken nem sok gyerek lakott. Ezért volt hatalmas öröm, mikor Mama végül mégis megengedte, hogy óvodába kerüljek, és minden reggel elkandallózott velem arra a településre Wolf Trapből, a birtokunkról.
Azzal köszönt el tőlem, hogy biztosan sok barátom lesz, mert az emberek szeretik a történeteket és a meséket, ne titkoljam el, milyen is vagyok igazából: kicsit furcsa. Én voltam Janus Sorel kisebbik gyereke, és eddigre már szinte mindenki ismerte a nevét a varázsvilágban a 'Mágia eredete és genetikája' c. könyve miatt, aminek írása közben találkozott az anyukámmal, és viccesen úgy szokták mondani, hogy párhuzamosan dolgoztak a köteten és a bátyámon. Mindketten 'halhatatlanok' voltak, és véletlenül akadt egymásba a mindig karikás szemű félvér fiú és a kíváncsi mugliszületésű lány. Szerettek róla beszélni, ahogy Nero születéséről is, de főleg és elsősorban a képzeletükből. Így osztották meg velem egy délután bizalmasan, hogy tulajdonképpen nem érdemes szomorkodnom, hogy nincs mindig játszótársam, mert én is egyike vagyok a csillaggyermekeknek, akik annak idején szétágaztak az univerzumunkban, és ha magányosnak érzem magam, nézzek csak fel az égre, mert ott millió rokonomat láthatom viszont - igyekeztem erre gondolni korai éveim alatt, mert a kertünkből sosem mehettem ki, és mindig nagyon kellett vigyáznom, nehogy megsebesüljek. Nero nem tölthette velem az idején, jobban szeretett a házban és biztonságban maradni, de én nem: engem érdekelt, vajon meddig jutott el az a csiga, amit tegnap délelőtt találtam, miért nem süti már a nap a kint felejtett labdát pár órával később, és amúgy is, nagyon szeretnék hintázni, csak öt percet, kérlek...! Madarakat lehetett volna fogatni velem, mikor végül elkísértek az oviba, és nálam büszkébben nem viselte senki a csillag jelet a fiókján.
Nagyon szerettem az évszakokat figyelni, mert tetszett a nyári naplemente a benne döngicsélő darazsakkal, aztán az ősz, amikor hullottak a levelek és apa elégette őket, utána pedig a téli hótakarő és tavasszal az eső, ami egy függöny volt az ablak előtt - mert néha nekem is pihennem kellett, és csak az tudott nyugton tartani, hogy ilyenkor a bátyám hajlandó volt csak velem foglalkozni. Nem futkározhattunk vagy ilyesmi, de megfogta a szabad kezemet, amiben akkor nem volt tű, és kitalált mindenfélét, hogy ne arra figyeljünk, hogy fáj az adományozás - évekkel később elmondta, hogy bűntudata volt, így jutott eszébe Hook összes kalandja, ahol hősnek érezhette magát.
'Az emberek féltek tőle, és alig pár év kellett, hogy a híre végigsöpörjön az egész világon, rémületet keltve bárkiben, aki hallott róla, hogy hány hajót lopott el, hányat tett pillanatok alatt tönkre… Semmiben nem lehetett biztosnak lenni vele kapcsolatban, csak annyiban, hogy a legjobb a lehető legkevesebbre csökkenteni a találkozások számát a tengerek új urával, mert nem ismeri a kegyelem kifejezést, nem állítja meg országhatár, emberség, vagy ha már itt tartunk, a halál, mert olyasmit is beszéltek róla, hogy ahhoz a madárhoz hasonlóan… ahányszor meghal, annyiszor visszatér, de sosem azért, hogy kibéküljön a világgal, hanem hogy bosszút álljon! '
Olyankor oviba, és később iskolába sem kellett mennem - még az első évemet elkezdtem pont ott, ahová Mama is járt, de aztán novemberben kidobóztunk és elestem, véraláfutásos lett a térdem, és a szüleim úgy döntöttek, inkább otthon fogok tanulni, mert ők úgyis átadhatnak mindent, amire szükségem van, még talán olyan dolgokat is, amiket csak a nagyobb gyerekeknek árulhatnának el, de én tudok titkot tartani, ugye...? Akkor Nero már csak szünetekben jöhetett haza és hosszabb ideig tartott az adományozás mindig, mintha kicsit fájdalmasabb is lett volna, de igyekezett pótolni olyanokkal, hogy mit hallott és tapasztalt a Roxfortban, és hogy hosszú leveleket ír majd, hogy ne legyek egyedül. Tulajdonképpen nem unatkoztam, mert elolvastam az összes könyvet, amit szabadott, azokat is, amelyeknek a lapjai szerették megviccelni az embert és mindig összekeverni magukat, vagy rajzoltam, festettem a falakra, és időről időre meghallgattam apa újabb elméleteit vagy mama közbevetéseit. Mindent szabadott, ami nem sérthet meg, de ezt tudtam persze, és nem merészkedtem az éles tárgyak közelébe, de a felfedezésekről nem akartam lemondani.
'Volt egyszer két varázsló, akik nem tudtak meglenni egymás nélkül - ott voltak együtt minden bajban, minden örömben és szomorúságban. Egyszer az egyiküknek haragosa akadt, és párbajt ígért neki hajnalban a folyónál, életre-halálra. Az idősebb mágus el akart köszönni régi barátjától, mert nem akarta, hogy az esetleg vereségét lássa, de az mégis vele ment, hogy az utolsó lépéseket is együtt tehessék meg.. De az ellenfelük kegyetlen ember volt, és megölte a csak kísérőt egyetlen átokkal, mielőtt az félreállhatott volna. A még élő barát fájdalmában zokogott, de akkor eszébe jutott a megoldás, és fát növesztett a másik testéből: pálcát készített az ágaiból, és így győzte le a kegyetlent. Az igazi társak sosem hagyják el egymást...'
Ez volt Mama kedvence, ezt mesélte nekem utoljára. Friss reggel volt akkor, a nap megmosta az arcát a kert végében futó patakban, mielőtt fázósan az égre ült volna - megremegett ijedtében a robbanástól, ami a padlásunkról jött, és apával rohantunk, kettesével szedve a lépcsőfokokat, amelyekre korábban együtt karcoltunk mintát. Ma is ott van: legfelül 'Janus', a jellegzetes kerek írással, alatta 'Lucia', mama szálkás betűivel, aztán 'Nemo', a macskakaparás, és végül 'Echo', de abból a fokból tavaly letört egy darab. Mint belőlem, amikor Mama elment közülünk - a laborja azóta is le van zárva, nem szoktunk belátogatni már. Angyal lett, visszatért a fénygyerekek közé, és most már nekik készít furán édes kakaót, és az ő végtelen hajukat fésülgeti.. Szomorú voltam, hogy nem hallom már a házban csilingelő nevetését, vagy nem érinti meg finoman a vállam olvasás közben, de tudom, hogy találkozunk még, ő csak előre ment. Az életben annyi tudható dologtól félünk, pedig nem kell, mert úgyis megtörténnek: könnyebb kinyitni a kezünket és elengedni, és örülni annak, hogy egyszer léteztek és együtt boldogok voltunk.
Apa rosszul viselte, bezárkózott a szobájába, és nem akart részt venni többet a közös életünkben. Munkába is nehezen járt be, de mikor reggelente felkeltettem és elküldtem, volt valami furcsa bizsergés bennem, hogy egyedül maradtam és nincs senki, aki rám szólhatna, ha fel akarok mászni a hatalmas gesztenyére a kertben, vagy süteményt akarok sütni. Órákon át ültem a régi hintán, és figyeltem az erdőt: néha egy-egy fenséges szarvast, mókusokat, mosómedvéket. Lassan aztán átvettem mama feladatait, mert apa nem akart főzni és takarítani, mikor hazaérkezett, mindig ült a szobájában és hallgatta a csendet.. Aggódtam érte, próbáltam beszélgetni vele, de olyankor egy másik világban járt, talán mamánál odafönt. Azon a nyáron kaptam meg a levelemet az iskolába, és a vonatra a bátyám kezét fogva léptem - apa nem jött ki velünk, de remélem, hogy egyedül is elboldogul majd, amíg haza nem érkezünk. Minden héten írtam neki arról, mi történt velem: hogy Robin üstje felrobbant, hogy mennyire tetszett McGalagony átváltozása macskává, és hogy annyira gyönyörű a Nagyterem mennyezete, mint a gyerekkori mesék a képzeletemben. Néha ugyan válaszolt, de csak röviden, és az egyre olvashatatlanabb sorok nem árulták el, hogy érzi magát, így aztán a karácsonyi szünet első napján úgy robbantam be a konyhánkba, mintha kergetnének.. De amit végül láttam, az annál is jobban meglepett, mint amennyire féltem.
Janus Sorelt mostanában már mindenki úgy ismeri, mint a 'Csillaggyerekek' és a 'Nakongxipánban hull a hó' szerzőjét, és ezekben a kötetekben benne van minden, amit nekem találtak ki mamával. A rajzok, még az én első kézlenyomataim is, amiket egy meleg nyári délutánon csináltunk a verandán - fényképek egy négytagú családról, és mindaz a szeretet, amit tőlük kaptam. Apa híres lett, és új értelmet talált az életben, azóta is mindig ír, ha ránézek, ül az ágyán, körülötte mesebeli szétszórtság, és hallgatja a csendet.. Tudom, hogy nincs soha egyedül, érzem körülötte mama esszenciáját, ahogy a fülébe duruzsolja az összes csodálatos kalandot, amit odafönt átél. Egyedül talán Nero nem tudott kibékülni ezzel, ő szerette mondani, hogy kinőtt a mesékből és a kitalációkból, és valójában nincs is csillagösvény, amin végigtáncolnak a lelkek a fénybe, csak álltatom magam. Mindig kicsit logikusabb volt nálam, és amikor végzett a Roxfortban, kollégiumba költözött, hogy medimágusnak tanuljon - nem szokott írni vagy keresni minket, azon az egy utolsó találkozáson kívül.
Zaklatott volt, a sála majdnem az egész arcát eltakarta, és megjegyeztem neki, hogy mennyire szokatlan rajta ez a hosszú fekete talár, mikor mindig inkább a háza színeiben láttam: egy zöld-ezüst palástú hercegnek. Belém fojtotta a szót, a számra nyomta a kezét, és elhadarta azt a történetet, ami pont úgy hangzott, mint egy mese... csak valóság volt.
- 'Echo, figyelj rám, mert nincs sok időm! Belekeveredtem valamibe, de nem akartam.. én nem akartam rosszat, tudod, hogy soha nem tennék direkt semmi olyat! Kérlek, higgy nekem.. ha egyszer kiderül az is, mi volt az, hinned kell nekem, mert nem lesz senki, aki ne akarna bosszút állni rajtam.. Sajnálom, de szörnyűséget műveltem, és nem tudom visszavonni... De mielőtt eltűnök, muszáj tudnod: a szüleink nem azok, akiknek mondták magukat! Emlékszel az adományozásra? Vérátömlesztés, mert beteg voltam.. tényleg az vagyok, Echo, tudod, hogy a mágia ott él a testünkben, és néha.. ritka esetekben káros hatással lehet rá.. Betegnek születtem, de nem magamtól: már akkor is kísérleteztek rajtunk, és rajtad is! Megtaláltam apa egyik feljegyzését.. 'Az alany állapota nem kielégítő, azonos példány lehetősége kizárt. Hacsak a hozzá legközelebb álló egyed nem rendelkezik megfelelő paraméterekkel..' Apáék azért akartak egy második gyereket, hogy engem megmentsenek, hogy kijavítsanak egy hibát.. Ezért amikor leállt egyik vagy másik szervem, téged használtak, és visszanövesztették.. Bocsáss meg, amiért... amiért nem mondtam el korábban... sajnálom, Echo. Kérlek, ne gyűlölj, és ne próbálj megkeresni..'
Nero azt hitte, nem tudok semmit, hogy nem vettem észre a jeleket korábban? Hallottam a beszélgetéseiket az ágyam felett, mikor a csukott szemem miatt nem gyanakodtak, láttam a rajzaikat a testünk felépítéséről, és nem haragudtam. A bátyámnak szüksége volt akkor a belsőmre, azért ült órákig mellettem és mesélt.. hogy megbocsássak valamit, amiről nem tehetett. Én nem haragszom senkire: sem azokra a lányokra az iskolában, akik évekig mindennel csúfoltak, sem apára és mamára, sem Nerora, mert nem léphetünk tovább soha, ha hagyjuk elhatalmasodni ezt az érzést. Szeretni születünk, és a bűneink emberek bűnei: emlékszem, hogy a világon a leggyönyörűbb dolog embernek lenni.
Nem láttam őt azóta, mert félbehagyta a tanulmányait és nem jelentkezett senkinél, de tudom, hogy egy nap visszajön majd, ha már ő is megbocsájtott magának: talán akkor már azt is tudom majd, miért ment el. Az utolsó évem után hazamentem apához, és azóta is ketten élünk a nagy házban, ő ír, én pedig... hát, egy ideje én is írok. Amikor munkatársakat keresett a muglimagyarázat-gyártó részleg, azonnal jelentkeztem hozzájuk, mert nagyon tetszett a gondolat, hogy mindenfélét kitalálni lesz a munkám. Persze közben medimágusnak is tanulok, de amíg a kettő lehetséges, minden rendben lesz..
'Volt egyszer egy fiú, aki fénnyé akart válni. Súlyosnak érezte a lépteit, úgy képzelte, azok megsebzik a földet. Éjszakánként arról álmodott, hogy míg a többiek hideg gömbként lebegnek könnyedén, az ő teste izzik, és a forrósága megolvasztja a legkeményebb fémeket is. A teste apró kovakövekből állt, lángcsóvaként emelkedett a felhők közé. 'Aztán egy esős, melankóliában csobogó csütörtök délután, amikor zavarában megölelte az édesanyját, elszabadult az, amiről azt képzelte, hogy nem valóságos. A kezein fény világított, az ujjai pedig szikrázva olvadtak energiává, megperzselve, elevenen megégetve az anyát, aki csak a szeretetét akarta kifejezni az érintéssel. Ettől kezdve a testhőmérséklete elviselhetetlenné vállt élő ember számára. A leghűvösebb jégtömb is esővízként pergett ki a kezei közül. Szégyenében elbujdosott, messze északra, de az út hosszú volt, és felperzselt nyomvonal követte rajta. Aztán elérte a nagy, hideg gleccsertavakat, és belevetette magát a legnagyobba. A víz nem volt képes lehűteni, de nem kapott azonnal lángra, pusztán bugyborékolt. A fiú pedig békésen álomba merült a hínár között, elfeledve, hogy ki ő. Álmában pedig napként lángolt, tüzelt az égbolton...
Volt egyszer egy fiú, aki sötétséggé akart válni. Illékonynak érezte a lépteit, úgy képzelte, azok távol járnak a földtől. Éjszakánként arról álmodott, hogy míg a többiek boldogan és földhöz ragadva élnek, az ő teste levegő, és besüvítve a legkisebb résekbe káoszt szít. A teste hideg fémekből állt, kétségbeesést ébresztve emelkedett az emberek fölé. Aztán egy napsütötte, boldogságban eltelt péntek délután, amikor bűntudatában megölelte az édesanyját, elszabadult az, amiről azt képzelte, hogy nem valóságos. A kezei homályba burkolóztak, az ujjai pedig köddé váltak, eltemetve, elemésztve az anyját, aki csak az együttérzését akarta kifejezni az érintéssel. Ettől kezdve a testhőmérséklete elviselhetetlenné vállt élő ember számára. A legforróbb vas is sosemvoltként párolgott el a kezei közül. Szégyenében elbujdosott, messze északra, de az út hosszú volt, és kiismerhetetlen köd követte rajta. Aztán elérte a nagy, hideg gleccsertavakat, és belevetette magát a legnagyobba. A víz nem volt képes szilárddá tenni, de nem is hagyta elpárologni, pusztán kavargott benne. A fiú pedig békésen álomba merült a hínár között, elfeledve, hogy ki ő. Álmában pedig sötétségként borult az emberek fölé.'
Szeretem a történeteket, még a szomorúakat is, ahogy azokat a könyveket, amelyeket nem akar senki olvasni, mert kopottak és régiek. Van ugyan néhány barátom, akik szerint mindig boldognak és szépnek kellene lennünk, de nem hiszek benne: ha valaki egyszer egy hullócsillagot látva örökké boldognak kívánná magát, soha többé nem érthetné mások szomorúságát, és még a halálban is van valami szép. Van a fájdalomban, a szenvedésben, és nem is biztos, hogy mindenkit meg kell és lehet menteni - főleg azokat, akik nem is hagyják. Még nem tudom, mi lesz ezzel az egész háborúval, de biztos, hogy ha elérkezik a vég, nyugodtan szállok majd fel a fehér ruhás hölgy lovára, és végigtáncolok a csillagösvényen, hogy visszatérjek a mindenséghez. Így már nem is fájnak az emberi dolgok, hiszen ezek is hozzánk tartoznak, éppúgy mint a szeretet, és be kell járjunk egyiket is, másikat is a teljességhez. Mostanában sajnos egyre több szomorú kötelességem van mindkét helyen: sok varázstalannak kell megmagyaráznunk olyan dolgokat, amiket nem lehet, és sok betegünket nem tudjuk megmenteni. De mindig a legsötétebb óra után jön a hajnal...!
És én hiszek benne. Hiszek benne, hogy az élet gyönyörű, és embernek lenni is az.
'Aztán mindketten felébredtek. Kimásztak a tóból, és a két partján farkasszemet néztek egymással. A Fény és a Sötétség uralkodni akartak. Jóvátenni a kudarcot, amit a létezésük követett el. A fény forró volt, vakítóan fényes... az emberi szemnek borzasztó. Ereje elszabadult sárkányként körözött az égbolton. A sötétség hideg volt, homályba vesző... az emberi értelemnek elképzelhetetlen. Ereje megzabolázatlan tengeráramlatként terült el az égbolton. Most is ott állnak. Mert mindkettejük birtokolni kívánja a Földet. Álmukban eggyé váltak. Odaát együtt voltak. A Fény nem létezik a Sötétség nélkül. Ahogy fordítva sem. Itt azonban egyetlen apró érintés megölne mindent. Ezért azóta is ott állnak, a tó két partján, és csak a szemük fonódik össze. A világ végén, ha már nem lesz olyan, amiért érdemes kitartani, ha már eltűnik a remény... akkor összeölelkeznek. És megszűnik minden, ami valaha volt.'
A hozzászólást Echo Sorel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 19, 2016 12:04 am-kor. |
|
Kezdőlap
Aztán egyre elkeseredettebben, újra és újra, és... Hibát nem találtam, legfeljebb annyit, hogy titkos kari nálunk nincs, azt majd javítsd át kérlek. Ettől még jól írsz, titkos hódolója vagyok a stílusodnak, hoztam is ennek kifjezésére néhány tetemet, a bejáratnál átveheted majd őket. Egyébként foglalózz, ha nem tetted volna, aztán siess, és aranyozd be mások életét, világítsd meg az utat előttük, vagy csak ébreszd rá, hogy még a legnagyobb nyomor közepén is van, amit mindennél kevésbé bírnak elviselni 