Paul&Arabella The wolf//I’ve counted 374 words// Csendesen ballagtam fel az Északi toronyba, hogy találkozzam a jóslástan tanársegéddel. A lépteim csak úgy visszhangzottak, az egész amúgy is kihalt helyszínhez remek kísérteties aláfestő zenének bizonyult. Minden lépcsőfokkal egyre kevesebb önbizalmam maradt, mert tartottam Paultól… Az az, Mr. Yukobowtól. Nem sokkal idősebb nálam, de kisugárzásától ráz a hideg, az egyébként sem kellemes jóslás órákat, ha ő tartja, még elviselhetetlenebbé varázsolja. Van valami megmagyarázhatatlanul hideg benne, olyasmi, amit nem szívesen ismernék meg. Most pedig felé tartottam, alig néhány lépés választott el az ajtajától. Nyilván nem önszántamból vagyok itt, egyszerűen csak nincs tehetségem a jósláshoz. Minden másból kiemelkedően jól teljesítek, mint a legtöbb háztársam, kivéve a jóslást. Az elméletet tökéletesen vissza tudom mondani, ha kell, minden ismert jóslás módszert fel tudnék sorolni. Ám maga a tevékenység, az intuitivitásom hiányából fakadóan talán, nem megy. Trelawney professzor, mikor megkerestem a problémámmal, végig se hallgatott, csupán odabökte, keressem fel a tanársegédjét. Ellenkezni sem tudtam, mert átszaladt a terem másik végébe, valamit a gömbjén csinált. Simogatta, meg nézegette, én meg inkább nyúlcipőt fogtam. Nem szabadott volna megfogadnom a tanácsát, hiszen ott álltam a nehéz faajtó előtt, és jól láthatóan remegett a kezem, arcomból pedig az a kis szín is eltűnt, amennyi általában azért élővé varázsolja a kinézetem. A büszkeségem erősebb a félelmemnél, legalábbis így gondoltam a lépcsősor legalján. Miért kell nekem még ebből a haszontalan tantárgyból is a lehető legjobb eredményt elérnem? Semmi baj nem történne, ha lenne egy közepes osztályzatom, nem is értem, miért járok még be erre az órára. Persze, tudom miért. Apa nagyon szerette, és sokat mesélt róla. Azonban ideje volna elfogadni, én nem is élvezem az órákat, főleg nem fogom azokat a kínos és félelmetes korrepetációkat, amelyek esetlegesen előttem állnak. Ezt már ebben a pillanatban biztosan megjósoltam. Majdnem visszafordultam, de eszembe jutott, nem azért másztam meg ennyi lépcsőt, éltem túl ennyi unalmas órát, hogy most megfutamodjak egy fiatal tanársegédtől! Igaz, egy furcsa, félelmetes tanársegédtől, de mit tehet velem? Elutasít? Még örülnék is neki. Vettem egy nagy levegőt, és bekopogtam az ajtaján. Vártam mi történik, behív-e, mert fejben már eljátszottam, ahogyan benyitok az ajtón, köszönök a napszaknak megfelelően, Mr. Yukobownak szólitom. Meg kell adni a tiszteletet, na. Reméltem hasonlóan tesz, különben a nehéz ajtó előtt kellene álldogálnom néhány zavart percig, majd csalódottan lecsörtetni a végtelen lépcsősoron.
Olyan szenvtelenül réved az előtte lévő dolgozat halomra, mint aki azt latolgatja, hogy a gyújtós közé ennyi lap elég lesz-e. Voltaképpen tényleg így is van, tekintve, hogy sok másra a legtöbbje nem jó. Valamiért mindenki csak sötét és borúlátó baromságokat írt, zömében a saját vagy szaktársa közeli haláláról, esetleg mindkettejükéről, és a legtöbben tették mindezt olyan irodalmi nyelvezettel, ami neki kifejezetten kínszenvedés, már az elolvasást illetően. Ahányszor Trelawney irat bármit is, mindig ez van. Lehet valami oka. De akármi is az, rém bosszantó. Talán a fiatal kora teszi, hogy mélyen gyökerező meggyőződésévé vált az itt töltött rövid idő alatt is, hogy messze jobban tudna tanítani, mint a nő, sőt, jobban is tanít, és ha bárki kicsit is komolyan kezelné azt a tantárgyat - merthogy méltatlanul lenézik -, akkor bizonyos, hogy Sybillnek nem itt lenne a helye. Sőt. Ahogy felhangzik a kopogtatás, összerándul, úgy vetődik tekintete a vaskos ajtóra, mintha attól tartana, épp rátöri azt valaki. Esetlen, suta mozdulattal csapja be a könyvet, melynek borítóját, s néhány lapját fogta épp baljával - egy angol-orosz szótár -, majd kifújja (na jó, köhögi) a hirtelen bent rekedt levegőt. Nemigen szokta senki se megkeresni őt csak úgy (és amikor igen, a legtöbbször ezt akkor sem látja előre), de a rajtakapottság érzetét nem ez adja, sokkalta inkább múltbéli, sötét emlékek sora szolgáltat hozzá alapot. Az egyszerű, és kézenfekvő beinvitálás helyett feláll, s az ajtóhoz lépdel, így maga nyitja azt ki. Ajkai közül nem hiányzik a cigaretta, ez amolyan állandó kelléke, olykor még órán is - Ne mondjátok el Trelawney-nak -, hát még azon kívül. Végigpillant a hozzá érkezőn, ajkaira erőszakol egy szerinte kedves mosolyt, ami kívülről nézve azért vitathatóan mondható csak kellemesnek. – Áh! Ms.... – lélegzetvételnyi csend, míg gondolkodik – Sommer...ling! – üdvözli. Feledhető teljesítmény, kevéssé kiemelkedő arc a sok közt. Persze egyedül rajta számonkérhető ez, meg a csapnivaló névmemória. – Öhm... Segíthetek? – érdeklődik, s a válasz függvényében félre is áll az ajtóból, s int: gyere csak be! - üzeni tekintetével. Persze ha nem elég egyértelműen, akkor szavakba is önti eme gondolatát: – Fáradjon bentebb! – hellyel, itallal nem kínálja rögtön, az ajtó meglepő puhasággal csukódik. Az egész helyiség puritán. Egy darab szőnyeg a földön, egy szál íróasztal, rajta néhány könyv, egy lámpa, penna, tintatartó, hamutál... Mögötte szék, egyszerű fából, semmi túlzóan keleties kényelem. A fal mellett néhány szekrény, rajtuk könyvek, egy gömb, egy távcső, teatartók, s néhány egyéb kellék... Az átellenes sarokban két fotel egy apró dohányzóasztal két szélén, nem túl messze a kandallótól, melyben nem ropognak vidám lángnyelvek épp. Nincs hideg, de a meleg nem ebből jön. Épp oly tátongóan üres, mint ily kevés tárggyal a viszonylag tágas szoba. Ennyi. A lakosztálya talán másabb, de ez inkább mondható sivárnak, mint élettel telinek. Nincs családi kép az asztalon, mini szökőkút a sarokban, virágok az ablakban, vagy vízesést ábrázoló kép a falon, sehol egy óra vagy egy naptár, poszter... Semmi.
Tárgy: Re: Paul&Arabella - What's my future? Szomb. Nov. 05, 2016 12:50 am
with love
Paul&Arabella The wolf//I’ve counted 462 words// Arra nem számítottam, hogy majd ő sétál az ajtóhoz és nyitja ki előttem azt. Igyekeztem nem megijedni, vagy legalábbis nem mutatni, és egy fél lépéssel hátrébb csúsztam, mert a cigaretta puszta látványa az ajkai között is undort keltett bennem, még meg sem kell éreznem a füstjét. Száját egy furcsa, már-már egészen rémisztő mosolyra húzta, és néhány másodperc késlekedéssel eszébe jutott a nevem. Őszintén, nem hittem volna, hogy csupán az arcomról beugrik neki a nevem, mivel nem szoktam jelentkezni az óráin, ráadásul nem tűnik valami lelkiismeretes tanársegédnek; valahol az Zsebpiszok köz legmélyebb bugyrában jobban el tudtam volna képzelni. Képzelgéseimet félretéve köszöntem neki, majd vártam, hogy beinvitál-e, vagy elküld. - Igen, Mr. Yukobow. – válaszoltam a kérdésére, majd intésére be is léptem az irodájába. Nem is leplezve ámultságomat, szétnéztem a rideg hangulatú szobán. Semmi személyes kép vagy tárgy, csak könyvek, és meztelen bútorok. Ha eddig nem éreztem volna magam kellemetlenül, most már biztosan menekülni támadt volna kedvem. Igazából nem vártam, hogy kiskutyás képekkel legyenek a falak tele, vagy díjak sorakozzanak a szekrények tetején, esetleg egy bőrfotel álljon a nagy, mahagóniból készült íróasztal mögött, de azért valamit mégis csak vártam. Valamit, amiből megtudhatnám, mennyire lehet vészes ez az ember, valamit, ami megnyugtathatna, hogy egyébként ő egy érző lény, nem egy szigorú, lelketlen tanársegéd. A személyes dolgok hiánya még nagyobb aggodalmat keltett bennem. Egy pár falra akasztott bilincsnek jobban örültem volna. – Trelawney professzor küldött önhöz. – fordultam felé, mikor beljebb kerültem és alaposan körbenéztem. – Nehézségeim vannak a jóslástan gyakorlati részével, nem tudom, mennyire emlékszik az eredményeimre. – itt elhallgatok néhány pillanatra, időt hagyva, hátha beugrik neki a legutóbbi csúfos végkifejlettel zárult jóslásom, de arra nem tartok elég szünetet, hogy válaszoljon is. Nyilván nem emlékszik, a csoportban vannak elegen rajtam kívül, jobbak is, és rosszabbak is. A közepesekre nem emlékeznek, mert egyszerűen beolvadnak az átlag szürkeségébe. – A professzor úgy gondolta, maga talán tudna nekem segíteni… Valahogy. – a hangom a mondandóm végére bizonytalanul csengett. Nincs semmi ötletem, miként korrepetálhatna, egyáltalán lehet-e fejleszteni ezt? Trelawney szinte sosem tudja, miről beszél, nem lepődnék meg, ha csak a hasára csapott volna, és elküldött ahhoz az emberhez, aki tanári feladatainak nagy százalékát végzi. Ő világosítson fel arról, hogy adjam le az órát, mert reménytelen vagyok, Trelawneynek erre nincsenek meg a megfelelően kedves szavai. Legalább szólt neki a várható érkezésemről? Vagy a tehetséges jósok előre látják, ki kopog az ajtajukon? Ez igazából egy hatalmas ajándék lehet, jó lenne tudni, mi fog történni velem a közeljövőben. Két perccel előrébb lennék, mint a többiek. Felvágásnak és kényelmes előnynek remek, de igazából nem hasznos tudomány, legalábbis én nem látom hasznát. Várakozva nézek Paulra, kirúg-e, kinevet-e, esetleg hellyel kínál, hogy tapintatosan közölje, hogy én vagyok a legsilányabb, de legszorgalmasabb diákja. Valójában már reménykedem benne, hogy nem kell több időt töltenem ebben a sivár szobában, akár a büszkeségem árán is, csak mehessek.
Én?! Ők engem! Az orosz maffia! Mindenütt ott vannak... Mindenütt!
Hozzászólások száma :
49
Hírnév :
0
Tárgy: Re: Paul&Arabella - What's my future? Szomb. Nov. 05, 2016 2:23 am
Arabella & Paul
Túlságosan mugliként viselkedik néha, erről ő maga is tud. Másfelől, ha erről kérdeznék, bizonyosan megmagyarázná. Az ajtónyitás példának okáért egy udvariassági formula, mellyel megtiszteli az érkezőt, legyen az bárki is. A meghátrálást, az arcra kiülő undort persze nem tudja nem észrevenni, keserédessé válik a barátságosnak szánt mosoly, mely szűkös kifejezőeszköz-tára ismeretében nem sok jót sejtet. De nem válik ellenségessé, tisztában van saját kötelességével, mely szerint mindenkivel foglalkoznia kell, és bizonyosan annak is oka volt, hogy a lány idejött. Ettől még kétségtelen tény marad, hogy valójában ő maga sem akar itt lenni. Nem akart tanárrá válni, de annyi minden mást sem akart az életében, amelyek csak úgy megtörténtek vele... A Roxfort is csak egy állomás. Egy sokkalta kényelmesebb és elviselhetőbb állomás nem egy korábbihoz képest, így panasznak nincs helye még akkor sem, ha a francnak sem hiányzó kötelezettségeket ró rá. Így legalább hasznos - ezzel próbálja vigasztalni magát, mérsékelt sikerrel. Beterelve a lányt a szobába azonban egyértelművé válik, hogy őt is vigasztalni kéne, mert mintha kétségbeesés első szikráit vélné látni rajta... De nem teszi szóvá. Régi, rossz emlékek ébrednek benne, hányszor látta már a kilátástalanságot, az elkeseredettséget, a félelmet és a kétségbeesést másokon, hányszor érezte már a reményvesztettséget önmagán, amikor a jövő nyomasztó, fájdalmas kilátásai markolászták hideg ujjaikkal a szívét, és préselték ki az oxigént amúgy is rommá dohányzott tüdejéből... Megborzong, miközben bezárja az ajtót, a lány háttal áll neki, ezt aligha látja hát. – Nem említette – szúrja közbe, bár inkább csak tényközlésként, ahogy bentebb lépdel ő maga is a szobában, visszaül az asztala mögé, egy pálcaintéssel az íróasztal túloldalára egy széket idéz, s int a lánynak, foglaljon csak helyet. Ha megtette, ha nem, figyelme az övé. – Feltűnt. – erősíti meg, bár inkább illemből (még a lesújtó vélemény is jobb, mint az, ha az ember tökéletesen feledhető - nem?). Hiszen az, hogy mennyire, az nem maradt meg benne, túl jellegtelen. A kiemelkedőket tudja, nem meglepő, hiszen meghökkentően kevesen vannak. A többiek csak elkeseredetten próbálnak kapaszkodni valami homályos és megragadhatatlan dologba, amit Trelawney rendre csak misztikusabbá és érthetetlenebbé tesz. Az a nő maga a homály - fogalmazódik meg benne a dolog újfent. – Értem. Meg sem kérdezem, hogy mire alapozta ezt a gondolatát – jegyzi meg kissé kedvtelenül, ez előhozza akcentusát is. A lány korábbi reakciói egyértelműek: nem akarja. Akkor mégis minek van itt? – Nem ismerek erre irányuló csodaszert, bár egyesek szerint bizonyos hallucinogén drogok működhetnek – közli, majd csak eltűnődve a lányra réved. – Felteszem, nem áll szándékában mindezért dolgozni is – jegyzi meg. Talán félreérthetően fogalmaz, nem áll szándékában, nem tudja jobban kifejezni magát – Igaz?
Paul&Arabella The wolf//I’ve counted 433 words// Megnehezítette a dolgot Trelawney avval, hogy érkezésemről egy szót sem szólt a saját tanársegédjének. Talán már felkészülve várt volna, és egyből a tárgyra tér, nekem pedig időm sem lett volna túlpörgetni a rakoncátlan gondolataimat. Nekem azonban a célom kínos ismertetése maradt, meg a tanársegéd, aki lehetséges módon éppen valami kellemesebb elfoglaltságban merült el. A gondolat, hogy valamiben megzavartam ezt az embert, a frászt hozta rám. Nem lenne jó, ha neheztelne rám egy ilyen apróságért. Örültem, hogy hellyel kínált, ülve könnyebben megy nyugalomban maradnom, kérdés sem volt hát, leülök-e az idézett székre. A köztünk elhelyezkedő, szinte csupasz asztal valamennyire megvigasztalta a lelkem, csak lelassítja egy picit, ha nekem esne, nemde? Legalább egy árnyalatnyit. Persze ez mind valószínűtlen. Nem vágná el a torkom, pusztán azért, mert elvettem a szabadideje egy részét, ugye? A tény, hogy feltűnt neki az alulteljesítésem, meglep. Megeshet, azért tette szóvá, hogy azt gondoljam, képben van velem kapcsolatban. Nekem az is tökéletesen elég volt, hogy a nevemre emlékezett, de ezt a gesztust mindenképpen értékeltem. Trelawney-re tett, jól burkolt megjegyzésére (legalábbis, én azt olvastam ki mondandójából) nem válaszoltam, habár egyet értettem vele. Annyira szeleburdi és megbízhatatlan nő, nem értem, hogy taníthat diákokat. Mondjuk, Paul sem egy leányálom, az akcentusa még inkább kihozta belőlem az iránta érzett ellenszenvet. Vezetéknevének ismerete alapján tudtam csak megsaccolni, vajon honnan származhat. Legalább ő valamicskét ért is ahhoz, amivel foglalkozik. Következő mondata vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Nincsenek ismert módszerek? Hát, ez… Remek? Borzasztó? Képtelen vagyok dönteni. Hiszen teljesen feleslegesen jöttem ide, a jegyeim úgyis a béka hátsója alatt maradnak. Másrészt viszont kisétálhatnék ebből a szobából, többet vissza se kellene térnem. - Ó, értem. – válaszoltam, igyekeztem arcomra a csalódottság jegyeit varázsolni, hangomat csüggedten szólaltatni meg. Nem volt könnyű, miközben minden porcikám menekülőre szerette volna fogni, egyedül a méltóságom miatt ültem Paullal szemben, aki engem nézett. Bárcsak kizárólag nézett volna, és szája nem nyílt volna szólásra! Egyszerűen felháborítóak voltak a szavai, már maga a feltételezés, hogy kuncsorogni jöttem egy jobb osztályzatért, majd mindennemű munka nélkül, mint aki jól végezte dolgát, kisétálok a szobából, képtelenség! Megdöbbenés, aztán gyenge harag gyúlt bennem, amely az arcomon, mivel nehezemre esik elrejteni érzelmeimet, megjelent. - Nem a két szép szememért szeretnék jobb jegyet kapni. – mondtam, talán kicsit élesebben, mint szerettem volna. Képzeletben megdorgáltam magam, nem vagyok egy szenvtelen fruska, tanuljak meg viselkedni. Gyorsan megnyugodtam, és ellágyítottam az arckifejezésemet. Nem szeretném kihúzni a gyufát Paulnál. – Természetesen bármit megteszek, ha ezzel fejlődhetek jóslástanból. – válaszoltam végül diplomatikusan. Reméltem, az utolsó mondatomra fog koncentrálni, és nem az előtte történt kis bakimra. Szerintem nem bírnék ki ebben a szobában egy fél óra büntetőt sem, szívesebben söpörném fel az egész nagytermet.
Kicsit odébb tolja maga elől a dolgozatokat - és egyúttal a szótárt is -, figyelme a lányé. Egy hanyag, rutin-vezérelte mozdulattal lepöccinti a csikk végéről a hamut, majd mélyet szív a dohányból, ahogyan az ismét az ajkai közé kerül. Noha kedvesnek nem lehetne nevezni, az agresszívtől azért messze áll, inkább tekinthető asszertívnak. Habár esetében ezen belül inkább esik közel a fenyegetőhöz, semmint a behódolóhoz. A csodaszer hiányának ténye maga sem tudja, igazán mit vált ki a lányból. Pedig hát, mit várt? Más tantárgyakban sincs ilyesmi, ha lenne, senki sem szenvedne itt az iskolában, ha egyszer ott a könnyebbik út. De legalábbis a tehetősek bizonyosan nem lennének itt. De a lány eztán felkapja a vizet, noha haragja fékezett habzású, arra elég, hogy meglepje a hirtelen kitörés, és egy pillanatra azonnali reakciót követeljen - még épp idejében hűti le magát, elejét véve a reakciónak. Amiről ő maga sem tudja, mi is lenne az. Így mindössze egy nagyon gyors, szinte észrevehetetlen pillanatra a szokásosnál is jobban megfeszülő izmai, majd a láthatóan erőltetett nyugalom, a mély, letüdőzött és hosszan bent tartott slukk árulkodik arról, hogy nem kerülte el figyelmét a kirohanás. Utálja, ha kis fruskák azt képzelik, megengedhetnek maguknak effélét, igenis kijárna nekik egy tanító célú pofon, vagy egy fegyelmező átok. De nem lehet. Nem is érti a Roxfort tanári karának ezen megfontolását. Mély levegő, eltekint a dolog felett. Fene a nagy szabadságba. – Remek – hagyja rá kissé nyersen – Heti egy óra... Péntek délután? – habár kérdésként hangzik el, inkább kijelentésnek szánja, ellenvetésnek kevés helyet hagyva. Elégedetlensége épp csak, hogy ott vibrál hangjában, de ha valaki keresi, kihámozhatja épp az akcentus dzsungeléből azt az orosz nyerseséget, ami most vitathatatlanul ott van.
Paul&Arabella The wolf//I’ve counted 321 words// A cigarettázás felettébb idegesít engem. A füst eltompítja az érzékeimet, a torkomat és a szemeimet égeti. A leghalványabb szippantás a piszkos levegőből, és minden bajom lesz tőle. Átfutott az agyamon, hogy talán a taláromon keresztül kellene levegőt vennem, de ehhez nincs elég bátorságom. Ha tehetném, és nem lenne óriási bunkóság részemről, hátrahúzódtam volna a székemmel, a szoba másik végéig lehetőleg. Sajnos, Paul ezt nem értékelné egy cseppet sem. Ahogyan éles megjegyzésem sem tett a kedvére, ezt a kifejezetten hosszan tartó slukkjából láttam. Ideje figyelnem a nyelvemre, mert még rosszul járhatok. Általában könnyebb nálam sokkal idősebb tanárokkal tiszteletteljesen beszélnem, arcukra nézve hamarabb ugranak be az elfogadott formulák, megszólítások, illetve nem csúsznak ki hasonlók a számon. Persze, ők sem tesznek ilyen bicskanyitogató megjegyzéseket rám. Másoknak még panaszuk sem lehet a teljesítményemre, sőt, sosem voltam még professzor vagy tanársegéd irodájában korrepetáció miatt. Maximum azért hívnak be, hogy mutassanak valami érdekes ketyerét, vagy kölcsönadjanak egy ritka könyvet. Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, és meg kell mondjam, nagyon kellemetlenül érint. - Tökéletes, nincs semmi elfoglaltságom akkor. - egyeztem bele az ajánlatába azonnal. Hajlandó nekem segíteni, habár nem úgy tűnt, mintha lelkes lenne, mindenesetre egy hatalmas bólintással támogattam meg a válaszom. Szaván fogom, és pontban megjelenek a megbeszélt helyen majd, nehogy azt higgye, egy lusta, tehetségtelen diák vagyok. Megmutatom neki, kiről nyilatkozott ilyen negatívan! Jó, lehet túlreagálom, nem kéne ilyesmin megsértődnöm, de valóban nem esett jól a feltételezése, na. - Egy kérdést megenged még, Mr. Yukobow? - emeltem fel a jobb mutatóujjam, miközben a székemen fészkelődtem egy kicsit. Egy dolog nagyon zavart. - Ha nincs semmiféle csodaszer erre, akkor mit fogunk csinálni? - érdeklődtem. Egyre inkább foglalkoztatott, vajon tényleg lesz-e eredménye ezeknek, vagy csak Paul, mint jó tanársegéd, engedelmeskedik Trelawney akaratának? Nem annak az embernek tűnik, aki egy ilyen szétszórt nő előtt meghajtja a fejét, erre ott van bizonyítéknak a tanítás alatti dohányzás. Válasza függvényében megkérdeztem, mehetek-e, miközben megmarkoltam a székem szélét, hátha elküld, és tiplizhetek végre.
Még jó, hogy Arabella nem kapja az arca elé a talárját, egyfajta groteszk Drakula-imitátorként, hogy azon át lélegezzen, bár vélhetően hasonlóan lesújtó reakcióhoz jutna akkor is, ha a székével együtt elmenekülne egészen a szemközti falig, vagy akár azon túlra. A fanyalgást persze érzékeli, de nagyvonalúan nem reagálja le, már csak azért sem, mert nem biztos benne, hogy az mennyiben szól esetleg a saját személyének, vagy a dohánynak - ami végül is a személye része -, vagy bármi másnak. Ettől még pofátlanságnak találja, olyasminek, ami önmagában is kiérdemelne akár egy atyai pofont. Ezt már csak finom, lágy és vékony vonallal, meglehetősen haloványan húzza alá a következő jelenet. És ő e felett is elnéz. Lenyűgözi önmagát. – Jó. Öt óra, itt. – közli. Szűkszavú, de sokkal jobban körbeírni ezt nincs értelme, legalábbis ő így látja. A beleegyezést egy biccentéssel veszi tudomásul. A kérdésre elgondolkodni látszik. – Attól függ – közli végül, de persze azt sem tartja magában, hogy mitől. – Jó jegyet akar, vagy rá...érezni? – nem biztos benne tejesen, hogy ez a jó szó, de nem tudja, hogyan kéne kifejezni magát. Erre nem ráérezni kell, ez annál több, de a szókincse nem elég érett rá, hogy megfelelően jellemezze, mi kéne akkor. Amíg a választ hallgatja, addig is a dolgozatokat szemléli, majd szórakozottan feltesz ő is egy kérdést. – Mivel akar kezdeni? – nem konkretizál, szerinte egyértelmű. Tea, gömb, csillagok, stb-stb... Igazából csak részben érdekli a válasz. Neki már van koncepciója a fejében, és ettől aligha lesz hajlandó eltérni.
Paul&Arabella The wolf//I’ve counted 395 words// Paul mérget vehet rá, hogy pontban öt órakor kopogni fogok az ajtaján, szépen, sima blúzban, tiszta, illatos talárban, egyenes háttal, mint egy igazi mintadiák. Nehogy kétség maradjon benne elszántságom és kitartásom mivoltában. Én valóban úgy hiszem, nem szolgáltam rá, hogy lustának nézzenek, bár ezt ő nem tudhatja, mivel csak a jóslás eredményeimet látja; melyek nem éppen a kiválóságomról árulkodnak. Sebaj, megmutatom neki, nekem mindig mindennel kapcsolatban komoly szándékaim vannak. Így jelzésértékűen bólintottam Paulnak, hogy vettem az adást, itt leszek a megbeszélt időpontban. Igazából mit is akarok? Jó jegyeket, természetesen. A jóslás nem szórakoztat, még csak nincs is célom vele, apukámért csinálom, meg persze, büszkeségből; egy hollóhátas diák mindenben a legjobbat kívánja nyújtani. Ám ha ezt válaszoltam volna, tényleg annak a diákfajtának tűnök majd, amilyennek Paul nézett, már pedig ezt nem engedhettem meg. - Ráérezni szeretnék. Úgy az egész sokkal érthetőbb lesz, könnyebb is, gondolom. – feleltem végül határozottan, és reméltem, ezzel a kellő benyomást fogom kelteni benne. Komolyan gondolom, üzentem egy halvány mosollyal és a válasszal egy időben felvett határozott testtartásommal, bár Paul az előtte heverő dolgozatokat sasolta, nem tudom, észrevette-e. Mindenesetre a kezdeti félelmemet elnyomta a bizonyításvágyam, és szerettem volna, ha Paul igenis rám figyel, igenis számba vesz. Tanársegéd, az a dolga, hogy segítsen a diákjainak és persze Trelawneynek, ráadásul nem is bánthat engem, verbálisan, legfeljebb. Azon meg túllépek, előbb-utóbb. - Mármint hogy érti, Mr. Yukobow? Milyen módszerrel szeretnék kezdeni? – értetlenkedtem, mert váratlanul ért a kérdés. Azt hittem, a részleteket is péntekre hagyjuk, de úgy látszik, ő akkor már bele is csapna a közepébe; legalább nem kell annyit csevegnünk pénteken, addigra a mai napot is kipihenem majd. Paul esetleges felvilágosítása után, oldalra tekintettem a polcára, ami tele volt mindenféle, a jósláshoz szükséges holmival. Fogalmam sincs, mivel kezdhetnénk, semmit sem tudok elvégezni hibátlanul. - Nem tudom, mivel kellene kezdenünk. – vallottam be. – Melyik a legkönnyebb módszer? Azzal lenne a legegyszerűbb kezdeni, szerintem. Egyik módszerben sem vagyok igazán jártas. - ajánlottam, bár nem tudom, Paul mennyire vette jó szíven, hogy a saját szakmájáról szeretnék neki tanácsokat adni. - Kell valamit hoznom esetleg pénteken? – tettem fel egy praktikus kérdést, nem akarok majd leszaladni ennyi lépcsőfokot, ha a hálótermemben hagynék valamit. Főként nem akarom Paul tekintetét állni, amikor kifulladva visszatérek, elpazarolva a drága időnket futással a butaságom miatt. Nem szabad hagynom, hogy bármi támadási felületet hagyjak neki, mert azt lehet, nem élném túl, vagy legalábbis sírva szaladnék le a toronyból.
Én?! Ők engem! Az orosz maffia! Mindenütt ott vannak... Mindenütt!
Hozzászólások száma :
49
Hírnév :
0
Tárgy: Re: Paul&Arabella - What's my future? Hétf. Nov. 07, 2016 1:49 am
Arabella & Paul
A lány arcát nézve egyetlen gondolat fogalmazódik meg benne: a lány túlkombinál. Vagy inkább ő maga túlságosan komplikált. Ezutóbbi inkább tűnik helytállónak. Fanyar félmosollyal veszi tudomásul a beleegyezést, nem visszakozik, tőle furán is venné ki magát a dolog. Egy hosszú pillanatig fixírozza a lányt, nyelve hegyén a válasz, hazudsz, már csak azért is, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. A korábbi fintorgás után nem tud hinni neki, inkább kezeli amolyan illem-válaszként. – Biztos? – pillant rá, de végül csak legyint, nem kell verbális megerősítés. Nyilván így van. Biccent eztán. – Gondoltam van konkrét kérdése... Vagy valami, amivel foglakozni akar. Egy téma, egy módszer... Valami. – feleli. Felsóhajt. – Nem volt az kérdés, hogy miben jártas – közli, nem a legtökéletesebb nyelvtannal – A kérdés az, mi az, ami foglalkoztatja. – a következő kérdésre már csak legyint, mintha mérgesen akarna elhessegetni maga körül valami undok, folyton visszatérő kis bogarat. – Önmagát. Gondolja végig, mit akar. Elég lesz. – közli, mintegy zárszóul is egyúttal. Legalábbis ő annak szánja, kérdés, a leány is annak érzi-e, avagy akar még valamit.
Tárgy: Re: Paul&Arabella - What's my future? Szer. Nov. 09, 2016 12:11 am
with love
Paul&Arabella The wolf//I’ve counted 184 words// Éreztem, hogy értetlenkedésem egyszerűen teher Paul számára. Kellemetlenül fészkelődtem a helyemen, az arcom lángra kapott, és görcsösen valami ötleten kezdtem agyalni. Megoldás azonban csak nem jött, Paul pedig már továbblépett, mondandója nem kérdésnek hangzott, így megúsztam, hogy találomra kibökjek valamit, mi foglalkoztat engem. Az igazság az, hogy erre, más aspektusban, örömmel válaszolnék. Legendáslények gondozását kedvelem, érdekesnek tartom a különleges élőlényeket. A gyógynövénytan meg a bájitaltan még ennél is jobban a szívemhez nőtt, egy csomó receptet tudok fejből, meg számos gyógynövény hasznát ismerem. A jóslástan vonatkozásában viszont semmit nem tudnék mondani, amely érdekelne engem. Végig kell csinálnom, szóval jobban tettem, hogy nem válaszoltam. Én gondoljam végig, mit akarok? Hjaj, ez nehéz lesz. Tanácsot fogok kérni majd, valamelyik hetedikes hollóhátas diáktól, mit kellene mondanom Paulnak. Mit akarjak, tulajdonképpen, miben lenne érdemes fejlődnöm. Miért töltsem a péntek délutánom egy füstös, nehéz szobában, egy több, mint ijesztő ember társaságában? - Rendben, Mr. Yukobow! – álltam fel a székemről óvatosan, majd lassan az ajtó felé közeledtem. – Mehetek? – kérdeztem, és ha igent kaptam válasznak sietős léptekkel elhagytam a szobát, miután elköszöntem volna Paultól, és megismételtem, hogy pénteken a megbeszélt időpontban találkozunk.
Én?! Ők engem! Az orosz maffia! Mindenütt ott vannak... Mindenütt!
Hozzászólások száma :
49
Hírnév :
0
Tárgy: Re: Paul&Arabella - What's my future? Szer. Nov. 09, 2016 1:58 am
Arabella & Paul
Miután kiadja a házit, részéről a mai nap túltárgyaltnak van könyvelve, a lány mehet, amerre akar. Pláne, hogy fel is pattan, távozásra készen, mint a menekülni vágyó nagyvad. Újfent nem biztos benne, hogy jó ötlet volt-e elvállalnia ezt a különórát, ha a lány ennyire rühelli - még abban sem biztos, hogy őt, vagy a tantárgyat - ezt az egészet. Felpillant, ahogy a lány megszólal. Nevetségesnek hat a kérdés az ajtó mellől. – Da – hagyja rá szórakozottan, egy kézintéssel, mellyel végleg útjára engedi a leányzót, legalábbis mára. Felsóhajt, s ismét a hamutálba pergeti a cigaretta végén felhalmozódott hamut. – Eljön? – kérdi csendesen, miközben baljával megemeli, s kissé megrázza a hamutálban gyűlő hamut. Az a rázkódástól független, annak olykor ellentmondó mozdulatsorba kezd, s rendeződik alakzatba. Kesernyés félmosollyal veszi tudomásul a választ. Várni fogja.
//köszi a játékot, akkor várlak szombaton háromkor péntek ötkor, ha van kedved, már írhatod is ám azt a kezdőt //
Kezdőlap
//