Igazán ritka az, ha a boltomon kívül vállalok megbízást. A pénz maga sohasem kellő motiváció képességeim eladásához, bár nem kell szégyenkeznem, a boszorkányok és varázslók egy rétege van olyan elkeseredett, hogy inkább nekem csengessen ki nehéz galleonsúlyokat ahelyett, hogy a Szent Mungo medimágusaira bíznák az apró-cseprő gondjaikat, bajaikat. A Rosier név még számomra is jelent valamit. Az én szüleim tudomásom szerint nem voltak halálfalók, bár fura kegyetlenségük még így is legtöbbjük felé emeli őket, Sidrus apjáról azonban így is voltak ismereteim. Még jóval alattam járt a Roxfortban, intelligens, ízig-vérig mardekáros embernek ismertem meg. Számunkra ezek a címek akkor még jelentettek valamit. Bár fiatalabb volt, de egészen korán meg tudott verni varázslósakkban. Egy kicsit talán a kíváncsiság is vezérelt, hogy mi lett belőle, mire vitte az évek alatt, amikor elfogadtam meghívását a Rosier birtokra. A baglyot, mely üzenetét hozta, miszerint találkozni szeretne velem valami megbízás miatt, hamar visszafordítottam válaszommal, hogy ott leszek a kért időpontban, a kért helyszínen. A birtoktól nem messze hoppanálok felszerelésem kíséretében. A kopott aktatáskát, amit magammal hoztam, tértágító bűbájjal kezeltem, így bőven elfér benne minden, amire szükségem van. Volt már rá alkalom, hogy nagy, aranyvérű családok kúriáihoz hívtak, általában olyan esetekben, amikor diszkrécióra vágytak egy-egy betegséget, vagy mágikus balesetet illetően. Különös világ az enyém, ahol még minisztériumi felsővezetők is keresik szolgáltatásaimat, bizonyos körökben pedig nyílt titok, mivel is keresem kenyeremet, mégis, ha a Minisztérium számára hivatalosan is bizonyossá válna, mivel foglalkozom, rövid tárgyalás után azok az emberek küldenének az Azkabanba, akik hetekkel azelőtt még az én asztalomon feküdtek egy-egy szépítő korrekcióra várva. A házimanó, aki egy ideje már vár rám, betessékel a birtok kapuján. Számíthattak már érkezésemre, mindazonáltal még mindig nem tudom pontosan, miféle munkát is ajánlana számomra Sidrus. A reggeli kávém mellé a béke elixíremből is megittam egy kis adaggal, hogy valamennyire csillapítsam állandó idegességem és paranoiám okozta beszédhibám. Nem lenne jó, ha épp egy ilyen nagy nevű család birtokán remegne meg a kezem egy-egy procedúra közepette. - Üd-üdvözletem, Mr. Rosier. – köszönök rá régi ismerősömre. Tegezni természetesen nem merem, hiszen ennyire nem ismerem őt, és most különben is ügyfélként kell kezelnem. Nem pedig a kölyökként, aki a klubhelyiségben olyan korán meg tudott verni sakkban. - Rem-rem-remélem, mo-mondanom sem kell, hogy sze-szeretném, szolgáltatásomat diszkréten kezelje. Amiért cse-cserébe én is így járok el. – fektetem le először is a legfontosabb szabályt. Nem tudom, honnan tudja, mivel foglalkozom, és annyira nem is érdekel, amíg a biztonságom és az inkognitóm megmarad. - Hol van a mi kis be-betegünk? Egészségesnek látszol, és kétlem, új arcot sze-sze-szeretnél. – várom a kérését, hiszen azt levélben nem mondta el, pontosan mit is szeretne. Könnyebb lett volna felkészülnöm, ha némileg több információt oszt meg velem, így nem is tudtam pontosan, mivel is készüljek. Ezért elhoztam gyakorlatilag mindent magammal, hogy ne érhessen meglepetés.
Tárgy: Re: Vortigern & Sidrus - Rosier Birtok Pént. Nov. 25, 2016 1:05 am
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem aggódok a legkevésbé sem. Nem csak azért zavar Tholemaia hirtelen jött betegsége, mert rendkívül sok időbe és pénzbe kerülne egy másik szfinx behozatala és pacifikálása. Talán nem túl szakszerű kutatási szempontból, de meg is kedveltem a házam alagsorát védő varázslényt, aki már majdnem három éve lakik itt. A hétköznapjaimat gyakran töltöm vele, és ha nem is mondanám a legjobb beszélgetőpartnernek az elérhetőek közül, a házban azért mégiscsak ő a legintelligensebb. Jobb a házimanóknál és a gyerekkoromban unalomig kérdezett portréknál, és kétség kívül jobb a kísértetnél. Felállok a székről, amit most kivételesen a rácsos ajtón belül állítottam fel. A kicsapott medimágus hallgató, akit hirtelenjében találtam, már megállapította, hogy nem jelent veszélyt, és amúgy sem hiszem, hogy megtámadna. Tudom a fejtörőit, jól bánok vele, és nem olyan ostoba, hogy azt higgye, bármi jó származhatna neki belőle, ha megöl. Ha valahogy meggyógyíttatom, az biztosan dob még a bizalmi szinten. Sokáig gondolkoztam a felmerülő lehetőségek közül, azután úgy döntöttem, hogy követek egy pletykát. Sorel ugyan nem emberekkel foglalkozik, de nem engedhetek meg magamnak egy specialistát, nincs időm rá, és koránt sem biztos, hogy bárki garantálni tudná a diszkrécióját. Régi háztársam ellenben tökéletesen zsarolható maga is, nem adok a kezébe még egy tompa vajazókést sem ezzel az apró titokkal. Rookwood szerint nagyon komoly törvénysértéseket követ el, és én is biztos vagyok benne, hogy ha megkapargatnánk, majdnem annyit találnánk a vékony lepel alatt, mint az én álcám rejtekében. De mégsem olyan vékony az a lepel, ha egy olyan fontos ember, mint Eris Rookwood igénybe vette a szolgáltatásait. Követem a házimanóm, és csendes kézfogással fogadom a fiatal férfi köszönését, miközben kissé végigmérem. Mindig volt valami furcsa benne, amit régen betudtam a betegségének, de mostanában inkább úgy gondolom, hogy valamiféle ösztönös előítéletről van inkább szó. Az ember agya bizonyos jelekből, amiket nem ért, jelzi, hogy az illető valamilyen formában eltér a normálistól. Talán a szeme. Hiába vertem meg mindig sakkban, mégis úgy éreztem, hogy ő az, aki jobban megért engem, és nem fordítva. A barátságosnak szánt mosoly és a teljesen magabiztos kiállás olyannak tűnik, mintha papírvékony fátyollal próbálnám elfüggönyözni egy gyertya fényét. - Üdvözlöm a házamban, Mr. Sorel. A diszkréció az egyik legfontosabb dolog az életemben, egyaránt megadom és elvárom.- elengedem a kezét, és csendesen elkalandozok egy pillanatra, miközben rákérdez a páciense helyére. Ami engem illet, nem tudom, mikor engednék ilyen típusú magánorvost a testemen dolgozni: mégis jobban bízok a Mungóban, és ha ott elrontanak valamit, azért legalább képes vagyok elégtételt venni. Persze, ha olyan betegségem vagy problémám lenne, amit nem akarnék megmutatni senkinek, talán őt hívnám én is. A félelem az orvosoktól amúgy is gyerekes, ha éppen nekik is érdekük meggyógyítani. - A munka talán kicsit komplikáltabb lesz, mint amikkel eddig megbíztak, ezért megtarthatod a levélhez küldött előleget, amennyiben nem vállalod. A páciensed hivatalosan nem létezik, nem tudom, hogy pontosan mi baja azon kívül, hogy ritkán van magánál, és... nos, nem ember. Egy szfinxről van szó. Hajlandó vagy vetni rá egy pillantást?- hátrakulcsolom a kezem, és őszinte, visszafojtott lélegzettel várom a válaszát. Tényleg nem tudom, hogy hol tudnék még keresgélni, hogyan oldhatnám meg. A nagybátyám vagy némelyik halálfaló biztos tudna megoldást ajánlani, de inkább fizetek Sorelnek akár ezer galleont, mint hogy tartozzak valakinek közülük egy szívességgel. Ha valakinek annyi pénze van, mint nekünk, a szívességek a legdrágábbak.
Ismerem már ezt a tekintetet, és az áludvariasságot, amivel üdvözöl. Régen talán ez ennyire nem volt még általános, amióta azonban önkéntesen száműzettem magam, észrevettem, az emberek teljesen másként néznek rám. Mintha valami földön túli furcsaság lennék, akivel nem tudnak kapcsolódni. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy ez vajon mindig is így volt-e, vagy csak az utóbbi év, évek tették ezt velem. De aztán eszembe jut, hogy amíg nem tudtam, mi vagyok, éltem az átlagos varázslók teljesen kispolgári életét, terveztem a nagy jövőmet orvosként, szórakozni jártam a korombeliekkel, és még Minával is együtt nevettem a közös programjaink alatt. Aztán elkopott a fény íriszeimből, és nem maradt más, csak az örökös kutatás azért, hogy megszerezhessem azt, ami sosem lehetne az enyém. Még sem látszik arcomon, hogy bármennyire is bosszantana, vagy kicsit is érdekelne, Rosier milyen tartózkodással kezel, mint valami fura látványosságot. Sohasem zavart, hiszen nem barátkozni jöttem, vagy a régi, roxfortos időnkön elnosztalgiázni. Az valahogy nem lenne hozzám való. Ő nemes egyszerűséggel egy ügyfelem, én pedig azon kell, hogy igyekezzek, hogy teljesen elégedett legyen a munkámmal, bármi is legyen az. Ha az ügyfél boldog, akkor én is boldog vagyok. És nem mellesleg gazdag is. Biccentek egyet, legalább a diszkréciót illetően hasonlóan vélekedünk. Nincsenek illúzióim azt illetően, hogy a pácienseim jelentős hányada beszél rólam másoknak, azonban ez mindeddig főként csak még több ügyfelet jelentett számomra. És talán olykor-olykor néhány minisztériumi ellenőrzést is. Mindeddig azonban tisztának találtak, nem kaptak el. Aki a Zsebpiszok Közbe nyit üzletet, a pletykákra jobban kell figyelnie, hiszen hamarabb eljut hozzám egy véletlenszerű ellenőrzés híre, mint a Szombati Boszorkányhoz, hogy a Walpurgis Lányainak tagjai éppen kivel kavarnak. Hivatalosan én sem létezek, teszem hozzá gondolatban, mialatt a páciensemről érdeklődvén válaszát hallgatom. Amúgy is nagynak ható szemeim még jobban kikerekednek, amikor megtudom, hogy egy szfinxet szeretne megvizsgáltatni, hiszen ha valamire, akkor erre nem számítottam. Kaptam már szokatlan, extrém kéréseket, előszeretettel hívnak ki olyan esetekhez, amikor a beteg, vagy hozzátartozója egyszerűen szégyelli a bekövetkezett állapotot, de olyan is előfordult, hogy valaki a bajba kerülést és felelősségmegvonást szerette volna megúszni, mert valamilyen formában tehetett arról, hogy önmagát, vagy a beteget az adott helyzetbe juttatta. Szóval akadtak már extrém, vagy kínos esetek. Olyan azonban praktizálásom ideje alatt még nem fordult elő, hogy valaki nem hogy egy állatot, egy bestiát, de egy valódi szfinxet akart volna meggyógyíttatni. Mestere vagyok azonban annak, hogy visszafogottságom mögé rejtsem valódi érzelmeimet. A szemeim kissé kigúvadnak ugyan, és látszik, kissé meghökkenek egy laza másodpercre, ahogyan tudatosul bennem, mit is kértek tőlem az imént, az egész nem tart sokáig, míg vissza nem váltok húsruhámra, és fel nem öltöm emberi álarcomat ismét. - Nem re-re-rettenek meg a ki-kihívásoktól. Megnézem, mi-mit t-tehetek. – bólintok határozottan, sorsomat pedig ezután Rosier kezébe helyezem. Vagy legalábbis utamat. Természetesen Legendás Lényekből is kitűnő vizsgákkal rendelkezem, annak idején az évfolyamomon senki nem teljesített olyan jól, mint én, és bőven rendelkezem szakirodalommal a bestiák anatómiáját illetően. Azonban tény, hogy az állatok nem a szakterületem, én emberekkel foglalkozom, az ő testüket ismerem a leginkább. - Mik a tünetek az említetten ki-ki-kívül, mióta ke-kezdődött? Kérem, m-meséljen el mindent, Mr. Ro-Rosier. – kérem meg a rövid sétánk során, hogy mondja el mindazt, amit esetleg még tudhat. Ha a szfinx nincs az eszméleténél, kötve hiszem, hogy ezeket majd tőle meg fogom tudni kérdezni. Bár kíváncsi lennék, a rejtvényeire tudnék-e felelni. Két dolog nem érdekel csupán. Honnan szerezte Sidrus a bestiát, és mit véd vele ennyire. Nem rám tartozik.
Kicsit tartottam tőle, hogy Sorel nemet mond a megbízásra, úgyhogy minden akaraterőmre szükségem volt a megkönnyebbülésem palástolására, amikor végül bejelentette, hogy vállalja. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg is tudja gyógyítani a szfinxemet, de az esélyeim vele a legjobbak. Ha nemet mondott volna... nem is tudom, talán nincs senki a Szigeteken, akihez fordulhattam volna, külföldi szakembert felkérni illegális munkára pedig zsákbamacska. – Köszönöm!– bármennyire igyekszem, ezzel az egy, őszinte szóval valahogy mégis átjön a kiszolgáltatottságom. Nem szeretem, ha mások tudják, hogy nem tudom őket pótolni, az általában arcátlanná teszi őket. Nem is a pénz az, ami ilyenkor igazán kockán forog, inkább a szívességek azok, amikkel utálok tartozni. Még valaki olyannak is, akinek nem volt, és nem is lesz máskor igazi hatalma felettem. – Néhány napja kezdődött talán. Egy hete még csak étvágytalan volt, azután elkezdett egyre többet aludni. Most már alig van ébren, akkor is erőtlen, úgyhogy nem is nagyon beszéltem vele. Legutoljára azt mondta, hogy a feje fáj.– kihagyom a történetből, hogy agresszív volt a legutóbbi emberrel, nem is kérdezett találós kérdéseket vagy figyelmeztetett, ahogy szokott, csak simán odakapott. Egyrészt nem hiszem, hogy most olyan állapotban van, hogy veszélyt jelentsen, másrészt nem akarom, hogy a gyógyító visszamondja a munkát. Miközben beszélek, lassan elérjük a helyet, ahol a szfinx él. A látszólag teljesen átlagos, bár a szokásosnál tisztább pince fala két rövid pálcakoppintásomra félrecsúszik, hogy felfedjen egy lefelé haladó lépcsőt. Felemelt pálcával indulok el elöl, hogy mutassam az utat a vendégemnek. Nem megyünk sokat: tizenhét lépcsőfok után feltárul az a széles, egyiptomi dekorációval díszített szoba, ahol a szfinxem él. Tolemaia most is ott van, ahol mindig lenni szokott: a sarokban lévő nagy ágyon alszik összegömbölyödve, mint egy nagy macska. Nem is látszik igazán sok a fejéből, bár azért talán egy mugli is megmondaná első ránézésre, hogy nem oroszlánnal áll szemben, hiába van a fej nagyobb része a mancs takarásában. A fekete, sörényszerű haj így is egyértelműen elüt a bunda többi részétől. – Tolemaia, az úr Mr. Sorel. Azért van itt, hogy megvizsgáljon.– hiába várom, sem angol, sem ó-egyiptomi nyelven nem érkezik válasz, bár a fáklyákat meglebbentő légáramat hatására azért felébred annyi időre, hogy egy pillanatra felemelje a fejét. A máskor vad, most meggyötört zöld szempár egy pillanatra a varázslóra téved, azután a szfinx válasz nélkül visszahajtja a fejét a mancsára, és alszik tovább. Tudom, hogy a morgás hiánya azt jelenti, hogy egyelőre elfogadta, a másik ember sem vacsora, úgyhogy kissé megkönnyebbülten fordulok Mr. Sorel felé. – Rendben, megvizsgálhatja. Úgy tűnik, hogy nem éber, de azért folyamatosan magyarázza neki, hogy mit csinál éppen. Intelligens, úgyhogy nem fogja megtámadni, tudja, hogy segíteni akar. Viszont ha bármit kérdez öntől, akkor lassan hátráljon el, és ne válaszoljon, a szfinxek könnyen agresszívvá válnak, ha rossz választ kapnak egy kérdésre. Rendben?– természetesen figyelni fogok, előre is megyek, hogy leüljek a szfinx ágya mellé készített székre, de ha valamivel felingerli, például egy rosszul megválaszolt találós kérdéssel, akkor nem hiszem, hogy időben közbe tudok lépni. Mióta Tolemaia megvan, nem ölt embert, de a legutóbbi gyógyítónak azért majdnem fél óráig tartott eltüntetni a karomnyomokat a testéről. Vortigern Sorelt azért bizonyos fokig kedveltem, mint embert, úgyhogy szeretném, ha ő ezt elkerülné.
Jól leplezem, de kissé megrökönyödök annak hallattán, hogy egy szfinx meggyógyítására kaptam az imént ajánlatot. Pedig erős a mezőny a leghihetetlenebb páciensek versenyében, Sidrus a kis házikedvencével viszont villámgyorsan a dobogóra tört. Mindig is köztudott volt róla, hogy jól ért a bestiákhoz, úgy hallottam, az apja is valami legendás magizoologus volt, vagy valami hasonló, nem emlékszem pontosan. Hogy elítélt halálfaló volt, már sokkal köztudottabb, valamint valljuk be, izgalmasabb tényező. Az emberek imádják a vérontást, és mások szenvedését, csak túl gyávák ahhoz, hogy bevallják azt. Ezért emlékszik mindenki őrá inkább úgy, mint valakire, aki Tudjukki híve volt, megannyi más varázslóval és boszorkánnyal egyetemben. A magam részéről azonban elítélem azt az elvet, amivel híveit magához csalogatja – mindannyian varázserővel rendelkezünk, és a varázsszülöttek minden csepp vére értékes. Még az enyém is, annak ellenére, hogy azért gyártottak, egyszer bizonyítékul szolgálhassak a vérelmélet ellen protestálók számára. Én azonban nem vagyok hajlandó a szülői akaratnak behódolni. Végső soron ennek eredménye az, hogy az utolsó lehetőségeimet vetem számba. Nem kizárt, hogy ez a vizsgálatom az utolsó lesz, bár ha csak egy karom veszik oda, az még talán a kisebb baj, pótolható. Bízok azonban ügyfelemben annyira, hogy adjak egy esélyt az esetnek. Nem hiába győzköd róla ennyire kitartóan, hogy nem valószínű, jelen állapotában bármilyen veszélyt jelentene számomra. Nincs okom kételkedni szavaiban, minden bizonnyal pedig ha nem lenne teljesen kétségbeesett, akkor nem engem keresett volna. Nem hátrálhatok ki ebből a megbízásból anélkül, hogy legalább meg ne vizsgáltam volna. Echo gyengélkedő szíve, az utolsó, ami megmaradt belőle, hevesebben táncol helyén, ahogyan a teremtményt rejtő alagsor felé kísérnek. Sosem láttam még ilyen bestiát, csak könyvekben pár illusztrációt, de még a RAVASZ vizsgáimon sem volt kérdés, mire is képesek. A legtöbb dolog persze köztudott, a képességeimben pedig bízok annyira, hogy tudjam, egy találós kérdés nem fog nagyon komolyan megizzasztani. Ha pedig mégis, akkor úgy teszek, ahogyan azt Mr. Rosier javasolja is azt számomra. - Rem-reméljük, időben cselekedett, amikor s-segítséget hí-hívott. –nem vicc, nem ámítás, és nem valami olcsó tréfa, vagy csapda kitalációja a szfinx. Fejemből elhessegetem a felesleges gondolatokat, nincs időm sem a sokkal, sem pedig az ámulattal foglalkozni, fontosabb dolgom van. Táskámmal együtt közelítem meg Tolemaiát, amikor hallgatólagosságával beleegyezik, miután gyorsan végigmér. - Üdvö-vözletem, Mr. Tolemaia, h-ha helyesen ne-nevezem. Akkor most me-megvizsgálnám. Szóljon, ha b-bármilyen fájdalmat érez. – megközelítem a bestiát, a táskámat pedig leteszem mellé. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a helyzet szokatlanságát, egyszerűen lerázom magamról a furcsa érzéseket, és úgy kezelem Tolemaiát, ahogyan mindenki mást – páciensként. Kigombolom kabátom és leveszem, majd a táskám mellé rakom azt, nem érdekel, ha kicsit poros lesz. A mérgezést sem zárhatom ki egyelőre, még ha nem is valószínű. A mérgek nem csak ételként kerülhetnek be a szervezetbe. De előbb a szokásos életfunkciókat kell megvizsgálnom. Tartom magam Mr. Rosier utasításaihoz, és folyamatosan magyarázom, mit csinálok éppen. - Először is szeretném megvizsgálni az alapvető élettani funkcióit. A légzését, szívritmusát, szervi funkcióit. Néha fájdalmas nyomást érezhet, ez esetben mindenképpen jelezzen. Közben mesélje, Mr. Rosier, más úton nem juthatott be ide bármi szokatlan? A mérgezést még nem zárnám ki, még ha nem is étel útján kerülhetett be a szervezetbe. – leguggolok a bestia mellé, és elkezdem magát a vizsgálatot. Óvatosan, finoman érek hozzá a szőrrel borított testhez, a háta felől a szívének helyét keresem, és fülem odatapasztva hallgatom annak ritmusát, tekintetemmel azonban a testen külső nyomokat keresek, amik árulkodóak lehetnek. Megfakult, csomókban hulló szőr, egy elrejtett seb, bármi, ami segíthet. A szfinxeké gyorsabban ver, mint a miénk, a nagyobb testtömege több vért igényel. Az eddig ismert tünetek alapján a probléma bármi lehet, valamilyen krónikus betegségtől kezdve a parazitákon át a mérgezésig gyakorlatilag minden.
Tárgy: Re: Vortigern & Sidrus - Rosier Birtok Vas. Jan. 01, 2017 11:17 am
A testem görcsbe rándul egy pillanatra, ahogy Vortigern megszólítja Tolemaiát, a szfinx pedig egy hosszú, dühös, fenyegető morgással ad választ. Lassan előhúzom a pálcám, miközben halkan felvilágosítom az orvost: a szfinx nőstény. Ha jobb állapotban lenne, talán agresszívvá is vált volna egy ilyenért, de most valószínű túl gyenge hozzá. – A házimanóm az elmúlt hetekben semmi olyat nem adott neki enni vagy inni, ami eltér a szokásos étrendjétől. Nem tudom elképzelni, hogy bárhogyan méreg kerülhetett volna a szervezetébe.– én magam is elgondolkoztam már a mérgezés lehetőségén, de a házimanóm nem tud hazudni nekem, más pedig nem mérgezhette meg, mert senki nem tud a szfinx létezéséről. Legalábbis valószínűtlen. Csendben figyelem volt iskolatársam munkáját. Szerencsére Tolemaia együttműködik vele, úgyhogy gyorsabban halad a vizsgálódással, mint rajtam kívül bárki haladhatna ezzel a szfinxszel. Tudom ugyan, hogy a férfi nem specializálódott a bestiákra, de mégis úgy érzem, hogy meg tudja gyógyítani őt. Annak ellenére, hogy a családja korántsem olyan nemes vagy nagy, már az iskolában látni lehetett, hogy zseni lesz, aki kibontakozik belőle. Szomorú, hogy ilyen viszonylag alacsony szintű illegális munkát tudott csak szerezni magának. Ahogyan azt vártam, a szfinx először a fejfájását és a szédülését mondja el a medimágusnak, utána viszont áttér néhány dologra, amit én magam nem fedeztem fel. Mivel én nem nyomtam meg például az oldalát, nem tudtam, hogy az is fáj neki. Elég aggasztó a tünetegyüttes, legalábbis számomra az, hogy több helyen is fájdalmat érez és szédül, valamilyen agyi rendellenességre utal, Vortigern viszont lehet, hogy más diagnózisra jut. – Ha szükséged van bármire, csak szólj, és idehozom.– az elmúlt héten a szokásosnál többféle bájitalt felhalmoztam, hátha majd valamelyikkel segíteni lehet a szfinxen, ha megvan a diagnózis, de természetesen nem adtam neki semmit eddig. Mindig a kontroll és a pszichológia érdekelt, nem az állatok anatómiája. Kevesen tudják, mekkora pontosan egy szfinx szíve, sokkal érdekesebb megfejteni azt, hogy hogyan működik az agyuk.
Kezdőlap
