Marcus Caspar Bradley

Tétován, szinte már oldalazva lépsz közelebb a merengőhöz. A mellette pihenő üres fiola, az elgurult dugó, mind azt mutatják, hogy egy emlékfonal már el is helyezkedett benne. Nem lenne túl szép, ha belenéznél...és mégis. A kíváncsiság erősebb, mint bármi más, ami jelen pillanatban körbejár. Érzed, ahogy tenyered alatt kitapinthatóak a rúnák, miközben fejjel előre elindulsz az úton.

A folyosó, melyen járunk egyszerű, fehér, már-már ijesztő az energiatakarékos izzók megvilágításában. Sokan vagyunk a szűk kis folyosón, ijesztően sokan. Mindenki csendben van, feszült, várakozással teli, az arcok olykor elmosódnak, nem is csoda, hiszen erre nem emlékezhetek, csak mesélték nekem. A karodat megragadva húzlak közelebb a székekhez, miközben valaki elsuhan mellettünk. Az idős hölgy melletted, hosszú rozsdabarna hajjal Claire nagyi, későbbi húgom névadója. Úgy néz ki, mint aki épp egy sámántalálkozóról jött, de megnyugtatlak nem. Ő egyszerűen mindig így nézett ki. Mellette ül a nagypapám, töpörödött kis ember, amolyan papucsférj volt mindig, de szerette a mamámat, és mindig kaptam tőle csokit. Ő volt, aki a legjobban ismert. Csak rám nézett és tudta, mit kell mondani ahhoz, hogy újra elmosolyodjak. Talán legilimentor volt. Nem tudom. Kevés emlékem van róla, de később még szóba hozom, ígérem. Mellettük néhány székkel láthatod görnyedt hátakkal apám szüleit. Mindig furcsáltam őket, maguknak valók és voltak furcsa szokásaik. Nem tudom a nevüket, sose beszéltünk róluk. A távolabb álló csoport a szüleim baráti köre. Kérlek bocsásd meg, hogy csak kevés vonást látsz teljesen, sokat közülük nem ismerek. Ők is bejöttek, amikor megtudták, hogy elindultam. Vagyis elindultunk.
Hirtelen egy ajtó nyílik. Mindenki egy emberként áll fel, kivéve apám, de azt senki se látta. Egy nővér jött ki az ajtón, kezében egy kék és egy rózsaszín törölközőbe tekert újszülöttel. Ikrek. Egy fiú és egy lány. Marcus és Madison.

Vérfagyasztó sikítás veri föl a Bradley házat. A kórház fehér képe eltűnik, és helyette egy más látvány fogad minket. Marcus ijedten néz fel könyvéből, és rögtön kirohan a szobájából. Ugyanekkor lép ki Madison is, és ijedten néznek egymásra. Nem szólnak a másikhoz, szavak nélkül is megértik egymást. A lépcső felé veszik az irányt és halk léptekkel osonnak le a földszintre. Csattanások, törések és egyéb indulatos hangok hangzanak a konyhából. Gyere velem!
A testvérpáros lassan lép be a konyhába, és sokkolja őket a látvány. Apjuk a nyakánál fogva szorítja a falhoz anyjukat, aki szeme sarkából látja gyermekeit. A nő arca kipirosult a sok pofontól, a szája vérzik. A férfi viszont nem veszi őket észre.
Madison a falhoz simul, levegőért kapkod és bátyját nézi. Viszont Marcus is lefagyva áll. Nem tudja mit reagáljon erre.
Hirtelen a férfi a konyhaasztalról egy kést vesz el, és felemelve azt a nő szívébe döfi. Marcus felordít, Madison sikít, és ekkor a férfi megfordul vigyorogva. Elfut.

Ismét ugrunk az időben, ezúttal viszont egy temetőbe. Az eső lassan csepereg le, a szél lágyan fúj. Mintha pont ilyennek kéne lennie. Lehangolónak és szomorúnak.
Megfogom a kezed, és egy padhoz húzlak, ahonnan tisztán látni az eseményeket.
Egy sírkő mellett egy nagyobb, fekete ruhába öltözött csoport látható, előttük Marcussal, Madisonnal, Claire nagymamával és nagypapával. A fiú és a lány szorosan kapaszkodik nagyanyjukba könnyeikkel nem bírva. Az idős nő és férfi se bírja, elárasszák arcukat könnyeik. Egy éve történt az a bizonyos este.
Hogy mi történt azóta? Az apjukat megtalálták és skizofréniát állapítottak meg nála. A Szent Mungóba, a varázslótársadalom kórházába zárták be. A testvérpár a nagyszüleikhez költöztek, és pszichiáterhez járnak hetente 3-szor, hogy feltudják dolgozni. Most kezdik a hatodik évüket a Roxfortban.
Eközben Marcus és Madison egy rózsacsokrot raknak le a sírra.