Blaise Zabini

Az első
Ősi kúria és városnyi méretű földek.

Sötét, haragvó fenyvesek göcsörtös karjaikkal nyúlnak az égbe; táncolva integetnek a szél dallamára. Itt, vadregényes dombok gyűrűjében, egy széles völgyben méltóságteljes kúria sötétlik. Díszes, egyenes sorban, katonásan álló cserjék, csillogó vizű szökőkút, magányos, távolba nyúló birtok – fölöttük őrködik az évszázadokról mesélő, büszke építmény. A levegőben a történelem romantikája és a gőgös arisztokrácia aromája leng.
Itt minden hazugság; megvezetés, méghozzá csúnya tréfa, gúnnyal teli kifigurázás. Az ősi otthon, faragott, antik oszlopaival még áll, de a szobákat idegenek lakják. A szolgák a régiek, de az urak újak. A ház asszonya szívesebben mulat Londonban, élvezi hónapokon keresztül a főváros pezsgő világát, minthogy árnyakkal teli, a kandallók melege ellenére is örökké hideg termeit járja. Fia, aki egy kis fekete szörnyeteg, dajkák mellén csüng.
A ház urának váratlan halála után a falakról leakasztották a régi portrékat. Az angol nemesek képmásai most az alagsor sötétségében hánykolódnak, nagy halmot raktak belőlük az egyik pókhálós sarokban, miközben a bálterem falára, az aranykarú csillárok közé Lady Zabini őseinek portréi kerültek aranyrámás kereteikben.
Blaise-t később igen mulattatta a dolog, hogy egyik család nagyra becsült elődeit sem hagyta anyja békében nyugodni. Mindkettőt örök száműzetésre ítélte. A sápadt angolokat a feledés homályába és a patkányok méltóságon aluli társaságába, míg saját fekete, izzó szemű apáit hazájukból elhurcolva idegen földre hozta. Tértágító bűbájjal ellátott bőröndjében cipelte őket végig a fél világon, pedig rajtuk kívül egyébként semmi másra sem tartott igényt a családjából. Maga mögött hagyta a tradíciókat, a neki előkészített életet és a kötelességet, egyedül az eltávozott ősök megkopott festésű alakjait hozta magával – minden bizonnyal egyszerű bosszúból és bűnös élvezetből.
- Anyám méltatlanul nagy becsben tart titeket a kisárgult vásznaitokon. Szeret gyűlölni titeket, nekem azonban nem kínáltok ilyen örömet. Ha már belőle sem marad több egy portrénál, azt hiszem, máglyát rakok majd belőletek. Aztán rendezek egy bált a tiszta huszonnyolcak tiszteletére.


A második
Több tucatnyi, arannyal teli Gringotts széf és Csendes-óceáni tikkasztó, trópusi szigetek – az űrnő kedvelt csemegéivel, a mézédes gyümölcsökkel.

Ősz szakállukat fésülgető filozófusok jutottak arra a merész megállapításra, hogy minden gyermek ártatlannak, tisztának és jónak születik. Némelyek persze ezt tagadják; talán Zabini is.
Bársonyba öltöztetett, tejben-vajban fürösztött fiúcska volt, szép vagyon nagyreményű várományosa - milyen otromba párosítás, hogy eközben pedig apátlan gyermek, nem tudni, ki fia-borja. Anyja céda, második férjét temető nő, de akiről már most is csak halkan, előtte kétszer is körülnézve mernek suttogni a pletykás népek. A fiú azért legitim a külvilág számára, aki előtt a nemesi szalonok szélesre tárják kétszárnyú ajtóikat - a másodiknak törvényes gyermeke. Így pedig még jobb; a tragédia kétszer olyan szörnyű, hisz nem csak egy férj, de egy apa is elment, aki soha nem foghatta karjába elsőszülött fiát. Könnyfakasztóan szomorú; szegény özvegy, szegény árva!
Mindazonáltal Lady Zabini gúnyolódó mosollyal avatatta be később fiát a felnőtt lét rejtelmeibe; elárulta, hogyan hágja meg a férj a feleséget, amiből aztán síró poronty fogan, de Blaise-nek nem kell félnie, ő nem ilyen mocskos módon jött létre, őt tényleg a hipogriff hozta…
Aztán évek múltán is csak ugyanezt mondta a nő. És kacagott hozzá. Nézz csak rá, azt mondtam az embereknek, ő csinált téged – Pókszerű, kecses ujjaival intett a portré felé. - Az ostobák bármit elhisznek. De neked nincs apád, csak anyád. Érezd magad szerencsésnek…
A fiúnak pedig annyira mindegy volt. Őt nem érdekelte, mit és miért keresett az anyja a házasságon kívül, és mi oka volt a szívtelen, az érdekek világában élő asszonynak arra, hogy megtartsa és felnevelje őt. Ha megtudja, legfeljebb mulat rajta.


A harmadik
Tengerjáró hajók, gályák, kecses, gyors vitorlások – egy kisebb flotta.

Végtelen, fent és lent összeérő kékség, lágy hullámok, delfinek játéka. Homokos partok, napfénytől óvó pálmafák. Zöldellő mezők, kietlen, hullámok által ostromolt szirtek, ősi romok. Apró szemű, forró homok, rég letűnt civilizációk továbbélő emlékei. Hangos nagyvárosok, keskeny, koszos utcákkal. Gazdag, nyugodt városok, múlt és jelen találkozásánál fekvő települések. Havas lejtők, csípős hideg. Különleges állatok és növények. Ugyanolyan emberek különböző maszkokat viselve.
Blaise kisfiúként végigjárta mindet. A kerek világ kitárult számára, és ő elég okos volt hozzá, hogy a gazdag tapasztalatokból okuljon, de túlontúl kritikus, hogy a csodákat is meglássa.
Csak akkor tért haza, mikor a harmadik is elhullt; mosolyogva állt a sír fölött, nem haragudott, hogy a mostoha papa odaadta neki a világot, csak azért, hogy eltávolítsa otthonról az idegen hím nemkívánatos  kölykét, mitöbb szórakoztatta a száműzetésből hazatérő szerepe.


A negyedik
Gringottsi részvények

A befolyásos üzletember nem sokáig tudta tartani a ritmust, éppen csak annyi ideje volt, hogy kijelölje örökösét, és becézgető figyelmével, joviális mosolyával kiérdemelje fogadott fia rühellését. Aztán egy reggel már csak egy hulla arcára lehelt üdvözlő csókot az asszony, a következőn már Londonban volt, az utána jövőn pedig azzal a kétellyel ébredt, hogy a szilvalila vagy az égkék ruhát válassza az aznapi estélyre.


Az ötödik
Aranybányák

Mardekár úgy fogadta be, mint vérbeli, igaz fiát. Ez természetes volt.
De míg a Roxfort kastélyának mágiával átitatott légköre a gőgös arisztokrata gólyákat is szájtátó, bámész csodálatra tudta késztetni, Zabinit nem rezgette meg. Ő hideg maradt és csendes.
Az emberek általában véve alábecsülik halkszavú társaikat vagy pedig csapongó figyelmünk nem is terjed ki rájuk. De ők nyitott szemmel járnak, és meghallják a szavakat.
Malfoy hiú volt, érzékeny és olyan irigységet táplált Potter irányába, ami leginkább egy hisztis kislányhoz tette hasonlatossá. Parkinson bosszantóan harsány volt, és ostoba rajongása Malfoy iránt sem tette szimpátiát keltő emberré. Nott remek társaságot nyújtott behízelgő modorával, de mindig másoktól függött. Mégis ők lettek barátaivá. És jobban is illett közéjük, mint az anyja az arisztokrata csemeték szüleinek szalonjaiba.


A hatodik
Mágikus erejű növényeket vizsgáló kutatási központ, és annak minden tudásanyaga, ritka, értékes könyvgyűjteményével egyetemben.

Gyógyít vagy mérgez; e kettő kéz a kézben jár. A kettő közti határvonalat sokszor csupán csak a dózis szabja meg. Bárki könnyedén abba a tévedésbe eshetett volna Lady Zabini életútját ismerve, hogy a nő laboratóriuma a pusztításnak állít oltárt. Férjek távoztak mellőle, minden gyanús körülmények között hunytak el, a nő pedig élte tovább világát és minden házassági esküvel egyre gazdagabb és gazdagabb lett.
A fiú is csak a hatodiknál kezdett gyanakodni. Az anyja túlságosan is akarta a férfit, szinte kivetkőzött magából, túlontúl türelmetlenül és mohón igyekezett becserkészni zsákmányát. Persze ő sosem az embert akarta, hanem az ajándékát; a javakat, amik előbb közössé lettek, majd az ő tulajdonába szálltak.
Az anyja gyógynövények és mérgek iránt mutatott különös vonzalma szúrta Zabini szemét. Míg másokat a varázsvilág egén gyülekező viharfellegek aggasztották, ő ezen törte a fejét. Foszladozó szélű pergamentekercseket pakolt az utazóládájába, mielőtt visszatért volna az iskolába, és cukrozott ananásszal lepte meg Lumpsluck professzort, kellemesen elcseverészett vele, mikor a többi vacsoravendég már eltávozott körükből. Ha nem fúrta volna bosszantó kíváncsiság az anyja rejtegetett dolgai iránt, meglehet, a Lump-klub első, megalakuló találkája után többé az elkényelmesedett, sörhasú professzor tájékára sem néz. Az egykori kiváló mardekáros tanerő, aki valóban igazi kígyó lehetett valamikor, már elvesztette mérgét a cukrozott ananásztól, és az ízlése is elhagyta, mikor sárvérűekkel, vérárulókkal és különlegesen ostoba ficsúrokkal vette körbe magát.
De a savanyú szájíz ellenére, Potter után ő mutatott a legtöbb érzéket a bájitalok iránt. A Kis Túlélő – méltatlanul - bezsebelte a figyelmet, amiért természetesen sokan dühös macskaként fújtak rá, de Zabini csak csendesen mosolygott; neki tökéletes volt így, sőt Potter még a keze alá is játszott azzal, hogy elorozta a dicsőséget. Őt mindössze egy dolog foglalkoztatta, és azt el is érte.


A hetedik
Különleges lények által lakott, nagy területű, fajgazdag vadrezervátum.

A Szombati Boszorkány címlapján lobogó, szürke talárban és arcán ragyogó, fehér vigyorral feszít a Falmouth Falcons új, nagyreményű hajtója, aki máris belopta magát a női sportrajongók szívébe. Éppen annyi természetes vonzerővel nyeri el az emberek szimpátiáját, mint ahogy világszép édesanyja csavarja az ujja köré hódolóit; a pályán merészen játszik, de nem hazudtolva meg az egykori házára jellemző megfontoltságot, interjúiban jellegzetes mosolyával, álszerénység nélkül beszél. Izgatóan titokzatos a személyét körbelengő hidegség, a büszke tartásnak értelmezett gőg.
Sokat forog közszájon a neve; egyesek ferde szemmel nézik üstökösszerű felfutását, mely – legyen bár valóban ügyes játékos – nincs arányban tehetségével, de ha másról nem is, arról a legtöbben hallottak, hogy Hipogriffnek nevezi a seprűjét.
Akik ismerik, azokat meglepetésként érte, hogy a Roxfort után a kviddicset választotta jövőjéül; több éven át játszott ugyan a háza csapatában, de sem különösebb lelkesedést nem mutatott a sport iránt, sem rajongást nem táplált kviddics csapatok felé. Egyáltalán...nem sok jelét adta érdeklődésének.
Választását lehet puszta szeszélynek titulálni; szabad, élvezetekben gazdag életvitelt vágyott, rajongást szigorú szabályok és parancsok helyett, és egyébiránt is – már megvoltak a tervei a jövője biztosítását illetően. Már az első lépésnél sem fájdította a fejét ostobaságokkal; előhúzta anyja ütőkártyáit, és szabaddá tette az utat, ami aztán el is vezette kiszemelt célpontjához: a Falmouth Falconhoz.  


Az utolsó portré
Kúria, udvarházak szerte az országban, földek, arannyal megrakott gringottsi széfek, banki részvények, bányák, hajók, aprócska, paradicsomi szigetek, vadrezervátum, egyedülálló könyvtár, növénytani labor, különleges, sokat érő növényekkel.

A sír körül álló fekete varjak némelyike, ha úgy érzi, nem látja senki, nem titkolt megrökönyödést enged íriszeibe költözni. Vérlázító! Hisz egy temetésen vagyunk! – gondolják. - Az a pimaszság, amivel ez a fiú az anyja koporsóját nézi…talán nem is esett olyan messze az az alma a fájától.
És Zabini szinte olvas a gondolatokban; úgy fut végig a fehér, zavart, olykor a felháborodást elnyomni nem tudó arcokon, mintha egy letetetetlenül izgalmas regény sorai volnának a vonások mögé rejtett soha ki nem mondott szavak.
Elégedettséggel tölti el, hogy most róla is azt gondolják, amit egykor az anyjáról. És ahogy akkor, úgy most sem tévednek nagyot.
Lady Zabini valóban eltette a férjeit láb alól, de nem mérgekkel dolgozott; a pince laboratóriumának felszerelése teljesen ártatlan, mitöbb jó célt szolgált. Hogy milyen véget értek a házastársak, és azt miképpen sikerült kiviteleznie az asszonynak, hogy soha, egy percig se vetülhessen rá a valódi, alátámasztható gyanú árnyéka, azt még a fiának sem sikerült kitalálnia minden esetben. Apró, de annál jelentősebb kárpótlás számára, hogy a laboratórium feladatát azonban feltárta.
Ott a mérgek is gyógyszerek voltak. A hatodik férj pedig egy elkeseredett próbálkozás, egy remény volt, hogy a birtokában álló felhalmozott tudással majd nagyobb sikerrel harcolhat betegsége ellen a nő. Zabini jól szórakozott, mikor rádöbbent, hogy a hibátlan, fényes héjú, ízletes almát belülről ocsmány férgek rágják, amiket ha nem tartanak kordában, hamar elemésztik a gazdatestet.
A fiú csak besegített nekik; az anyja által hosszú évekig alkalmazott gyógynövény és méregkeveréket egy picit átvariálta, éppen csak egy hangányit, hiszen ideje és türelme  bőven volt, de az is éppen elégnek bizonyult.
Még szerencse, hogy minden férj legalább egy festővel megörökítette szerelme tárgyát. - Zabini mosolyát az anyjától örökölte.