Tárgy: Hermione x Blaise Hétf. Nov. 07, 2016 9:16 pm
Ms. Granger & Mr. Zabini
Magányosan, az elmélyült csevegésbe merülő csoportoktól és egymást kerülgető pároktól elkülönülten támaszkodom féloldalasan az egyik márvány oszlopnak. Ujjaim közt félig kiürült borospoharat hintáztatok. Igazság szerint különösképpen élvezem, hogy megengedhetem magamnak az effajta különcködést; van abban valami felemelő, ha az ember bárkit elküldhet a pokolba, és ezzel mások is tisztában vannak, de mégis le kell nyelniük a békát. A számát sem tudom, hány olyan estély díszes és fényes forgatagában álltam már, melyek alig egy hajszálnyival különböztek a maitól. Kiválóan ismerem már az összes embertípust, aki ezekben a körökben megfordul – a pávatollakkal ékeskedő, kifestett arcukon villogó ráncos mosolyú nőket, a méltóságteljes, potrohos férfiakat, akik csoportba gyűlve kötelezően államügyekről vitáznak, a társaságban először bemutatkozó, szende, pattanásos lánykákat és az összes többi paprikajancsit, akik a keringő dallamára botladoznak. Az aranyvérű szalonok vendégei ezt hívják szórakozásnak. Talán magam is megundorodom tőle – mint oly’ sok előkelő származású barátom -, ha kötelező jelleggel kell a márvány parketten parádéznom. De elém sosem támasztottak ilyen jellegű kötelességeket, anyámhoz hasonlóan nekem is csupán a szeszélyemtől függött, megjelentem-e a társaságban vagy inkább tűzre vetettem az illatos levélpapírra vetett meghívót. Meglehet, éppen ezért okozott örömet végignézni az eminens családok tagjainak előkelőségbe bújtatott, kínos fellépését. De a mai esten a szokottnál is gyengébb minőségű a felhozatal, hogy úgy mondjam. A környezet elegáns, cicomás szépsége jóllakatja a szemet egészen addig, míg az azt megtöltő embertömeget alaposabban szemügyre nem vesszük. A tartalom ide nem illő; hiába teszünk tehenekre lószerszámot, azok nem változnak versenylovakká, de nevetség tárgyává még válhatnak, ha megpróbálnak úgy viselkedni. Vannak dolgok, amik nem véletlenül az aranyvérűek kiváltságai, mi tudjuk, miképpen viseljük a dísztalárt és az estélyit, míg másokat nem erre teremtettek…Mélységes sajnálattal tölt el, hogy ennyire felhígult a társaság. És gúnyoló nyájassággal húzódik ajkamra mosoly, amint tekintetem megtalálja a színes forgatagban Hermione Grangert. A lány nem hazudtolja meg magát, noha nem kerüli el figyelmemet soványsága, ettől eltekintve azonban éppen olyan, mint pár évvel ezelőtt. Már egy ideje a szemem sarkából figyelem őt, elvégre miatta vettem a fáradságot, hogy ma este tiszteletemet tegyem itt, de nem sietek. Várakozom, a zene dallamán ringatva gondolataimat, míg Granger közelebb nem sodródik hozzám és társaság nélkül nem marad. Akkor könnyeden, természetes ügyességgel lavírozva az emberek között lépek mellé. Arcomon még ott simul az a mosoly, melyben udvariassága ellenére is ott vannak a mögöttes gondolataim. Azok, melyeket nem volna illendő kimondani hangosan. - Ms. Granger, őszinte meglepetéssel tölt el, hogy itt látom Önt. – Apró bókkal üdvözlöm. Ha aranyvérű lány volna, akkor talán egy kézcsókkal is megtoldanám a köszöntést, jelen helyzetben azonban ezt nem kísérlem meg. Neki talán zavarba ejtő volna a nálunk bevett szokás. - Inkább meginna velem valamit vagy partnerem lenne egy táncra? Kérem, ne utasítson vissza, különben nem lesz alkalmam megtenni egy ajánlatot, ami talán jobban érdekeli majd, mint a magára kényszerített társaságom. – Újfent elmosolyodom, miközben az arcát fürkészem.
Sima felszínű violalikőrt kortyolok, és egy pillanatra egészen bourgeois-nak érzem magam. Hála Istennek, tényleg nem tart sokáig, míg kikecmergek a néma, döbbenettel vegyes ámulatból. Ha a szüleim látnának, ahogy megilletődve állok, a falnak támaszkodva, nem is hinnének a szemüknek. Már régen szervezkednem kéne, adományos erszényeket rázva, mert mindig öröm, ha valaki éppen a Mungót szemeli ki karitatív tevékenységei céljául. Újabb korty a mélylila, fűszeres italból. Nem tudom, a fejembe szállt-e már, de szívesen hazamennék.
Az este nem úgy alakul, ahogyan vártam. A legtöbben levegőnek néznek, és hiába jelentettem be már korán, hogy a Mungó munkatársai a vendégek közt kószálnak, felismerhetőek a csuklójukra kötött, fehér szalagról, és mindenki bátran fordulhat hozzájuk a letenni kívánt összeggel, mert az ügy minden pontjáról képesek tájékoztatást adni. Az ügy, amihez legszívesebben mecénásokat keresnék, nem való a nyilvánosság elé. Félő, szétszednék azon nyomban - velem együtt. Éppen ezért vágok meglehetősen döbbent arcot, mikor Zabini, a magas, elegáns, sötét, titokzatos Zabini, aki annak idején beállt a sárvérű-indulót fújó bandába, odalép hozzám. Éppen hozzám.
- Valóban? - vonom fel a szemöldököm, a Mr Zabini megszólítást kicsit túlzásnak érzem, hiszen kicsit sem tartottam úriembernek roxfortos korunkban, bármilyen megnyerő is a modora. A kígyó az kígyó. A vérmániás az vérmániás. - Mit fog szólni a díszes társasága, hogy egy mocskos sárvérűvel táncol? - felvonom a szemöldököm, de azért kinyújtom az italomat a legközelebbi asztal felé, ami így is ugrik két métert, hogy a poharat nehogy a földre ejtsem. - Nehezen hiszem, hogy tudna ilyen ajánlatot tenni. De tegyen próbára, lepjen meg! - a hangom kicsit sem tűnik lelkesnek, miközben, amennyiben elindul, követem őt a tánctérre, és hagyom, hogy vezessen. Ez egyre érdekesebb.
Kezdőlap
