Amikor valamelyik nap a megcsappant árukészletem feltöltésén fáradoztam, még nem számítottam arra, hogy egy egészen új fajta vendégem érkezik majd, akihez hasonlóval ezelőtt még nem volt dolgom. A kneazle, aki valahogyan besurrant a boltomba, hosszú ideig mozdulatlanul feküdt két üvegbúrával kiállított, megkövesedett szerv között, mintha önmaga is csupán a díszlet része lenne, én pedig csak akkor lettem figyelmes a vendég érkezésére, amikor az a három végtagával felállt a helyéről, lomhán ásított egyet, majd a lábamhoz dörgölőzött, mialatt az egyik kuncsaftom jövő heti látásjavító beavatkozását terveztem a pultnál hosszú jegyzettömbök és pergamentekercsek felé görnyedve. A foltos, szőrös pamacs megjelenésén hirtelen annyira meglepődtem, hogy a tintát elegánsan ráborítottam a rajzomra, amit aztán egy ügyes pálcamozdulattal szívtam vissza. Épp elég volt számomra, hogy a bolt feletti lakáson egy kopogószellemmel osztozkodom. Annak idején megvolt a hátránya annak, hogy ilyen olcsón jutottam hozzá nem csak az üzlethelyiséghez, hanem a felette lévő, szerény lakáshoz is, de vállaltam azt, hogy megtűröm a kísértet jelenlétét, hiszen kellett a hely, pénzem pedig akkoriban még nem igazán volt. Hogy még egy macskát is megengedjek magamnak, eleinte elképzelhetetlen volt, azonban aligha tudtam rávenni magam arra, hogy kitegyem a szűrét az állatnak, aki láthatóan bajban is van. Így történt az, hogy néhány nappal az incidens után már a délelőtti órákban kiraktam a Zárva táblát. Amiatt nem tartok, hogy ide akárki is betörne, az üzlethelyiség helyi legenda a kopogószellem miatt, nem éri meg néhány ócska könyvért és pár uncia kénért elviselni azt a ricsajt, amit az a némber okozni képes. Az ajtót a biztonság kedvéért kulcsra zárom, inkább csak azt nem szeretném, hogy megzavarjanak. Akik ide járnak, azok pedig pontosan tudják, hogy az igazán értékes dolgok, amiket itt megkaphat, nem emelhet le csak úgy egy polcról. Mert azok mind a fejemben vannak, és a pálcámmal pontos vágásokat készíteni tudó kezemben. Még nem tudtam elérni, hogy a kneazle megegye azt az ételét, amibe az altatót kevertem. Bár az egyik első mancsa hiányzik, mégis úgy közlekedik, mintha ez sohasem zavarta volna. Én viszont lehetőséget látok abban, hogy kibővítsem gyakorlatomat. Kérték már tőlem, emberi végtagot csináljak vissza, amit jó pénzért teljesítettem is, egy állat, főleg egy bestia viszont más törvények alapján működik. Végső soron pedig javíthatok a macska kondícióján, és talán ez az, ami számít. A helyiség, amit a beavatkozásokra használok, kerül mindent, ami felesleges. Az üzlet maga zsúfoltnak hathat a rengeteg polccal és áruval, az eldeformálódott koponyák, megkövesedett szervek, és mozgó, anatómiai rajzok kálváriája pedig amorf díszletként ékesednek. Itt azonban minden letisztult – csak az üres falra vetítem a procedúra lépéseinek tervezetét. A középső asztal köré kikészítettem mindent, amire szükségem lehet, fejemen pedig ott díszeleg az elbájolt, ezüst keretű monokli, amivel a legapróbb, szabad szemmel nehezen látható részleteket is megfigyelhetem. Éppen csak a páciensem hiányzik az asztalról. - Ugyan, csak néhány falatot! Egy rossz szavad sem lehet a szakácsra. Úgy olvastam egy szakkönyvben, a te fajtád egyébként is odavan a nyúl raguért. – bújok a műtőasztal alá kezemben a macska etető tálával, hátha ott találom meg a kneazle-t settenkedni. De persze semmi. Hosszú ideje már, hogy bárki is rávett volna arra, hogy ételt főzzek, pedig a szakácstudományommal sohasem volt semmi gond. - Megígérem, hogy nem fogsz érezni belőle semmit. Egyszer csak felkelsz, és minden a legnagyobb rend… rend… rendbe… – pillantok meg egy ismeretlen pár cipőt velem szemben. Nem számítok arra, a kneazle-ről kiderülne, hogy titokban animágus, akkora szerencsém biztosan nincs. Pedig lenne ötletem néhány tudományos jellegű kísérletre. Nem tudom, ki jutott be az üzletbe, ráadásul épp a munkaterületre, ahol csak a procedúrákat végzem el, de nem rajongok érte, hogy egyesek csak úgy figyelmen kívül hagyják, mivel is foglalkoznék most. - A bo-bo-bolt ma z-z-z-zárva tart. Szí-szí-szívélyesen me-me-megkérném, hogy ha-ha-hagyja el az… az… – tér vissza zavart, ideges dadogásom, s állok fel, hogy megnézzem magamnak, kit kell rendre utasítanom. Mély levegőt veszek, és összeszedem a mondandómat, hogy aztán gyorsan, röviden daráljam el, mit is szeretnék tőle. - Menjen el. Zárva vagyok. – kérem távozásra, kezemben még mindig a macskakaját, egyik szememen pedig a speciális szemüveget tartva. Senkinek nem lehet olyan fontos a kérése, hogy megzavarjon.
[You must be registered and logged in to see this image.] A Zsebpiszok köz. Szeretem ezt a helyet. Az Abszolút sem rossz, de ott valamilyen érhetetlen okból kifolyólag egyfolytában bámul a jónép, amit bár maximálisan bókként könyvelek, kissé idegesítő, mikor az ember igyekszik észrevétlen maradni. Arról nem is beszélve, hogy a múltkor kis híján megakartak lincselni, csak mert mosolyt akartam kanyarintani egy kislány arcára. Nem olyat, ami nekem van, az én mosolyom levakarhatatlan. A Zsebpiszok köz viszont más, itt… nos, az átlagember szavával élve a ”kétes” alakok mászkáltak. Ha lett volna itt egy átlagember, most biztosan kikértem volna magamnak a ”kétes” jelzőt. Ezek az úgynevezett ”kétes” alakok nem bámultak egyfolytában, ráadásul, egy szavuk sincsen, ha valakinek mosolyt szeretnék kanyaritani a képére. Még akkor se, ha olyat, mint amilyen nekem van. Crux Ansata. Kis utánajárás, kérés, csonkítás és egy kiadós ebéd vezetett addig, hogy most itt álljak a bolt előtt. Mégse jöhettem ide üres gyomorral, csak úgy korgott, igazán illetlenség lett volna így beállítani. Az illetlenség pedig messze áll tőlem! Már, amikor nem épp közel. A Zárva táblára siklik a tekintetem és elhúzom a számat, majd közelebb lépve az ajtóhoz a zárra szegezem a pálcámat. A legnagyobb meglepettségemre az ki is nyílik. Mégis ki zárja kulcsra az ajtót? Akárhogy is, így már kissé veszít az értékéből az a bizonyos Zárva tábla. Az üzletbe lépve először olyan érzésem van, mint elefántnak a porcelánboltban. Igencsak zsúfolt a hely, azonban a dekoráció igencsak sajátos ízlésre vallott. A sajátos ízlést pedig én mindig is díjaztam! A koponyák nagyon tetszettek, nekem is van egy, de egy szintén Abszolúton történt incidens után elvették tőlem. Nem értem miért baj, ha az ember egy koponyához beszél. Csendes, odafigyelő hallgatóság. Mivel senkit nem találtam, beljebb mentem, és kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy megtaláltam az emberem minden bizonnyal. Akárcsak jó magam, ő is úgy tűnt, hogy éppen magában beszél, csak koponya nélkül. Bár nem értettem először, hogy mire fel bújt el, elvégre, pont az lenne a lényeg, hogy ne lássam hova bújik. Tudom. Láttam a táblát. – bólintottam, majd végig mértem őt, tetőtől talpig, a kezében tartott macskakaján megakadt a szemem. – Még szerencse, hogy ettem mielőtt idejöttem. – sejtettem, hogy nem több fogásos vacsora vár majd rám, de a macskakaja még így is kissé sértő. – Maga nem tűnik kétes alaknak! Ahogy jómagam sem! Biztos jól kijövünk majd egymással, érti ugye? Nekem csak lenne pár kérdésem, és vennék egy koponyát is, ha már így betévedtem ide. – széles mosolyt villantottam felé. Tetszik ez az üzlet, olyan… bensőséges, szinte szó szerint. Nem szívesen okoznék itt felfordulást, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánnám a dolgot.
Akiken valaha is bármilyen beavatkozást elvégeztem, jól tudják, hogy milyen egyszerű a hátsó helyiségbe, a laborba jutni, hiszen nem védi azt semmi komolyabb mágia – ha hírét hallom egy-egy várható, váratlan ellenőrzésnek, márpedig az ilyen hírek a Zsebpiszok Közben pillanatok alatt elterjednek, egyszerű raktárhelyiségnek álcázom. Ahhoz pedig már semmi közük, hogy én a saját testemmel mit csinálok, amíg nem ártok vele másnak. Így első gondolatom, hogy a beérkezővel már találkozhattam, talán én voltam az, aki valamilyen procedúrát elvégzett rajta, vagy segítettem kigyógyulni valamilyen betegségéből. Ahogyan azonban tétován felegyenesedek kibújván az asztal alól, kezemben a macskaetetős tállal, hamar szembesülök azzal, hogy ezt az alakot én még sohasem láttam. Egy ilyen arc szinte beleégeti magát az ember fejébe. Egyike azoknak, akik feledhetetlenek, még a Köz legmegátalkodottabb alakjai közül is kiemelkedik. De legalább mosolyog. Akik mosolyognak, azok rossz emberek nem lehetnek. Bár néhány pálcamozdulat elég lenne hozzá, hogy helyretegyem azt a csúnya sérülését. - Egy k-k-k-k-kneazle-t ker-keresek, ne-ne-nem látta v-v-v-v-valamerre? – kérdezem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne small talkba elegyedni valami vadidegennel, aki tulajdonképpen betört hozzád, a zárva tartási tábla ellenére is. A dadogásomon nem segíthetek, a bájitalomat, ami segít csillapítani azt, feleslegesnek véltem pazarolni, amikor csak a macskán terveztem kísérletezni a mai nap folyamán, de a higgadtságom amennyire tudom, így is igyekszem megtartani. Nyilvánvaló, nem ebédelni jött ide, valamit akar tőlem, és pontosan tudta, merre keressem. Talán mégis csak a mosolyát szeretné kiigazíttatni, ez lehetett olyan sürgős. - A kop-koponyák nem eladók. – próbálok határozottnak tűnni, tekintetemmel azonban elkerülöm az övét. Amióta száműzettem magam, nem szeretek az emberek szemébe nézni. A saját tükörképemmel pedig egész életemben nem voltam megelégedve, mára azonban még a fürdőszobámból is levettem a tükröket, hogy ne kelljen magamat sem látnom. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a kopogószellem, akivel a házon osztozkodom, előszeretettel rémisztgeti az embereket azzal, hogy a tükröződő felületeken mindenféle szörnyűséget mutat, így egyszerűbb volt megfosztani őt ettől a mulatságtól. Ha tehetném, már rég megszabadulnék tőle, de nincsenek meg hozzá a képességeim. Érthető okokból kifolyólag pedig a Minisztérium embereit nem szívesen kérem meg erre. Nincs szükségem felesleges kíváncsiskodásokra. Mellékes dolog, hogy még közülük is többen feküdtek már az asztalomon azért, mert olyan betegségük volt, amit el akartak titkolni mások elől. - Mi-mi-mi-mit sz-szeretne? Égési s-sérülés? Vé-vé-vé-végtag vi-visszanö-növesztés? Átokheg? Az ar-arcát is r-r-r-rendbeszedem, ha sz-sz-sz-szeretné. – elindulnék a bolthelyiség felé, jelezve egy intéssel számára is, hogy kövessen, és a pultra tenném a macska eledelét. Ha látom a naptáramat, akkor könnyebben meg tudom mondani neki, mikor van szabad időpontom. Mert most, hacsak nem élet-halál helyzet, akkor nincs. Ez itt nem a Szent Mungo, más szabályok szerint játszom. Mindazonáltal nincs szükségem a felesleges körökre. Valószínű, tudja, mivel foglalkozom. És remélem, pénze is van a kéréséhez.
[You must be registered and logged in to see this image.] Fura egy fickó ez. Nem csak azért, mert magában beszél. Ami azt illeti, ez teljesen normális, én is szoktam. Az ízlése az ő dolga, ha ő a macskákkal szeret osztozkodni ebédnél, hát … jó neki. A dadogást először betudtam a döbbenetnek, de így másodjára már bizony sokkal többet feltételezek mögötte. Szegény ördög, mennyit kínozhatták őt nyelvtörőkkel. A gyerekek gonoszak, ez köztudott. Mikor én voltam gyerek, sokat bántottak a többiek, pedig én nem ártottam nekik. Én csak mosolyogtam rájuk. -Egy kneazle-t? – kérdeztem vissza meglepetten, majd lassan körbefordultam, és csalódottan pillantottam rá, széttárt karral. – Sajnálom, de sehol nem látom a jószágot. Mi a neve? – mindig is szerettem az állatokat, ők értettek engem, ők meghallgattak, nem szóltak közbe, nem köptek le – kivéve egyszer, de szent meggyőződésem, hogy csak útban voltam –, nem tömtek zoknit a számba. – Hagyja, elvégre kint van a zárva tábla, hova mehetne az a kneazle? – legyintettem vidáman. – Ha nagyon éhes, majd úgy is előbújik! – addig pedig lesz időnk megvitatni a dolgokat. A kneazle megvárja. -Biztos? Nagyon szeretnék egyet. – sóhajtottam egy nagyot fejcsóválva. – Amúgy, jó sok koponyája van. Ismerte őket? – kissé irigy lennék rá, nekem nincs ennyi élő ismerősöm se, mint neki halott koponyája. Ugyanakkor, kissé morbid dolog ismeretlenek koponyáját megtartani. A kérdésére hirtelen kapom felé a fejemet. Néhány pillanatig csak szótlanul nézem az arcát és morogva engedek el egy igen hosszúra nyúlt ”hmm”-t, mielőtt elhúznám a számat. – Mi baja van az arcommal? – talán mégsem jóravaló a fickó. Milyen goromba dolog ilyet mondani. Rendbeszedni az arcom… mintha lenne vele bármi baj. – Nem, nem kell ilyen. De örülök, hogy tud ilyet, ez… megkönnyíti majd a dolgot. – egyre halkabban beszéltem és szaporán bólogatni kezdtem mellé. – Maga elfoglalt ember, igaz? Nem emlékezhet mindenkire, aki megfordult magánál. De – emeltem fel a mutatóujjamat – értékelném, ha a kedvemért megdolgoztatná a rúgóit odabent, és mesélne nekem. Nagyon fontos lenne, tudja – nyaltam meg a számat -, hogy segítsen nekem. Na, segít nekem? – vártam egy kicsit, hátha válaszol, de nekem az is mindegy, ha nem. Akármit mond, én mindenképp felteszem a kérdést, ami miatt voltaképpen idejöttem. – Ne vágjon már ilyen képet! Csak… két jóravaló fickó beszélget egymással! – miért néz rám ilyen komolyan? Én mosolygok rá, ő pedig úgy néz, mintha valami rosszra készülnék. – Az egyik kedves ismerősömnek a szülei meghaltak egy autóbalesetben. Igazán szörnyű, de… tudja mi a fura? Hogy nem tudták őket megmenteni! Gondoljon csak bele, maga visszanöveszt mindenféle testrészt például! Erre egy autóbalesetbe belehalni… fura, mi? – nem vártam választ, és, ha adott is, nem igazán számít. Még. – Aztán, kicsit utána érdeklődtem és kiderült, hogy alig voltak a Szent Mungóban! Egész véletlenül, nem emlékszik egy férfira és egy nőre, akik balesetet szenvedtek és… tudja, magánál kötöttek ki? Na, dereng valami? – kíváncsian fürkésztem a fickó arcát. Csak most tűnik, hogy milyen furán néz ki. Talán beteg?
Ismerem már a Zsebpiszok köz csőcselékét ahhoz, hogy ne legyenek illúzióim hívatlan betérőmet illetően. Nyilván szüksége van a szolgáltatásaimra, mégpedig sürgősen, különben nem keresett volna fel akkor, amikor egyértelműen zárva tartok. Az ilyen alakokkal óvatosan kell bánni, még bennem is megmozdít valamit a férfi abszurd kinézete, holott minden nap a hozzá hasonlóak között járok, és én sem vagyok sokkal különb. Mégis, bár bőröm színe a szellemekével vetekszik, mintha a Véres Báró és Hollóháti szerelemgyermeke lennék, az egyetlen változatosságot pedig csupán a szemem alatt megbúvó, sötét karikák jelentik, beteges külsőm egészen emberi marad az övéhez képest. A különbség talán, hogy én gyengének, szánalmasnak, oltalmazni valónak tűnhetek. Az ő mosolya ellenben megrettentő. - Ni-ni-ni-ninccs neve. – hebegem zavart pislogások közepette. A kneazle csak nemrégiben került hozzám, de máris túl makacsnak, önállónak bizonyult hozzám, hogy én csak úgy becézgessem. Általában úgy nevezem, ahogyan az a helyzethez leginkább illik, ha például a reggelimet lovasítja meg, akkor sűrű káromkodások közepette keresem nyomát. Nem a tulajdonom viszont, legfeljebb az új lába lesz az, ha valaha végre hajlandó lesz megengedni, hogy felvarrjam azt neki. - Ig-igazán örülök, hogy örömét l-leli a k-k-k-k-k-kop-kop… – látványosan nehezen megy a normális, emberi kommunikáció. Egy röpke pillanatra elhallgatok, hogy összeszedjem, amit mondani akarok, és szinte erőltetve hadarom el mondatom másik felét. - A gyűjteményemben. Jo-jo-jobban sz-szeretem, ha a p-p-pácienseim élve maradnak. Az arcával t-t-t-t-t-természetesen se-semmi b-baj, igazán le-le-lehenger-gerlő a m-mosolya. - visszakozok a felesleges konfliktus elől, bár kissé kínosan érzem magam, amiért egy tál macskaeledellel a kezemben kell ezt a beszélgetést folytatnom. A pácienseim többsége szerencsére nem beszélgetni van itt. Szépen, csendben, nyugodtan alszanak, és hagyják, hogy végezzem a dolgom. Ez pedig így van jól. Leteszem a tálat az asztalra, a kneazle megkeresését kénytelen vagyok felfüggeszteni, főleg, ahogyan lassan elkezdi felvezetni számomra, miért is jött. Egy ponton megszakítanám, hogy közöljem vele, nem adok ki információkat egy kuncsaftomról sem. Sikerem titka a diszkréció, amit mindkét irányban elvárok természetesen. Azonban ahogyan rátér idejövetelének valódi okára, elhűlök kissé. Régóta rettegek attól, hogy megtudják, mit tettem, bár jól tudom, vajmi kevés az esélye annak, hogy épp a kísérletem miatt fogok valaha is lebukni, és az Azkabanba kerülni. Akkor már inkább az illegális üzelmeim miatt. Mindazonáltal óvatosnak kell lennem, hogy mit mondok. Ez a fickó talán tudhat valamit, ez pedig veszélyes rám nézve. Haldokló embert a halálával aligha tud zsarolni, de vannak rosszabb dolgok az elmúlásnál. - Gya-gya-gyakornok v-vo-v-voltam, amikor t-t-t-történt. – elfordulok tőle, hogy a bájitalos szekrényemhez lépjek. A béke elixírem maradékát holnapra tartogattam, de muszáj csitítanom magamon, hogy ne csináljak ostobaságot. Hacsak nem akadályoz meg benne, előszedem az italt, és felhörpintem a megmaradt kortyot a nedűből. Még mindig nem találtam új patikát, ahol elkészítenék nekem. Holnap már kénytelen leszek magamnak megcsinálni. - Mr. és Mrs. Sullivan. Az egy-egyikük m-m-m-mugli. Su-su-súlyos kü-kü-külső és belső v-vérzésekkel, mugli mo-toros kocsi b-b-b-baleset. Emlékszem mi-minden p-p-p-páciensemre. Üljön le, m-mit szeretne tudni? – kínálok neki helyet a műtőasztalomon, amit egy fogantyú meghúzásával kényelmes magasságba teszek. Felesleges tagadnom, hogy ott voltam, éppen elég a felelősséget áthárítanom. Az emberek tévednek, ha azt hiszik, ártalmatlan, jámbor bárány vagyok.
[You must be registered and logged in to see this image.] A szavait hallva csak csóváltam a fejemet. Miért nem ad szegény jószágnak egy nevet? Sokkal egyszerűbbek a dolgok, ha adunk nekik neveket. Az emberekre is így emlékszünk, nemde? Nem mintha nem lenne olyan, aki nem érdemelne nevet. -Adjon neki nevet! Mit szólna a … Büdöshöz? – mosolyogtam rá, és vártam a véleményét. Apám engem mindig büdös kölyöknek hívott. Nem voltam ám büdös, de ő igen. Az olcsó whisky volt a kedvence, szinte fürdött benne. – Tudja, sokkal jobb, ha van neve. Akkor nem nézik őrültnek, mikor beszél hozzá! – biztos ő is rájött már, mikor a koponyáival társalog időnként. Miért lenne az embernek egy rakás koponyája, ha nem beszélget velük? -A végén még zavarba jövök! Micsoda egy bókgyáros maga! A nők biztosan imádják magát, igaz? – engem az sem érdekel, ha a férfiak imádják őt. Az ő dolga, hogy mit hova dug be. – Na de akkor honnan vannak a koponyák? Ha ezek a páciensei… maga vagy TÉNYLEG nagyon elfoglalt, vagy nem túl ügyes. – vontam meg a vállamat, majd mielőtt még szívére vehette volna, szóra nyitottam a számat. – De ha nem volna ügyes, mindenféle kétes alak zaklatná magát, igaz? A boltja jól megy, tehát ügyesnek kell lennie. Szeretem az ügyes embereket! – és ők is imádnak engem, mikor éppen nem a belsőségeiket teszem közszemlére. Sokféle embert öltem én már meg. Van egy olyan sejtésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról ebben a takaros kis üzletben. – Szóljon a koponyásemberének, hogy lett egy új vásárlója! – hagytam végül annyiban a dolgot. Habár szeretek bájcsevegni, és imádom a koponyákat is, de dolgom van. Elhúzom a számat, mikor hátat fordít nekem. Jobb szeretem az emberek arcát látni, a hátuk olyan unalmas, mind egyforma. Kíváncsian figyelem, hogy mit ügyködik, míg a hátát mutatja, aztán megpillantom az üvegcsét. -Csak egy pillanat! – léptem közbe, mielőtt felhajthatta volna. – Megnézhetem? Tudja… szeretek megnézni dolgokat. – nyújtottam a kezemet felé mosolyogva, bízva abban, hogy odaadja. Ki is téphetem a kezéből, ha úgy jobb neki. – Remélem nem én zaklattam fel. Ne idegeskedjen, mégis mi oka lenne rá egy ilyen fess fiatalembernek? Az idegeskedés rosszat tesz a szívnek. Nehogy itt nekem megálljon az a drágaság! – csóváltam meg nevetve a fejemet, és visszaadtam neki az elixírjét, hagyva, hogy megigya azt. -Kedvelem magát! – csaptam össze vigyorogva a tenyeremet, mikor beszélni kezdett. Reméltem, hogy nem kell emlékezésre ösztökélni majd. Még csak az elején vagyunk. Mikor azonban hellyel kínál kissé furcsállva nézzek előbb az asztalára, majd rá. – Nem! Üljön le maga. Ragaszkodom hozzá! Foglaljon helyet, gyerünk! – mutattam az asztalára. A műtőasztala nekem idegen, mint ülőhely, ő sokkal jobban fogja érezni magát rajta, ebben biztos vagyok. -Tudja, én nem vagyok orvos. Én más dolgokban jeleskedem. De ez még nekem is… fura. Azt mondta visszatud növeszteni dolgokat, igaz? Na már most, akkor ők miért nem kaptak néhány új szervet a … sérültek helyére? Ki a régit, be az újat! – könnyen hangzik. Mielőtt idejöttem volna, egy-két Szent Mungós fickón teszteltem is valami hasonlót. – Hogy lehet, hogy nem tudták őket megmenteni? Kifogott volna magán és a barátain egy mugli motoroskocsi baleset? Szerintem maga ennél ügyesebb! – mosolyogtam rá, majd tanácstalanul néztem körbe. – Hol tartja a szerszámait? Megnézném őket! Ne álljon fel, maradjon csak a helyén! Csak mondja meg merre vannak a kicsikék! – bízom benne, hogy együttműködő és megmondja, hol vannak. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet pontosan egy ilyen kis… műtőterem. ¬ Ha már így emlékszik az esetre… kérem, meséljen nekem róla! Mondjon el pontosan mindent úgy, ahogy volt! Mikor bekerültek, mikor maga oda került, hogy mit csinált a megmentésük érdekében és, hogy… miként is haltak meg. Hallgatom! – néztem rá mosolyogva, miközben a kezemben lévő eszközöket vizsgálgattam, amennyiben segített meglelni azokat.
Nem tetszik nekem, amit ez a fickó leművel. Eleve intő jel, ha valaki szándékosan akar ennyire rémisztően kinézni, márpedig nincs kétségem afelől, kiváló maszkját nem ebből a célból öltötte fel. Annak persze, aki már rég hozzászokott a Zsebpiszok köz csőcselékéhez, nem jelent elég visszatántorító erőt, de így is megfontoltnak, óvatosnak kell lennem vele szemben. Nem becsülhetek alá valakit, aki érezteti velem, tudja ki vagyok, mit csinálok, de még azt is, egyáltalán hogyan kerültem ide. Hosszú ideje már, hogy attól rettegek, valaki egyszer megelégeli az igazságtalanságot, s hogy fényt gyújtson a sötétségben, leleplez engem, de éppen az emiatti félelmemnek köszönhető, hogy ezerszer és ezerszer végigpörgettem már magamban, mit is fogok tenni, ha valaki a Sullivan házaspárról faggat. Annak nem látom értelmét, hogy hazudjak azzal kapcsolatban, volt-e közöm az esethez. Ez az ember őrült ugyan, de nem hülye. De vajon hajlandó-e megosztani velem, miért is keresett fel igazából? Mi érdeke van abban, hogy utánam nyomoz? Nyilván nem a Minisztérium küldte, ők jobban szeretik a már-már rendszeres bolti felülvizsgálatokkal megkeseríteni az életem. - V-v-v-valóban kö-kö-könnyebb lenne h-hivatkozni rá, Uram. M-m-megfo-fogadom a ta-ta-ta-ta-ta-tanácsát, és adok neki egy n-nevet. De sz-szeretném ezt magam k-kkk-ki-kiválasztani, hogy ő is elégedett legyen v-vele. – belekortyolok a bájitalba, miután vendégem is meggyőződhetett róla, csak közönséges nyugtatót iszok. Nyugtatókon élek, az pedig igazán nem érdekel, hogy mit gondol majd, miért vagyok ideges. De mindkettőnknek jobb lesz, ha értelmesebben tudok beszélni hozzá. - Nem igazán r-r-randizom mostanság, a mu-mu-munkám iránt vagyok elkö-kötelezett. De a maga mosolya bi-bi-biztosan nagy s-sikereket arat a nők között. Mondja csak, m-mi a titka? – cseverészek a bájital kortyolgatása közben, mintha csak teázni hívtam volna át. Leülni persze eszemben sincs, éppen csak kényelmesen nekitámaszkodom az asztalnak. Félelem és fenntartás nélkül mutatok rá azokra a fiókokra, amikben a medimágusi eszközeimet tárolom, de ha szikékre és hasonlókra vágyik, csalódni fog. A vágásokhoz a pálcámat használom, ahogyan majdnem mindenre. A fiókokban első sorban mérlegek, nagyítók, tükrök, vizsgálati, valamint mérőeszközök, valamint hidegen tárolt művér tasakok pihennek használatra várván. Meg persze rengeteg kesztyű, tisztítószer, üres és teli üvegcsék, mindenféle folyékony és nem annyira folyékony dologgal, anatómiai rajzok számtalan pergamenen, és persze rengeteg nyersanyag, amivel mind a bájitalokat, mind a csontokat, szerveket, bőrt és húst előállítani tudom. Nem örülnék neki, ha itt élné ki magát, és kárt tenne az ingóságaimban, de tulajdonképpen semmi sem olyan, ami pótolhatatlan lenne. - Koponyákért és h-halott szervekért ke-ke-keresse Firth’s Patikáját, innen fél utcára. Ha rám hallgat, olyan holmit n-nem vásárol, amiről nem tudja, mi az. Az öreg sírásó simlis ám, nem v-válogat. – hajtom le italom utolsó maradékát, az üres üvegcsét pedig zakóm zsebébe süllyesztem. Érzékelhetően higgadtabbnak, nyugodtabbnak tűnök tőle, még akkor is, ha a beteges sápadtságomon ez mit sem segít. Homlokomon viszont kisimulnak a ráncok, és testtartásom sem annyira merev, mint eddig. - F-f-f-félre ne értsen, a rehabilitációjuk k-kiválóan haladt. A Minisztérium, így a Szent Mungo persze nem támogatja a szervek sz-szintetikus elkészítésének praktizálását, én magam pedig akkor még nem értettem ehhez a m-mesterséghez annyira. Csak egy gyakornok voltam, nagy reményekkel, nagy jövő előtt állva, akiről mindenki azt gondolta, egyszer a Sz-szent Mungo főmedimágusa is válhat belőle. De mi van akkor, ha valakinek nem érdeke az, hogy egy tehetség sikereket érjen el? – pedzegetem meg előtte a lehetőséget. Az igazat, az igaz igazat eszemben sincs elmondani neki, de mind tudjuk, hogy a legjobb hazugságok mindig az igazságon alapulnak. - Mi van, ha ismerek valakit, akinek érdekében állt megakadályozni, hogy végezzek gyakornoki státuszommal? Ha van valaki, aki nem akart mást, mint küldeni egy egyszerű, ámde egyértelmű üzenetet: még mindig hozzá tartozom? Olyan dolgot mesélhetek el, ami elsőre talán talán abszurdnak tűnhet. De oka volt annak, hogy végül a saját, és pácienseim biztonságát választottam, és végül ott hagytam karrieremet. S persze – bizonyítékkal is rendelkezem. – higgadtan, hűvösen szelik át szavaim a köztünk lévő levegőt, a beszédhibám pedig úgy tűnik el, mintha soha nem is létezett volna. Mintha az egészet megrendeztem volna. Van előnye annak, ha mindig van kéznél a kedvenc bájitalodból.
[You must be registered and logged in to see this image.] -Igaz is! Beszélje csak meg vele, a nevébe csak van beleszólása, igaz? – kérdeztem vidáman. Igazából nem különösebben izgat, hogy mit felel erre, ha egyáltalán felel. Kit izgat, hogy beleegyezik-e az a jószág vagy sem. Nem mintha megakarnám mondani, hogy miként bánjon vele, de… lehetne kicsit keményebb. A szabályokat be kell tartani, ezért vannak. A gazda dolga meghozni és betartatni azt, ha szükséges. -Az őszinteség. A mosoly legyen őszinte. Próbálja csak ki! – rajzoltam a kezeimmel mosolyt az arcomra, mutatva, hogyan is kéne kinéznie annak a mosolynak. – Végül is, akinek ilyen szép kis gyűjteménye van, minek pazarolja az idejét nőkre, nem igaz? – pedig biztosan értékelnék. Egy részük biztosan. A másik részük pedig nem kell, hogy kisétáljon az ajtón. A saját tapasztalataim alapján az emberek sokkal gyakrabban lépnek be valahova, mint ki. Hogy mi történik velük…nos, kitudja, van néhány tippem, de nem szeretek csak úgy vakon találgatni. Hálás mosollyal pillantok rá, mielőtt megnézném magamnak a fiókokat. A Gazdának is van pár szerszáma, ami hasonlít ezekre. Nekem is van tapasztalatom velük. A Gazda azonban sokkal kreatívabban használta őket. Azt hinné az ember, hogy a dolgokat csak arra lehet használni, amire szánták őket. Ha szorul az emberbe egy kis kreatívitás, egy egészen új világ bontakozik ki előtte. – Zsúfolt fiókók! Van kedvence? – ennyi szép és hasznos dolog közül… ugyan már, hogy is válaszhatna kedvencet? Habár, biztos van a kis szerszámai között egy-két olyan darab, ami a szívéhez nőtt. Elvégre, mégiscsak emberből van. -Firth’s patikája. – ismétlem meg a szavait a számat nyaldosva. – Okvetlen be fogok nézni oda! Miféle nagyszerű hely ez, igazam van? Minden itt van egy köpésre! – és mindenki itt van egy köpésre. Valamiért okos dolognak tartják az emberek azt, ha a fajtájuk közt rejtőznek el. Hol máshol keresnék őket először, ha nem itt? A … csőcselék között. Nem szeretem ezt a szót, mintha állatok volnánk. A szavait hallva felkapom a fejemet és homlokráncolva pillantok fel rá a fiókjából, amit vissza is tolok a helyére. Nehogy rendetlenséget hagyjak itt magam mögött, miféle vendég volnék akkor? Grimaszolva figyelem őt, miközben beszél, és olykor-olykor egy hangosabb hümmögést is hallatok. -Igazi mesemondóvá vált ettől a drága löttytől! – nevettem fel halkan, de aztán komolyságot erőltettem magamra. Elvégre, komoly dolgokról van szó. – Felkeltette az érdeklődésemet, pajtás! – a kérdésemre viszont elfelejtett válaszolni. Sebaj, ami késik nem múlik. Végig ülöm a kis mesedélutánját, hátha mondd valami használhatót. – A saját és… páciensei biztonságát. Sullivanék ezt vitatnák. – azt mondta kiválóan haladt a rehabilitációjuk. Nos, amennyiben ez tényleg így van, a helyzet csak furcsább, hiszen… ezek szerint sikerült ebbe belehalniuk. – Na és miféle bizonyítékról lenne szó? – pillantottam rá kíváncsian, de még mindig mosolyogva. Van egy olyan érzésem, hogy csak az időmet pazarolja. De, hátha kinyög valamit, ami használhatónak bizonyul. Legrosszabb esetben majd visszaterelem a fő témánkhoz, amennyiben továbbra is csak elcsatangolni támadna kedve.
Nem azzal készültem, hogy hosszas beszámolót és életutat fogok mesélni egy vadidegennek, aki nyilvánvalóan kevésbé épeszű, mint üres koponyáim bármelyike. Nem egyedi eset persze, hogy különös, az átlag polgár számára netalántán ijesztőnek ható figurák sorakoznak a Zsebkoszköz utcáin és üzleteiben, de én magam is csodabogár vagyok. Még ha tartással is, óvatossággal, de kényelemmel kezelem az idegent, kezemben a fiolával játszadozva, amiből a bájitalomat hörpintettem fel. Mindennél fontosabb, hogy ebben a helyzetben megtartsam nyugalmam, hiszen régóta számítok arra, hogy valaki végül arról a házaspárról fog kérdezősködni. Az pedig mellékes jutalom, hogy az ital hatására a nyugtalan dadogásom is megszűnik. - Nem m-mondom, annak azért nem örülök, hogy t-t-t-tizennégy uncia k-kenyeret nehezebben veszel, mint ugyanennyi sá-sárkányfüvet. – leteszem a műtőasztalra az üres üveget, karjaimmal pedig megtámaszkodok rajta, de nem ülök le. Látszólag egykedvűen nézem végig, ahogyan a holmijaim között matat, a legtöbbről talán fogalma sincsen, hogy mire való, hacsak nem érdeklődik mind a medimágiai tudomány, mind pedig az alkímia iránt. Utálom persze, ha a tulajdonomhoz nyúlnak, néha már attól összerezzennek szemhéjaim, mert valaki durvábban ér hozzá egy régi, értékes kódexhez a boltomban. Nem érzem a társaságában kellően biztonságban magam annyira ahhoz viszont, hogy felrójam számára a dolgot. Nyilvánvalóan ezzel akar példát statuálni, nekem pedig áldásom rá. Tegyen így, ha azt jónak látja. - A vitreus a kedvencem. Hasonlít egy nagyítóhoz, a bal felső fiókban nézze csak meg. Csak k-k-kérem, vi-vigyázzon rá, antik darab. – válaszolok röviden kérdésére, ami a kedvenc játékszeremet illeti. Az ajánlott műszer valóban leginkább egy nagyítóhoz hasonlít a legjobban, leszámítva, hogy réz foglalatán különböző, apró gombok vannak, az üveget magát pedig tárcsa öleli körbe, mint a fényképezőgépeknél. Ha vannak ismeretei a témában, akkor tudhatja, hogy ez a szerkezet arra jó, hogy vágás és boncolás nélkül vizsgáljuk meg az emberi szervezetet. Láthatod az erek és a vér hálózatát, az izomzatot és az inakat, vagy éppen a csontokat, és még a pálcád sem kell megemelned hozzá. Határozottan segít akkor, ha épp önmagamon kell dolgoznom. - Sullivanék azért haltak meg, mert ro-ro-rosszkor voltak rossz helyen. – folytatom a mesélést. Látogatóm talán nem is tudja, hogy mennyire eltalálta a mesemondós dolgot, közelebb jár ezzel az igazsághoz, mint gondolná. Az ember, aki felelős a Sullivan házaspár haláláért, a társadalom megbecsült tagja, a híres történetíró és mesemondó, s egyike a Halhatatlanoknak a Minisztériumban. Minden miatta és a tébolyult elméje miatt van. - B-b-b-bárki más lehetett volna a helyükben, nem volt lényeges, kik ők. De tudja, ismerek valakit, aki sz-szívesen végez illegális ki-kísérleteket, különösen sze-szervekről, amik bizonyos ráhatásokkal kilökik magukat. Mrs. Sullivan több szerve is súlyosan roncsolódott, a lépe, a mája, a veséje és a tüdeje is leálltak, illetve kiszakították magukat. Mind olyan szervek, amik a motoroskocsi balesetében sértetlenek voltak. Mr. Sullivan szerencsésebb volt, először a szívburok sérült, majd a szíve lökte ki magát. Az esetében gyanítok külső, mágikus beavatkozást is, hiszen mug-mugli volt, másként nem halhatott volna bele. – magyarázom, a különösebb, drámai fennhangot elkerülve. Tudom, hogy vendégem számára még kusza lehet az egész, de hamarosan meg fogja érteni. - A maga gyilkosa Janus Sorel, a híres mesemondó, a megbecsült állampolgár, a Minisztérium egyik halhatatlanja, az apám. Őt keresi. Rendelkezem azokkal a jegyzeteivel, amikben leírt mindent erről a betegségről, amivel a Sullivan házaspárt sújtotta. A saját kézírása, valamint aláírása szerepel rajta. Elloptam tőle, még amikor ott hagytam a szülői házat. – közlöm vele azzal a tényszerűséggel, mintha csak anatómia órára jött be volna hozzám tanulni. A jegyzetek nálam vannak, a kézírás valóban az övé, és tényleg végzett ilyen kísérleteket. Rajtam. Az apró ferdítések pedig nem teszik valótlanná az igazat. Hiába hagyták el az én ajkaim a bűvös szavak, a felelős még mindig Janus a halálukért.
[You must be registered and logged in to see this image.] -Én ugyan nem veszek sárkányfüvet! – ráztam meg a fejemet. – Na de persze, maga itt a szakember, ha kell, hát kell! De a kenyér azért finomabb. – nevettem fel mosolyogva. Csak viccelek, habár, ismerek különleges ízlésvilágú egyéneket, de van egy olyan sejtésem, hogy ő nem ide tartozik. Elég sápadt egy képe van, az igaz, de az annyi mindentől lehet! -Antik? Koponyák, antik nagyító… magának aztán jól megy az üzlet, mi? – kacsintok rá vigyorogva, mielőtt az említett eszköz keresésébe kezdenék. Ahogy megtaláltam, óvatosan emeltem fel, kissé talán színpadiasan, hogy lássa, mennyire vigyázok én a holmijára. Nehogy az a pletyka kelljen lábra, hogy Jack Cavanagh csak úgy összetör dolgokat. Én soha nem török csak úgy össze dolgokat. Azt töröm össze, amit akarok. Amit nem… nos, néha előfordul, hogy az is összetör valakin, de ebbe kár is belemenni! Miközben mesél, a kis nagyítóján keresztül figyelem. Tetszetős kis szerkezet, habár… azt hiszem, kissé többet látok belőle, mint szeretnék. Egyébként is, ha azt akarom látni, hogy milyen belül, fogom és kifordítom. A Gazda sokat csinálja, néha megengedi, hogy nézhessem én is. Mindig is szerettem volna gyakorlatban kipróbálni. Emberen, persze. Állaton… ugyan, mi vagyok én, szörnyeteg? -Az apja? – pillantottam fel a nagyítóból. Elhúztam a számat, és hangosan hümmögtem. – Ez mókás! – húztam széles mosolyra a számat. Az apja történetmesélő ő pedig… nos, vannak gondjai a szavakkal. Ez kicsit vicces. Nem, ez nagyon vicces! De én úriember vagyok, tehát nem mondom ezt ki hangosan. Amúgy is, biztosan ő is sejti, hogy van ebben az egészben valami…furamód vicces. – Tehát, összegezve a dolgokat, kimondhatjuk, hogy a mélyen tisztelt – elvégre halottról jót vagy semmit! – Mr és Mrs Sullivan rehabilitációja annyira még sem volt zökkenőmentes! Így van? – az előbb még az volt. Habár, kitudja, talán az orvosoknál a ”jól haladt” egészen mást jelent, mint a hozzám hasonló normális, mindennapi fickóknál. -Janus Sorel… ismételtem meg a nevet, a számat nyaldosva közben. – A maga apja… mesemondó. Mi lelte? Amit mond, kissé... bonyolultnak tűnik. – távol álljon tőlem, hogy azt mondjam hazudik. Nem, nem mondom. Habár, valószínűleg így van. Mindenki hazudik, ez köztudott. Még én is! – No és maga… azt mondja, az apja jól kitolt magával. Átérzem. Az enyém is, csak velem. A maga apjának mégis… mi oka volt rá? – biztos nem tetszett neki az egyik meséje. Elképzelem, ahogy a pici kis Vortigern Sorel kinyújtja a nyelvét, jelezvén, hogy ez a mese nem nyerte el tetszését. Az apja pedig éveken át terveli a bosszút, ami végül Mr és Mrs Sullivan-en át vezet. Még, hogy nincs érzékem a meséléshez! – Mondja csak, cimbora, megmutatná azokat a jegyzeteket? Még mielőtt az apja ránk töri az ajtót miattuk! – az utolsó mondatot már csak suttogtam felé, mintha tényleg félni kéne ettől. Habár… kitudja. Defektes egy családnak tűnik ez…
Kezdőlap
