Sosehol - Shephatiah & Auréle

Auréle & "Aranyhaj" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

A galéria láttán óhatatlanul gondolkodnia kell azon, hogy mit jelent művésznek lenni. Aki így kiterítheti lelkének ezerarcúságát, újrafestheti, megigazíthatja, és világnyi dimenziókat adhat saját magának egyetlen képben is, nemhogy százban és ezerben, annak a lelke olyan hatalmas kell legyen, hogy pusztán a saját méreteinél, súlyánál fogva is szétszakadozik. Fizikai törvényszerűség, hangozzék bármilyen kegyetlenül is, a sokféleség gyönyörködtet és táplálékláncot teremt, aminek csúcsragadozója és abszolút prédaállata is megtalálható itt a képeken, az észlelések között, együtt feszítik és kaparják a művészi öntudat külső burkát, és vadásznak egymásra odabent.
Nehéz lehet így létezni. Egy túlérzékenyített létezés, amit szemlátomást senki nem hangolt finomra, nem tanította meg, hogyan kezelje a terheit, miként legyen egész, hogy férjen bele a saját koponyájába. Az iskolának erre nem volt lehetőség, a szülői ház pedig elmulasztotta nagyszerű feladatát. Ám jelen helyzetben az együttérzése gyengeség, amit nem engedhet eluralkodni az arcán és a testén, mert annak lágy, körvonaltalan, anya-attribútumú megnyilvánulásaival egészen biztosan nem érne célba.
- Erre a válaszra számíthattam volna, de nem Auréle, ez nem előjáték - az iskola szabályzatába ütközik. Az erkölcsi szabályzatba ütközik. A morális törvényekbe ütközik. Egy dolog, hogy a fiatalok egymás közt mit tesznek, de ha egy felnőtt férfi talárlevételéről a fiúnak ilyen gondolatai támadnak, attól joggal aggodalom szorítja össze a gyomrát. Nem sok maradt abból a gyomorból mostanra ott szorít a fiú állapotának látása, Marcus szavainak nyoma, a hely nyomasztó mivoltának finom bűvereje, és persze a setét mágia kézzelfogható közelségének acélmarkossága.
- Szerda - ismétli meg az elnyikkanó kérdés hallatán kérlelhetetlen biztonsággal. Mintha fát ültetne el a másik gondolatai közé, lenyomkodja a földet ismétlő, erőteljes mozdulatokkal, mélyen rá a gyökerekre, aztán egy újabb réteggel megerősíti a stabilitást. Szerda. Szerda. Szerda és ezerszer is szerda. Nem akkor van, amikor a vörös hiszi, hogy van, és a hit bár világokat képes megmozgatni, nem teszi mindig hétfővé a szerdát, ahogy szeretné egy féltébolyodott gondolat a szürke szemekben. Megmutatkozó gyengeség, megmutatja a sajátját a pálcán, hogy lássa, nem ítélkező istenként lebeg felette a nyárfapálca rokonezüstössége a mogyoróvesszővel, hanem segítő iránymutatásként.
- Ezért vagyok itt - bólint komolyan. Ennek így kell működnie ebben az iskolában, de talán mindegyik másikban is. A fiú elveszett, nem érti mi történik, nem tudja mikor van és miért ott, ahol van, ez szükségképpen megidézi a tanárt, a nevelőt, az érte felelős személyt, hogy segítsen a helyzetén. - Pontosan nem tudom mióta, de legalább másfél hete nem - vagy nem eleget. Ha másfél hete nem aludt volna, talán már a gyengélkedőn lenne, de biztosan nem kielégítő a mennyiség, amennyit a kényszer és megszállottság engedett neki, de nem lovagol a részleteken. Kis bűntudat keveredik a hangjában. Sokkal régebb óta, mint amennyit mentségének mondhatna, hogy esélye sem volt észrevenni a bajt, holott akkor talán megelőzhető lett volna, hogy egy sokkal nagyobb, kérlelhetetlenebb "baj" alakuljon ki.
Csapdába esik a hang és a fekete festék között a kezén, de nem vergődik benne, mert az csak szorosabbra húzná a drótot a húsán, legalábbis a mindenkori logika ezt diktálja. Felpillant az őszinte szavakra, és nem kezd el kiabálni a fiúval, hogy mégis miért nem védekezik, ez nem az a perc.
- Ez érthető, ha még soha nem volt rá szüksége, de tudja MacEalair, minden gyógyszer méreg is, ha nem megfelelőképpen adagolják és keverik - pedig az ember joggal hihetné, hogy ami olyan tiszta, mint a gyógyítás, nem szennyeződhet támadássá, holott dehogynem. - Tudja a Durmstrangban úgy tanítják, hogy megfelelő körülmények között még a törpegolymók is veszélyes bestiának minősül, mindennek van támadó aspektusa. Kérem legyen nagyon óvatos - lép közelebb, a jobbját a fiú elég tartja, de nem érinti hozzá, sőt, rá sem néz, a rókaarcot vizsgálja, a szürke szemekben szorongó bűnösséget, aggodalmat, ijedtséget, a még helyét megtaláló gondolatok zúzott, összekeveredett sóderhomokja pereg az idő homokórájában, vajon mennyi van még vissza, mielőtt megroppannak az idegei, mint az övé tette anno, régen. A titka lelepleződött, az alkotó mágiája támadásba lendült, a teste kimerült. Bajban vannak. - Nem szeretném, hogy miközben rajtam segít, esetleg maga ellen is támadjon - kétség sem férhet hozzá, hogy a fiú kezén sokkal több van a szentségtelen anyagból, jobban árthat neki, és ahhoz sem, hogy a sóhajtozó festmény rosszindulatával kapcsolatban álló matéria ez, amiből a szem legfeketébb része akar elkészülni. Mégis mire számíthatnának? Egy olyképpen jellemzett részt fest a festő, ami a legsötétebb mágia erőit képviseli csak éppen a szembe, a lélektükörbe olvasztva. Miért hitte a fiú azt, hogy ezt érdemes megörökíteni?
Nem hitte. Elragadta a szenvedés. A hozzá legközelebb álló festmények nyelvén szólították meg a jószándékát és kötötték rabigába. Nem lehet dühös rá azért, mert segíteni akart, de mégis... egy kicsit haragszik, amiért nem tanult meg mértéket tartani ebben. De ez nem lehet ok arra, hogy megtagadja tőle a lehetőséget a valódi segítésre, a törlesztésre, úgy adja a kezét, mintha minden bizalma benne volna a fiú mágiájába, amiről mindketten tudják, hogy milyen kiszámíthatatlan.
- Jó. Koncentráljon. Határolódjon el a képtől, a festéstől magától is - szuggesztív, mély hangon beszél hozzá, hosszú évek kitartó dohányzásával megkarcosított tónusai zümmögni hatnak, mintha mindazt az űrt hanggal akarná kitölteni, ami a másikban maradt a félbehagyott festés nyomán. A csuklója alatt megrándulnak az izmok, ahogy a pálca lágyan a bőrébe bök, a kézfejét megfeszíti, az ujjait széttárj, hogy látható felületet biztosítson a mágiának, jobb keze középső ujján még mindig hordott, özvegyi státuszba lépett házassági karikagyűrűje sértett mágiával fénylik az ujjtövén, mintha kikérné magának az alatta meghullámoztatott baljós feketeséget. Hiába, Bulstrode családi ereklye, felháborodik mindenen, ami felett nincs hatalma, de nálánál alantasabbaknak van. Az ujjvégei alig-alig, de érzékenyen rángatóznak a berohanó ingerektől, mintha védve össze akarná csukni a markát, mielőtt a pulzálásból kín lesz, a kezét pedig valami baj éri, ám nem enged a természetes reflexnek. Gondterhelt figyelme a sápadó, nyirkos arcon, a tehetetlenség készteti hátrapillantásra, hátha ott tehet valamit, szemmel verheti a talárt kínzó szörnyű jelenést...
...nem is látott láncot a képen...
...éppen csak felfogja a vöröset a vöröstől...
...nem is érez már semmit...

~Auréle megtámadott egy tanárt. Van valami erről a szabályzatban, külön példaként említve, hogy Harry Potter harmadéves mutatványa a témakörben ami Perselus Piton ellen irányult természetesen nem vonta maga után a tanuló kicsapatást, de minden más esetben komoly felelősségre vonás indokolt és következik egyenesen ebből a tettből.
Aztán hozzábújt védelemért.
És ez a tanár történetesen én vagyok.
Nos, tőlem nem tudják meg, ha tőle sem.~
Néhány pillanatig azt képzeli, hogy a kék szalon griffkörmös kerevetén fekszik, ahova behallatszik az egyik kuzin gyerekeinek zenegyakorlása. Milyen önfeledten hozzák a szomorszép nótát, ezerszer is meghallgatta, de mindig tudta, hogyha neki volnának, ha lehetnének gyermekei, azokat nem taníthatná ilyen szépségre, mert bármennyire is kellemkedik benne a tetszés, titokban arra vágyna, hogy küzdeni tanuljanak előbb, és persze animágiát, hogy mihamarabb együtt kóboroljanak. Ethel gyakran kísérte ezt az ábrándozását ilyen könnyű hozzásimulással, a teste súlytalanul feküdt az övén, a lélegzete átmelegítette odabent hidegnek érzett fél szívét, és arról csacsogott, ami a valóság, ami kézzelfogható. A következő bálról, az elmúlt bálról, az ismerős családokról, a feladatokról, a kötelező körökről, hogy mit mondjon és mit ne mondjon, de még véletlenül sem, ám nem volt igazságtalan, azt is megmutatta, kibe köthet bele, ha éppen kedve van. Fecsegett és fecsegett, ki sérült meg, ki mögött áll családi viszály és a következő versenyen illúziómágiával ezt hogyan fordíthatná a párbaj javára és így tovább, és így tovább végtelenül.
A pamlag puha volt, elnyelte a testét, a kandalló oldalról melegítette. Itt keménység és hidegség van, és a magán érzékelt test nem egy öntudatos oldalborda, hanem egy csípős verítékszagú, festéktől bűzös, talán a nadrágját sem elég gyakran váltó kamaszfiú, akiben túl sok a tehetség és a vágy, de túl kevés az önmaga által elismert és szükséges korlát. Kinyitja a szemét és megmozdítja a kezét, lassan. Nem csitítja a nyöszörgést, a fejét megemelintve körülnéz, aztán visszateszi. A jobbját megemelve (hacsak nem az szorult a fiú alá) megszemléli a kígyót. Talán a szőke festményrém a festéken keresztül irányította a fiú kezét, így átkozta meg (no és ki adta a szót a szájába? ugyan már, nem hiheti, hogy a kezén keresztül nem hathat a lelkére is), és így viszont az ő kezei szabadon maradnak az idegen akarattól. A legnagyobb és legközelebbi ellenségük most a hideg, hiszen nem látja idebent az alkot, sem a festményt, de valójában a helyiséget sem ismeri fel. Friccs úr messzire tévedt... vagy legalábbis reméli, hogy Auréle nem vonszolta végig a beláthatóbb folyosókon.
Kitapogatja az ujjait hívogató pálcát maga mellett, aztán egy elhullott seprűcirkot, porcicát, tépett papír, foszlott zsebkendőt a talárzsebéből, sárgásbarna, vastag, bundával bélelt nehéz köpönyeget képzel belőle, pont olyan vastagat és dúsat, mintha még az állat is benne volna, amiről lenyúzták az értékes prémet, éppen annyira nem érzi ezt túlzásnak, amennyire a tetovált test áthűltségét viszont igen. Beborítja vele a fiút, majd ő viszont felül, hagyja az ölébe csúszni, kicsit elfordítja a másikat, hogy betekerje a köpönyegbe, ha még nem szabadulna ki az álom nyűgözetéből, fázósan megrázkódva körülnéz az új perspektívából is. A pálcája az ajtóra bök, bűvölő körözéssel nyit rá egy áttetsző ablakot, hogy kilásson és meglásson valamit.

Auréle & "Aranyhaj" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Nem is az iskolát hibáztatja, egy tízéves gyereknek már tudnia kell elhelyeznie magát a világban, vagy legalább azt, hogy hova fordulhat, ha nehézsége akad, képesnek kell lennie az értékeit és a lehetőségeit a helyén kezelni ám Auréle szemlátomást képtelen erre, festéssel ad ki, amennyit ki tud adni, de ez nem megoldása. A bizalmatlanság és zárkózottság színpalotáját hozta létre, kívül rekesztve magát az egész világon, mintha soha nem volna képes ellazulni és összekeveredni vele, ahogy a festékek teszik a vásznon, vagy a palettán. Hibása van ennek a jelenségnek, és a lehető legszigorúbb eljárást tartaná megfelelőnek a bűnösökkel szemben, de a hely és az idő nem alkalmas arra, hogy a mugli szülők gyermekmegrontó koncepciójáról beszélgessenek, de nincs meglepve. Mennyi hírt hallott csak az alatt a néhány hónap alatt, amíg a varázstalan világban vendégeskedett, és tévében nézte a híreket a Reggeli Próféta mellett! Gyermekeikkel fajtalankodó szülők, gyermeküket bántalmazó szülők, gyermekét eladó szülő, gyerekét és saját magát is fejbe lövő szülő, súlyos táplálékhiányban alultápláltan kórházba kerülő gyerek, gyermekét a hústól való féltésében vegán diétán nevelő és halálra éheztető szülő. Arcsápasztó és agylobbantó mennyi szülő teszi a saját kis elmevilágát, téveszméinek tébolyultan logikus rendjét a gyermekének privát horrorvilágával, éteri, undorító követelménnyé felmagasztalt önkártékonyságokat előírva nekik, miközben neki nem lehet saját fia, saját lánya, mert a testvére valamit örökre elrontott benne, így sose szerethet igazán, nem adhat és nem gyámolíthat egyetlen igazán hozzá tartozót sem. Hogyan is nevelhetne új életet az, akinek csak egy fél lélek jutott?
- Ne fókuszáljon arra, amire nem emlékszik MacEalair, most az nem számít, hogy mi volt tegnap - szól rá erélyesen, mielőtt elveszne a kétség mocsarában, ami nem kevésbé veszélyes láp, mint az ott az erdőben, noha a fejben burjánzik és nem odakint. Megfagyni akkor is meg lehet benne, és mélyre húzhat, túl mélyre. Ha őt kérdezi, a vörösnek egy ingovány lesz a veszte.
- Lássuk be, nincs jól. Ha nem is hallucinál, transzba esik, magán kívül viselkedik akkor, amikor odafent van - nem részletezi, nincs szükség arra, hogy a fiú fejére olvassa a bűneit, hogy hány és hány ponton szegte meg az iskolai szabályzatot, ami még csak nem is különösebben szigorú, legalábbis ilyen sokszínű tanulóközönség szigorúbb szabályozásokat is elbírna, de a varázslók szeretnek veszélyesen élni. Biztosítani akarja arról a fiú, hogy azért van ő itt, hogy biztonságban legyen, mert bármennyire nem vesz róla tudomást a vörös, nincs biztonságban. Nagyon régóta nincs. Talán sose volt, a szívhez szóló szavait elhallgatva a kialvatlanság groteszk tünetegyütteséről, amit nem volna szabad ilyen mélyen ismernie egy ilyen fiatal fiúnak. Tizenhat éves. Abban a korban van, amikor tizenkét óra alvások meg sem kottyannak, a tizennégy egy átlagos szombat esti buli utóélete, tizenhat óránál túltöltődik az ifjúság. Alszanak. Sokat. Nagyon sokat. Nincs értelme egy kamasznak nem aludni, miközben a teste éppen keményre gyúrja magát.
- Őszintén kételkedem abba, hogy elég átfogóan utánajárt a szakirodalomnak, MacEalair - futó jókedv csal mosolyt az arcára, éppen csak megmelegíti a vonásait. Elátkozott tárgyak, szobrok, festmények, a mágusvilág bugjai, lefagyó gépei, újrainduló operációs rendszerei, csepegő csapjai, beakadó zárnyelvei, kisülő villanykörtéi. A természetesen jelen levő hiba egy amúgy jól működő rendszerben. Számítani lehet rá, hogy ott lesz, de hiba félni a bekövetkeztétől. De ilyesfajta előrelátást még úgy véli, hogy nem várhat el a fiútól. Egyik fiútól és korabeli lánytól sem várná el, rá sem volt jellemző ebben a korban. Nem hibáztatja. Felelőtlen volt. Felelőtlen korban van. A Roxfort veszélyes hely. Ők meg nem voltak elég éberek. Nem tudja felmenteni magát annak a felelőssége alól, hogy nem volt elég gyors a reakcióideje Auréle elváltozásaira, de az önhibáztatás idejét máskorra írta a határidőnaplójába, viszont sort fog keríteni rá. Mert nem látott tisztán. Nem csak akkor, amikor nem vette észre időben a bajt, hanem akkor sem, amikor a fiú viselkedésének dimenzióját nem értette meg egészen. Nem először látja ezt a személyiségváltozást, bár most a legrosszabb okból találkozik vele újra, a lefoszlott cukormáz alatt is édes marad Auréle, de ez a fajta édessége mélyebb ízű. Elgondolkodtató és ijesztő, hogy egyetlen tanár eleddig nem gondolkodott el azon, mi lehet ennek az oka. Nem egyszerűen a mélabús és a vidám kölyökállapotot váltogatja, hanem komplett másik személyiséget húz magára egy súlyosat és figyelőt, miközben máskor a felszínessége megőrjíti az embert.
Túl mélyen van benne ahhoz, hogy innen kitekintve ne tekintsen egészen más szemmel az egész kapcsolatukra.
- Ne eméssze magát - inti nyugalomra a fiút a vészterhes nyugtató szócska nélkül, bár szöget üt a fejében a kérdés, hogy a most miben más, mint bármelyik másik lehetőség a helyzetbe hozáshoz, azt most nem teszi fel. Mennyi halogatás! Pedig elég egyetlen stupor, hogy megfosszon a lehetőségtől, hogy lelepleződjenek az elhalasztott kérdések.

Jobban meg kellene válogatnia a tetteit Auréle közelében. Lepillant a gyámoltalanul szunnyadó fiú rézvörös üstökére, és meg kell állapítania, hogy ehhez alighanem teljesen szívtelennek is kellene lennie. Sápadtan, kialvatlanságtól árnyékos arccal, kócosan és nyúzottan végtelenül elveszett. Talán csak képzeli, de mintha szúrósnak érezné az ölelő karok csontosságát, a puszta tudat, hogy milyen rendszertelenül táplálkozik mostanában sajátságos víziót teremt. A vállára teszi a kezét, amíg megnézi a csuklóján az ékszerré lett festéktámadást, hátborzongató mintázat. A Sötét Nagyúr bélyegét elkerülte, mert túlságosan kiskutya volt hozzá, de Ethel másféle mintát, bélyeget sem engedett soha a bőrére. Ellenben a kis kígyóforma rosszakarat úgy simul a bőrére, mint amit odateremtették, és voltaképpen valamiképpen oda is teremtették, értő pálcavezetéssel és valami őrületesen aprólékos szépérzékkel. Rámered a zöld szemű szörnyre megfelelő szigorúsággal, mintha egy elkóborolt, metamorf mardekáros lenne, akit a házához megfelelő alakba formált a sors. Vajon mennyi ideig volt eszméletlen, amíg elkészítette ezt és idehozta ebben a raktárba, ami szerfelett kényelmetlen és elbizonytalanító hely, és főleg, nem segít megtalálni a gyengélkedőt, amire Aurélének nyilvánvalóan szüksége lenne. A kígyóka sem segít, legyen bármilyen elragadó. És végeredményben, van egy lezáratlan ügyük a festménnyel. Hiába takarta be, a gonosz nem múlik el attól, ha ráhúzzuk a takarót. És a bunda se védi meg tőle Aurélét, ha már olyan mélyre ette magát benne, hogy a bűvös roxforti falak sem tudták visszatéríteni a rendes és megszokott életéhez. De legalább ennyit megtett érte, ágálás, ellenkezés, ijedelem nélkül. Ha a helyzethez bármilyen fogalmi szinten illene az elégedettség, akkor elégedett volna magával, de ahhoz még sok mindent meg kell tennie.
Mindjárt negyed órán keresztül szemlélnie kell kifele a sajátságos helyet. Bejárja a pillantása a területet, a bűbájt olyanra formálja, hogy csak az egyik irányból legyen átlátható, okkal feltételezi, hogy ahol fáklyás kivilágítás van, ott lehet élő ember, mozgás is. A fáklyák láttán a Roxfortot tippelné, na meg hova is vihetné a fiú, de ez a folyosó egyáltalán nem emlékeztet a pincefolyosóra. Szemhunyorogva vizsgálgatja a levegő vibrálását, füleli a zenét. Tizenöt perc egyáltalán nem sok ahhoz, hogy gondolkodással töltse, és még ha nem is jut látványos eredményre, elhelyezi magában a dolgokat. Honnan a nagy higgadtság, amivel kezeli a tombolásra okot adó helyzetet? A titok nyitja a megfelelő mennyiségű gondolkodás, ami nem kell, hogy sok legyen, de minőségi elmélkedésre szükség van ahhoz, hogy megőrizze a hidegvérét és az idegeit akkor, amikor nincs rá lehetősége. Hagyja leülepedni az indulatait és a kétségeit. Félig elkészült válaszai vannak a helyzetre, de azok egyelőre nem adnak sokat. Most van ideje, hát latolgat és töpreng, szavakat válogat és az elhangzókat elemzi magában újra, amíg valami magára nem vonja a figyelmét. Az értelmes cselekvés szerves elemének tekinti azt, hogy annyi ideig hagyja pihenni a vöröst, ameddig csak lehetséges.
A fejét kissé félrefordítja, amikor kihúny a zene. Mint a lelkek néma sikolya a minden holtak éjszakáján, akkor ilyen mély és beszédes a csend. Ott suttog a fiú lélegzetvételei között valami szabálytalan veszélyérzet, a nyakát kinyújtja, a fülét hegyezi. Bármilyen más hangot keres, ami kipótolja a vonósok fájdalmasan gyönyörű sírása mögött maradt űrt, a szerencsétlen ajtóhelyzetük okán némi késlekedéssel észleli csak a homályt, szinte csak akkor, amikor a léptek odavonzzák a pillantását.
Kiordítani az ismeretlennek olyan volna, mint tüzet gyújtani egy pusztában, ahol az ember nem látja, hogy milyen szándékú népek és állatok veszik körül, ennek ellenére az ajtó felé hajol, aztán hátrahőköl a szájára csapódó tenyér bundameleg nyirkosságától, megmarkolja a baljával a fiú oldalát. Megválaszolásra váró kérdések tolonganak várakozón a nyelvén, de odabent vesztegelnek. A pálcáját megemeli, ám a kezét Aurélén letámasztja, nyílegyenesen az ajtóra irányítja, hogy a legstabilabb legyen, miközben a Kékszakállú rémherceg a rejtekük előtt halad.
A várakozás emésztő. A benyomásait elemezve a támadó rémület, ami az ösztönlények sajátja egyre erősebben feszegeti a porcikáit, a hangdermesztő rémület, Auréle néma intelme ismert és súlyos veszélyt sejtet. A tudatlanság mellényét húzta a talárja alá, amikor a mai napnak nekivágott, hát ülve marad. A szívverése gyorsul, de a lélegzetvételei mintha ritkásabbá válnának, ritkulnak és csendesednek, kevés levegővel is beéri, hogy a némaság idebent éppen olyan legyen, akárha a por szitálna csak a végtelen unalomban.
Kivárja, amíg a sötétséget teremtő, árnyékkal szőnyeget terítő fáklyák újra fellobbantják a fényüket, azt is kivárja, amíg a léptek elhalnak. Mint egy mesebeli szörnyeteg, azokat képzeli ilyennek, féltestvére gyerekeinek olvasott fel ilyen meséket még a nyáron, nem is értette, miért tartják szórakoztatónak a Szépség és a Szörnyeteg torz romantikáját, de az illusztrációkra emlékeztetik a hangok. Nagy karmok. Rekedt hang. Szusszanások. Kastély. Akármit is mutat neki a varázsablak a kint sűrűsödő sötétben, az aligha lesz szebb annál a monstrumnál.
- MacEalair, látom a kezével csinált valamit - pillant rá, amikor lehúzza a szájáról, még érzi az ujjak melegét az ajkain, de hiába gondolt Ethelre, ez a helyzet csak mérsékelten pajzán gondolatokat ébreszt benne. Nyíltan tekint a fiúra, és nem lökdösi ki az öléből. Inkább rajta feküdjön, mint a földön, ami hideg és barátságtalan. - Aminek őszintén örülök. Be tud számolni arról, hogy hol vagyunk, miért, valamint miért kábított el, felteszem, kényszer hatására? - öt pont a Mardekártól, de a legjobbakat feltételezve.

Auréle & "Aranyhaj" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Ha volna erről bármi tudomása Shephatiahnak, kétség kívül valahol a gyermekét megölő és a gyermekét molesztáló/brutalizáló mugliszülő között helyezné el Auréle nevelőjét a reggeli és esti hírek szalagoldalán. A brutalizálónál sokkal rosszabb, az elpusztítóval minőségi társkategóriába rendeződnek azok a szülők, akik megcsonkítják a gyerekeiket, és teszik ezt a poronty, az önértékelésre és önvizsgálatra képtelen fiatal lélek jóváhagyásával, szeretetével, szükségleteivel és jövőjével visszaélve.
Nem tudja mi van mögötte. Nem ismeri ki van mögötte. És mégis fáj Shephatiáhnak, pedig a közhelyek azt ígérték, hogy amiről nem tud az nem fáj, de az a bábjátékos, aki Auréle babáját a mindent elemésztő tűzbe lógatja vele együtt tartja oda a kutyamancsot is, mert a felelősség soha nem a pillanatnak szól, hanem a jövőnek, ahogy a szülői felelősség sem ér véget egytől tizenhét éves korig.
Mire való egy felelős felnőtt jelenléte egy gyerek életében, ha nem arra, hogy a lehető legrövidebb idő alatt felfedezzen valamit, ami rossz? A mintát már amúgy is megfigyelhette, MacEalairt egy pergamentekercsért nem lehet anélkül elküldeni, hogy zavarba hozna valakit/összeszólalkozna valakivel/valami furcsa, mágikus baleset történne vele/ő okozna valami furcsa mágikus balesetet. Hiába a tapasztalás megfelelő bölcsesség híján édeskevés, ő pedig legyen bármilyen okos, vagy higgye magát bármilyen értelmesnek, kétség kívül nem bölcs.

Semmilyen szinten nem tekinti elfogadható megoldásnak a gondolatot, hogy a fiún szaporítsa egy erőszakos, hódító festménnyel a saját formagazdagságát, aminek a festéke egyértelműen domináns viselkedésű, még ha meg is regulázta. Talán csak hagyta neki. Elvégre látta a festményalakot, a szőkét is dermedten tűrni az ecsetvonásokat, mintha soha nem is mozgott volna, úgy létezett, aztán hallotta sóhajlani, látta a talár hullámzó kidudorodását, megtapasztalta az elevenségét. Amíg meg nem bizonyosodik a festék ártalmatlanságáról, addig a kígyóforma felé okkal él a gyanúperrel, hogy alkalmasint belémártja majd a mérgét, ahogyan a szőke tette a fiúval. Megmérgezte a festékét, az ecsetét és őt magát is, egy tiszta, üdítő esszenciájú szentháromságot vont zsarnoki uralma alá. Éppen ezért aggasztó, hogy nem látja sehol a bűnöst, ami a jelen nyomorúságainak okozója (bár talán szerencsésebb volna rá "aki"-ként gondolni, mielőtt megsérti a tárgyiasítással, pedig olyasféle játszmával szabadulhat csak meg tőle, amilyennel a vörös hölgy ide beengedte), pedig sürgős elbeszélgetnivalója, átkozódnivalója és kérdeznivalója van tőle, nem feltétlenül ebben a sorrendben. A töprengése oda vezeti, hogy a fiú kísérletei a megfelelő fekete kikeverésére vallottak kudarcot, képtelen a festékeit olyan elemi sötétséggé változtatni, olyan lélekzsugorító vizuális szakadékká, ami a lány jellemezte szemkarimát alkotja, így nem tudja befejezni a képet. Talán az ő segítségével képes lenne rá és szabadulhatnának, de a kép jelenléte híján ez a bonyolultnak ígérkező egyszerű megoldás is eltűnik valahol a lehetőségek ködében, ami éppen olyan baljósan gomolyog a tudata peremén, mint a homály odakint, az ismeretlenből jövő és ismeretlenbe vezető folyosón.
Nincs megnyugvása abban, hogy esetleg már kereshetik, őszintén kételkedik abban, hogy életveszélyes fenyegetés nélkül a Véres Báró még többeket avatna be, a festményt pedig odalent szinte lehetetlen, hogy megtalálják. Hovatovább, a vibrálást figyelembe véve, a folyosó szerkezetének idegenségét, meglehet, egy olyan helyen vannak, amire nem vonatkoznak a Roxfort idő-, és térszabályai. Nehéz elképzelni, hogy az a hatalom, amit az iskola képvisel ezt hagyná, de az iskola hatalmas és nem minden elemében jóindulatú, annak ellenére, hogy az igazgatója az. Ősi kövek és ősi festmények. Nem táplál hamis reményeket, hogy megmentik a megmentőt a saját alkalmatlanságától.
Szörnyeteg jár a falak között. Szörnyetegként gondol rá, mert testközelből veszi át Auréle rémületét miatta, szó szerint a bőrére leheli a félelem fémes mézgáját, a vastag, drága anyagú ingének csontgomb-közein szökken be a rémülettel elkeveredett meleg és a zsigereibe akaszkodik. Azokat marja és nehezíti el, amiket eddig még nem kezdett ki az aggodalom a fiú állapota láttán, majd mivel kevés ilyet talál, feljebb csúszik a gyomrára, azt is összemarkolták már, a szív reménytelen, felkúszik a torokba, de a savószín rémület ott elcsúszik az előbb érkezett együttérző szánalom testén, így végül kiköltözik az izmokba sértetten, hogy ott fájjon. Mindene sajdul egyszerre, a kinti rémlátomás láttán ugrana és átkozódna, mert helyénvaló lenne ezt a valamit megtámadni, hogy ártalmatlanná tegye. Őket keresi, a szimatoló bizonyosság felháborítja, ő a Roxfort tanára, elismert párbajnok, a Maga Ura, nincs ezen a világon egyetlen szörnyeteg sem, amelyik okkal vagy ok nélkül jogot igényelhetne arra, hogy kinyúljon felé a félelem mancsával, sötétbe és feszültségbe borítsa, lapulásra kényszerítse.
Vakmerőség. Az egyik öreg párbajnok így nevezte azt az indulatot, belső tüzet, amitől merevvé válnak a pupillái, gyorsakká a kézmozdulatai és lehengerlővé a támadásai, amivel biztosnak hitt falakat ingathat meg. Ha elkapja a hév, akkor nem hajlik, hanem törik, viszont nem mindig szerencsés erre a szenvedélyre hallgatni. Ilyenkor azt kell képzelnie, hogy egy törékeny tojást akasztottak apró szemű, érzékeny, szakadékony ezüstláncon függő tartóban a nyakában. Jól fontoljon meg minden mozdulatot, mert a tojás ott gurul és csapódik a mellkasán a mozgásának megfelelően. Bejárja az utat a szíve felett, odaszorulhat a karja alá, és ha összetörik, hát vége van neki is. Most a tojás az ölében hever, feszült tartással, őt óvva a meggondolatlan cselekvéstől, ahogy egy tisztességet tojásnak tennie kell. Hallgat rá. Nem vizsgálja meg közelebbről a zenekedvelő szörnyűség természetét. Szinte még izzadni is csak azután kezd el, hogy a teremtmény elvonult, és ők maguk maradtak a fülében őrült tamtamot verő szívdobbanások süketítő visszhangjával, amitől az első szavakat még úgy hallja, mintha víz alól hullámoznának.
- És ami a bőröd alatt van, az még mindig irányíthat? - kérdezi, kissé talán nyersebben, mint szeretné, de nem szemrehányón. A fehér gallér mögött fázó nyakán hosszú, kék erek lüktetnek még mindig önfeledt számadásba mélyülten, nem feledkeztek meg a rémületről, és nem feledkezett meg ő sem. Feltápászkodik, ahogy a fiú kikel, megemeli a pálcáját, és elfelezi az amúgy is szűkös helyiséget. Opálfényű derengéssel állít fel egy közfalat, ami elválasztja az ő részüket az ajtó részétől, gondosan ügyel arra, hogy elegendő légtér maradjon ott, hogy a szagok ugyanazok legyenek, mint amik eddig fogadták szimatkát, de arra is figyel, hogy több szag, amit gyártanak, az már ne jusson ki. Márpedig a következő mozdulattal teremtett tálcányi hurkás, sonkás, szalámis, sajtos, paradicsomos, salátás, vajkrémes, mustáros és majonézes szendvics bizony nyárcsordító illatokkal tölti be a saját "lakrészüket".
- Én is úgy gondolom, hogy nem volt magánál - bármilyen körülmények között, Aurélének nem volt természetes indítéka megtámadni őt, miután felismerte. Ez a gondolat olyan kellemes és megnyugtató, hogy nem hajlandó elengedni. - Vegye el - lavírozza oda a tálcát a kezébe, szinte meg is löködi vele, ha nem veszi le elég gyorsan a varázslat hátáról, az egyik dobozra a következő mozdulattal édes tökleves kancsót idéz. Egy kissé ragadnak a szendvicsek, a saláta nem teljesen friss, a kenyeret csúnyán vágták és szikkadtan szívja be a folyékony alkotókat, ellenben a hús kifogástalan, a töklé viszont nem elég édes. Soha nem a háztartási idézések voltak a kedvencei, ahogyan a család tartotta, nem is férfinek való bűbájok azok.
- Próbáljon meg emlékezni, MacEalair - összegombolja a talárját áthűlt ujjakkal, a mozdulatoktól újabb részlet kattan a helyére. Lánccsörgés. Mielőtt elalélt volna lánccsörgést hallott a fiú talárja mögül, pedig ezen a képen nem volt lánc. A ládáson volt, de ezen nem volt. A szörnyetegen viszont vannak láncok, amik viszont azt jelenthetik, hogy ő jelent meg a képen a szőke helyett, hacsak nem a szőke maga a szörnyeteg. Hátratúrja fakó haját, szerencsétlen mozdulattal leül. - Gondoljon arra, hogy miért akart belehajolni abba a "merengőbe". Miért akart oda beemelni engem? Mik voltak a szándékai, mit érzett, hogy miért fontos ezt megtennie? Az akaratmanipuláló bűbájok akkor működnek a legjobban, ha az akaratát átadó személy az akarata alá vont személy valamely természetes ösztönére, kívánságára, gondolatára építi rá a sajátját - borzongva visszacsalná Auréle szürke szemeibe a fényt, mert tompán olyanok, mit az élettelen kavicsok, márpedig életért kiált minden porcikája.
- Maga iszonyú szerencsés és balszerencsés, általában egyszerre - a kaland hallatán biztosra veszi, hogy őszült, bár világos hajában ez nem látszik meg olyan hamar, ráadásul a vörös szemtükreiben nem is látja eléggé magát. - Azt hiszem azért nem tudott magamhoz téríteni, mert kimerítette magát korábban. Milyennek látta a szörnyet? Megpróbálta megátkozni? - figyelmes tekintettel kérdezi, a folyosó komoly ellenállása, fel kell készülnie rá, mert ki fognak menni oda. Mi mást is tehetnének?
Először is megidézi az időjelző füstpamacsokat, hogy megtudja, egyáltalán mikor vannak, vagy ezen a helyen létezik-e egyáltalán a nagybetűs Idő.

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Tökéletes lehetetlenség, hogy valaha is felmerüljön Shephatiáhban az a gondolat, hogy egy csepp a szenvedés tengerében, méreg a mételyóceánban már nem számít, nincs jelentősége, ugyan kit is érdekel egyáltalán, hogy az a cseppecske hova kerül, hol találja meg végső nyughelyét, a férfi bőrén, vagy a fiúén. Egy a sok közül. Nem. Ez a mentalitás az élet semmilyen területén nem jutott a szívébe hosszú, de nem túl hosszú élete során.
Nem tud elmenni a tanulságok mellet. Félelmetes, hogy mekkora hatalma van egyetlen festménynek (vagy éppen egy festményszentháromságnak) és egy szellemnek, a nagyszerű Véres Bárónak, miközben a kor varázslói abba a hitbe ringatják magukat, hogy mindent kézben tartanak kivéve a saját sötét varázslóikat. A Sötét Nagyúr fenyegetése mögött a hátország sem egészen biztonságos, és ezt nem azért véli így, mert egyetlen diákot elrabolt egyetlen festmény, hiszen ez bármennyire fáj neki és Aurélének, azért még nem okozza a varázslótársadalom bukását, hanem az ebből levont következtetések és kitekintések a nagyobb világra mutatnak igencsak aggasztó képet. Hiszen a képek kommunikációjára támaszkodnak, miközben nem értik azok pontos működését, szellemeket faggatnak, de nincs varázslatuk arra, hogyan oldhatnák fel a lelkük kínjait, nem orvosolják ezt és talán nem is akarják, bár nem lát bele a minisztériumi varázslók életébe, feladataiba és projektjeibe, huszonhárom esztendeje él a szigetországban, és nemigen tapasztalt előrelépéseket, bár nem is kereste őket. Képmutatóság, hogy vádolja a világot, mert egyetlen nyomorult helyzetre nem tanulhatott olyan bűbájt, ami a helyére tenné a félresiklott dolgokat, főleg, hogy annyi félresiklott dolog van itt és most mindjárt kéznél, hogy túlzás is volna egyetlen bűbájra bízni. De mindig is könnyen és zsigerből ítélt, mert ítélni könnyű, harcolni természetes akkor, amikor valami harcra készteti.
Pezsdül a vére, a szörnyeteg kihívást jelenthet, és hasznosnak érezné magát, ha legyőzhetné. Mert még abban a szellemben nevelkedett, hogy a siker bizonyítéka gyakran egy eszméletlen test, vagy még régebben, amikor még inas kölyök volt, egy félig kibelezett nyúl, madzagra fűzött csapkodó halak, ketrecben vinnyogó róka. Azóta némiképpen átértékelte a dolgokat, így ha bánja is a lelkében lapító vadászlény a nyugalmat és a csendet, aminek semmi köze nincs a prédára leső ragadozók feszes izmú vibráló némaságához, valójában nem bánja meg, hogy így dönt. Így vannak biztonságban, és ez a biztonság most mindennél többet ér.
- Ezt teljesen komolyan mondja? - kérdezi lágy és szomorú hangon. Ha az elmúlt másfél hét nem tűnt fel a fiúnak, pedig még a Rhyes fiút is elzavarta reggel, az a mélységű elmezavar túlmutat az ő hatáskörén, és biztos, hogy a Szent Mungóba kell majd látogatnia, ha ennek vége, legalább egy rövid időre. Hiszen még ő is látta a környezet negatív visszajelzését a fiú viselkedésére, csak nem avatkozott közbe, mert nem érezte a hatáskörének. - Ez jó hír, mert én ki voltam ütve, maga pedig nem élt vissza a helyzetével. Nagyon helyeslem - mosolyog rá biztatón, és bizonyára arra gondol, hogy nem rohant vissza a fiú festeni, hogy ott találja az állvány előtt szobrozva, amikor újra felébred. Bizonyára. A visszaélés legkézenfekvőbb formája. Aggódó pillantást vet a homlokdörzsölésre, de ha fáj a másik feje azon ő egyáltalán nem csodálkozik!
Tágra nyitott szemekkel, kedvtelve figyeli ezt az éhes portyázást, minél sáskajárás-szerűbb a vörös, annál gyanúsabb, hogy a férfi szája sarkában az egy mosoly, ahogy a védelemmel végezve letelepszik, méghozzá a helyzetükhöz teljesen illetlen, derűs fajta, már-már önfeledt mosolyt. Elfogadja hálának az evést, főleg, hogy rá sem kell szólnia, hogy legyen óvatos, ne habzsoljon, mert akkor csak rosszul lesz, kihányja és kezdhetik az egészet elölről. Egészen kíváncsi lesz arra, hogy mit tett abba a szendvicsbe, amitől ennyitől jó, de alighanem a jószándék fűszerez, az éhség pedig éterivé magasztalja ezeket a falatokat. Türelmesen megvárja, amíg a rohamszerű táplálkozás elcsendesül, eszébe se jut sürgetni a másikat, csak a pillantása követi a kezének mozgását, megjegyzi a kígyó pajtáskodását a kézzel. Gyanítja, abban a kígyóban több van öntudatos mágiából, mint amennyit a festőmágiák szaktekintélyei javasolnának, éppen ezért nem hagyhatja figyelmen kívül. Egy reakció. Mint egy varjúcsapat felreppenése a dögről, a jég roppanó figyelmeztetése a beszakadásra, hangtalan jelei a veszélynek vagy éppen a biztonságnak. Noha már nem az állatok viselkedésében figyeli ezt rég, hanem pókerarcokon fürkészi a szándékokat, nem kerülheti el semmi a figyelmét, amit jó megjegyezni. A mágia jelzi a festékmágia jelenlegi ártalmatlanságát.
- Ez érdekes, akkor mi mozgatta a talárt amikor letakartam? - hajol előre, a térdére könyököl, a mutatóujját az ajka fölé görbíti, úgy támasztja a kezébe az állát, és figyeli Aurélét. Nem csak figyeli, de hallgatja is, a szavain rágódik, a szókeresgélés idején feszülten koncentrál, hogy segítsen, ha tud megfelelő szóval, de nem tud. - Csak írja körül - biztatja az érzésleírásra, és ez meg is történik, ha mégoly zavaros is valóban.
- Nem értelmetlen, de tudja, hogy nehéz... átadni egy érzést szavakkal, írással, vagy akár a festménnyel is, mert minden ember másként értelmezi. Számomra alighanem mást jelent a vonzás, a küzdelem, mint magának, és mást hall a fülem, lát a szemem, másként élem meg mások szenvedését, ha meg is tapasztalom azt - neki soha nem fájt ennyire valaki más gyötrelme. Talán kevés benne az együttérzés. Megkapargatja a szája felett alig sarjadó bajszát, látnivaló, hogy erősen töpreng valamin, de egyelőre nem teszi azt szóvá, vagy nem teszi fel kérdésként, engedi továbbgördülni a történetet.
- Találkoztam vele, remek az a bunda - bólint Moirára, bár a nevét eleddig nem hallotta, illik hozzá. Mintha mindig is Moira lett volna. És a sunyulás és hazugság is illik hozzá, láthatóan meglepi az, amit hall. - Nem vagyok meglepve, hogy nekem viszont azt mondta már, hogy sose látta a képet, amit bevitt - sóhajtja nem éppen drámaian, inkább úgy, mint aki világi igazságokba törődik bele. A nők hazugok. A vörös nők pedig kifejezetten jó hazugok. Nem is tudni, kit csábított el jobban a hízelgés, őt, vagy a lányt, de alighanem inkább őt magát.
- Ez érdekes. A magában felvillanó, megjelenő, keresztülcsorduló érzéseket beteszi a festékbe? Ez nem veszélyes? - kérdezi óvatosan, egy kissé előrehajol, mintha a fizikai közelség lerövidíthetné a tapasztalati távolságokat is. - Ezt gondolta azokban a pillanatokban? - ez nem igazán kérdés, inkább csak rekedt kívánása a megerősítésnek, de még inkább a megcáfolásnak, ám arra kevés lehetőséget lát. - Aztán belehajolt és belehúzott engem a képbe, amin a legfrissebb festékréteg, ha nem tévedek, ezt a kérdést hivatott megfelelni. Megismerni a kép történetét, elmerülni a mélységben... mondja MacEalair, arra vissza tud emlékezni, mit ábrázolt a festmény, amikor a varázserőm elengedte a talárt? Egészen biztos vagyok benne, hogy nem a szőke férfi volt ott a fával - szerencsétlen vidámság a hangjában. Őrület. Benne vannak a festmény világában, ha hihet a fiúnak, márpedig minden hangját őszintének találja. A csillogását örömmel fogadja, még ha rosszra is visz, a kiüresedésnél a rossz út is jobb.
- Őszintén félek attól, hogy maga valami elképesztő felfedezést tett. Bár hallottam már a képek világteremtő hatalmáról, megelevenedő festményekről, de a modern mágiának ez egy elfeledett ága. Az apósom szerint túlságosan bonyolulttá vált az élet, ezért a festmények egy részét a mágustitok törvények kialakításának kezdeti szakaszában összegyűjtötték és ártalmatlanították. Ezt persze amolyan legendának tartják, mint Merlint - eloszlatja a füstöt borzongva. Túl későn van ahhoz, hogy igaz legyen, egyszerűen lehetetlen, hogy délután egytől éji negyedegyig aludjon gyötrő álmok nélkül, egy más időben vannak.
- Milyen okos, öt pont a Mardekárnak, amiért használta a házattribútumát - villantja fel az egyik mosolyát a kaland hallatán, de azért nem hagyja abba az őszülést és a szolid hajhullást. Ellenben igen éberen figyel. Rendkívül jól osztja meg az információt a fiú, a hallottak és látottak alapján körvonalazódik előtte a szörnyeteg. A sötét és ismeretlenség félelmet teremt és bizonytalanságot, de az, hogy lehet róla valami elképzelése, és lényként gondolhat rá ártó szellem helyett dimenziót ad neki és sebezhetőséget. Persze nem lesz tőle kevésbé félelmetes, de... - ... azzal a lánccal lehet kezdeni valamit. Szóval azt mondja, hogy gyorsan mozog és vak. Ez esetben nem kiábrándítom magunkat majd, hanem szagtalanítanunk kell, amíg... nos amíg meg nem oldjuk az ügyeinket. De egyen még - szól szelíden, a hosszú beszéd után elfér még ott egy fél szendvics ebben egészen biztos.
- És aztán árulja el nekem, hogy miért nem jutott eszébe a szenvedés-érzés átérzésével, a hibás festményt megtalálva, a szívszorító helyzetben segítséget kérni egyetlen tanárától sem? A festmény nyilvánvalóan a Roxfort tulajdona, a roxforti festmények pedig mozognak, miért nem hívta fel rá a büntetőmunkát vezető tanár figyelmét, hogy a kép hibás, vagy elátkozott? Hogy tudta ennyire megszállni magát azonnal? Kérem legyen velem nagyon őszinte - a szemeit a szürkékbe fúrja. - Ha a saját döntése volt, hogy mindenkit kihagy ebből egy számomra megfoghatatlan, de önnek valószínűleg nagyon fontos ok miatt, úgy ez a maga felelőssége, rossz döntése, remélem tanul belőle, én tanultam belőle, és a jövőben bölcsebben választom ki a büntetőmunkáinak helyszínét. Mivel szerencsére nem voltak más áldozatok, azt pedig senki se látta, hogy pálcát emelt rám, semmiképpen sem fogják eltanácsolni az iskolából. De ha a képnek olyan varázsereje van, hogy lehetetlenné tette, hogy segítséget kérjen - pedig az lett volna a logikus választás - hogy azonnal megszállta és kényszerítette rá, hogy tanulmányi és emberi kötelességeit, sőt a létfenntartást is félredobva dolgozzon rajta, akkor az a kép olyan sötét mágiával van átitatva, amit soha nem szabad befejezni, és nem kerülhet ki egyetlen falra sem. Meg kell semmisíteni, és ennek megfelelően kell magának is viszonyulnia hozzá. Nézzen a kezére MacEalair. A csodás órájára. Megsebesült a tehetségén keresztül.

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Zártvilági lakos lett a mágusnép, visszahúzódott, a saját életterét leszűkítette, alig fér el más a háztartásokon és politikán kívül, nem jut tér és hely az innovációra. A mágia hódító erő, világformáló, felemelő, kiterjesztő, és végső soron feltűnő. Ó de még mennyire feltűnő, egy gyakorló művésznek, jelesül Aurélének is lehetetlen, háromszorosan túlbiztosított zárkában kell alkotnia, ha el akarja rejteni a tudását, mert szemet szúrna az a varázs, amit létrehoz. A modern mágustársadalom ezt nem bírja kezelni. Nem, mert évszázadok óta arra szorítják magukat, hogy el kell rejtőzniük, a létezésük kitörölnivaló emlék, egy titok, amit őrizni kell. Úgy viselkednek, mintha joggal volnának bűnösök minden muglik szemében, és az egész társadalmuk azt sugallja, hogy a világbékét a mágikus rend és létezés feloszlása hozhatná el. Talán mind készen állnak egy napon megfosztani önmagukat a mágiától, bár most még abba a hitbe ringatják magukat, hogy magasabbrendűségüket rejtik el, miközben mugli érdekükre hivatkoznak, egy napon lelepleződik ennek a létezhetetlensége.
Addig a csodák felfedezetlenül vagy elfeledetten őrzik meg tündöklésüket, teljesen közömbösen arra, hogy a kor varázslói mit hajlandóak és mit nem hajlandóak meglátni. A nagy alkotók nagysága nem kopik el, bár sokuk ragyogását megtöri az alkotó vére, ami rájuk fröccsen, mert kellő óvatosság nélkül a zsenialitás önpusztító, és ennek a jeleit Shephatiah kénytelen nagyon gyorsan meglátni és elhelyezni Aurélén. A helyzet kényszeríti rá, az agya fokozott tempóban dolgozik, az elméjén mézízű ingerek csordulnak keresztül, a ragadós áramlat magával hurcolja a benyomásait és egyetlen sodrássá ragasztja, így lehet csak elhelyezni Aurélét a múltban, a jelenben és talán a közeli jövőben. Sokat dolgozott a megismerésén, és mégis egy tizenhat éves fiú képes arra, hogy a jó megfigyelőképessége mögött egy saját dimenziót tartson fenn önmagából, amibe csak most nyer betekintést. Félelmetes és lenyűgöző.
- Csak folytassa - bátorítja egy fél szóval, talán már meg is bánta, hogy szomorúra választott hangot, amire a fiú szólama azonnal és érzékenyen reagált, betorzult tőle, mélyebben szól, szomorú vörös gordonka, feszes, mint a hangszer húrjai, képtelen lesz lazítani, ha mindenhonnan csak a nyomás éri. Nem bélyegezheti meg a gyengeségéért, aminek a leküzdését soha nem tanulta meg. Nem őt kell megbélyegezni ezért. - Tudja MacEalair nem láttam még ilyen tehetséges diákot, de az elragadtatottsága, azt hiszem, ez egy megfelelő szó az állapotára nem egészen ismeretlen előttem, csekélyebb értelmi és alkotóképességűek is átélhetik, de éppen ezért léteznek a mentorok, a tanárok, a képzők. Nehezemre esik elhinni, amit tisztán látok, hogy maga teljesen egyedül vitte véghez a művészetét, és ez lenyűgöz ugyan, de később beszélünk arról, hogy miért rossz - noha máris beszéltek. A magány kiszolgáltatottá tesz. Auréle még mindig csak egy gyerek, nem véletlenül nincs önrendelkezési joga, és kell fölé a kontroll a felügyelet. A legélesebben prezentálta, hogy mire is való az a megkövesedett fogalom: gondviselés.
Felvillantja a jobbik mosolyát, a meglovagolnivaló barbár gondolatát hagyja továbbnyargalni lecsapatlanul, a válogatott falatok egy időre úgyis betömik a fiú száját, kedvtelve nézi, ahogyan eszik. Jókedvvel. Nem éppen az a megszokott aranyvérű asztaltársaság, de az ételt sem a legbűbájosabb alapanyagokból készítették el úgy, hogy a legszebb is legyen, bőségesen elegendő a gondolat, hogy tápláló. Még szinte maga is kedvet kap hozzá, de aztán hidegen elomlik a gyomrában a feszültség egy csomója, bár csak a képzelete játszik vele, amikor hangot hall a folyosóról, hiszen Auréle nem fülel úgy, mint ő teszi. Bólint az egyetértése jeléül, ő is kétli, hogy az eladdig moccanatlan szőke domborgatta volna a talárt, teljes mértékben hitelt ad a fiú beszámolójának, és nem csak jobb híján. Gyanakodni úgy is lehet, hogy nem tud semmi jobbat mondani helyette, de neki úgy véli nincs rá oka. Persze most fizetni ennek a gondolatnak a tévedését, de kiváló mentségeket tud a fiú számára. Nem ítélhet el valakit, akit meg akar érteni, és akinek ekkora szüksége van a megértésére. Kedves neki ez a nyílt figyelem, tiszta és könnyű viselni a súlyát. Elhívása volt Aurélének. Vallásszerű, megrontó áhítat, ami mégis csodatételre ösztönözte.
- Azt bizony - bólint annak a mosolynak, és egészen biztos abban, hogy a fél iskola az egész szívét odadobná egyetlen ilyen mosolynak, amit suta, féloldalas dicsérettel érdemelt ki érdemtelenül. "Remek bunda"? Mégis hogyan jellemezhette ilyen kevéssel és otrombán? Késő bánat. - Magam is így vélem, egy kissé emlékeztetett a nejemre. Nem mindenki lehet azért szerethető, mert olyan megbízható, hogy a hátára lehet dönteni a világot - és őszintén szólva valahol ebbe a definícióban helyet kap Auréle is. A titkolózók nem hazugok, de amit ők tesznek, az sem a stabilitásra törekszik, és mégis, hogyan lehetne gyűlölni, amikor ilyen értelmesen és nyitottan vezeti be abba a rejtekbe, amibe nem volt meghívása, és Auréle nem várt senkit, de a helyzet kényszeríti a megvallásokra. Remek helyzetfelismerő képesség, gyors reakciók. Majdnem olyan gyorsak, mint az övé, de huszonnégy esztendő előnye van arra, hogy gyorsan kombináljon az agya. Mintha már akkor ezen töprengett volna, amikor először meglátta a vöröst a tűzzel, belekívánkozott a képbe, és nem tetszett lehetetlennek átlépni a valóság és a képi világ kerete közötti vékony elválasztóhártyát.
- Mogyoróvessző és egyszarvúszőr mag, ha nem tévedek? Év elején küldtem egy baglyot Olivandernek, hogy megkérdezzem, mivel dolgoznak a diákjaim - teszi hozzá, mielőtt Auréle megütközne a tudásán, és azt hinné, hogy perverz pálcakukkoló, ami más körülmények között szórakoztató beszédfordulat lehetne, de nem most. - Rendkívüli az, ahogyan fest, és amilyen mélységű alkotásra használja ezeket az érzéseket és érzékenységet. Nem tudom tizenegy évesen miért nem kapott ehhez segítséget MacEalair, de most nem is firtatnám, ha nem veszi közönynek - nem rá van tekintettel, vagyis, nem gondolja, hogy tekintettel lenne rá azzal, ha továbbra is eltemetve hagy egy súlyos problémát, de jelen helyzetben nem tudná megőrizni a higgadtságát ilyen környezeti közöny láttán. Festeni sok idő. Nem észrevenni nettó hanyagság, amit nem bír most és itt megemészteni.
- A legtöbb mágiaággal így van ez, MacEalair, megvan a maguk veszélye, ám a határokat meg lehet közelíteni anélkül, hogy átlépnénk, sőt át lehet lépni anélkül, hogy megsérülnénk. A veszély tudomásul vétele nem azt jelenti, hogy le kell mondani a festészetről, az alakváltásról, a hopponálásról, a más képeihez nyúlásról, csak okosan kell csinálni. A hibát ki lehet javítani - mintha ráérezne, minek a felhője borítja el a fiú elméjét, de talán csak mert hozzá is közel áll a mindent feladó mentalitást, sőt. Közelebb, mint Auréléhez, hiszen ő tényleg sutba dobott már mindent és mindenkit.
Nem haragszik rá, előrenyúl, követlen mozdulattal meglapogatja a vállát a bundában vigaszul.
- Ne erőltesse, szükség van a fejére. Az elméletnek majd később utánajárunk, amikor nagyobb jelentősége lesz, ezért nem mászom a fejébe - se szóval, se varázslattal, elteszi a réteg-gondolatot az elme egy polcára. Ha ők egy rétegen vannak, ki tudja mennyi van előttük és mennyi mögöttük, számtalan keveredési lehetőség hordoz magában félelmetes végtelenül variálódó lehetségességet, de a kétségbeesés helyett nyugalommal tekinti ezt a kihívás.
- Ejnye MacEalair, ne ítélkezzen, hiszen nem ismeri a történelmet, Binnstől tudom. Az akkoriban a mugli történetírás sötét középkornak jelzi, babonáktól átitatva félték az emberek a teliholdhat, a napfogyatkozást, ártó szellemeknek vélték az erdőben látott patrónusokat. Nem volt elterjedt a higiénia, viszont a hatalmaskodó várurak saját varázslót tartottak, sőt, nem egyszer a mágusok maguk táplálták a kegyetlenségüket. Sikoltó Seosaphine, Kóbor Colridge és a többi legendás varázsló vagy boszorkány, aki a muglik feletti uralkodást természetes jussának tekintette éppen elég gondot okozott az akkori mágustársadalomnak, ami célul tűzte ki a béke megvalósítását, és a varázslatok nevében elkövetett kegyetlenkedések visszaszorítását mindkét oldalról. A harciasabb festmények jogai ebben az időben eléggé visszaszorultak, lévén nekik nem volt hajlandóságuk az együttműködésre, hiszen még egy olyan korban készültek, ahol a varázstalanok rettegő csodálatában fürödtek, a minisztérium előfutárának pedig erőforrása és még gyakorlata nem volt abban, hogyan lehet valami kártékonyat jobb belátásra bírni. Csak a 20. század gondolat vívmánya, filozófiai előrelépése, amit maga is mond, a megértés és a cselekvés, de ennek nincsenek mély történelmi gyökerei. Majd lesznek. A jövőben. Például ön által is - rögtönzött lecke történelemből és filozófiából. Szükség volt erre? De még mennyire, hogy szükség volt rá.
- A Rengetegben, ahol büntetőmunkán volt? Gondolja át MacEalair, egy büntetőmunkán pontot szerezni aláásná az egész rendszer tekintélyét - mosolyog viszont oldott könnyűséggel, halk nevetése éppen csak kibukik a száján. Bár az opálos mágia jól védi a hangjukat, az óvatosság nem árt.
- A környezetéből. Bocsásson meg, a varázslócsaládok gyermekei mind ismerik, még ha nem is képesek végrehajtani, mert a szülőknek megvan az a rossz szokásuk, hogy kiábrándító bűbájjal rejtik el a karácsonyi ajándékokat... ez az a varázslat, aminek hála átsiklik a szem a dolgokon, mert azok dinamikusan a környezetükbe olvadnak, bár nem válnak láthatatlanná. Például rendszeresen jelen van a tantermemben egy gyógyszeres-kiskocsi, amit Madam Pomfrey állít össze nekem az adott anyaghoz tartozó balesetek kezelésére, de mindig kiábrándítom, hogy a jelenléte ne nyugtalanítsa önöket, mert akkor elképzelnék a bajt, amihez szükség lehet a medimágikus eszközökre és az meg is történne - magyarázza el, amíg Auréle tovább eszik, a szavai éppen olyan könnyen emészthetőek még mint a szendvics, csak aztán válik súlyosabbá minden. Ő is a másik kezét nézi, sőt, érte nyúl, megforgatja kissé, éppen csak megfogva az utolsó ujjbegyét, hogy körbefordítva jobbra is és balra is jól megnézze a fekete traumát, ami ott tenyészik a bőrén, de aminél sokkal súlyosabb a lelkére dobott ólomnehezék. A szavak megdermesztik, bár választ provokált és várt, sőt, elvárt, és választ is kap, de még milyen választ! A tömör kétség melegágya csalogatja az ártalmatlannak látszó szavak mélyén, őszintén felkavarodik tőle az elméje. Megborzong, mintha a padlóhidegen fekvés most törne benne rideg utat.
- Maga retteg attól, hogy valaki megtudja, hogy fest - követi a pillantása a letett szendvicset. - Javítson ki, ha tévedek, de nekem úgy tetszik, hogy minden lehetséges módon elhatárolta magát attól, hogy a problémában külső segítséget vegyen igénybe. Ha nem is tanárt, de egy diáktársát sem avatta be, pedig amennyire én tudom, jócskán körülveszik az elvontabb gondolkodású tanulók, ott van mindjárt Mayall, a szobatársa. Szegről-végről ismerem a családját, ha valaki megért egy érthetetlen érzést, akkor az alighanem éppen ő a korosztályából, de úgy tudom mások is vannak maga körül. Senkit sem avatott be, meg se mutatta senkinek, pedig maga remek csapatjátékos, a kviddicseredményei is bizonyítják, hogy tudja, hogy gyakran előrébb jut a csapat az egyénnél - annyira előrehajol, hogy az árnyéka az amúgy is sötét kis helyiségben rávetül a másik komoly arcára, a fogadkozását szinte belélegzi, érzi a nyelvén szétterülni az ízét. Megrendítő, hogy ide juthat egy diák ebben a védett intézményben. Megrendítő és ijesztő. Mit kellene tennie? Mit tehetne, ha a saját fia volna ilyen helyzetben? Talán jobb is, hogy elveszejtette őket az idő, mielőtt kudarcot vallott volna velük az élesen megélt életben egy ilyen pillanatban, mint ez.
- Nem tudom, hogy mitől fél ennyire MacEalair, de... - tétován kinyúl érte, bár a mozdulat helytelensége azonnal összerántja az izmait, a szendvicses tálca szélén pihenő feketére feslett kézre teszi hűvös markát, beborítja vele, mielőtt megragadná a vállát. Szégyenkeznie kéne, de sokkal fontosabb dolgok járnak a fejében. - A Roxfort egy iskola, és maga egy viselkedésproblémás diák. Talán nem vesszük komolyan a bohóckodását, és nem értjük a krónikus szabályáthágásait, de azért vagyunk itt, és maga azért jár ide, hogy legyen kihez fordulnia, legyen kitől tanulnia. Hogy felkészítsük arra, hogy minden kérdést az életben meg tudjon majd válaszolni - a vörös lelke kétségekkel szántott felszínű puha zsírpapír. Mélyebben gyökeredzik benne a sárkányfog vetemény, mint amit a jelen eseményei ültettek, de azokhoz kapcsolódik szervesen. Rémisztőbb, mint a szörnyeteg odakint.

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Mintha a bolygót melengető Nap akarna felfedezetlen maradni, az eső kémiai összetétele, a hónapciklusok változás. Auréle tehetségét elrejteni olyan, mint megölni egy virágot, eltiporni egy hasznos, dolgos ki méhet, cápákra vadászni az uszonyukért, aztán a megcsonkított testet visszadobni az óceánba, korai halálát előrevetítve a jószágnak. Mintha egy meggyújtott tűz nem adna meleget, csak fényt és lobogást, harapó fogyatkozást a hamuvá váló fahasábok felett. Léteznek a világban feledhető alkotások, kevés tehetségek, de ami lélektől szól lélekig, az múlhatatlan érdemek zászlóvivője, és nem taposhatja le semmi sem, hacsak nem irtja ki írmagostul. Olyan, mint a kígyófészek, egyszer kiáradnak belőle a babakígyók, hacsak el nem pusztítják őket hideggel vagy méreggel, halálba és semmibe dermesztve tekervényes vonaglásukat.
Fájdalmas, hogy túl kell lendülnie a fiú tehetségének puszta elemzésén, hogy nem hozhatja szóba most mindazt, amit látott, és mindazt, amit a látottak alapján meg akarna kérdezni tőle, de szükséges felelősségvállalás ez. Ahogy a méltatás szuperlatívuszaiba se feledkezhet bele, (bár ezt részben zavarában mulasztja el, nem szokás, szinte illetlen a hangsúlyos dicséret) felettük függ az egyszerű "remek" pallosa, mindent elárulva és semmit sem. Szinte kimeríti az a töméntelen mennyiségű gondolat és érzés, amivel a vörös felé fordul, de nem önti szavakba, nem árasztja el, csak éppen megsimogatja velük. Nincs baj. Meg kell nyugodniuk, lélegezniük kell. A közelmúlt szeszélyes és személyes megtapasztalások sorát hozta magával, lehetetlen és meddő elvárás volna arra kényszeríteni magukat, hogy visszatérjenek a hivatalos talárba, miközben a világukon kívül rekedtek és egymásra hagyatkoznak. Csak egymásra, mint ismeretlen ismerősök. Felfogni ezt könnyű, de rögtön utána elfogja a szemérem, a fesztelen közelség teljes skálájú zavara, hiszen egy dolog az órán, a folyosón, a klubhelyiségben a humor húrjait megpengetni, a romlott kis mosolyok kereszttüzében elképzelni, hogy mi járhat a rosszra való fejben, de itt és most teljes valóságosságával demonstrálja magát a tény, hogy ezúttal nincsenek szemtanúk és nincs katedrányi távolság, ahova vissza lehet húzódni a tanár tekintély mögé, ha a játék megközelíti az illem határait. A személyesség immár közéjük fészkelt és olyan dolgokról beszélgetnek máris, amiről diákként a tanárral soha, vagy nagyon körülményesen beszélhetnének.
- Attól tartok Moira nem éppen az az anya-típus, akire rá lehet bízni egy gyereket, még akkor sem, hogyha hasonszőrű lurkó az, de hát széplányból lesz a legjobb feleség - és aranyvérűéknél nem kurváznak. Felgörbülő szájsarokkal figyeli az anya-merengést, egy mugli asszony aligha elégítheti ki egy ilyen ragyogó elméjű és tehetségű gyerek anya-igényét, egyáltalán nem csodálkozik a vonzalmán valami igazán boszorkányoshoz. Megérdemelt volna egy jobb anyát. Mindketten megérdemelték volna.
- Olivander nagy tudású mester, de nem mindig lehet komolyan venni. Az én pálcámról azt mondta, hogy tűzrevaló és inkább a készletéből válasszak magamnak újat, amikor megvizsgáltattam vele, mert az ukrán pálcakészítő, aki alkotta egyazon ágat használta két pálcához is, ami valami pálcatörvényi rendellenesség. Ha így is van, a pálcám kifogástalanul működik - és nincs az a galleonhegy vagy szellemi ajándék, ami miatt megválna tőle. Leplezetlenül megmosolyogja a történetet, szellemes és könnyű, fellazítja a lelket és olyan adalék, amit bár sejthetett volna Auréléről, e szavak nélkül soha nem képzeli el a bájosságát a jelenetnek. Egy 11 éves fiú, élete első nagy választása előtt. Ha a családja varázsló volna, a pillanat nagyszerűségét soha nem felednék el.
Auréle zavara új helyzet, de nem érzi magát ostobán attól, hogy osztoznak rajta. Túlságosan közel vannak, barátságos pillantást vet rá, és bocsánatkérőt egyszerre. Annyi mindent ki kellene emelnie abból a zavaros ezüsttóból, amivé Auréle lélektava vált, hogy azt sem tudja hol merítsen bele. Még sose került ilyen közel egyetlen diák valós, mindenen túlmutató problémáihoz sem, bár néha elképzelte, hogy milyen volna, hogyha megtörténne.
- Teljesen komolyan mondom, még ha nem is értem, hogy ez miért lepi meg ennyire. Tudom, hogy képes lesz megtanulni, hogy korlátozza magát ésszel és őrizze meg az önfeledtségét is az alkotásban, ez nem ellentmondás és nem is valami tiltott alkímia - arannyá nemesíti a középutat a teljesség és a lehetőség, talán a hajnalról nevezték el. Aranyló hajnal, a világot dédelgető első napsugarak foszlós sárgája a ködben: aranyszín az éjszaka sötétje és a nappal fehér világossága között. Egy arany középút, határ az elválaszthatatlanok között.
- Ne essen túlzásokba, én magam sem voltam éppen Binns professzor legjobb tanítványai között - mosolyint hálásan, nem lehet eleget hízelegni egy hízelgést értő léleknek, nosztalgikus kifejezés költözik az arcára, ahogy a régmúlt mágiatörténet órákra gondol. Az iskolának aztán vége lett, a családi vének pedig kitágították azt a szűkös skatulyát, amit a történelmi tényeknek tartott fenn odabent. Micsoda fájdalom! A szüzesség elvesztése, sok felesleges tiltakozással.
- Rendben MacEalair, akkor maga rendszegő módon időzött az erdőben, ha már büntetőmunkán sem volt, tehát nem is jutalompont jár! - villant a szeme, határozottan kaján derűvel, bár nem akar igazán ráijeszteni a fiúra, jól esik egyetlen percre félrevetni helyzetük nyomasztó képtelenségét úgy, hogy meg sem feledkezhet róla igazán, hiszen a testközeli díszlet, no meg a fiú arca, árnyékos szemei, megkeseredettséggel a nehézségek ellen tüntető vonásai, amik csak nyomokban tartalmazzák a csintalan derűjét, folyton emlékeztetik arra, hogy magukon kívül vannak.
- Pont egy a bűbáj lényege. Jövőre már venni is fogják Flitwick professzornál. Működik embereken, igen, ahogy én tudom, az aurorkiképzés első ismétlő anyagai között van a RAVASZ utáni ünneplés jótékony mámorában kitörlődött anyagok pótlására.
Helytelen egyetlen beszélgetés hosszú vonulatában ennyi érzést megélni? Meglehet, de kétség kívül bizonyítja, hogy a fiúban még van öröm, van bánat, van félelem. Érzékenyen reagál minden változásra, érzékenyebben, mint Shephatiah, ami fiatal kora és művészi beállítottsága miatt helyes. Ez a hullámvasút, amit megélnek halovány reményeket ad arra, hogy a lelki egészség csak megtört a másikban, de nem veszett még el teljesen. Egy pillanatra megbánja dőrén ejtett, de igaz szavait a férfi, ahogy a fiú arcát látja, és a keze alatt érzi rándulni a kezét, a merev tekintetbe mélyed a sajátja, de nem töri össze a szürkék üvegcső feszességét, puhán simul a pupilla űrtágulatában, nincs benne agresszió, nincs benne szemrehányás, tapogatózó vizsgálat, zsarnoki elvevés és torzító változtató szándék. Önálló életre kelt kezén igazít, lesimít a bundavállon.
- Nézze el nekem, de soha nem kellett szavakkal kifejeznem olyan érzéseket, amik ott fogadtak, ezért tökéletesen lehetetlen, hogy kellő árnyaltsággal fejezzem ki magam. Ám észrevettem a kérdéseiben egy kis kizárólagosságot, amivel nem értek egyet: maga azt sugallja, hogy ez törvényszerűen így van. Ezek az özönszerű érzések, az elárasztás, a kifordulás. Odalent járni olyan volt, mintha egyenesen... hm... Dumbledore professzor bizonyára nem azért alkalmazott, hogy valaha is ilyet mondjak egy diákomnak, de olyan volt ott járni, mintha önben jártam volna. Áthatott a lénye. A keretezetlen képekből mintha szivárogna a mágia, megszólítanának az arcok, a csendéletek néma hangulatai, a tárgyak maguk az enyémek lennének, én alkottam volna őket, hiszen én is megalkottam őket így, csak éppen én a fejemben, mert nincs tehetségem kifesteni őket. Némelyik képe olyan intenzív és sötét, hogy az embernek az az érzése támad, ha nézi, mintha az ő lelke háborogna eképpen, átveszi az érzéseket, ideges lesz, örül. Ahogy mondja, minden festménye maga. Nem csak egy kép, és nem csak beleteszi szívvel-lélekkel magát, hanem olyan, mint úgy törekedne a festményeiben élni, hogy közben ne maradjon magában semmi ezekből a megalkotott érzésekből - lélegzetvételnyit elhallgat. A felszínen sem tudtak átjutni. Milliónyi gesztus végtelen színpadi parádéja ötlik az eszébe, kiszorítva onnan a hétköznapi és rendkívüli helyzetek nyűgét, amiben most vannak, tisztázzák magukat, mint a vádlottak az esküdtszék előtt. Utólag, utólag mindig könnyű okosnak lenni, azt mondják.
- Ez pedig, azt hiszem egy görcs. Egy tévedés. Nem azért nem természetes az odalent, mert ne lehetne az, hanem azért, mert maga nincs egyensúlyban ezzel. Nem tudom, hogy szégyelli-e az alkotásait, vagy más oka van annak, hogy száműzte oda, hogy úgy véli, kevesebbet ér, mint a felszín, amit megmutat, vagy az iskola minden egyes diákja és tanárja, talán még a szülei és testvérei is méltatlanok arra, hogy megtapasztalják, amire képes, de úgy hiszem, nem a festmények maguk azok, amik ilyen személyessé lettek - elbizonytalanodik. Vagy talán mégis? Honnan is tudhatná? És ha mégis az alkotási folyamat az, ami veszélyes a fiúra, és bölcsebb volna felhagyni vele? Hazug is lehet minden szava, bölcselgő bölcstelen, üres vigaszokkal vigasztaló, miközben nem azt figyeli, mi a legjobb Aurélének, hanem azzal hogy mit szeretne, ha a legjobb volna neki. Lecsúsztatja a kezét a válláról, mintha valami rosszat tett volna, de a szája sarkára biztató mosolyt ültet ki félelemmel vegyes megilletődöttséggel. Kékes szemei megmélyülnek, a vallomásszerű ígéret mélyen talál utat magának, a szívre lasszózza testetlen fogadalmát, ami puhának látszik, lágynak, mint a szavak, amik ejtik őket, a száj, ami megformálja, a felé fordult bizakodó test, arc, gesztusnyelv, de törékeny, törékenyebb, mint az üveg, egy madártojás, egy pintyfióka, aminek piros kabátkája még ki sem sarjadt igazán. Nem dől be neki, noha olyannak tetszenek ezek a szavak, amik rugalmasak valójában odaadóak, mindent odaadnak, ami a vörösből megmaradt az idegenekkel szembeni kölyökbizalomból, amit nem tudhat pontosan hol és mikor fejtett le róla a durva vésőjű idő, de kristálytisztán látja, hogy nincs olyan lehetőség, hogy a benne felmerülő kételyeket, önnön alkalmatlanságát megemlítse, hiszen darabokra hullana a hit és remény ingó felhőpalotája, egyetlen sóhajtásnyi rossz szellemérzés is elfújná, mintha sose lett volna. Könnyű szavak óriási teherrel, a sötétben ólommadár szárnyakon ereszkedik alá a nehezék a bizalommal.
- Nekem öröm, ha hozzám fordul, és én segíthetek - röviden felel, de őszinte szóval, és pillantással, és hagyja egy lélegzetvételnyit megülni közöttük a tiszta szóval bélelt pillanatot, ami azonban nem ítélkezik, a sötétség nem lesz mélyebb, a borzongása elmúlik. Úgy hiszi, hogy ő alkalmatlan a feladatra, de úgy tetszik sem a mogyorópálca, sem az isteni ítélethozás nem sújt le rá az elköteleződésért.

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Tudni, jól tudni valamit kiváltság, megismerni, kitapasztalni lehetőség, felelősséget vállalni pedig ajándék. Az ösztönök és öntudat ajándéka a léleknek, ami ha ősi jutalom-mivoltában be is szennyeződött akkor, amikor teher lett minden kötöttség és felértékelődött az individualizmus egoközpontúságában a mindenféle megkötésektől mentes szabadság, még nem halt ki egészen, nyomokban tartalmazzák egynémely lelkek, bár persze csak csendesen. Hiszen egy olyan korban élnek, amikor a "kötöttség" negatív előjelű szóvá vált, pedig egykor nem is volt semmi fontosabb és értékesebb, mint kötődni, amikor a felelősség tehervállalássá mélyült, és ezt a terhet kínzó kötelesség cipelni, nem öröm és remény a jövőben. Ám kétség kívül Shephatiah ahhoz a kihalóban levő embertípushoz tartozik, akik számára értékes és fontos az, akiknek az önbecsülésén épít, és akiknek örömforrás az, ha a felelősség terhét viselhetik, mert nem nyűgös elnyomásként tekintenek rá, hanem olyképpen, mintha megfelelnének egy szigorú bírának. Így áll minden egyes tanítványához, de nem mindenki igényel egyforma figyelmet. Auréle nem sokban hasonlítható a többi diákjához, mert míg azok húsburkában többé-kevésbé de egészséges lélek lakozik, amit éppen csak őrizni kell, hogy szét ne széledjen a nyáj, bár a mardekáros kígyófészekre ez a hasonlat orbitális marhaságnak tetszik, addig a vörös egymaga olyan terheket hordoz magán, amiket még fel sem tud mérni egészen. De már sejti a körvonalait. Közel került a Naphoz, elégette a szárnyait, de nem volt ez baleset, inkább rituális áldozattétel a nagyobb jóért. Túl közel van, noha a vörös nem hívta, ment. Nem tesz neki szemrehányást a zavaros, illetlen viselkedésért, ami nem az ellenségek, de a közelebbnél közelebb került jó vagy rossz barátok jussa.
- Nos igen - köszörüli meg a torkát, egy kicsit félrepillant, a pálcát leengedi, mintha el akarná takarni, de csak a talárjával kissé megdörzsöli az oldalát ott, ahol a javítás látszik rajta. - 11 évesen még nem voltunk ennyire különbözőek, és a különbözőségeinket sem nevezném az erősségeinknek. Az erősségeink mondhatni megegyeztek - valaha. Végig a múltban beszél, mert a jelenben azt sem tudja, hova tegye térben és időben a fivért, nemhogy a lelkének kérdéseit.
- Nem tett semmi rosszat - mosolyog Aurélére békítőn a mentegetés hallatán, egyenesen a bűntudatos szemekbe, azokat bájolva el a megbocsátásával. Noha kétség kívül felzaklatja a gondolat, ez nem a fiú hibája, kilazítja ökölbe szoruló kezét és meginti magát a hirtelen reakció végett. Nem teheti saját magát és a vöröst frusztrálttá egy olyan férfi miatt, akivel arcon és pálcán osztozik, de élményekben és önfeledt örömben nem.
- Maga nagyon szélsőségesen értelmez, MacEalair - a hajtúrás láttán neki is kényszere lesz megigazítani, mert bizonyára elfeküdte a földön, de nem utánozza le a mozdulatot. Egy lélegzetvételnyit borzong a szavak mögé kúszó árnyékon, mintha az iskola utáni idő a semmi volna, a mindent elemésztő vég, "túl késő", mondta Moira, és ennek az oka...? Ki tudhatja. - De ez nem ilyen egyértelmű. Gondoljon a kviddicsre. Maga szeret kviddicsezni, senki sem tiltja meg, hogy a legjobb legyen benne. Szeret enni, a házimanók szeme könnyes az örömtől, ha a tányérjára gondolnak. Tény, hogy olyan dolgokat is hangsúlyozottan szeret tenni, amire nagyon sokszor megkérték az iskolai történelem során, hogy ne tegye, de ez alapján túlzás lenne ilyen következtetéseket levonni. Miért tartja a festészetét szégyenletes dolognak? - a kérdés egy kissé élesebbre sikeredik, mint szerette volna, ezért folytatja is rögtön a gondolatot. - Egy tehetséget akkor kell kiépíteni, amikor megjelenik, maga szeret festeni, ez nem olyasmi, hogy szeressen majd az iskola után, addig ráér, majd akkor megtanulja a veszélyeit is kezelni. A legtöbb roxforti tantárgyról és szabadidős elfoglaltságról elmondható, hogy valamennyire veszélyes, ezért vagyunk itt, hogy ezt bepótoljuk, és tudom, hogy lenne arra ideje, hogy a mágia alapjait is bepótolja, ha hajlandósága lenne, de nem az alkotás rovására - mosolyint elnézőn és kedvesen.
- Sajnos igen, a jó Binns professzor óráján nagy kedvünk lett volna inkább élni bármiféleképpen - álszent szemforgatással felel. Hjajaj, mennyi mindenféleképpen éltek is azokon az órákon!
- Csak Pyotr meg ne hallja, hogy szörnyeknek nevezte a kentaurokat, meg tovább hullanak a pontjai - lágyan kikerüli a saját hősiességének érdemtelen méltatását, még egy kissé el is szégyelli magát a derűvel párhuzamosan, de talán nem annak a rovására, igazán nem szeretné megrontani a fiú jókedvét, de meg fogja. Ahogy elbukta a vörös a lovaglást, úgy elbukta ő a hősiességet.
- Nem felszíni transzformáció. Amikor elvégzi magán a bűbájt az ember, vagy elvégzi rajta valaki más, olyan érzés, mintha egy hideg anyag csordulna végig rajta. Ez a bűbáj varázs-anyaga, aminek megvan az a tulajdonsága, hogy továbblendül a pillantás róla. Természetesen a humán transzformáció ismer olyan bűbájt, amitől kaméleonszerűvé válhat az átváltoztatott bőr, de ezt a Roxfortban nem tanítjuk, mert az egész testet változások jócskán túlmutatnak a szükséges és elengedhetetlen transzfigurációkon - pontos és szabatos választ ad, amennyire tőle telik minden körülmények között, de vannak olyan körülmények és olyan felvetések, amikre lehetetlen szabatos feleletet adni. Ilyenek a lélek kérdései, amiket mindenki feltesz magának, de hangosan csak ritkán beszélnek róla. Belepirul a fiú intenzív figyelmébe, noha a hangját és a testét jól uralja, rég elmúlt már az az idő, amikor zavarában elmenekült volna a másik közeléből, vagy remegni kezdett volna, de talán neki soha nem is volt ilyen időszaka. Hálás kétellyel mosolyodik el az árnyalság méltatásán, nem kételkedik többet, mint amennyit feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egyensúlyban maradjon. A felé fordított néma kívánságok és elvárások arra ösztönzik, hogy lépje túl a korlátokat, de valamennyire szigorúnak és tartózkodónak kell maradnia, hiszen ha egészen összeolvad Auréle gondolataival az nem tenne jót a vörösnek, bármennyire is kívánja, és hiszi azt, hogy jó lenne kielégíttetnie ezt a mohóságot vele, ami alighanem nem más, mint szeretetéhség.
- Nem jó embertől kérdezi ezt, MacEalair - a hangja lágy, a kezét szórakozott meglepettséggel mozdítja meg a másik keze alatt, aztán a szívre vont mozdulatba beledermednek az ujjak, a tenyere puhán meghajlik, mintha rázáródna a kedves, könnyű cirógatásra. - Én azt javasolnám, tegye próbára az alkotásait, egyesével. Ha tudnék alkotni, én alighanem így tennék, és az alkotó fölényével szemlélném, hogyan éli meg a közönség, akárkit is választok erre a célra a képet, ami tükrözi mindazt, amit mások magukban tartanak, de főleg azt tükrözi, amit ők belélátnak, ahogy megtalálnák önmagukat benne. Tudja a kiállítása azért olyan letaglózó, mert nincs darabolva, múlt, jelen, és megsejdülő jövő mind egy helyen van, kívánságok és vágyak, félelmek és pillanatok, amik nem hangsúlyosak de nem is közönyösek. Szerintem egy csoda, hogy meg tudja jeleníteni mindezt. A legtöbb ember, ahogy mondja, mélyre nyeli az érzéseit, mert nem tudja esztétikusan befektetni, ahogy maga teszi. Semmi baj sincs ezzel az őszinteség arccal - nem veszi el tőle a szavakat, a megállapításokat, amikkel egyetért, sem a kezét, amit mintha megnyugtató volna birtokolni a fiúnak. - De azzal, hogy egyetlen szobába zárja a képeit, gyakorlatilag ugyanúgy eltemeti a saját lelkének sötét gondolatait, pedig a képei azt sugallják, hogy nem temetkezni akar, hanem megosztani. Tudom, ezt így elsőre nehéz, ha nem lehetetlen elfogadni, mint ellentmondás, és ön úgy gondolja, hogy mindenkinek, legfőképpen magának jobb, ha senki sem látja - nem tetszeleg egy megváltó szerepében, kevés is volna hozzá, és a szíve sem elég tiszta ahhoz, hogy örökigazságokat hirdessen, csak a jóindulatát melengeti meglepetten megránduló kezében, amit a fiú keresetlenül emel az ajkához a múlt árnyékával oly ifjú vonásain, olyan hagyományokat támasztva fel a szívében, amik soha nem lehettek az övéi. Egyikőjüké sem.
- Ezt miért csinálta? - a döbbenet kikívánkozik belőle, még ha a kezét nem is rántja vissza, amikor eltávolodik tőle a fiú szája akkor fogja csak meg egy pillanatra a megfeketedett ujjakat, majd engedi le az ölébe a kezét, a megcsókoltat és a másikat is.
- Ismétlem, nem tett vele semmi rosszat, ne kérjen bocsánatot, de miért csinálta?

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Ezt a késztetést benne sokkal mélyebb és ősibb ösztönök és benyomások hozták létre, de nem tudná megmondani maga sem, hol és miért kezdte érezni a felelősségvállalás szépségét, mitől lett boldogító számára a kötés, ami elől mindenki csak menekülne, hiszen sem a Durmstrang, sem a még régebbi törzsi otthon nem adott benne erre okot. Az anyja eldobta őket a fivérével, a törődés nyűgét, amint beszennyeződtek, az iskola pedig addig hajszolta őket, amíg a fivér eldobta őt, a koloncot, ami visszahúzta mindkettőjük nyughatatlan lelkét, nem vállalván többet felelősséget a sorsa iránt, ha ő, Shephatiah nem hajlandó felelősséget vállalni magukért, egymásért és csak egymásért, akár halálraítélve kóborolva egy pusztában. Átkozottul azt kellett volna tennie? És akkor ki segítene Aurélének?
- Pár szót, de... nem nevezném beszélgetésnek - nem rázhatja le magáról ezt a súlyos terhet, a nyűgöt, a fájdalmat, hogy ez neki így nem jó. De az arcát viselő ember nem szól, ha nem akar, neki pedig nincs ereje kikényszeríteni belőle talán sosevolt szavakat, amik egy olyan kapcsolat tetemén hajtanak buja temetővirágot, ami már csak az ő emlékezetében él. Tovább kell lépnie ezen. Talán tovább is fog egyszer, de addig fájdalmas, mély gócként ég a mellkasában, kipurgálva onnan a boldogságot, de melengetve és tüzelve a tettrekészségét. Milyen önző! Talán minden segítőkészséggel ezt az űrszakadékot akarja feltölteni odabent, és semmi köze nincs a jótétemények önzetlenségéhez!
Szégyenkezik a fiú előtt, akit kifordított a befordultságából és az öklére feszítette fel lelkének színes mázolmányát.
- Ha ez ellenérv akart lenni MacEalair nem sikerült. Ez a Mardekár hagyománya. Már az én időmben is az volt. Az, hogy büntetendő az, ahogyan szereti a dolgokat, a maga választása. Nem mulaszt el semmit, ha a büntetendőt későbbre halasztja és a jelenben a büntetést nem követelő élvezeteknek él. Közöttünk maradjon - hajol előre egy kissé, mintha még a helyzet rászorulna, hogy ennél bizalmasabbá tegyél! - a manókat meglátogatni úgy vélem elég nagy hiba véteknek sorolni, mivel a manóknak is öröm, és a diáknak sem veszélyes - álszent félmosoly a szája sarkában, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki a roxforti szabályzat halotti torát készülne megülni a bevallás felett, ami éppen olyan bűnös, mint amilyen elbájolóan ártatlan is. Különös, hogy ezek a dolgok milyen természetes könnyedséggel keverednek egymással. Pont, mint az örömök is. A fiú öröme az ő öröme is, még ha az örömök érzékeny, puhán süppedős gondolatpallókra terelik is a beszélgetésüket, hozzájuk tartozik immár ez, mert a pillanat, a hangulat körülzárta őket, a festmény és a szőke fogságba ejtette, és nekik nincs más dolguk, mint megmerítkezni egymás lelkének és motivációiban, hogy biztosak lehessenek abban, kitartanak egymás mellett, amíg csak szükséges. Ki fognak jutni innen. Ki kell jutniuk innen Auréle jövőjéért.
- Inkább ne tegye, ha egy mód van rá - igyekszik módfelett komolyan óva inteni a fiút, de a kentaurok alulnézetből pont olyan gondolattémát képviselnek, amiről szívesen beszélgetne némiképpen kevésbé büntethető korú egyénekkel, vagy még inkább Aurélével, ha nem egy jól megnőtt kölyök lenne! Az angyalok ördögvérűek, régóta gyanítja, hogy ezért olyan pucérok minden szentképen, a bujálkodás az ő igazi közegük.
- A macskaszem bűbájt el fogjuk végezni - bólint egyetértőn, egy kicsit szakmaibb szempontból vizsgálva az ittlétüket, megragadva a józanság kormányát, hogy az érzelmek ettől még a következő hullámmal úgyis elsodorják őket. - Ezzel a bűbájjal egy kisebb humán-transzformációt végzünk el, a pupillánk belsejét alakítjuk át fényvisszaverő sejtekké, ahogyan a macskáknak is fejlődött. Később megtanítom, most csak elvégzem majd magán, némiképpen időigényes a helyes pálcatartás elmagyarázása, a legkisebb hiba viszont könnyen eredményezhet átmeneti vakságot, amit ugyan lehet orvosolni, de ahhoz medimágus kell. De ez egy igen jó ötlet - sok beszédnek sok az alja, de végül csak eljutott a jól megérdemelt méltatáshoz, bár pontokat nem emleget, a jó smaragdok úgysem hallják. A fiú tapasztalatai az odakintről azonnal a terveibe épülnek. Előrelátás. Szokatlan, bár nem rendkívüli képesség, olyasmi, amire nem számítana éppen tőle. Vagyis, eddig nem számított volna. Most már ismerve a titkát be kell látnia, hogy erről elterelni a figyelmet igen nagy előrelátást és szervezőkészséget igényel. Kiváló készségeket.
- Ha minden szavamat így megjegyzi, kiváló RAVASZT tesz majd - mosolyodik el az idézetre, ami egykor általánosság volt, de hamar vált az ő személyes jogává és kiváltságává. Még ha gondol is rá, szemlátomást eszébe sincs letörni a fiú frissen bimbózó harsányzöld bizalmát azzal, hogy azt feleli, tágabb kört tett meg tanítójának, egyszeriben bízzon mindenkiben, akiben eddig nem, hiszen ez egyszerűen csak nem így működik és nem is működhet így. Rá van figyelme Aurélének. Ha okosan bánik ezzel, lehet még másra is, de ha ostobán, akkor nem jut belőle senkinek sem. - Tartok attól, hogy a válaszomban nincs elég pontos megértés az ön helyzete iránt - fűzi hozzá lágyan. A legjobb? Nem. De Auréle szemében a legjobb, és leginkább ez az, ami számít. Belépett a birodalmába, és alkalmazkodott ehhez, mi több, hajlandó a kulcsainak egy részét a kezébe engedni, noha óhatatlanul ott motoszkál benne az érzés, hogy nem tud még eleget, valami nagyon fontosat, de valami úgy fontosat, ami nem annyira jelentős kettőjük relációjában. Amit nem tud, az nincs kihatással Auréle bizalmára, amit nehéz elfogadni. Nem azért, mert szennyes és idegen, hanem mert törékeny és túlságosan értékes, kérte és vágyja, és ahogy kapja, rögtön félteni és túlfélteni kezdi, főleg, hogy olyan véleményt kell formálnia, aminek a szavai annyira könnyedén félrecsúszhatnak! Megigazítja az inggallérját, kioldja egy gombját, legyen bár hűvös a kő, a kis helyiségben elszívják a levegőt, megmelegszik az.
- Az objektív, amin keresztül a világot nézi Auréle, nem objektív, a hasonlatai nem állják meg a helyüket. A sárkányokat nem azért nem tartják állatkertben, mert veszélyesek, hiszen akkor nem őriztetnének velük bankfiókot, vagy használnák Trimágus Tusa játékszernek sem, az egyszarvúak pedig nem ösztönösen kerülik az embert, hanem a mágikus öntudatuk tapasztalatában benne vannak a történelmi üldöztetések. Nincs semmi ezen a világon, aminek eredendően elrendelt rejtett helye volna, az ön művészete sem az. De ha úgy érzi, hogy a maga számára terhes a figyelem, és mégiscsak visszakozna, erre lesz lehetősége. Ahogyan arra is kell legyen lehetősége, hogy megmutatkozzon. Vigyáznia kell, mert érzékeny, és vigyázni fogok arra, hogy ne essen bántódása, ha szembekerül a világgal, de ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon, fel kell őket tennie az életnek is - kidohányzott hangja meglágyul, mégsem sóvárogja a cigarettát, ami sokat ront elegáns összképén, de egyszerűen nincs ideje rágondolni. Minden gondolatát leköti Auréle, és a vörös komolyságához illő szavakat választ, miközben megpróbálja elterelni abszolút fatalista szemléletétől anélkül, hogy az szemrehányássá válna. Még sose csinált ilyet, de a védelem ígérete őszinte és tiszta, no és persze hazug. Minden újszülöttjének megígérte, hogy megvédi ennek a világnak a rosszakaratától, gonoszságát, kapzsiságától, és még egyszer sem tartotta be.
- Alig várom - a szája sarkára kikanyarodó mosoly tiszta és derűs, osztozik a fiú izgalmán, még ha egészen máslényegű is, a félelmei elsüppednek az új felfedezés izgalmával, gondolatával és a kételkedésekkel együtt. A koboldok feneketlen üstjébe sem férne bele az a különbségmennyiség, amivel a ma többet árult el Auréléről, mint a tegnap, vagy az összes eddigi tegnap rövidke ismeretségük során, és ez bizakodóvá teszi. Ahol egy csoda történhet, ott történhet még több is, a várakozás a mellkasában fészkel. Félelmetes mindez, és legfőképpen, félelmetesen izgalmas.
A kézcsók letaglózza. Olyan megtapasztalás, amire nem volt és nem is lehetett felkészülve, összezavarodott egészen, noha a szíve nem dagad kevésbé a meglepettségtől egy kicsit féloldalasan ver. A pupillái kérdőn tágulnak, ám nincs sokkoltság a csodálkozásában, nem is követel bocsánatkérést a gesztikulációja, megcsókolt kezét a másikra engedi, mintha dédelgetné azt, nem törli meg.
- Ez egy nagyon összetett gondolat - Auréle szavai kizökkentik a dermedtségből, pislant egyet, kék szemei megtelnek újra élettel. Talán kissé hátrahőkölt, mert most megest előrehajol, kinyúl az árvává lett kezek után, mindkettőt összefogja, a tenyerei közé zárja a meleg kacsókat. Átmelegedtek időközben az ujjai, a végük egészen a fekete csuklókon pihen el.
- Szörnyen zavarba hozott, de igaza van - mondhatni drámai gesztus volt, ám igen elegáns, tisztelettel és csodálattal adózik neki, márpedig helyes szavakat erre nem ismer, így csak marad az egyszerű fogás ezt kifejezni. Lágyan megszorítja a másik kezeit, rámosolyog a keresetlen folytatás hallatán.
- Emlékezni fogok rá. Készen áll arra, hogy érvényt szerezzünk azon vágyunknak odakint, hogy visszajussunk a mi világunkban, tantermünkbe, jelentéktelen gesztusokkal teli, de a szívünkben őrzött mélyebb jelentőségeket rejtő életünkbe?

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Gondolati csúsztatás figyelmen kívül hagyni a főnixéletű fivér árulását lélek-kérdésben, hogy kiszakította azt a hiányosságot, amibe a vörös mélyen beletekint, átérző képességén átüt a kavargó mélység, minden szakadék fenekén szörnyek laknak sose látott barlangokban, amitől hullámzik a felszín. A férfi maga úgy véli, ennél a fiú sokkal jobb kötődést igényel. Nem egyenrangút, hanem olyat, amilyen egy apa törődése, tiszta és nyílt egy egészséges jellem felett a gondoskodási vágytól áthatottan. Olyan ember adakozását, aki adni tud, mert sokkal több van benne adható értékekből, mint amennyire szüksége volna, míg amit ő tesz, az medimágusi eset, bár talán megbocsátható, különben Dumbledore nem engedné a gyerekek közé, és talán a művészi érzékenysége is elfelé hajtaná tőle Aurélét.
Fura, mikor kezdte el külön értékítélő személyiségvonásnak tekinteni a művészetet? Talán akkor, amikor a kígyó tekergésében sajátságos viselkedésmintát fedezett fel.
- Figyelmes öntől, MacEalair, hogy elmondta - nem hálátlan érte, még ha a legigazabb érzelmeit vissza is gyűri egy szépen faragott márványlap mögé is, ahogy a hamvasztott holtakkal szokás elbánni, mert azok most nem tennének jó szolgálatot. Elsírná magát? Ordítva elpanaszolná a sértettségét, dühét, leforrázottságát, minden megalázottságát a fivér miatt? Nem akarja megtudni mit tenne. - De amíg ő a saját viselkedésének felszínét építi, én se teszem bölcsen, ha a hiányosságok önkifejezésére várok.
Lehet kellő óvatossággal bizalmas kapcsolatokat kötni? Egyesek azt mondják, hogy nincs lehetetlen, de valahogy sose hitt nekik. Az ő döntése, hogy nem akar mértéket tartani a bizalmasságban, bár valahol mégis megteszi, de ha egyszer sikeresen betört ebbe a zárt rendszerbe, ami a fiú, a lehető legalaposabban be kell biztosítania magát, mert mi lesz, ha ráalusznak egyet. Volt házasemberként a legjobban tudja, hogy ember és ember között a legjobb kötelékromboló (bár megerősítő is lehet) a természetes szükségletből eredő ráalvás, mert az új ébredés új megvilágításba helyezi az előző nap még fontosnak vélt dolgokat, elveszítik a jelentőségüket, vagy egyszerűen csak eltemetődnek. Most és itt és úgy is, mint itt és most a lehető legközelebb szeretné tudni magát és magához Aurélét. Ezen múlhat a sikereséggük idebent, és a lehetséges együttműködési sikerességük majd odakint is. A leghatékonyabb csoportokban a hierarchia lépcsői nem túl nagyok, a vezetők éppen csak kevéssel állnak a vezetettek felett, nem piedesztálra van szüksége ahhoz, hogy valamivel a fiú felett legyen, hanem természetes nagyságra, a saját korának és tapasztalatainak emelkedettségére, amivel arra használhatja az elsőbbségét, amire való: védelemre és nem zsarnokságra.
Megmosolyogja az egyetértést, még emlékszik arra, hogy milyen volt diáknak, felnőtt fejjel az akkor kétségbe vont (de többé kevésbé azért betartott!) szabályozások egy részét már érti, míg mások váratnak magukra, hogy bármilyen gyakorlati hasznukat felfedezzék. A kölykök hiába lesznek a kastélyban 17 esztendősek, attól még nem lépnek ki a kölyöknyi státuszból. A szellemi érettség nem korból, hanem háttérből adódik, míg a Rhyes fiút sose tudná kölyöknek nevezni, addig Auréle ijesztően csapongó, habzó, dús, energikus létezése még messze nem egy férfié, hiába hagyja ott az éveinek számával a nagybetűs fordulópontot. Viszont nem is várja el tőle, a legtöbb, amit elvár ez a feszült figyelem, ami kifejezetten megsimogatja tanári önbecsülését, köszönetben csomagolt hízelgése jóleső és sokkal komfortosabbá teszi raktárforma börtönük rideg falainak hűvös, négyzetes közét.
- Néha olyan távolságtartó szofisztikáltsággal fejezi ki magát, hogy elcsodálkozom azon, máskor, vagy egyáltalán valaha pedig milyen közönségesen beszélt. Ahogy mondja, MacEalair, olyan, mintha először találkoznánk - bólint egyetértőn, és megerősítve azt, hogy az érzés kölcsönös. Csodálkozik a benyomásain, és számtalan dolgot és gondolatot újraértékel magában, amik még mind nagyon frissek és különlegesek, és természetesen nem várhatja magától, hogy minden azonnal megtalálja a helyét odabent, ahhoz sokkal többre van még szükség. Hogy lehet ezt ilyen keresetlen nyersséggel, szinte durván, de az őszinteség finom cicomájába öltöztetetten kimondani, ahogy Auréle tette? Valaha talán ő is tudta, de mára már róla lemúlt ez a báj, ám a rókától való újramegtapasztalása megmelengeti a szívét, így nagyvonalúan nem jön zavarba attól, hogy a kezén érzi a rókaszemeket.
- Csak ennyit kérek, és köszönöm - legalábbis most. Most még csak ennyit kér, és most még csak ennyit köszön, de ez az ígéret messzire mutató eseményláncolatokat indít el, amiket látó legyen a talpán, aki átlát, ha ugyan van esélye bárkinek is átlátni a maga teljességében. A megelégedettség puha fészek a zavarnak, így a kakukkfióka nem fordul le az idegen otthonból, nem töri szét a pillanatot a gesztus, ami a modern kor túlzása, de illik az ősiség hangulatától áthatott pincefolyosókra, még ha azokat is elhagyták időközben titkos utakon, megfejtést igénylő sötét mágiák örvénylő spiráljában megmerítkezve. Kék szemei egyáltalán nem hidegek, megmelegedett léleklámpások a félhomályba, biztató kapaszkodók, a talár alatt a válltartása határozottságot sugall, talán azt mondaná, hogy nem lesz baj, vagy elkezdené a szükségesnek ítélt mágiákat elvégezni, de a szóra nyílt ajkak között némává lesz a szó, mert a füle előbb hallja meg a közeledő bajt, mint ahogy a szava szólna. Éppen csak egy csitítót int, lágyan, mintha simító lapogatás lenne valójában, a kezeit elhúzza a meleg és kedvelt feketék közül, a pálcáját a jobbjába szorítva a fejét az ajtó felé fordítja, de a pálcahegy a föld felé mutat. Nem borítja magukat sötétségbe, az időfüstre pillant 0:13 volt amikor megidézte, a lelkébe véste a számot, bár holmi szörnyekről nem kellene szabályosságokat gondolni, a fiú elbeszélésére támaszkodik. Minden eszébe jut, a vakság valószínűsége is, a lélegzetvételeit lelassítja, olyan nyugodtan, mintha nem is félne, pedig félt. Nem önmagáért, de a szűk hely nem nekik kedvez a harcban, hanem a testileg veszélyesebbnek, legszívesebben sürgetné, hogy menjen már tovább, a térelválasztó mágiafalat ellenőrzi egy pillantással.
-Silencio-tátogja eleve némán magára és a fiúra is rámutatva, a lánccsörgés vontatott zaja a teremtmény minden lépésétől közelebb kerül, de az idegeikre ütődik a fémhurok, nem a kőre, vagy legalábbis a karistolás a kövön elhanyagolható méretű kártétemény Auréle rémülete mellett. A balját felemeli, megszorítja a vállát szorító kezet, hogy magára vonja a fiú figyelmét, amíg odakint elsötétül minden lassan. Felemeli a pálcáját és szemmagasságban írni kezd a hegyével a levegőben, acélkék, halványfényű írással. A mozgástól egyetlen ruhaanyag sem zörren rajta, ízület nem roppant, lélegzet nem hallik, elnémított létezése önmagában képtelen hangot kelteni.
Tudom, hogy ön így képtelen számtalan mágiát elvégezni, ezért ezt a bűbájt csak átmenetileg alkalmazom, de soha jobb alkalom, hogy megkérdezzem, tud írni ily módon, és önmagán el tudja végezni a bűbájt? Elég ha bólint, vagy a fejét rázza, csak a fontos, hogy megfelelő sorrendben tegye.
Majd egy kis hatásszünettel.
Képzelje azt, hogy egy nagyra nőtt Mrs. Norris van odakint.

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Vannak olyan élethelyzetek, amikor apa van, de apai szeretet és gondoskodás nincs. Bár a professzor nem lát és nem is láthat ilyen mélyen a fiúba, homályos gondolatkörvonalai egy takart térbe domborodnak, aminek a mélységeit nem foghatja fel. Saját magáról gondolkodhat csak, amit ad, ahogy ad, ahogyan adni szeretne, és amit adni fog talán egyszer, ha lehetőséget kap ő is, meg a fiú is arra, hogy esélyt adjanak a most nagyszerű fogadalmainak a jövőben is. Jövő. Hátborzongatóan halk léptű csalfa egy szerető, közelebb jött, de távol maradt még mindig elválasztja őket tőle a realitás háromdimenziós függönye, hiszen ha az érzékletei nem csalnak, ők mindig a festményben vannak, egy olyan térben és időben, ahol csak azok a szabályosságok érvényesek kettőjük relációjára, amit magukkal hoztak, és semmi más. Túl sok mindent érez most, és tenne most, miközben arról kell gondoskodnia, hogy visszafele haladjanak nem az érzelmi nyitottságban, hanem a mágikus elrablásukból vissza az életükbe, amit egyikük sem kíván ugyanolyannak, mint volt. Tanárként, nevelőként és emberként is érzelmi és lelki előrelépésnek, nyereségnek tekinti, ha siker megtartania Auréle bizalmát természetes közegükben, és súlyos kudarc és veszteség, ha nem. Fontossá lett. Hamar, de nem elég hamar.
Tényleg nem zárja ki egymást, barátságos hunyorítással jelzi, viszont nem is járnak gyakran egymással kéz a kézben, és a jellemek stíluskikeveredésének is vannak bizonyos szabályosságai, ami mintától eltérni a lélek lázadása és valami új létrehozása, ugyanakkor ez a viselkedésforma indikátora is az egyed, jelesül Auréle valamilyen ingerbenyomásának. Haragszik a szörnyetegre, amiért pont most jön, bár a beszélgetésüknek ő maga vetett volna véget hamarosan, hogy elinduljanak, tehát voltaképpen nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen így megússzák, hogy a hátukba kapják.

A nyugalom látszik rajta, Aurélével ellentétben Blackbridge hazudik a világnak majdnem minden megnyilvánulásával, hogy hazudhassa önmagának is azt, hogy a világ elől rejtve vannak azon sebei, amiken keresztül könnyen elkaphatná bárki, aki szívesen alázná és száműzné a lelkét a könnyek peremvidékére, és mert az ellenségei számosan vannak, míg barátja csak ritkán adódott, vigyáznia kell magára. Nem adja meg az időnek azt az örömet, hogy tovarohanó perceinek emlékezetébe vésse a megrendültségét a megálló idő felett. Ebben a beszélgetésben párszor megállt számára az idő, és elveszítette az érzékét rá, igazából hálás azért, nem múlt belőle több tova tétlenül, amikor nyilvánvalóan az a leghelyesebb, amit tehet, ha mielőbb elmenekíti innen magukat. Főleg a vöröst. Rátekintve elolvadnak benne a gondolatkételye, a nyomasztó észleletek, önnön kevésre ítéltsége. Auréle csak rá hagyatkozhat ebben a helyzetben, ahol olyan varázslóhoz méltatlan módon lapítanak a poros raktárban, mintha nem ők volnának a földi szféra sárkányregulázó csúcsragadozói. Félnek, és főleg, a fiú fél, amit szerfelett helytelennek talál, és gusztustalannak, hogy belekényszerült egy ilyen ragacsos félelembe, amikor pusztán segíteni akart egy képnek. Ez súlyos visszaélés a vörös amúgy is ritkán osztogatott rejtélyes rókabizalommal, amit nem hagyhat megtorolatlanul jóérzésű ember. Örömmel érzi magában meglassult lélegzetei mögött a fellobbanó haragot, ami esetében nem pusztító tűz, hanem éltető erőforrás, pontosan az a fajta bíborlobogású méreg, ami a pálcáját is varázserővel élteti, főnixtoll ragyogásban bontja ki igazán a szárnyait az ereje, a belső, engesztelhetetlen haraggal. Hogy mi segíti a fiút? Tudni akarja, de nem akarja tudni most, túl sok lenne az éltető háborgásból odabent, és sejti, nem is volna egyszerű vallomásra csalogatni az önkontrollját illetően, ami már azóta nyűgözi a figyelmét, amióta az erdőben látta összetörten és fájva, mégis kölyökként viccelődve, mintha semmi se volna az.
Nem fogja vissza a kezét a szimatolásra, az ismétlődés rutint teremt, bár ő maga még nem tapasztalta meg, hogy újra és újra megtörténik a szaglálódás, a fiú elbeszéléséből nyers tapasztalatot merített ki, úgy viselkedik, mintha régi motorosok lennének ezzel az idegfeszültséggel. Éppen csak azzal mutatja meg, hogy neki is vannak félő érzései, hogy összerezzen, amikor a fekete ujjak a sötétben a kezét érik, könnyedén emeli a karját, az ujjbegyét puhán érinti a felkínált arcra. Hűvösek az ujjvégei, éppen csak megsimogatja a sima bőrt (mennyire fiatal a sötétben, mintha sose készülne borosta feltörni ezt a helyes pofát, íves orcát, derűs bőrt, megkönnyebbülten nyugtázza a bólintásokat, és amikor a másik elengedi a kezét visszahúzza. Erősen csodálkozik, izzó pálcahegye fel-le mozdul, mintha a keze rándulna egy kérdésre, amit végül ne tesz fel a zöld izzás láttán, ami nagyon jól illik a mardekáros fiúhoz, pedig a színeknek elméletileg nem kellene, hogy ilyen mély jelentésük legyen. Előrehajol, nem mintha messzebbről nem tudná kiböngészni az írást, egyetlen csak megérdemli, hogy közelebbről is szemügyre vegye.
Nem is maga lenne, ha nem vetkőzne még ehhez is, MacEalair.
Túl könnyű hozzáképzelni ironizáló hangját ezekhez a szavakhoz, legszívesebben összeigazítaná a bundát a fiún, mégiscsak illetlen, bár akkor gyanítana, hogy izzadna, talán egy kicsit túlzásba esett a prémmel, de ha egyszer olyan vérfagyasztóan védtelennek tetszett a padlóhidegtől áthatottan rajta elfeküdve!
Mindkettőnk nagy szerencséjére, mert Friccs úr előszeretettel rángatja el a diákokat és fenyegeti őket a pincében kikötözéssel, míg ezt itt nem is tartom elképzelhetetlennek.
- Ugyanakkor teszem hozzá - amikor a fények visszatérnek, és a zeneszó nyomában a lánccsörgés már hallhatatlan megtöri a bűbájt és azonmód fel is kel, utolsó pillantást vetve az időre. - A zene feltételezi, hogy a teremtménynek van valakije, aki zenél. Élőzenének tetszik, nem felvételnek. Ugyanakkor az ismétlődés arra enged következtetni, hogy a kép háttér-története, vagy ha úgy tetszik, réteg-története nem hosszabb egy óránál, amikor a teremtményünk a végére ér egy körben és visszatér a folyosóra. De lehet, hogy tévedek. Mennyit kereste odakint a kiutat?
Felgyűri a talárujjait, bal kézzel inti a fiút, hogy keljen fel, addig a saját szemsarkához érinti a pálcahegyet. Annak ellenére, hogy bonyolult a bűbáj, a mozdulat igen kicsi amplitúdójú, amit végez a pálcával, és elég gyors, úgy tetszik, sokat használta a macskaszemeket, a fiúra villanó szemei mintha már tényleg villannának. Egészen szorosan elé lép, az álla alá nyúlva rögzíti a fejét, úgy bájolja meg őt, gyorsan és hatékonyan.
- Nem tudom, hogy mi történik akkor, ha ez az eseménylánc tartósabban megszakad, mint az ön futó észlelése, de az biztos, hogy a fő feladatunk lehet az, hogy megszakítsuk. Rá kell jönnünk, hogy ki az a szőke varázsló, aki mozdulatlan foglya a képének, miért mozdulatlan, mi ez a teremtmény, mi kapcsolja a főalakhoz, és főleg, hogyan juthatunk ki innen. Kérem, hogy minden körülmények között maradjon a közelemben - hessegető mozdulattal sárgás felhőt idéz, ami beivódik Auréle és az ő ruhájába és bőrébe is, közelebb hajol hozzá, megszimatolja, elégedetten hümment.
- Jegyezze meg, hogyha magához vesz valamit, azon is el kell végezni ezt a bűbájt mert saját szaga lehet, amit ha eltávolítunk a megszokott környezetéből nyomra vezethet. Ön már járt odakint, így először magára hagyatkozom, vezessen el a folyosón a legközelebbi pontig, ahol a zenét hallotta - de nyitott az egyéb javaslatokra is, noha ő a forrás felé indulna el. Nem bátor kivagyiságból, hanem leginkább, mert kérdései vannak a környezete felé, és ott válaszokat remél szomorú melódiába csomagolva. Pálcamozdulattal nyitja meg az ajtót, néhány másodpercig hallgatózik, mielőtt elsőként kilépne és körülfürkészne az addig csak kis ablakon érzékelt folyosóra. Ha tiszta a levegő maga után inti Aurélét is.

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

A már megélt sebekkel az a baj, hogy a jelenlétük szégyenfolt a jellemen, bizonyítéka a valamikori tökéletlenségnek és gyengeségnek, nehéz, ha nem lehetetlen feltárni őket anélkül, hogy az óhatatlanul tekintélyvesztéssel járna. Ám kétségtelen tény, hogy a világnak úgy kellene működnie, hogy aki ad az kap is, noha sem az oktatásban, sem a szülői kapcsolatrendszerekben ez nem elterjedt gyakorlat, korai még ezen töprengeni.
Félni helyes, de félelmet kelteni büntetendő. Ha eljön a perc, hogy választani kell félelem vagy bátorság között, a félelem a jövő ügynöke. Gyáván meghalni nehéz, mert a visszavonulás és a félelemből fakadó elkerülés éppen hogy növeli a túlélés esélyeit. A maga részéről nem kárhoztatja a fiút azért, ahogy a teste reagál, sőt, dicséretet érdemelne érte, ha nem volna olyan visszás érzése ebben a helyzetben a méltatásnak, de semminek és senkinek nincs joga megfélemlíteni a Roxfortban a tanítványokat. Ez egy olyan tézis, amit nem hajlandó elrúgni magától, olyan elvárás, amit a vörös joggal fogalmazhat meg, ha már ide jár, legalább félnie ne kelljen, és lám mégis, vannak olyan beláthatatlan hatalmak, amiknek egyikőjük sem parancsolhat, és félelmet kelt a szívükben.
Legalábbis, egyelőre nem parancsolhat neki, de ezen a közeljövőben változtatni fog. Vagy talán a közelmúltban, hiszen ki tudja, hogy egy órára szűkülő végtelenített időhurokban tengődő kis világukban mennyire keverednek össze a valós egymásutániságok megtévesztő pozíciói. Az idő folytonossága csak szemléletmód kérdése.
A sötét rejtekében lassan megcsóválja a fejét a szívecske láttán, nyugtalanító egy másik ember, főleg egy kölyök mellkasáról leolvasni a szavakat egy szerfelett konzervatív társadalomban, de örül annak, hogy viccelődik, és a mágiája ilyen készséggel szolgálja most. Ennek ellenére nem feledkezett meg arról, micsoda gondokat okozott kevéssel korábban ez a bűbájforma, aminek a hatását még most is érzik. Nem vall be semmit, de egy fényes feketeponttal jelzi, hogy hogyan is képzelte el azt az érdemet, amiről szó van.
A mennyezetre fordított szemeit éri a fény, amivel a Friccses próbálkozást értékeli, igazán nem tehetne szemrehányást a nyomorult kviblinek, hogy nem rúgatta ki magát, talán egy büntetésből fellógatás még megbocsátható, de kétes diáköröm-szerzési céllal?
- Az én időérzékem sem működik - gondol vissza a beszélgetésük ugráló idejére, miközben az eltűnő mintázatot figyeli és a már jól ismert kígyó izzó zöld szemének eleven tallózását. Mintha tényleg kilátna a bőr dimenziójából. Hátborzongatóan érdekes. - És azt mondta, hogy az ajtónk előtt háromszor haladt el. Tehát összesen nagyjából négy óra telt el, amíg ön ébren volt, ismeretlen mennyiségűt aludtunk, de azt mondanám, hogy legalább három órát, és egy órája beszélgetünk. Helyi idő szerint nyolc ciklus óta legalább itt vagyunk, de inkább több - megdörzsöli az állát. Egyelőre nem tudja mi ennek a jelentősége, tájékoztató céllal gondolkodott hangosan. Még csak elméletben sem tesz szemrehányást a fiúnak, amiért a visszautat kereste a helyi sajátosságok megfigyelése helyett, szemlátomást fenn sem akad ezen. Ha akkor tudta volna, hogy fogságba estek, de hát azt sem tudta korábban, hogy a saját testének a foglya. Szórakozottan megdörzsöli a csuklóján a kis kígyót, mielőtt megérintené Aurélét, mintha ezzel akarná biztosítani, hogy a helyén marad. Felgyűrt talárujjal szem előtt van a tehetségből és festékből lett ékesség, valahogy fél attól, hogy lehull, mint egy pánt.
- Milyen nyugodtan tűri - mosolyog rá a fiúra a bűbáj végeztén, halálkomoly szimatolás közben sem neveti el magát. Kutya vagy macska, mesterségesen tett különbségek az ösztönlények felett, noha kétségtelen tény, hogy a kutyák jobban megköthetőek, és ez elválasztja őket nyávogó kollégáiktól, valahogy így lehet ez a messzire szakadt fivérekkel is. Különbözőségük jó része öntudatosan generált.
- Hallottam. Okos gondolat, mégis félek, bármennyire is igyekszünk, interakcióba fogunk lépni a környezetünkkel, ami voltaképpen a célunk is. Azt hiszem a változtatásaink eredményezik majd azt végeredményben, hogy és ahogy kiszabadulunk majd, mivel változás nélkül az örökkévalóságig történne itt ugyanaz - figyelemmel követi a mozdulatot, megjegyzi annak finom, változtatás nélküli kiterjedését, és csak egyet tud érteni. Jól meg kell gondolniuk mit tesznek, de az is tény, hogy nem fogja semmi visszafogni a kezét abban, hogy megtegye, ami a fiú vagy a saját védelmének érdekében szükséges.
- Látom - pillant a földre, immár ő is lehető leghalkabbra fogja a hangját, amitől megselymesedik, de nemigen figyel erre. A padlóra vésett múlhatatlan nyomvonal mellé lép ki, a lobogó fáklyák hosszú árnyékot vetnek pálcás alakjának, ami éppen az ellenkező irányba nyúlik, mint amerre halad, hogy aztán elé kerüljön, attól függően, honnan kapja a fényt. Csalóka iránymutatás, hátrapillant a fiúra, egészen olyannak látja most, amilyennek megszokta, pedig sose látta még ilyen helyzetben. Tettrekész. Figyelő. Azt gondolná, hogy a boldog vigyor olyan mély nyomot hagyott benne, hogy anélkül elképzelni se tudná és akarná a vöröst, de ez nem igaz. Egyáltalán nem az itta be magát róla, hanem azok a pillanatok, amikor őszintének látszott, koncentrált, vagy éppen elszánt volt, mint a pályán. Most sem komor, még ha nem is vidáman léha, a korábbi viccelődésére még emlékszik, teljesen biztos abban, hogy Auréle mellett egészen önmaga. Rábólint önként vállalt feladatára, és számít rá. Ketten vannak, bármennyire szeretné, ha nem egy tizenéves kölyöknek kéne megvédenie magát, senki másra nem oszthatja ki a feladatot, akinek képzettsége van erre, így a legjobban kell felhasználniuk, amijük van. Egymást.
Halkan, de gyorsan lépked, a pálcát készenlétben tartja, finoman érezni, hogy az ezüstöt csillogású fát belülről éltető áramlásokkal tölti meg a készenlétben tartott mágia, ami minden percben kész arra, hogy kiáradjon. Éppen csak megpróbálja a kilincsét az útba eső ajtónak és beles rajta, a kezével nem érintve meg semmit, csak a mágiájával, hogy tudja, pánikszerű visszavonulás idején mire számíthat, bár úgy véli, hogy raktárhelyiségeknek kell lenniük ezen a kopár folyosón. Értékesebb helyiségeket bizonyára messzebbe találnak majd.
Annak ellenére, hogy a hangok eléggé eltávolodtak tőlük ahhoz, hogy ne féljen attól, hogyha kidugja a fejét a sarkon egyenesen a lényre bámul majd óvatosan teszi meg a mozdulatot. Amennyire tőle telik mindenfelé figyel, igyekszik elcsípni a szemsarkával egy kis szőrt, levált pikkelydarabot vagy karmot a padlón, hogy jobban megismerkedjen a teremtmény természetével. A lemaradásukat valamelyest be kell hozni, hogy el ne vesszenek az elátkozott labirintusban, aminek a fiú jellemezte a helyet, bár némi kúria-jártassággal az alaprajzot megpróbálja magában vázolni, hogy feltételezések alapján elhelyezze valahol fejben a szalont. Már ha tartja magát a hely olyan alapvető elvárásokhoz, miszerint a szalonban zenélnek.

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

A tekintély kétes természetű dolog, leginkább azért, mert sokszor mesterségesen generált szükségesség, ami mögött nincs valódi személyiségi hatalom, ami kibírná a gyengeségek belső kritikáját és a megismerésből fakadó átláthatóságot, értelmezhetőséget, ám szükségszerű a társadalom helyes működéséhez. Sajnos sokkal több olyan személynek kell megadni a tekintély elöljáróságát, mint amennyi valóban ki is tudja vívni a tiszteletet, ezért rögzült a gyengeségek takargatása elvárt viselkedéssé, hiszen azokat sem lehet teljesen hülyére venni, akiktől elvárják a tiszteletet, nem lehet kényszeríteni őket, hogy olyanokat tiszteljenek, akiknek a gyengeségei adott esetben nevetségesek, könnyen legyőzhetőnek tetszenek mások számára, hiszen milliónyian megélnek mondjuk adott esetben hasonló traumákat. De nem ez fogja őt személyesen visszatartani attól, hogy osztozzon Aurélével azon, ami megosztható, mert ezt a fajta mentalitást ő tanulta csupán és nem volt soha a sajátja, engedi beleszüremleni kiolvasható lényét a gesztusaiba még úgy is, hogy pontosan tudja, a fiúban lakó tehetség érzékeny műszer, a következtetései soha el nem nyugvó metronómja ott kopog minden szava, szürke pillantása mögött. Termékeny köd ez a fajta szürkeség, és veszélyes, mint minden lápi földi felhő, elrejti a valódi formákat, ugyanakkor lenyomatot vesz mindenről és mindenkiről. Egy percre sem tud erről megfeledkezni, amióta csak látta a saját képmását, a figyelmeztető szavait szinte hallani vélve mozgó ajkát, villogó szemét megtapasztalva soha többé nem fogja tudni komolytalannak tekinteni Aurélét, bármennyire is igyekszik majd talán.
Hejj! Ez a festmény emberrabló! Nincsenek jogai a szibériai senkifattya előtt, csakis a vörösnek, aki először a saját segítőkészségének áldozatává vált, aztán lett megrabolt példány.
Nem várja és nem bánja, hogy Aurélének saját elmélkedése van minden témában, a kettő mindig több, mint az egy, a saját tudása alkalmasint elsiklik olyan részletek felett, amik fontosak lehetnek.
- Félelmetes, de inkább örvendetes, hogy neked köszönhetően úgy ment el mellettünk, hogy ő nem érzékelt minket - biztató kis mosoly a szája szélén, mint akinek nem fáj az ismétlődő vonulása az ellenségnek a kapuik alatt, és nem szól ez a mosoly arról a kétségről, amit amiatt érez, hogy ezenközben ő nem vett részt önmaguk védelmében, némi álomittas szuszogáson kívül. És ha beszélt volna aléltan! Mennyi rossz lehetőség, számolatlan álomban visszaköszön majd.
- Bölcs döntés - nincs viszolygás a kígyósimogatásban, bízik a jobb kezében annak ellenére, hogy az idegen festékből lett ékszerhüllő ott van rajta, Auréle megszelídítette, és ő cserébe megregulázta számára a fényt és árnyakat a szemében, precízen és pontosan. - Beakadt lemez... vajon mi történhetett az alkotóval, hogy beakadt így, meglehet, ezt is nekünk kell majd kiderítenünk ahhoz, hogy megváltoztassuk a dolgok fennálló rendjét - tűnődik el a szón selymes suttogással, megül a fülében, mint valami kis bogár, egy a számtalan közül, amelyek egy ideje már kísértik a fiúval kapcsolatban. Így talán esélyt kap majd arra is, hogy egy megfelelő bogár azt suttogja majd, amit tudnia kell a másfél év múlva esedékes pokolkapu nyitásról.
A pálcájában pulzáló toll forró mágiájára ügyel, annak kiáramlása és visszaszivárgása rajta keresztül történik, belélegzik a falakból rádőlő ősiség-szagot. Csodálatos erő építette fel ezt a mini-mindenséget körülötte, ahogy erre gondol, a fiúra pillant. Alighanem benne is megvan pontosan ugyanez a teremtő szikra, szentségtelen alkotási láz és lehetőség, hogy ilyen önálló élet össz-benyomással rendelkező képeket alkosson. Sőt. Meglehet ő az oka ennek a létezésnek is. A láncra vert szörnyeteg megpattant szemű őriző lánca talán akkor adta fel a szolgálatát, amikor a festmény kikötött szenvedőjén először húzta végig az ecsetét másfél héttel ezelőtt, felborítva az addig élettelenre béklyózott egyensúlyt. Hátrasimítja a haját, ezt a tudatlanságát, kérdését és elméletét egyelőre nem osztja meg, bár a fiúra is tartozik, nem nyomasztja meg bűntudattal. A folyosón cserkelés viszont pont annak az ideje volna, hogy mélyre tágítsa benne egy nem kívánatos negatív impresszió szakadékát, mert az eseménytelenség, aminek őszintén örül erre is sajnálatos módon éppen tökéletesen alkalmas. Egyes kúriákat, varázslóotthonokat, de még a Durmstrangot magát is szándékosan úgy építették fel, hogy vezesse a folyosókon járó lelkeket, - mint a hangot - a gondolataikat egy bizonyos irányba, elősegítse a következtetéseket. Néhány forduló után már érti is, hogy miért ejtette kétségbe Aurélét, miközben a szörny elől menekült, nincs meg a biztonságérzete annak, hogy bármelyik forduló után valami ismerősbe botolhat, mint mondjuk a Roxfortban. Az idegenség varázsa ijesztő. Gondosan csukja az ajtót és ügyel a lépteikre, kibámul az ablakon aztán, mint a fiú. Megtorpantatja a külvilág ígérete, az ajtó azonban nem enged (bár erőszakot nem alkalmaz) amire valójában számíthatott is. A világuk zárt világ, az erdő sötét sziluettjét figyeli. Odakint valahol egy másik képen ott van Moira, megint másikon a sorozatból ott van a láda, aminek láncait a lány olyan kegyesen leszedte neki, de nekik nem odakint kell megoldaniuk a dolgokat, hanem idebent, így józan belátással nem áll neki a kiszabadításuk ilyen irányú feszegetésének, de nem tudja megállni, hogy egy pillanatig se adózzon az erdő látványának, amit még egy valós és ésszerű világban is látott. Összeköti azokkal a pillanatokkal, amikor még az aggodalom vezette ehhez a látványhoz.
A lánc vágta vágánynál marad, nem enged a kíváncsiságának, ami vakvágányra vihetné kettősüket, ellenőrzi a fiút maga mögött, nem mintha nem hallaná a lépteit, de tudatja, hogy rápillantott, kíváncsi rá, hogy érzi magát, mi látszik az arcán, a szemén, gondtalanságra termett, mégis gondterhelt homlokán, aminek ifjú báját a fáradtság sárga árnyékai törik meg. Úgy gondolja rendben van, de ki tudja mégis mikor uralkodik el rajta a pánik valójában, ahogy a zene lágyan hangosodik, csalogató szirénének, túl minden falon és sarkon.
Visszainti Aurélét, ahogy látja az idegeneket, bár nem hirtelen húzza vissza a fejét, hanem lassan hajol hátra, mert a hirtelen mozgások sokkal feltűnőbbek a sötétben, mint a lassúak, még véletlenül sem akarja magukra irányítani azok figyelmét.
- Értette, amit mondtak? - kérdezi halkan, amikor a fehérszemélyek továbbállnak és festményben elrendelt fontos dolgaikat végzik annak a világnak a rendje és módja szerint, amihez tartoznak az ő idegen jelenlétüktől függetlenül. Nem örül ennek a kései vacsora fordulatnak, sok festményalakot, esetleg egy bált sejtet, ami számtalan festményszereplőt teremthet, ami viszont ki tudja mit jelent rájuk nézve. A lehető leggyorsabban továbbhalad, át azon a folyosószakaszon, ami a sültes ajtó közelében van, hogyha elkezdenek kihordani onnan bentről tálakat és edényeket, addigra túl legyenek ezen a szakaszon és ne legyenek útban a természetes életet élőknek.
Vörös lány! Megtorpan, visszapillant.
- Auréle, nem emlékeztette az a lány véletlenül... Moirára? Bár tudom, hogy gyakori a vörös haj Skóciában...

Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah
"we give this life to our childen and teach them to hate this place"
16+

Az emberi csordaszellem, ami békére való hajlamánál fogva elfogadja a feje felett a hamis tekintélyeket táplálja is annak a rendszerét, hogy azok gyakorolják a hatalmat, akik valódi tiszteletet nem vívnak ki, hiszen az embertömeg egységként meghunyászkodik előttük, mint vezetők előtt, csak azért, hogy ne közülük valakinek kelljen az élre állni. Helyes vagy helytelen, ezek a társadalmi szempontok már rég nem ilyen ítéletek szerint alakulnak, bizonytalan és körvonaltalan minden, jogi passzusok szabályozzák mit lehet és nem lehet megtenni és az kinek használ, kinek árt, és végeredményben, kinek mi a dolga, hogyan teszi azt, és ez miként hat rá. Auréle rejtelmes működésű, mint a társadalom maga, de Shephatiah számára a komolytalansága immár soha nem jelenti azt, hogy a fiú valóban komolytalan, mert a pillanatnyi játékosság nem azt jelenti, hogy a vörös élete játékos és gondtalan. Inkább olyan, mint a csörgőkígyó zörgése, ami veszélyt jelez, pedig mindannyian tudják, hogy a veszély valódi természete szerint néma és hangtalan, száraz surrogás helyett legfeljebb lágy alton suttogó túlfűtött és buja hangja van, vagy éppen olyan, mint amivel álomba ringat egy anya, "nincs baj" hazugsággal az ajkán. De ez a hasonlat sem állja meg a helyét, mert Auréle figyelmében minden rémületessége ellenére, valójában nincs semmi terhes, és örül neki. Alkalmasint talán rá is jön, hogyan fejezze ki.
- Azt akartam mondani, hogy ne legyen vele ilyen előítéletes, de aztán a kezére néztem, és ha mégis találkoznánk vele, úgy gondolom, komoly tartozása van elszámolnivalókkal - a higgadt semlegesség határára érkeztek és át is léptek azon, elfogult a fiú álláspontja mellett, noha igyekszik objektív szemmel nézni a helyzetüket, a sötét árnyéknak, amit Auréle megfogalmaz találtatik a legtisztábban fürkészve is okszerűsége. Hiszen az utolsó szavai is megmutatják, nem elvakultság fűti a vöröst a félelemre és gyanakvásra, van benne helye a mentségnek, az egyetlennek, ami elfogadható, de józanul mérlegelve a világot, ami ellenük támad nem élhetik meg tényként kezelve a mentségeket, abból építve ki a tetteik érzelmi bázisát. Jó következtetést. Bátorító vállszorítást érdemel, amivel nem is marad adósa, még ha szinte zavarbaejtően is sokszor érinti meg a fiút.

Sose gondolná, hogy a fiú olyan világot teremtene, aminek lakói szenvednek önmaguktól, kivéve, ha a saját szenvedése olyan sötétté válik, hogy külső akarat nélkül belülről uralja el a kezét, kél birokra a józansággal és taszítja az ártó szándék látszatába a segítőkész lelket. Hasonlóságra gondolhat csak, az élet hasonlóságára, de nem feledi, hogyan haladtak a korral a képek, a csendéletek árnyékai miként lettek többek és dúsabbak a galériában, mint indokolta volna a fény és árnyék játszadozása. Most, hogy látott olyan lényt, ami elől menekül a fény, azok a képek is új értelmet kaptak, mintha a fiúból is menekülne az a könnyedség, az a tiszta báj, ami olyan sugárzóvá teszi, hogy átadja a helyét sötét ikertestvérének, az árnyékból fakadó túlvilági, romlott szépségnek. Egy napon majd beszélgetni fognak ennek az okáról, de az a nap még messze van, ahogy a festett házból nem ronthat ki ajtóstul, úgy a fiú lelkébe ugyanezt szintén nem teheti meg, és nem is akarja.
- Cselédszállás, azt mondja - értőn bólint, és megnyugtatón, felnéz a mennyezetre, aztán a folyosó hosszán el, mint akinek már van latolgatnivalója az alaprajzról, és nem egy eltévedt pont a térben. Tervez, ha nem is menekülési utakat, de visszavonulást mindenképpen és hacsak a ház nem fogja átrendezni magát, elkerülhetik a zsákutcákat. - Semmi baj, a Mayall házban már láttam hasonló folyosót, még ha a legtöbb aranyvérű kúriában át is építik valami hasznosabbá, egyes családok nem hagyatkoztak pusztán a manók szolgálataira, ember vagy gyengébb mágusokat alkalmaztak cselédként éppen úgy, ahogyan az akkori urak tették - eljegyzi magának a hunyorgást, kis mosollyal viszonozza, és egyáltalán nem szégyelli magát a figyelését, amiben a fiút részelteti, noha bízik abban, hogy tartani fogja magát. Az elmúlt másfél hetet figyelembe véve az állóképessége páratlan, ráadásul kötélidegei lehetnek, ha képes volt titokban tartani a művészetének mélységeit, ami szinte követi a megmutatkozást.
Enged neki helyet, több szem többet lát a konyhalányokból.
- Micsoda dráma, őszintén kíváncsi lennék, hogy ők vajon látták-e a teremtményt, és ha igen, akkor mit gondolnak róla - de nem fogják most kideríteni, noha az illatok határozottan a konyhába csábítanak. Emlékeztetnie kell magát, hogy az ínycsiklandozó illatozás ellenére ez az egész egy festményben történik. A szagok valótlanok. Az impressziók múlandóak, mint egy festmény, amire rátekint az ember, érzelmi lenyomatot hagy benne, de nem válik a részévé.
- Ó igen, a keze. Alighanem csak próbáltam leszűkíteni a lehetőségeket - csökkenteni a hibaesélyeket és hangsúlyozottan belelátni a már megismert résztvevőket az első ingerbe, ami itt éri. Hogy hamar túl legyen ezen. Aggódik, de ez nem válik a hátrányára, a fiúval együtt rezzen és moccan a hangokra. A legközelebbi ajtó felé szinte egyszerre ugranak, de észlelve a vöröst engedi is kibontakozni, besurran a lélegzetnyi helyre és rögtön a torkára is forr a szusszanás, ahogy Auréle rápréselődik, a háta hozzásimul az edényeket tartó polcnak. Lágy zörrenés, a mozgás és csörrenés puszta gondolata elég fegyelmező ahhoz, hogy még egyszer megdermedjen, nincs hova elmoccanni, a testére ékelt másik test közelségében az a legnagyobb újdonság, hogy ennek ezúttal semmilyen más jelentősége nincs, mint a túlélés. Ingerülten szusszan, mert a sötétben a gondolatai közé viszont egészen más képek tolakodnak, a vörös tincsek az arcához puhulnak, be is kapdoshatná őket, ha léha szándékkal préselődnének néma fohásszal össze. Merlin adja, hogy a komornyik nem az itt elrejtett ezüstért érkezett!
Megrezzen a hangra, ahogy megáll mellettük, átkot készített elő magában arra az esetre, ha nyílna az ajtó, a testük középvonalában megszorult keze a pálcával az egyetlen dolog, ami nem mozdul rajta, feszesen laza marad, ellentmondásosan tettre kész. A szemét összehunyorítja a fényre, kissé előrecsúsztatja a kezét a fiú mellkasán és a sajátját, a talárja alig sustorog a bőrükön, előretolja lágyan, aprón, emberi fül nem is hallhatja, ahogy a pálca fahegye az ajtóhoz ér, összenyomódik vele édes bujasággal, hogy megnyissa az egy irányba áttetsző ablakot a maguk számára. Elég tágra varázsolja, a pálcahegytől fejtetőig az ajtó teljes szélességében, mert nem tudja pontosan, hol van a látványosság, és ha szét is szélednek a beszélgetők, még ne siessenek ki rögtön az ablakkeretükből.
~Ne hagyd annyiban Dwigth!~ drukkol a maradásért, hogy a mély hangú brit szembeszálljon a skót komornyikkal, aki fülhallomást valamiképpen magasabb polcon van nála mégis. A titokzatos mester. A ház ura. A varázsló a saját tornyában. Valójában mindenki megnyughat, az ő fejüket veszik Aurélével, ha itt fejvesztés lesz ebben a században.
És szemlátomást senkit nem aggaszt, hogy időnként egy szörnyeteg jár erre. Az eseményhorizont mögötte éled fel és talán a jövetelével hal el. Vagy mindenki ismeri.
Vagy vennie kellene egy lélegzetet, ami nincs tele Auréle sajátságos kölyökbájú, hígítószagú hajillatával, összekeveredve a festék szúrós aromájával és a saját szendvicsének kellemes hozzávalókkal teli szagával. Egészen biztosan nem csak a tónusos izomrándulásai azok a mozgások, amitől el kell pirulnia.