Sokszor még csak nem is a meghunyászkodásról szól, pusztán a lehetőségek hiányáról. A legtöbb vezető - hacsak nem saját erejéből, tudásából építi ki a maga üzletágát - kapcsolatok révén kerül a betöltendő pozícióra, nem a kompetencia elvén. Ezek az egyének sokszor elhitetik magukkal, hogy tökéletes hatékonysággal funkcionálnak a szerepben annak ellenére, hogy teljességgel tönkreteszik azt. Az alacsonyabb rétegek arra kényszerülnek, hogy ellássák a vezető feladatát, nő a feszültség, sokszorozódik a probléma, a rendszer üvegpalotája pedig feltöredezik, mindenkit felsértve a kikerülhetetlen szilánkokkal. Auréle nem a birkaelvek alapján működik. A valódi tiszteletet nem az kapja meg, akit a más hatalmak fölé rendelnek, hanem aki valamely kvalitása alapján kiérdemli tőle. Nem versenyeztet érte, pusztán megfigyel és a figyelme rendkívül válogatós, indokolatlanul szűk szűrő, csupán kevesen képesek átslisszolni rajta és mélyebbre enni magukat az elvetemültebb gondolatok dzsungele mögött. Shephatiah tekintélyét ez a képessége adja, a felé irányuló bizalmat a tettei alapozzák, míg a lehetőségeket a szavai szülik. - Mindenképp. - Biccent rá az elszámolnivalókra, bár mostanra tudatosította magában saját szélsőségesbe fordult hozzáállását. - De kezelje nyugodtan kritikusan az előítéletemet. Még nem tudjuk, miért tette, amit tett és dühből hajlamos vagyok bárkit rosszul megítélni. - Ez pedig hiba, mind az életre, mind a jelen szituációra nézve, bár... eltelt fél év és a fiú soha nem tűnt dühösnek. Ahogy ennyire komolynak sem.
Ki tudja, milyen világot épít valaki egy láda mélyén, ahol senki nem mondhat rá ítéletet és ahol saját bevallása szerint is gátlások, elvárások, szabályok nélkül alkothat? Talán egy idő után elmosódik a határvonal jó és rossz között. Talán az alkotóval is ugyanez történhetett... rengeteg negatív érzelem van a világon, ami tévútra csalhat. - Mhm. - Biccent, cselédszállás. Pontosan arra gondolt, de ennyire aztán már végképp nem mélyedt el a történelemben, legyen az mugli, vagy varázstársadalmi. Mayall minden bizonnyal órákon át lenne képes mesélni ennek részleteit, amit valószínűleg kifejezett élvezettel hallgatna tőle pusztán azon tényből kifolyólag, hogy addig is vele foglalkozik. Bámulatosan gyorsan vált ez fő szemponttá az utóbbi időben ellenére az elmúlt fél évtizednyi elutasításnak. Ah Mayall. Nem csak neki jutott eszébe úgy fest. - Furcsa lehet úgy élni, hogy az ember minden kívánságát lesi valaki. És minden tettét... - Nyilván az előbbinek az utóbbi árnyoldala és így a festővászon keretein belül nem is olyan meglepő, hogy az alapvető koncepción túl a fiú kifejezetten nem díjazná, ha valaki minden tettével tisztában lenne, bár... Shephatiah ellen sem lázadt annyira, mint amennyire lázadhatott volna, ha igazán nem kívánja a figyelmét. - Apropó lény. Már nem hallani a láncot. - Pedig a folyosók nyilvánvalóan ügyesen vezetik a hangot, a fémes súrlódás zaja valóban megszűnt. Nem csodálkozik őszintén szólva. Ha nem lenne már olyannyira hozzászokva Moira látványához, valószínűleg ő is belelátná bármely vörösbe, mint valami rossz, de rendkívül dekoratív óment. Mérhetetlen sok gondolattal tudna adózni a szexi zordó kérdéskörnek, főként mert mellette is van egy humánusabb alakjában, azonban a léptek zaja hamar kitörli fejéből a feleslegesnek ítélt elemeket. Nem tart sokáig az elme csendje, elég hogy az adrenalintól feltüzelt test a tároló sötétjében a férfiéhoz szorul, a csörrenések zajától vezérelve reflexből szabad kézzel markol rá a professzor csípőjére, mielőtt tovább menekülne. Szükségtelen, hisz a férfi a dermedtségből ítélve maga is felhagyott volna vele, ám a keze ettől még megmarad a pozícióban, ha meg is lágyulnak az ujjak az ingerült szusszanásra. Jó helye van ott. Egyáltalán nem arra koncentrál, amire kellene. A sötétbe szivárgó veszélyérzet, a gyors lélegzetek, szaporán verdeső szív csak az első léptek zajáig szolgálják a félelemérzetet, mielőtt a teste úgy istenigazán ráébredne a másik test hozzásimuló közelségére. Hamar felhagy az ajtó figyelésével, pillantása a macskaszemek félhomályában a férfi nyakára vándorol, a lélegzetek megmélyülő, forró cirógatása a torkára simul. Bármilyen gondolatok is járnak a professzor fejében, az tükröződik a varázstól opálosnak tűnő szemekben és visszhangot ver az érzékeny rókatestben. Az érintésre mellkasa mélyre nyelt, gyorsan szökő lélegzettel ereszkedik meg, kissé hátrébb húzódik az igény szerint, bár helyszűke és helyezkedési lehetőség hiányában ez egyúttal azzal is jár együtt, hogy a csípője ékelődik jobban a férfiéhez. Az ablak nyitotta fáklyafény vidám pajzánsággal nyalja meg rejtőző alakjukat. A fiú irányba kapja a pillantását, a következő szívdobbanásban pedig ismét megszorulnak ujjai a csípőn. Pálcát tartó keze aprót rándul a férfi mellett, idő közben kitámaszkodott a mögötte húzódó polcon derékmagasságban. Nincs szükség a néma figyelmeztetésre. Elég volt az a szemvillanásnyi látvány korábban a festményi szőkéből, hogy Shephatiah azonnal észrevegye az azonosságot. Dwight minden kétséget kizáróan Moira szőke hercege, a festmény első számú főfoglya. Ami az inast illeti, arrogáns, szigorú arcú, karótnyelt, átlagos magasságú és szikár testalkatú, középkorú férfi. Megvetéssel figyeli a szőkét, mielőtt elfordulna tőle és gyors léptekkel továbbhaladna a folyosón. A szőke szintén mugli inasruhában, a kezében levelet tartva, szerencsétlenül néz a távozó után. Halk sóhajjal lép az ablakhoz, tán nem adva meg a professzornak, amiért szurkol, ám helyben maradva valami egészen más tapasztalást biztosítva. Vészhelyzet, vagy sem, a férfinak bőven van miért pirulnia. Bár Auréle a szőkét figyeli, a fejét a varázst követően - vagy épp a sokkoló tapasztalás miatt - befúrta áll alá, az egymáson fekvő mellkasok mozgásától pedig a szája időről-időre súrolja a professzor nyakát. Ebben önmagában még nem lenne semmi rossz, ha a kölyök teste nem reagálna rá jól érzékelhetően öltájékon. Abszolút illetlen a pillanatnyi helyzethez, de a testi reakciók viszonylag nehezen kontrollálhatóak. Mintha csak erre várt volna, a szőke hirtelen felkapja a fejét. Körbenéz a folyosón, majd egyenesen az őket rejtő ajtóra villan a pillantása. A vörös megdermed, ahogy közelebb sétál hozzájuk és egy szívdobbanásig egészen úgy hat, mintha szaglászna. Nem érzékelheti őket a mágiának hála, a pupillák mégis olyan tágra nyílnak, mintha kiömlött volna belőlük a feketénél is sötétebb festék, gyorsan területhódítva a szemfehérjén... - Én átadom neki. A pillanat hirtelen törik meg, ahogy a valahonnan ismerősnek tetsző női hang felhallatszik a folyosón fojtott bizalmassággal. Még az ablak keretének látószögén kívül áll, ám hamarosan besétál a képbe, felfedve a korábbi vörös lány alakját. Valóban nem Moira. A szépsége meg sem közelíti a festményhölgy tökéletességét, az arca túlságosan is kerek hozzá, a szeplők sűrűbbek, a járása pedig nem őriz elég kecsességet. - Megtenné? - A szőke arcán reménykedő kifejezés jelenik meg, a korábban éledő sötétségnek már hűlt helye, ahogy a lányra néz. Közelebb lép hozzá, a vörös pedig szemérmesen bár, de bizalmaskodva éli fel a kettejük közötti rövidke távot. - Csak természetes. - Mosolyodik a lány kedvesen. - Igazán nem sodornálak ekkora bajba. - A visszakozás őszinte bár, a férfi érzékelhetően tépelődik. A cselédlány puha bizalmassággal épphogy érinti a kezét, benne a levéllel. - Nem lesz semmi baj. Jóban vagyok a szolgálólányaival. A szőkén látszik a bizonytalanság ugyan, ám hamar megadja magát. A szerelem néha hatalmas őrültségekre készteti az embert. - Köszönöm, hölgyem. A kedvessége sokat jelent nekem, igazán lekötelez. A férfi - enyhén hátrébb lépve - meghajol a lány előtt, mire az a keze mögé rejti mosolyát. Két ellentétes irányba távoznak bár, mindkettő sietve hagyja el a tett helyszínét.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah "we give this life to our childen and teach them to hate this place" 16+
- Ezt a legtöbb háztársáról el is hiszem, MayEalair, de ahhoz, hogy hitelt adjak, előbb látnom kell a dühét és a hajlamát is bármiféle ítéletre. Saját magán kívül még senkiről se hallottam, hogy el vagy éppen megítélte volna - és ez nem éppen a makulátlan mentálhigiénia csalhatatlan jele, nem is mehet el mellette szó nélkül, bár a hangsúlyából hallatszik, a fiúnak nem kell könyörögnie érte, józanul, fenntartásokkal fogja kezelni a helyzetet, és fenntartja a lehetőségét annak, hogy megbocsássanak az eredeti alkotónak, bár ez már rég nem az ártatlanság vélelme, hiszen bűnösnek bizonyult, minden bizonyítékkal alátámasztottan az ismeretlen kéz, ami a szennyezett festéket felkente és a vöröst megfertőzte.
Egyelőre nem kételkedik a fiú értékítéletében. Auréle számára már most sem ott húzódnak a jó és rossz határvonalai, mint a konvenciók megszabják azt, mégsincs róla tudomása, hogy önmagán kívül valaha is ártott volna valakinek valójában. Valójában, mert megsértett fiatal-férfi egokat nem tud igazán a bántalmazás kategóriába sorolni, ami miatt feltételeznie kéne, hogy egy napon majd Auréle szörnyet teremt a vásznon, és erre ő adta meg neki a lehetőséget, holott lehet, hogy ez történik majd, és idővel jogos sőt kötelező lesz számára a bűntudatot érezni. Mindennek van esélye, de erre nem alapozhatja a kommunikációjukat és az együttműködésüket, és még ha meg is tehetné, esze ágában sincs. Félni lehet a jövőben levő lehetőségektől, de a félelem ha megbénítaná közönyössé és érdektelenné tenné, úgy pedig bármilyen jót tenni is lehetetlen. - Furcsának találja? - eltöpreng, végigsimít a homlokán egy gondolat erejéig, mintha vissza akarná tuszkolni azt oda, ami kitüremkedik e szavak hallatán. Ő volt abban a helyzetben, hogy valakinek minden kívánságát leste, és Ethel nem panaszkodott, de ez aligha tartozhat most a tárgyhoz, noha az elvarázsolt festménykúria belső panorámájának hangulatába nagyon is illik a varázsszennylapok által már úgyis milliószor megszellőztetett pletyka, de mert Auréle még nem használta ki az alkalmat arra, hogy ezzel zavarba hozza, megtiszteli azzal, hogy ő sem égeti le vele saját magát. - Alkalmasint kérdezze meg erről Mayallt, de nem olyan testidegen önnek sem, Mr. MacEalair. Gondoljon csak bele, mindig tiszta ruha van a ládájában, kényelmes és meleg az ágya, friss és finom étel várja naponta háromszor, plusz ahányszor csak jut ideje a konyhát meglátogatni. A folyosók, amiket használnak jobbára tiszták, ahogy a tantermek is. Ön, önök, és persze mi tanárok is ki vagyunk szolgálva itt, gyakorlatilag ugyanilyen kényelmes érzés, mint a mi mindennapjaink az arisztokratáké is. Természetesnek veszik, csak amíg nekünk, varázslóknak ez a Roxfort idejére szó, nekik az egész életük ilyen - miért is beszélt erről ennyit? - Hm, valóban - egy pillanat alatt ledobja a könnyű gondolatot és feszengés veszi át a helyét a kényelmen való kényelmeskedésnek, a fejét félrefordítva fülel egy kicsit, jobban örülne, ha hallaná, hogy hol jár az a valami, amit követnek, de aztán a hang elvesztése is jelentőségét veszíti, amikor besurrannak a falatnyi tárolóba. A szörny még csak gondolati kiterjedésében sem férhet meg közöttük, annyira közel lesz hozzá a fiú, ennek helytelensége pedig azonmód az eszébe ötlik, ahogy a sötétben a csípőjén érzi a kezét. Teljes tévedés, hogy a talár tompítja az érzékeket, legyen akármilyen meleg anyagból készített is, ha a szövet kellőképpen finom, és átveszi az érintést. Így, látatlanul az a kéz rajta feszélyezően tágas dimenziót kap, nem egy kölyökkéz, a fogás határozottsága egészen mást idéz fel benne, mint egy diák óva intését a veszélytől, noha kétség kívül hallgat rá. Belepirul a nyugtalankodó csípőt lefogó kéz túlságosan mocskos gondolatába, de a vonásain csak a feszült figyelem és koncentráció látszik, amikor belopja magát közéjük a fény és megsimogatja a képét. Mint egy megszégyenítő kis atyai paskolás, vagy legalábbis, apósi. A feszültsége azonban ezúttal a test kellemesen huzalozott kínos feszültsége, a figyelme pedig a helyzetüknek szól, mert az odakint eseményei nem teszik lehetővé hogy a kellő figyelmet szentelje ennek a határozottan tilalmas ölelésnek, ami körülveszi. Mert ez kétségtelenül egy ölelés, és voltaképpen hálás lehet az eleven festményalakoknak, mert ha nem velük foglalkozna, akkor le kellene fejtenie magáról a fiút, pedig melengeti a közelsége, a nyakán a lélegzete, az álla alatt a kócos fej, a csípőjének szorult csípő, amire az öle felel. Amióta eltűnt Ethel önmegtartóztató életet élt, és noha még nincs egy éve, a házaséletük soha nem volt ingerszegény, kizárólag ennek tulajdoníthatja ezt a heves reakciót. Szerencsére azonban már kinőtt a bakfisos hévből, az érdeklődését túlzás volna látványos erekciónak nevezni, bár még ebben az állapotában is egyszerűen csak vállalhatatlan jelenség. Hogy fogja ezt megmagyarázni? És legfőképpen, mikor?! Az ő ujjai a pálcán szorulnak szinkront a belémarásra, de nem rezdül bele a felismerésbe. Korábban ő maga kívánta Moirát egy hozzá nem illő helyzetbe, a lelki dramaturgiája szerint nagyon is ideje volt már annak, hogy felbukkanjon a szőke rémalak. Moira nagy szerelme, valaki, akire ő emlékezteti. Kritikusan gusztálja Dwight vonásait, próbál bármilyen hasonlóságot felfedezni az arcban, amibe az átkot fogja robbantani, hogyha így folytatja a közeledést a rejtekük felé. Félredobban a szíve és akaratlanul felhúzódnak az ajkai, mint a kutyáké, amikor fenyegetni kell a támadójukat, hogy azt jobb belátásra térítve elkerüljék a szükségtelen sérüléseket. Szerelmes bolond, vagy sem, kiszolgáltatott inasfiú, vagy sem, ezekben a szemekben nem tud megbízni, és ezt a képet látta utoljára, mielőtt ellene fordította volna Aurélét, a szőke már soha nem lesz ártatlan a szemében, túlvilági szemei közé viszket a pálcája, szerencsére teljes mértékben az ura (nem úgy, mint a testének), így az utolsó pillanatig kivár, noha a feszültség a szűk helyen egyre csak nő, a vörös ajzottsága sem javít a helyzeten, ám nem süti el a varázslatát. Nem, amíg nem szükséges, és megkönnyebbülten sóhajt a rezes tincsek közé, amikor egy hang elfordítja róluk a sötétkarimás szemeket. A szőke a szörnyeteg. Mi más lehetne? Szimatolt. Mégis ki szimatol? Az állatok szimatolnak. Meg mondjuk én. Animágusként. Átkozottul jó illata van ennek a MacEalair kölyöknek. Meg egy kicsit izzadt is, elcsigázott lehet. Megborzong. A gondolat helytálló, elhalt lánchang, felbukkanó szőke herceg, akinek semmi köze a hercegséghez, különben nem volna ilyen szorult helyzetben, hogy buja mosolyú konyhalányokon keresztül kell az úrnővel kapcsolatot teremtenie, tehát nagy bajban vannak. A szolgaságra szorított gonosz megerősödik és még sötétebbé válik, mint amilyennek született, az emberi elutasítás érleli ki a valódi gyűlölködő haragot, a lélektépő szemek igazi hatalmát, bár ahogy elnézi, már most sincs híján ennek a hatalomnak, csak éppen... visszahúzódik és kushad az, mint egy jól nevelt fenevad. Ha nem tartaná túlságosan együgyű megoldásnak, talán most kellene kirontaniuk és elkapni a szőkét, hogy kikényszerítsék belőle a válaszokat, ám nem biztos abban, hogy volna-e egyáltalán a festményalaknak lehetősége megfelelni azokat. Csak gondolkodik. Finom kifejezés arra, amilyen sebesen töpreng, gyorsan kering a vére, nem annyira a párbeszédes veszélynek, mint a fiú tapadásának hála, még ha látszólag alig törődik vele. Csalóka látszat, a testnyelv is beszél, egészen másról tart szónoklatot, mint a benne visszhangot verő párbeszédre reagáló szavak összessége. - Kérem tegye meg a tétjét arra nézve, hogy elárulja-e a lány Dwightunk bizalmát - szólal meg aztán, pár szívdobbanásnyival később, amikor minden léptet elhalni hallott, kifülelte a zene és a lánccsörgés aktuális állapotát. Kinyitja az ajtót, és mert a közelségük nem teszi lehetővé azt, hogy úgy kisurranjon, mintha semmi sem történt volna, előbb a ráékelődött fiút fordítja ki a fényre, mint a göröngyök alól szokás a fura macskaszemvillogású bundás jószágokat, aztán lép ki ő maga is a fülledtté lett edénytárolóból, ahol a finoman csipkézett porcelánok nem győzik egymást legyezgetni a hátrahagyott szag és gondolatmaradék miatt. - Mik voltak a benyomásai? - bár lehet ezzel a kérdéssel maga alatt vágja a fát, de nem egészen arra gondol, amire az egész teste gondol. Nem néz a vörösre, magán látja még a testének körvonalait, mézes fényű haját hátrakotorja, az izzadtságcseppeket elkeni a halántékában, és int, hogy menjenek tovább, hogy a következő folyosójárók elől talán egy tágasabb menedékbe húzódhassanak be. Jó lenne túljutni ezen a folyosón, mielőtt szervírozzák a vacsorát. Apropó, milyen kései vacsora, futólag felidéz egy időt.
Biccent a kérdésre, számára a teljes kiszolgálás arisztokratai, fényűző szintje megtapasztalhatatlan témakör, még akkor is, ha a férfi következő szavai hordozzák a maguk logikáját. - A Roxforti kiszolgálás szintje számomra a szülő-gyermek gondoskodás mértékét szimbolizálja. Nem ad többet, sem kevesebbet annál, amit egy gondos, civilizált körülmények között fenntartott otthonban a szülők megtesznek. Ez nem arisztokráciai körüludvarlás, sokkal inkább gondoskodás, hovatovább... még senki nem ajánlotta fel, hogy lefürdet példának okáért. Hivatalosan legalábbis. - Voltak már kalandjai a prefektusi fürdőben, a közösben, a szobaiban... ám ebben a kategóriában egészen más játszmáról beszélhet, mint a ki-kinek parancsolhat témakör. Az ember - hacsak nem arisztokrata - nagyon sok mindennek nem parancsolhat az életben. Ilyen például a testi reakciók túlfűtöttsége, melyet abszolút nem érdekel, mennyire helytelen is valójában kettejük hierarchiai felállásában. Miért is érdekelné a testeket a mentális barikád, ha az sem védhette meg őket attól, hogy most forró simulásban egymás levegőjét szívják el, míg a fülledtté váló beltér egyetlen gondolati összekapcsolást hajlandó megtartani az egymásra épülő testeken kívül és belül? Minden bizonnyal súlyos zavarban kéne érezze magát, ahogy a fény az arcát éri, de a szürkén fénylő szemek egészen másfajta feszültségről árulkodnak. Meghasonlik a pillanatnyi helyzet gondolata. Hálás a jelenetért, mert a férfi teste - ha visszafogottabb is - önmaga árulójává válik holmi vörös rókakölykök szolgálatába lépve és hálátlan egyúttal, mert a félelemérzet folyamatos, nyugtalanító veszélyről ordít erőteljesen verve belülről a borda falát. Sok mindent megadna azért, hogy ez a jelenet a Roxfort falai között,i megkérdőjelezett biztonságban történjen, ahol semmi másra nem kell koncentrálniuk egymáson kívül és mégis... akkor meg sem történhetne. A szőkeség állapotváltozása sokkoló. Maga is összerakja a szörnyeteg-Dwight képet, a pattanásig feszült pillanatban ennél kevesebb is elég lenne, hogy felfedezze az egymásra mutató utalásokat. Moira szívszerelme a szörnyeteg maga. Érzi a férfi feszültségét magán. A feje finoman simul áll alá, mint az állatoknál, farkasoknál szokás, mikor a nőstény egyed védi párja torkát az ellenséggel szemben, ám a gesztus kétlelkületű: ösztön és figyelmeztetés egyaránt szentségtelen nászra kél benne. Várjon ki. Ne tegyen semmi hirtelenséget. Talán szükségtelen a figyelmeztetés, hisz a férfi élettapasztalata többre mutat, mint amennyit a vörös lenne képes prezentálni a szituációban, a mozdulat mégis zsigeri ösztönből érkezik. Hangtalanul lélegzik fel, ahogy az embertelen pillantás elfordul az ajtóról, lélegzetének forró párája megbirizgálja a rövid hajszálakat nyakszirten. Futólag megszületik benne a gondolat, hogy akár itt is maradhatnának. Pár jelenetkörig, amíg igazán kiismerik a szőke mozgását, látják az állapotváltozásokat, kitanulják a vörös lány reakcióit ízig-vérig... és egymást a köztes időkben. Valahogy sejti, a férfi nem értékelné különösebben a nyilvánvalóan nem ésszerűségre épülő tervet. Megnyalja a száját, ahogy összpontosít a beszélgetésre, míg teste válaszol a másik testére olyan finom odaadással és létezhetetlen szinkronnal, hogy az önmagában is megérne egy csábítódémonra specializálódott, jól irányzott démonűzést. - A lány szerelmes. - Leheli még rekedt hangon a felemás sötétségben, lüktet a tároló melegágyán született beteljesítetlen kívánalomtól, az idegvégződések érzékeny, bőrfelületre előnyalt, izzadt információdekódoló hajlama egy testnyelve vágyik a férfiével. - Ha nem ártatlan jótét lélek - és a lány nem tűnt annak - hát senki nem ajánlkozik önként, hogy saját vágyának tárgya másra irányuló kívánságait teljesítse be anélkül, hogy hátsó szándékai lennének. - Ő legalábbis jelen pillanatban egészen biztosan nem szolgálná örömmel, hogy Shephatiah valaki mást fektessen meg helyette, mikor éppúgy belé fektethetné azt a magyarázatot önmaga reakcióiról, amit szóban nem is kell. Elfogadja természetben. Nh. Gondolkodnia kéne. Még akkor is, ha minden, amit most akar kizárólagosan a meggondolatlanságon alapszik. Nyílik az ajtó - kifejezetten nem az ő kívánságára -, odakintről pedig friss, a beltérhez képest jelentősen hűvösebbnek ható levegő nyomakszik be a tárolóba. Auréle megborzong, ahogy kénytelen-kelletlen oldalra csusszan, fejét kidugva kémlel körbe a folyosón és végül teljes egészében elhagyja a fizikai kontaktust. A hiányérzet nagyon határozott körvonalakban lüktet a testén, míg a tintázott kígyó élénk, kéjelgő mozgással tekeredik végig rajta bőr alatt, nyalakodással szimatolva minden fedetlenül hagyott bőrfelületet, ahol a tanerő teste hozzáért. Hirtelen villan pillantása a férfire, a kétértelmű kérdésre reflexből adott apró nyögés félúton van nevetés és hitetlenkedés között finom visszafogottságban. Természetszerűleg a neki kézreálló benyomásokra gondol, ahogy szemérmetlenül végigpillant a férfi szükségtelenül étvágygerjesztő alakján, megkívánt mozdulatain. - Dwight feltételezhetően a szörnyeteg és nyilvánvalóan a szőke a képről. Mintha kétrétegű létezés lenne... - Szemöldökei összeszaladnak, a homloka ráncolódik, végigsimít érzékeny alhasán árulón domborodó nadrágjának derékszéle felett. Többirányú gondolatai szertefutnak, koncentrálnia kell ahhoz, hogy egy pontba csoportosítsa őket. - Viszi a történet fonalán betöltött szerepét, de a legkisebb dologra, ami eltér a megszokottól, kibillen annak egyensúlyából. Nem illünk a képbe. - Pillant fel a férfire már haladás közben, nem gátolja a mozgást, mi több; engedékenyen reagál a férfi kimondatlan igényeire annak ellenére, hogy álló farokkal azért nem olyan kényelmes kúriatúrákon részt venni. Az óra 00:18 percet mutat, amire a fiú halkan felhorkan. Létezhetetlen, hogy csak ennyi idő telt el, de már megállapították, hogy idebent valahogy lassabb folyásúnak tetszik az idő menete. A zene továbbra is él, sokkal közelebb szól, mint eredeti kiindulási helyükön tette volt, bár még nem elég közel ahhoz, hogy a forrást is megpillantsák. Shephatiah számára bőven egyértelmű lehet mostanra, hogy a cselédek főfolyosóján haladnak, a lánc nyomvonala (ha a csörgés már nem is üti fel fejét) ezen szánkáz végig, míg a mellékfolyosók labirintusos elrendezése már kevesebb támpontot ad. Ettől függetlenül Sheph tapasztalatai a hasonló elrendezések terén akár arrafelé is kiigazodhatnak. Bárhogy is, előbb vagy utóbb a berendezés változik, a folyosók külleme cselédség ide, vagy oda színpompásabb képet mutat arra utalva, hogy ezeken a területeken akár a ház ura is járhat. Ahogy ráfordulnak az utolsó sarokra, a zene hangjaiba már emberi beszédfoszlányok is vegyülnek, egész tucatnyi, tompa hangzavarszerű élmény árulkodik arról, hogy néhány lépésnyire innen, a zárt ajtó mögött bizony kisebb seregnyi festményalak várja a rendbontó elemeket. Közvetlenül a sarok kiszélesedő, várószerű részébe ágyazva egy lépcsőfeljáró vezet a következő emeletre. Stílusosan a lépcső gyomrába - az ajtócskából ítélve - egy gardrób várja a delikvenseket az esetleges érkezőktől való rejtőzködési igényt kielégítve.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah "we give this life to our childen and teach them to hate this place" 16+
- Bármennyire is szégyen Mr. MacEalair, ez esetben azt hiszem mély tudatlanságról adhatok csak tanúbizonyságot - de a hangján nem érződik az emlegetett szégyen, könnyedén és megbánás nélküli módon beszél, nyugodt beleegyezéssel az elkerülhetetlen elismerésére. Kihagyta a klasszikus családmodellek kényelmét, a szülői gondoskodás kiszolgáló éráját, a Roxfortban megélt luxuskivitelű létezést még feljebb emelte a jó házassággal. - Ez esetben tényleg marad tapasztalatszerzésre a jól bevált "gazdagokkal érdemes barátkozni" módszer - amit a maga részéről szívből támogat, és egy kicsit szúrós szemmel is buzdítaná a fiút arra, hogy éljen a kézenfekvő lehetőségeivel. Még mindig nem tért egészen napirendre afelett, hogy a szobatárs, Mayall, mint elkényeztetett arisztokrata és a legközelebb álló személy a fiúhoz az iskola falain belül hogy lehet ennyire tudatlan Auréle problémáit tekintve. A helyzetük feszélyező feszessége felett ellenben hamar és könnyedén napirendre tér, noha ez egyáltalán nem jelent megnyugvást és elcsitulást. El kell fogadni, hogy két emberi test szűk helyre összepréselve, minden pontjában érintkezve, hacsak nem nagyon ellenszenvesek egymásnak, egyszerűen kölcsönhatásba lép. Erről bizonyára a bájitaltan professzor asszony lényegesen többet tudna elmélkedni, okos gondolatokkal árnyalva az egymással érintkező anyagok vonzódási törvényszerűségeit, de a félvéla nőszemély már tényleg túlzás enne ebben a jóravaló edénytárolóba, ahova ők ketten beszorították magukat. Kipréselődnek belőlük a legaktuálisabb vágyak és kívánságok, ha nem volnának ennyire konzervatív fűzőbe szorítva, ettől még zavarba se kellene jönniük. Ennek ellenére parádésan zavarban van. Megelőzésképpen, a fiú helyett is. Nem tesz semmi hirtelen mozdulatot és meggondolatlanságot a rókaprém alatt. Egyszerre lélegeznek, egyöntetű megkönnyebbülésük szétolvadó szusszanás idebent, kettőjük társas magányossága kívánt, megkívánt és kívánatos, még ha a vágyak, amiknek ez ágyást is vetnek ezzel tiltott ültetvények és aggasztóan agresszív kis csírák odabent. - A legijesztőbb horrortörténetek így kezdődnek - a lány szerelmes. Főleg, ha vörös, az a valóban riasztó, a szemét lehunyja a benti fényben, így, hogy az odakint már nem szolgál lohasztó riadalommal a szemei kénytelenek észrevenni, hogyan párásodik el az ezüstkanna gömbölyded oldala a fiú mögött, vízcseppekből rakott gyöngyfüggönyén túl pedig megmozdulnak a képzelt árnyak, az ölelési kívánság vudubabái. Hátsó szándékok hm? Dallamot lehetne írni kettőjük rosszul megválasztott szavainak zöngéiből. - Ez esetben az megfejtendő eseményeink egyik kulcsfiguráját tisztelhetjük benne. Meglehet, ő lesz majd a biztonsági jelszavunk - a rutinos szavak megnyugtató gondolathuzalozottsága ad egy új irányt, ami kimutat az érzékiséggel töltött pillanatból, ami önmagában nem helytelen, csak a helye és az ideje az. Fáj elengedni. Sose lesz hálás érte. De ez alapozza meg a jövőt, amikor sóvárgó szomorúsággal gondolhat vissza erre a percre a "mi lett volna ha" iszogatások központi motívumaként, pedig tudja a választ rá. Akkor nem lett volna semmi. A mellkasán összecsippentve a talárt kissé megemeli, ahogy kilép, majd visszaejti, csendesen nagyot lélegzik, bár ezzel még nem szabadul meg attól az érzéstől, hogy gyakorlatilag belélegezte Aurélét, megigazítja a talárszárnyait, miközben rábámul a kígyóra, és egyáltalán nem érzi a kettőjük közti távolságot kielégítőnek, a sikamlós kígyózás megcsiklandozza azokat a rejtett részeit, amikhez esélye sem volt a fiúnak és a kígyójának hozzáérniük. Pazar látvány, festékbe oltott eleven, romlott, érzékeny erő, amiért mégsem lehet megharagudni, hiába követ el szemérem elleni támadásokat. Egy félig őszinte bocsánatkérő mosolyra még futja a felnyögés hallatán jó szándékból elkövetett tanulóizgatás esete forog fenn, nem tesz képmutató szemrehányást a rajta járó pillantásért. - A kétrétegűségről eszembe jutott a vérfarkas kórság esetleg egy más korban és időben való másmilyen kifejlődése, ám sajnálatos módon az animágiával ellentétben ez a fajta alakváltozás nem képezi a szakterületemet - megvakarja az orrnyergét mielőtt elindulna, a pálcanyelét szorosan fogva némiképpen belép a fiú elé, na nem azért, hogy ne is lássa az öltözködésének, rendezgetésének étvágygerjesztő vezérmotívumait, de ez talán egy áldásos következménye a tettnek. - Hallottam már olyan esetekről, hogy az egyház átfestetett egyes festményeket de úgy, hogy alattuk az eredeti alkotás, ami néha akár varázslókat is ábrázolt sértetlenül megmaradt. Mit gondol, mi történhet most a vászonnal, amit festett? - amiben vannak. Nehezére esik így kifejeznie önmagát, az események még annyira frissek és újak, egyáltalán nem is biztos abban, hogy a megfelelő irányba gondolkodik. Oldalra pillant a hűséges mozgású Aurélére, és nem győz eleget csodálkozni rajta. Remek kölyök. - Nagyjából háromnegyed óránk van, amíg Dwight újra végigszörnyködi ezeket a folyosókat - összegzi az idő tapasztalatait, ezt pedig sietős lépteiből ítélve kevésnek tarthatja, még úgy is, hogy az idő nem siet, minden pillanat veszteség is lehet. Értő szemmel fürkészi a falakat, látszik rajta a csendes elégedettség, ahogy a leghatékonyabb útvonalként kiválasztott főfolyosó kidolgozottság és díszítettség terén eléri a házúr szemét is szolgáló mélységet, apró siker az őrületben, és rendkívül becses. Balra néz a folyosóról kilépve, aztán jobbra. Olyanok, mint a mardekár indiai kígyói, követik a zenét, amit nem is az ő bűvölésükre szántak a zenészek, éppen csak azért veti a szemét másfele, hogy megbizonyosodjon arról, biztonságosan elérhetik a lépcsőt, a lebukás veszélye nélkül. Bár voltaképpen miért is tartanak a lebukástól? Mit árthatnak nekik a festményalakok? Az bizonyos, hogy az ő varázsereje működik itt, talán tárgyalhatnának is velük. Aurélére pillant, miközben az utolsó folyosószakaszra kilépnek, a zenetartomány alá halkítja a hangját, bár némiképpen aggasztja, hogy így mások is lopakodhatnak a hang takarásában. - Ön sokkal többet nézte a képet, mint én, nem emlékszik arra, hogy a ház felsőbb részében volt-e kivilágított ablak, ami miatt érdemesebb volna először körülnéznünk odalent? - kérdezi csendes zümmögéssel, miközben a cselédtraktus ajtaja mögé húzódik a fiúval, szemben a zenés ajtóval, amin túl egy szalont sejt, de legalábbis mindenképpen valami nagyszabásúbb helyiséget. Esetleg egy étkezőt, a konyhához való közeliség indokolná. - Szívesen bemennék és tisztáznám a helyzetet a festmény népével, de nem tartok tőle, hogy nem volna túl célravezető. Moirával beszéltek a korról, amiben élt? - lesimítja a tarkóján berzenkedő, kőpadlón elfeküdt tincseit, miközben szemlátomást mélyebb zavarban mint az összepréselődésük idején volt keresi a szavakat. - Azt hiszem jelen esetben jobb, ha tisztázzuk, hogy bármennyire is szeretném megvédeni, ne tekintsen rám úgy, mint a tanáraira kellene a roxforti szabályzat értelmében. Itt és most az én ötleteim és gondolataim sajnos semmivel sem bölcsebbek vagy jobb meglátásúak, mint az öné, Auréle, mondhatni, helyezzük ezt a látogatást festékföldén demokratikus keretek közé, és ha van bármilyen javaslata éljen vele - és a lépcső alatti gardróbok kérdéséhez is nagyon liberálisan állnak majd.
- Ah. Cseppet sem tartom annak. - Csupáncsak a legyintés hiányzik a gondolat mellől, számára ugyanis semmiféle negatívummal nem szolgál a tény, hogy Shephatiah egészen más környezetben élte meg gyermekkorát, mint ami átlagosnak mondható. Ő maga is így volt ezzel, bár az övé árvasági kérdéskörrel még mindig sokkal átlagosabb, mint a fagyos föld fivéreinek eredő története lehet. Igazán kíváncsi lenne rá bár, erre valószínűleg éppúgy alkalmatlanra minősíthető a jelen pillanat, mint ennél sokkalta húsvérebb tevékenységekre is. - Elég felszínes lenne csak ezért barátkozni valakivel, nem? - Szinte érdeklődőn pillant fel, holott a kérdés költői. Részéről annak tartja, s bár alapvetően felszínes jellemet képvisel a Roxfort falai között, ez nem az a kategória, amit különösebben meg is játszana. Egészen más sportágban képviselteti magát, Mayall érzékenysége meg nem igazán engedélyezi, hogy hazug barátsággal vegye körbe holmi tapasztalatszerzési célokból kifolyólag. Nem épp Chester tehet arról, hogy a tudatlanság kényelmetlen, szűk kereteinek közé zárva, fojtó füstös homályában tartják. Lehet általánosítani a kérdéskörön, meglehet bármely más test a testnek viszonylatban éppígy történne a baleset, de Auréle itt és most van, a szituáció a maga nemében és személyiségében különleges, így nem is tér napirendre felette olyan könnyedén. Az ő mi lett volna ha kérdésköre igen termékeny táptalajnak ígérkezik a közeljövőre való tekintettel. Kettejük közül nem ő az, aki fűzőkbe, vagy egyáltalán még több ruhába kívánná magát. Halkan nevet, a reakció apró rázkódó mozdulatai még test a testnek érkeznek. - Nos. Kétlem, hogy vígjátékban lennénk. - Végre valaki értékeli a filmes utalásokat, kész felüdülés. Nem mintha ne lennének mugliszármazású kollégák a Roxfortban, ám nem túl meglepő módon a Mardekár klubhelyisége nincs tele velük. Felkanyarodik a mosoly a fiú száján. Komolyan? Már biztonsági jelszavakról beszélgetnek? Nem csak hogy dallamot lehetne költeni a "rosszul" megválasztott szavakból, de egyenesen hőskölteményi eposszal is felkenhetnék a pillanatnyi helyzetet. Ne lenne helytelen az érzéki szituáció? Meri remélni, hogy ezen gondolata akkor is ilyen hévvel lobog majd, amikor ismét a Roxfort szabályzsúfolta falai között időznek. Valahogy kételkedik benne. Ha ez megnyugtató, ő sem érzi a kettejük közti távolságot kielégítőnek. Sok-sok kivonással, zárójelezéssel és élvezetmegosztással már méltán lovagolhatná meg ezt a fogalmat, így azonban csak a fájdalmasan elpazarolt, illetlen lüktetés marad, amit meg sem próbál elrejteni. Miért is kellene? Ő okozta, a professzor érdeme és ne mondja senki, hogy valahol nem hízelgő látvány. Nincs mit szégyellnie és nincs mit megbocsátania. Élvezi a helyzetet és a férfi látványát. Meglepett képet vág a kifejtésre, néhány szívdobbanás erejéig hosszabban is elgondolkodik. - Maga szerint Dwight mindig ilyen volt? Alakváltó bestia? - Valahogy eddig biztosra vette, hogy csupán az átok hozta létre a szörnyet, ám... mi van, ha az átok azért született, hogy csapdába ejtsék idebent? A gondolat hideg borzongásként szánkázik végig a gerincén. Enyhe fintorral hallgatja az egyházi eljárást, végül enyhén megvonja a vállát. - Sejtelmem sincs. Az alkotói szabadság mondhatni határtalan. Ha a festményben vagyunk, talán mi is megjelentünk festményalakként a képen, de egy fix pozícióban lévő, definiált keretek közé zárt vászonról beszélünk. Egyelőre nem tettünk semmi olyat, amivel kilépnénk az alkotó világából, következésképpen a vászon is sértetlen kellene legyen. - És hogy mi van rajta? Nem tudja, amíg nem találkozik vele újra és... nem is biztos, hogy jelen állapotában akarná látni. Enyhén megcsóválja a fejét. - Nincs miért elsietnünk a dolgot. A kalkulációja alapján több óra is eltelt már, mióta idebent vagyunk. Ha újraindul a számláló, elbújunk és amikor ismét felhangzik a zene, más aspektusból közelítjük meg a történetet. El tudja képzelni, mennyi minden történhet egyszerre, ami a megoldásban fontos lehet? - Ő el tudja és a számuk lehengerlő. Főként, ha az a zene arra utal, hogy valóban valamiféle bál, vagy ünnepség kellős közepére csöppentek, mintha nem lenne elég a kúria személyzetével és lakóival kalkulálnia... Ettől függetlenül is lépteit a férfi sietősségéhez igazítja, nem marad le tőle, még ha hagyja is, hogy némiképp előtte haladjon. Továbbra is védi a hátországot, már amennyire a vörösé védelemnek tekinthető. A folyosó bal irányba hosszan nyújtózik, bár a fáklyák megvilágításából és kereszthuzati lobogásából kiszámítható a rányíló folyosók gyakorisága, sejthetőek az ajtók körvonalai. Bal oldalt az utóbbiakból népes számmal található, míg jobb kézre összesen kettő foglalja el a teret a zene irányába nyílva. A folyosó vége ilyen távolságból ugyan nehezen megállapítható (utalva ezáltal a kúria nagy kiterjedésére), ám az elvárt huzatosság hiányából sejthetően ott is egy csukott ajtó helyezkedik el. Jobb kéz felől a már kiszúrt lépcső húzódik, nem túl széles, viszont stabil és masszív, két ember csak viszonylagos szorossággal sétálhat fel rajta egymás mellett, az ellentétes irányú forgalom esélyesen inkább kivárja a másikat. Auréle egy ideje már a lépcsőfeljárót és a gardróbot szemléli, a kérdésre halkan hümmög. - Igen, volt egy hatalmas üvegfelületű rész teljesen kivilágítva, de az az elülső traktusokban. Erre a hátsó területre nem láttam rá. - Jegyzi meg, mert a festmény hiába többdimenziós idebent, vászonra feszítve mégiscsak egy arcát mutatja. Többnyire. - Ettől függetlenül én támogatom az odafent kérdéskörét. Főleg, ha a festmény népével akar beszélni. - Biccent rá már a következő szavakra, elpillantva a következő, jobbra nyíló ajtó felé. - Moira rengeteget képes beszélni és nagyon bőszavú a saját korát illetően. Ha valamit megtanultam tőle, az a pompaszeretete, a gazdagság, a főúri kellem múlhatatlan, csalhatatlan eszménye. Egészen biztos vagyok benne, hogy így - mutat végig félöltözött önmagán a szemléltetés szemrevaló barbár eszközeként - tökéletesen kilógunk a kor világképéből. Következésképpen a történetből is. El sem hiszem, hogy én mondom ezt, de talán szerezhetnénk odafent néhány ruhát... - Mi fájdalom, amikor már ő öltöztet! A szexuális vágyakon túl azonban a róka praktikus állat, ha nem megfelelő a prémje a tyúkvadászathoz, hát ő is megtollasodik, mint farkaséknál szokás a bárányok históriájában. Megrándul a szája a következő szavakra, a szürkék hunyorgó fénytől villannak meg. - Ne aggódjon, professzor. Jelenleg nagyon nem tudok önre iskolai szabálykeretek között gondolni. - A hangja mulató, szinte helyzetilletlen vidámság a halk szavakban, végül mégis komolyan biccent. - De értem a lényeget. Menjünk fel. - Mintha csak erre várt volna, a mögöttük húzódó folyosón ismét szapora léptek zaja hangzik fel.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah "we give this life to our childen and teach them to hate this place" 16+
- Ha lehetek őszinte, nem felszínesebb más barátságoknál - egyenesen Aurélére pillant, egyszerre szigorúan és megbánással telve, hogy a költői kérdést megfelelte, de nem bír magával. Mintha egy kis gondolat benne azt mondaná, hogy túl sokat enged meg magának a fiúval szemben, ugyanakkor a helyzet olyan erősen adja magát, hogy kár lenne veszni hagyni. Képmutatónak tartja a felszínesség bűnként felemlegetését ezekről az édenfényű ajkakról szólva, holott Auréle minden kapcsolatát a felszínre szorítja, és senki nem ismeri a valódi mélységét. Barátai talán nincsenek is, hiszen nem ismerheti senki a legbelsőbb valóját. Miért barátkozik tehát? Nem pénzért, ellenben testiségért, kielégülésért, kölyökszerelemért és mindennek a nyugalmas űzéséért alighanem igen. Ez ugyanúgy csupán a felszín egy rétegének tetszik a professzornak, mintha a vagyonos barátság kedvéért tennék, hiszen minden kívül marad, ami Auréle legőszintébb, árnyékos, sötét bensője, ami a barátság anyagát teljessé tenné. Édes burkolatát nyalogatják csak vulgáris gondolattal szólva. Nyalintaná. Felhunyorítja az alsó szemhéját, az önuralom gyakorlásának szerves része, ha az uralható testrészeivel tesz valamit, miközben az uralhatatlanok másféle ingereket kapnak majd a lassan lehűlő agytól. Képes tisztán jókedvűen mosolyogni a nevetésre, az őszinte pillanat kincset ér, és nem derogál a mugli világ vívmányára gondolni, miközben a lehető legelvarázsoltabb helyzetbe huppantak. - Csak képzelje el, ha egy komédiába kerültünk volna és a szürreálisok szabályszerű szabálytalanságait követve ragadozó életmódú napraforgó fejű aligátorok között keresnénk a hazafelé vezető utat. Velük sokkal nehezebben vergődnénk zöld, vagy a tébolyult elmék fantáziavilágára jellemző pinkágra, mint egy horrorban, ahol remélhetjük, hogy mindenkinek van motivációja, érzései, megvesztegethetősége - ez a hangja nem az a hangja amivel az óráin jellemző hosszadalmas ecsetelésekbe belefeledkezik, nem regél ellentmondást nem tűrően. Könnyű, és beszélgetős, mintha valóban egyenrangúak lennének és egy közös megtapasztalásból fakadó emlékre alapozva ötletelne társalogva. Bármennyire is próbálja magát függetleníteni a felhevítő érzésektől és gondolatképektől, szándékos ölelkezés nélkül is minőségében változtatta meg a kapcsolatukat ez a kölcsönös szimpátia, aminek talán nem lett volna szabad létrejönnie, hiszen a roxforti viselet nem véletlenül olyan zárt és lohasztó plusz energiabefektetés nélkül, de önmagában egyetlen személy sem hibáztatható azért, ha egy másik személyt vonzónak talál. A korkülönbségük miatt pedig különösen hízelgő a fiú figyelme. - Moira beszámolója szerint akibe beleszeretett annak a szemén már ott volt ez a karima. Úgy vélem ha az élő személy érzéseit töltötték a festménybe, akkor az élő Moira élő szerelme az élő Dwight iránt is tartalmazta annak az átkozott karimának az imádatát. Nagyon érzékletesen beszélt róla. Tehát mindenképpen a festmény elkészülte előttre tenném azt a pillanatot amikor Dwight szert tett erre a tulajdonságra, ami nézetem szerint a bestia jele lehet, ami benne van. Hogy ezért lett az átok, vagy egyszerűen csak a festő a saját mágiája hatása alá került, amikor a férfit megfestve nem találta a módot arra, hogy belefesse a legteljesebb kiterjedését, azaz a szörnyet is és ez a kép lett az eredménye... nos azt már nem tudom eldönteni - felel azonnal egy kis gondolkodással, megosztva a teljes gondolatot abból a magnyi felvetésből kilépve, amivel kezdeményezett, tűnődve rábólint a festményállapotra. - Eddig még nem gondoltam bele, de most, Mr. MacEalair sikerült halálra rémítenie - a nagyszabású bálok az arisztokrácia társadalmi életének szívdobbanásai, de még egy roxforti ünnepség is mennyi szervezést és felügyelést igényel! A diákok szétszaladnak a folyosókon, elrejtőznek a lugasban, a szökőkút mögött, ugyan már, pusztán a nagyterem és a bejárati csarnok is párhuzamos történések egész sorára kínál készséges helyszíneket és lehetőségeket. Egy szemlátomást szintes ház megannyi helyszínén akár egymástól függetlenül is drámák sora futhat végig. Hátborzongató. Nem szabadulnak innen egyhamar, de mellőzi az agresszív kirohanást ez ellen, az az egyetlen lehetősége, hogyha nem sodródik az árral, de a zene ütemére ritmusosan lépked a sodrásban, együtt táncolva, és a táncrend szerinti ismétléseket kiélvezve a partnerével együtt, aki után Moira csodaországába érkezett. Egészen különös módon bízik a fiúban. A fivére mellett az erdőben valamiért úgy gondolja, hogy pokoli lehetett, így aztán nem aggasztja, hogy önállóan vizsgálgatja a lépcsőt, már levizsgázott életbenmaradási készségekből. - Pazar kivitelű lehet - őszinte elismeréssel mondja, ahogy odafordul a másikhoz, az üvegfelületek tékozló szabadsága még varázslóéknál is a luxust jelzik, hiszen míg a halandóknál főleg a fűtési nehézség kapcsolódott hozzá, a mágusok számára inkább az üvegfelületek átokvonzó képessége jelentett kockázatot. Igazán nagyszerű és vagyonos otthon lehet ez, ennek megfelelően még a szolgák is arrogánsak. - Rendben van, induljon meg felfelé kérem - ezúttal előreengedi, mert attól jobban tart, hogy a földszintről akarna valaki felfelé menni, így számítása szerint a fiú nagyobb biztonságban van elöl. Legalábbis közte és a szörny között van. - Nos valóban - követi a pillantása az önmagán végigmutató magamutogatás keresetlen és vonzó mozdulatát - de előrebocsátom, ha jobb híján olyan tapadós harisnyát kell húznom, maga többet nem nézhet rám - mert elég jó lábai vannak. A szája szélén megrándul egy vigyornak sem szerény mosoly, de aztán a helyzet komolyságához igazítja magát, egyenletesen lépked felfelé a lépcsőn, ahogy Auréle megindul, szusszan egyet a megértésre, nem szól többet a témához. Komoly szavak voltak ezek, anélkül is hatásosak, hogy körülmagyarázná. - Várjon - szól lágyan, ahogy hangokat hall, éppen csak addig felhúzódik a lépcsőfordulóba, és kiles a sötét takarásból, mielőtt az emeletre mennek legalábbis is szemügyre veszi, hogy mit csinálnak a szolgák ebben az időben, aztán sarkon fordul, és felsiet a vörös után, hogy az első néptelennek tetsző lakószobában folytassák az útjukat.
- És valóban. - Talán a szigortól, de könnyedén engedélyezi a felszínes barátság kérdéskört, mert... a többségét valóban annak tartja. Ami őt illeti, sajátjai legalább őszintén azok, soha nem csinált titkot abból társai számára, hogy a hülyülésen, bandázáson, szexen kívül nem érdekli mélyebb kapcsolat és nagy részüknek ez így meg is felel. Épp elég dolog van ebben az iskolában, amit komolyan kell venni, sokszor üdítő változatosság, hogy legalább a vörös nem tartozik ebbe a kategóriába. Látszólag. Épp Sephatiah a megmondhatója, valójában milyen szinten is lehet őt komolyan venni, bár ettől az igény maga a többiekre nézve még nem változik. - Azt hiszem, ennyire azért nem vágyom a gazdagok figyelmére. - Vallja meg végül, bár a teljes igazsághoz hozzátartozna, hogy a felszíni, csillogó, gondolatrabló tűzvörös látványvonzást leszámítva semmilyen figyelemre nem gerjeszti magát, ami mélyebbre futna a testi vágynál. Márpedig épp Mayall esetéből tanulva, az arisztokráciával messze nem ilyen egyszerű a helyzet. Elég, ha egyszer valami felkelti úgy istenigazán a figyelmüket, utána az érdeklődésük nekiáll módszeresen szétcincálni, feláldozva a megértés szentségtelen oltárán... Vidám, jókedélyű vendégként marad meg száján a mosoly, szívesen látott, meghívott és elvárt bár, szíve szerint csavarna még kicsit a szociális fűtésen, hogy igazán legyen oka otthonosan érezni magát a szűk közegben. - Kár, hogy a horrorban a vér, vér, halál, pusztulás és trancsír a lényeg. - Sóhajtja teátrálisan, megkérdőjelezve ezáltal, nem lenne-e nekik szerencsésebb az a bizonyos vígjáték. - A jelekből ítélve viszont inkább thriller, ott tényleg vannak motivációk. Meg lehetőségek. - Bár könnyen előfordulhat, hogy csak saját magát nyugtatja, elvégre... egyik sportágnak sem jellemző, hogy hepiend a vége. Auréle játszi könnyedséggel nyújtózik el az egyenrangúság kicsiny, másnak tán kényelmetlenséget jelenthető polcán. Nem okoz neki lelki törést a professzorral űzött csevej, a barátságos hangnem, a helyzetilletlen vidámság, ahogy nem hozhatta zavarba néhány forróvérűbb, kimerevített pillanatú gondolat sem. Kedvelte a férfit a festmény előtt, mikor még érinthetetlen távolságban volt a padok mögött és kedveli most is, amikor lehetősége van többet is tapasztalni belőle. A több mindig többre vágyik, a kinyújtott kisujjnyi segítség egész testet kíván meg, a vonzalom nyilvánvalósága nyitott könyv, még tiszta, bemocskolásért ingerlő, túl fehér lapokkal. - Nekem sosem beszélt ilyen részletességgel róla. - Töprengőn hümmög a beszámolóra és a felismerésre egyaránt, pillantása kissé oldalra moccan és a távolba réved. - Van értelme. Dwight szemét festettem a képen. Talán azzal szabadítottam el... - Elhal a hangja, ahogy tudatosul benne az, amit a professzor már korábban felismert, ám jóindulatúan nem terhelt prémbe bújt vállaira. Auréle arckifejezése összetett, a hirtelen elködösülő szemek alapján nehéz megállapítani pontos mélységeit, bár nyilvánvalóan felismerte tetteiben a súlyos hiba rétegeit. - Valószínűleg azért tudunk még mit tenni, mert nem fejeztem be a képet. Jó, hogy jött. - Mert a megállj nyilvánvalóan nem az ő érdeme. - Óh... - Bűntudatosan túrja fel hátul vörös tincseit, a félmosolya inkább bocsánatkérő, semmint bizonytalan. - Elnézést, nem ez volt a cél. - Bár a férfi messze nem tűnik halálra rémültnek, dehát... jól uralja a vonásait, erről már bőven van tapasztalata a Rengetegnyi események fényében. Pokoli, hm? Hát nem mondta, hogy a kedves fivére csak segített neki? Nos... őszintén szólva nem csoda, ha ilyen könnyedén azért nem tudja megvezetni kedvenc tanárát. Főleg fivéri kérdésekben. Ez önmagában aknázhatná alá a férfi belé vetett bizalmát, de az érzés alapvetően más területeken mozog. Függetleníthető. - M-hm. - Ért egyet, elpillant a folyosó megfelelő irányába, amerre az üvegfelületet sejti, bár ajtók választják el attól, hogy valódi tapasztalást is szerezhessen. Késlekedés nélkül indul meg felfelé, a változatosság kedvéért elsőként és nem kevésbé óvatosan attól, hogy engedélyt kapott. A megjegyzésre széles vigyor rándul a száján, egészen lehalkítja hangját, így szavai szinte csak gondolatként maradnak meg. - Ha olyat húz, megfestem. Ha nem nézhetem, önként bízza a fantáziámra magát. - És akkor nem lesz rajta semmi más a rend és trend kedvéért. Ahogy felfelé halad, ujjai végigfutnak a vékony, lakkozott felületű korláton. Hiába cselédfeljáró, a tervezők nyilvánvalóan törődtek a kifinomult apróságokkal, nem feledkeztek meg az apró, vendégek számára észrevétlenül tartott részletekről sem. Értékeli ezt a kifinomultságot, az egész hely amolyan... elegáns, jól komponált művészi alkotás lesz tőle. Lekushad a fejárat tetején, ujjai a lépcső élét érik, ahogy macskásan homorodik a háta, mintha nem akarná, hogy idegen, tapogatózó szemek érjék. Szinte ráfekszik a lépcsőre, de a mozdulat szívdobbanásnyinak szánt csupán, míg kizárja odafent a mozgolódó veszélyek tényét. Már épp felegyenesedne, mikor a lágy szóra megdermed a mozdulat, szemmel tartja az emeletet, amíg a férfi a lépcsőfordulóban szemrevételez. Odalent egyszerű cselédlányok sietnek el a folyosón letakart porcelánedényekkel, melyeknek bensője kellemes levesillatot csalogatózik az emelet irányába. Íncsiklandó az összhatás, mely nem árulkodik másról, mint az első körben felszolgált vacsoráról. Sürgető skót szavak, gyors adok-kapok, s ahogy előrébb sietnek a folyosón, mind elcsendesedik. - A "kiszasszony" megérkezett. - Súgja hátra a fiú a lényegi fordítást, mielőtt felemelkedne a férfi mozgásával szinkronban, nyugodtan lép ki a felső szintre. Errefelé a padló éppúgy sötétszürke kövezet, a küllem azonban már egészen más képet fest. Cselédfeljáró ide, vagy oda, az emelet azonnal ledobja magáról a visszafogottságot; gazdagságot hímeztek a falikárpitokba, a mellszobrok a folyosó mentén ősök hagyatékát idézik, átlagos és mágikus gyógynövények, lovagi páncélok szegélyezik az utat, míg a falakon festmények tisztán tartott, ám furcsa módon mozdulatlan látványa várja az érkezőket. Jobb és bal irányba egyaránt a cselédfolyosó húzódik, s bár a fiú első körben a közelebbi felé indul meg, Shephatiah rögtön tudja, hogy ezen a vonalon ismét csak tárolóhelyiségekkel fognak találkozni. A túloldali szűk folyosó egy lépcsőfeljáróval vezet a padlásra, míg a mértani középpontból nyíló, háromember széles változat már egyértelműen a lakosztályok felé nyújtózó, gazdagabb fajta. Idefent is égnek bár fáklyák, sokkal kevesebb kapott helyet, s bár még macskaszemekkel sem látni el igaz biztonsággal a végéig, a keretek immár sejthetőek.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah "we give this life to our childen and teach them to hate this place" 16+
Nem biztos abban, hogy valaha is találni fog okszerű magyarázatot arra, hogy Auréle számára miért kevésbé értékes a vagyonosságba való belekóstolás élményéért barátkozni, mint a Roxfort nemes és nagy múltú szabályzata alatt lappangó tevékenységek kedvéért. Tűnődik rajta, mereng, megpróbál következtetéseket levonni, rövidtávúakat és messzemenőek, de valójában ez a kérdés olyan elméleti jellegű és szinte jövőtlen a sokkal súlyosabb kérdésfelvetések közepette, hogy luxusnak és időpazarlásnak tetszik. Blackbridge nagyvonalúan bánik a gondolkodási idejükkel, mintha a helyzetük feszültsége nem lenne elég sürgető nyomás arra, hogy kizárólag a megoldásra koncentráljanak. Nem lehet. Amíg ebben a helyzetben vannak, részt vesz a valós veszélyű utazáson kívül egy lélekbelső veszélyeket tartogató utazáson is. A spiritualizmus szibériai bölcsőjéből pattant ki, és talán elvesztette már a báját és létjogosultságát, nem tudja nem felismerni a helyzetben MacEalair megismerhetőségének nyitott pokolkapu ajtaját, amit feltárt ugyan ez a képtelen rablókép adta riadalom, de mintha erős szelek fújnák minden percben kész az átjáró becsapódni és lezárulni szinte örökre. Ott a mosoly szegélyén a nyikorgó sarokvas. - Ha ez hízeleg, a maga szájából a thriller úgy hangzik, mintha azt mondta volna, hogy erőszakos cselekményes pornó - ő büntetné ezt a megjegyzését, de a hangvétellel talán ellegyezi a frusztrációfelhők egy részét. Keresi azt a hangot, ami leginkább a vöröshöz szól, még ha ezért tűzbe is kell tenni a kezét, ami egy kicsit megégeti és kívül keríti a komfortzónáján. - Valószínűleg nekem is csak azért, mert valami általam érthetetlen oknál fogva emlékeztettem Dwightra. Bár lehet ez csak egy elbájoló női trükk volt a részéről, amivel érzékennyé tett az eseményekre, mielőtt beengedett volna önhöz, mondhatni kitágította a látóteremet - nagyvonalúan nem említi, hogy gyakorlatilag flörtölt a festményalakkal a szimpátiájának mind teljesebb elnyerése végett, noha ez talán kézenfekvő magyarázattal szolgálna a hasonlóságukra, valahogy ő maga sem szeretne erre gondolni. És főleg, nem is tud, mert Aurélén tartja a figyelmét, és az ő gondolatvonala veszélyes ingoványra kanyarodik. Gondosan uralja a vonásait, ahogy rápillant, a révedő konklúzió láttán arcizma se rezdül, és ezzel nem dühöt palástol. Dehogy, hiszen már megtette ezt a felismerést ő maga korábban, csendben, magában, de az éles eszű fiú természetesen maga is rátalált. Jobb magától, mintha mondta volna? Talán nem. Akkor talán dacból ledobja a bűntudatot. Vagy talán éppen az mélyíti el. Gondterhelt tánclépések ezek. - Egy elátkozott festmény elátkozott festékét hígította fel, miközben alkotni kezdett, és mert a mágusportré nem csak festék, hanem varázslat is, a varázsereje éppen így hígította fel a ki tudja milyen régóta beállt varázslatot is. Jó, hogy jöttem - bólint - mielőtt a saját jóhiszemű tévedésének az áldozatává válik, ami egy elátkozott elhívásban testesült meg - a szavai nem feszesek, inkább puhák, mint a hátratűrt tincsek lágy visszaesése, ilyen hajtúrásnak ki nem bocsátaná meg a megbocsáthatatlant is? A szemét összehunyorítva pislant, és egy kis mosollyal már el is van felejtve a rémítgetés bűntette. Mosolygó gondterheltségük üdítő, a lehető legcsendesebben indul meg a lépcsőn a macskaléptű fiú után. Minden egyes lépcsőfokot óvatosan kipróbál, vagy egy fejjel magasabb, mint a skót átlagmagasság napjainkban és köztudott, hogy az elmúlt száz évben legalább tíz centit nőtt az átlagmagasság a korábbi viszonyokhoz képest, ebben a házban hozzá képest sokkal alacsonyabb és könnyebbek lehetnek az emberek, főleg a cselédek, ennek megfelelően a lépcsőben sem tud nagyon bízni. Árulkodó reccsenés vagy komplett omlás egyaránt katasztrofális lehetne, bár talán bízhat a tékozló ízlésben... - Már megfestett - horkant - maradjon a portréknál gondolatban, Moira amúgy is a képmásomat akarja magától többek között, ráér ezzel akkor zavarba hozni, amikor adott lesz a lehetőség - a nagy bevallások lépcsőfordulója. Ő nem ér a korláthoz, távol tartja az érzékeit a fa erezetétől, a saját pálcáját görgeti az ujjai között akkor is, amikor visszafordul hallgatózni és leselkedni a fehércselédek és a bundás mozgása után, hiába, ezt a feje felett történő helyezkedést nem lehet figyelmen kívül hagyni. Jobb napjain Miu éppen így cserkészi az egeret, amit ő mozgat a pálcájával szerte a szobájában, ezzel a fajta domesztikált vadállatkecsességgel nem lehet nem figyelmet követelni ilyen civilizált körülmények között, noha maguk a mozdulatok éppen a figyelem elkerülését szolgálják kéjesen. Szó szerint kéjesen. Nem a levesillattól fut össze a nyál a szájában, bár a kézben hordott remek étek is kellemes emlékeket idéz fel benne. A pillantása egyikről a másikra rebben, aztán Aurélére. - Köszönet - suttogja halkan a fordításra, miközben felkapaszkodik a maradék lépcsőfokokon. Minden irányba körültekint, és egy hosszú pillanatra belélegzi az sokat taposott kövezet sóhajától hűvös alsóízű levegőt, amiben azonban elkeveredik az kárpitok hímzett posztóillata, ami mindig őrzi magán a kézimunkázó asszonyok kezének érintését, melegét, és a páncélokban megülő por méltóságteljes ősiségszaga. A gazdagságnak, jólétnek és stílusnak összetett aromája van, egyetlen szóval és illattal kifejezhetetlen egyveleg amitől minden arisztokrata otthonosan érzi magát a másik házában, viszont a közembereket eltaszítja, mert titokzatosságával visszatetszést kelt. A páncélok és szobrok szigorú őrfejek, mintha figyelnék őket idefent. - Vajon ez mit jelenthet? - mutat csendesen a mozdulatlan képekre. Szinte fáj látnia, bár összességében ez a kúria eddig mellőzte a varázslóotthonokra oly jellemző repülő tárgyak tucatjait, végül is, csak a folyosókat járták be, amik viszont nem adnak megfelelő teret. De talán mégis tévedne? Ebben a fordított világban a varázstalan urat szolgálják mágusinasok? Kileli a hideg, pedig a csendes, visszhangtalan folyosón akár meg is könnyebbülhetne. - Hagyja az a cseléd részleg - érinti meg a fiú hátát mielőtt nagyon eltávolodna - talán találnánk ruhákat, de nem biztos, hogy szerencsés a személyzet öltözékében mutatkoznunk, rögtön elhelyeznénk magunkat a társadalmi ranglétra legalján, a szavainkat is álruhába öltöztetnénk - a padlásfeljáróra néz, alkalmasint jó rejtekhely lehet az, a pálcáját felemelve egy alohomorával feloldja a zárját, hogyha rohanniuk kell majd akkor már könnyű legyen nyitni. Kilép a főfolyosóra, igazán elismerése az építőnek, az otthonosság érzése belecsepeg, noha nem tartja magát valódi nemesnek, a megszokásoktól nehéz megszabaduljon. - Kopogjon be az egyes lakosztályokba MacEalair. Remélem, hogy senki se fog felelni, de ha mégis, kérdezze meg, hogy a főúr itt van-e skótul vagy skót akcentussal. Így nem leszünk gyanúsak - terveli el a következő lépést némi bűntudattal a képén. Bármennyire is egy csapatban játszanak, valahogy mégiscsak Auréle a gyerek. Meg kellene védenie nem valóban társként használni az erősségeit. Fiatal még ehhez. De hogy kell, hát megteszi tétovázás nélkül, sok dolgot tesznek ma még, amit egyikük se szeretne igazán.
A magyarázat valójában nagyon egyszerű; más az élvezet mértéke és tempója. A Roxfortban alighanem nehéz az arisztokrácia kegyeibe férkőzve kiélni magát, egy sokkalta hosszabb, több hízelgést igénylő folyamat, melynek végén egyáltalán nem biztos, hogy azt kap, amit valóban szeretne. Egészen más szinten kell űzni a felületi hazugságot, mint ami neki még természetesen jönne, bár kétség kívül a rendkívüli Mardekáros jellemvonások egyike a behízelgésé. Nincs ideje, következésképpen értelme sem, hogy hosszútávra tervezzen, márpedig ez a sportág kifejezetten nem azonnali hozammal kecsegtető befektetés. Nehéz megérteni valaki működését azonban, aki még mindig, most is valahol rejti magát, azt a bizonyos nagyon fontos időnyi részletet, mely olyannyira meghatározó lehet az élet gyors, módszeres, forró lángú kanócon égetése tükrében. - Hízelgő. - A hangja egészen dorombszerűnek hat, még a fülledtség mámoros lehetőségeket tartogató félhomályában születik és valahol nyilvánvaló, hogy sosem hűlhet ki benne igazán. - Ha rajtam múlna, tényleg az lenne. - Nehogy véletlenül lemaradjon a büntetendő szavak végtelen, párás dzsungelében és... valóban. Ha másból nem is, hát a tároló tapadós pillanataiból igencsak egyértelmű lehet, hogy a vörös által irányított események sokszoros ölelésben találnák meg a maguk feloldását. Ki tudja? Talán a Dwightnyi szörnyecskével sem lenne problémája, ha öleb válna belőle. Egy szó, mint száz; a férfi jól választ hangnemet a vöröshöz, ez a fajta kommunikáció ugyanis valóban megérinti a komfortzóna gondolatát. A helyzet sokkal kevésbé tűnik frusztrálónak, mint amilyen. Halkan nevet a kifejtésre, szinte csak kuncogás, vidáman fénylő szemei futólag végigsimogatják a férfi arcát, alakját. - Flörtölésnek nevezném. Ha eltekintünk a bestiális ténytől, mégiscsak a szívszerelmével vonta párhuzamba. Bár... - mereng el egy pillanatra - még az eltekintés sem kell, maga animágus. A látszat ellenére igen messzire ellát a keretéből, ha farkaskutya alakjában érkezett a folyosóra és ezért vonta párhuzamba, még tudhatott is Dwight állapotáról. - Ami viszont igencsak bosszantó, elvégre a nőstényördögje még csak véletlenül sem hívta fel a figyelmüket a veszély súlyára... vagy egyáltalán létezésére. - Azt hiszem, az elhívás ígyis-úgyis megtörtént. - Jegyzi meg csendesen, nem épp boldogan az események ilyetén alakulása felette, bár önvádja jól kordában és pórázon tartott, nem engedi ki a külvilágra, hogy akadályozza a megoldást. Egyszerűen csak nem az a fajta, aki a gondjait mások vállára helyezi, bár jelen esetben önkéntelenül is megtette. Könnyű a férfivel. Könnyű megértetni magát, nem kell feleslegesen magyarázkodnia, nincs a jellemek közti feltartóztathatatlan elcsúszásokból eredő disszonancia örök feszültséget teremtő, minden jószándékot elnyelő, ragacsos, síkos lápja. Mert itt, ebben az eldugott kis festményben a férfi nem érezheti veszélynek akár önmagára, akár a reputációjára nézve? Talán. Ha valóban csupán ennyiről szólna, azt odaát a Roxfortban viszonylag igen hamar kiderítheti, most azonban... könnyű és kellemes megbízni benne. A fiú puha, ruganyos léptei alatt még csak véletlenül sem reccsen a lépcső, ámbátor Shephatiah óvatos mozgása sem siratja meg a fokokat. Mondhatni olyannyira valószerűtlenül némák, hogy néhány lépés után belekeveredik a mágiagyanúba és egyáltalán nem kizárt, hogy magába a fába építettek egykor hangtompító, avagy egyenesen némítóbűbájt. Ugyan, milyen tehetős arisztokrata akarná, hogy éjnek évadján ébredjen a serénykedő cselédség recsegő, csikorgó lépteire? Mintha megtorpanna egy pillanatra, fürkész figyelme visszapattan az emeletről, egyenesen a férfi arcára. - Áh. A portrét látta. - Mintha valami hallatlan belső poénon derülne, alattom módon nem fűzi tovább hangosan a gondolatot, hogy mégis mi az, amit a férfi nem látott. - Maga akarja, hogy megfessem a képmását? - Kérdez vissza szinte puhán, pedig az egyszerű érdeklődésnek tisztán kiérezhető fajsúlya van. - Bár, a szavaiból ítélve már beleegyezett. Vagy bele fog. - Mintha csak ez a gondolat nyomná mélyre a fejét, tűnik el ruganyos, stílusos átmenettel, lassú, finom mozgása a bundával ötvözve valóban ragadozóinak hat. A dönteni képtelen, ide-oda vándorló figyelem tarkón birizgáló érzésére pillant hátra, a szürke szemek a válla felett villannak meg, s a bunda takarásában ha a száj zabálnivaló görbülete nem is látszik, az íriszek vidám, buja gondolattól fénylenek fel. Biccent a köszönetre, mielőtt kimászna odafent, kissé előrébb sétál, ahogy a férfi maga is beméri. Míg amaz a benyomások egészét, a hely ősiségszagú, kifinomult hangulatát elemzi, Auréle figyelmét a festmények rabolják magukra, inkább azok nyomvonalán indul meg a zsákutcába, semmint az ajtók illegéséért. - Hiba a Mátrixban. - A filmes utalás nyomán alig-mozdulattal vonja meg a vállát, ujjai puhán simítanak az egyik portré vásznán. - Ez egy varázsló kúriája, a hely gyakorlatilag ki- és belélegzi a nyers mágiát. Hogy az egyébként mágiára szánt elemek - mint például a festmények -, időbe zárt mozdulatlanságba dermednek, talán... kapaszkodók. Kellemetlen, disszonáns felismerések, fals hangok, zavarba ejtő, oda nem illő érzések, melyek arra hivatottak figyelmeztetni, hogy ez nem a valóság. - A mosoly ezúttal valóban bizonytalannak hat, a pillantása távolba réved a számára messze nem szokatlan festményen, elvégre... ő muglicsaládból jött. - Nem mintha elfeledhetnénk honnan jöttünk, nem igaz? Túlbiztosításnak tűnik. - Vallja meg, s csak az érintésre ébred a merengésből. Ködös pillantása a férfire moccan, aztán ki is tisztul, ahogy megtalálja személyében a maga kedvelt fókuszát. - Ne is kérdezze. Nem tudom, ez hogy jutott eszembe. - És főként ilyen költőiséggel, mely ugyan időről-időre sajátja, alapvetően nem dominálja egyhangúan a vörös gondolatfolyamait. - A személyzet sokkal több helyre jut be, mint a vendégség. Ellenben gyanús, hogy hamar munkára fognának. - És a látszat ellenére nem a karikagyűrű csúszna le az ujjáról miatta, egyszerűen csak akadályozó tényezőnek tűnik. Bárhogy is, Auréle felzárkózik a férfi mellett, a tervre pedig egészen felélénkül. Nincs miért bűntudatot érezni, ő már rég nem tartja magát gyereknek, s a kamaszok pattogós, önbizonygató hevével ellentétben ő ezt a problémamegosztás és megoldás csapatmunkájában egyaránt meglátja. Összehúzza magán a prémet, a pálcáját a baljába készíti, míg előrébb sétál. Nem is kell sokat menniük, hogy elérjék az első bekötőfolyosókat, melyek jobbra és balra egyaránt szobabejárókra nyílnak. Előrébb, a folyosó vége felé már látszik egy újabb kétszárnyú ajtó és egyértelműen üvegfelületnek tűnik a túlvégi fal, mely egyúttal erkély meglétéről is árulkodik. Odakint mintha fények úsznának a sötétségben. Hacsak a férfinek nincs kifogása, Auréle természetszerűleg neki jobbkézre indul meg és az első kisebb szoba ajtaján kopog be. Nem érkezik válasz, bár hallgatózik is a fán, az ajtó alól nem szűrődik ki fénypászma. Ha a férfi inkább ellenőrizné a többit is mielőtt benyitnak, megteszi, ezen az oldalon se a két kisebb, se a nagyobb szoba nem ad választ. Hatalmas kérdőjel a fiú feje felett, valószínűleg a biccentésre vár, hogy benyithat-e, törvényszerűen a harmadiknál és egyúttal legnagyobbnál ácsorog kissé oldalt, ösztönösen védve magát a kicsapódó ajtó, vagy mögötte ülhető borzalom veszélyétől.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah "we give this life to our childen and teach them to hate this place" 16+
Auréle kapcsolatainak nettó kiüzletiesedésének már az árnya is felháborgatta a professzort, és a veszélyérzetét cirógatta. Ahogy a kutyák a gazdájukat emésztő kórságot, úgy érezte meg az idő végességének képtelenségét, és bármennyire is igyekezett a fiú elaltatni a gyanakvását, nem fog már visszakushadni a békés önámításba. Még nem tudja, hogyan szerzi meg a teljes képet, de hát képtelen képtúrán vesz részt ahhoz, hogy kép-ezze magát a kérdésben. Más körülmények között semmiképpen sem fogadhatná el azt, hogy egy tizenhat éves fiú hízelgőnek tartja azt, hogy egy negyvenes férfi pornográf tartalmat társít a szavaihoz, erre még a varázstalanok erkölcsi kódexe is jogosan ugrik. Más körülmények között. Most azonban törvényen és realitáson kívül vannak, a figyelme Aurélén egészen más szabályok szerint mozog. Egyetlen szabálynak, a túlélési törekvésnek kell megfelelniük itt, és ezért ő hajlandó elengedni azokat a civilizációs megkötéseket, amikhez a filmekben és a mágustörténetekben mindig oly görcsösen ragaszkodnak az erkölcsi jók. Valahol mindig csak felületi máz rajta az erkölcs és a jólneveltség, amit azonban a bűntudat nagyon is valóságos láncai tartanak meg a helyén, de most ez a közti valóság a két réteg közé helyezkedett, ahogyan ők mozdultak be a festmény rétegei közé. A doromboló visszacsatolás kétféle jelzése között őszinte a mosolya, mert célba értek a szavai, és nem bánja, ha ezért a szúró helytelenségérzet mélyre döf a zsigerei között. Auréle a megmondhatója, mindig az kecsegtet a legnagyobb élvezettel, ami a leghelytelenebb. - Maga túlságosan jó megfigyelő, én túlságosan átlátszó vagyok, Moira pedig túlságosan buja és manipulatív, ha ez így van, márpedig az okfejtése jónak tűnik. Tényleg átváltozva érkeztem a folyosóra - és bizonyos fényben nagyon nagy jóindulattal akár szőkének is tetszhet, bár sose tört szöszi babérokra, a hasonlat elgondolkodtató. Legalább annyira, mint a fiú csendesen ráerősítő szavai. Nem hisz a helyes arcocskának, tudja, hogy csak félrerakta az emésztő érzést, a szavak megismétlésének módja, a mondatka kiúttalansága megáll benne, mint az "akkor már túl késő lesz" más gondolatirányú visszhangja, amire még vissza kell térniük. Máskor. Máshol. - Maga szívszorítóan tehetséges, én pedig egy kicsit hiú vagyok, Mr. MacEalair, erre a kérdésre azt hiszem, pontosan tudja a választ - nem ura a hangjának, incselgő íze van a szavaknak a lépcsőfordulóban, mert a fiú szavai arra engednek következtetni, hogy van róla más is, mint portré. A gondolat egyszerre zavaró és izgató, mint mezítelenül besétálni egy privát Bálint-napi bálra, egyetlen rózsaszín szalaggal a nyakán, ó, és nem kutyaformában. - Úgy gondoltam, hogy veszélyben van, így tettem egy komoly ígéretet Moirának az ön nevében is - bólint rá a beleegyezésre, és ezzel a szemét is lesüti a buják elől, mielőtt odakozmál a lépcsőfára. A közvetlenség kínvallatást rendez, pedig ő már megvallotta, hogy boszorkány, és a máglyán is ég egyszerre. Allegóriává válik a bűnös kívánalom. - Khrm - egy elharapott kaccantás a Mátrixozásra, az alapművet muglivilágbeli utazásának egyik első állomásaként letudta, de a használat ebben a közegben akkor is meglepi, hogyha el tudja helyezni a térben, az időben, a mátrixban. Ellenben már-már olyan figyelemmel hallgatja az okfejtést, mint amilyet optimális esetben az óráin is elvárna, a fiú árnyékában megállva nem sok nézést veszteget a mozdulatlan képre, annál inkább a folyosóra. Minden irányba nézelődik, szemmel tartja a belátható ajtókat, és futólag még arra is fülel, hogy a lépcsőház mennyire vezeti fel a hangot, mert biztos abban, hogy a szürke kövezés igen jó hangszigetelő lehet, hacsak nem fürdették meg mágiában. - Annyira nem, gondoljon bele. Az ön kezében az ecset, a festék, a tehetség a kulcs arra, hogy ide be lehessen jutni és maga transzállapotban festett tökéletesen elveszítve a valóság idővonalát. Ha ez az átokelhívás önhöz hasonló érzékeny szívűekhez szól, akkor minden egyes emlékeztetőre szükség van, mert a fantáziájuk, ügyességük és az empátiájuk, ami a legnagyobb erősségük ebben az esetben éppen olyan póráz a nyakukon, mint mások indulatos természete, erőszakos hajlamai vagy éppen kihasználható naivitása - nem is kérdezi. A gondolatok az Ihlet mélyéről érkeznek, és ha egy Alkotásban vannak, akkor valahol az Ihletnek is itt kell lennie. Bátran tekint most már a szemébe, és nem tud eltekinteni attól a gondolattól, hogy talán az ő nem egészen professzori minőségű jelenléte az egyetlen, ami valóban emlékezteti Aurélét megfelelő időközönként arra, hogy honnan érkezett. - Az is igaz, de jobban meg is büntetik őket, ha olyan helyre mennek, ahol viszont nincs keresnivalójuk - konyhai szolgák, csúnya emberek, szobalányok, szép emberek, az uniformis is más. Csendesen követi a fiút, ahogy kopogtat, az egyes ajtók kidolgozását alaposan megnézve próbál következtetni a bent lakó rangjára és helyzetére, de sose marad le. Jobbnak látja minden ajtón bekopogtatni, hogyha esetleg mégsem volnának elég vastagok a falak, a neszezésük ne keltse fel a szomszédos jelen levők figyelmét, de őszinte megkönnyebbülésére úgy tetszik, hogy mindenki a vacsorát és a muzsikát élvezi odalent. A vonásai egy kissé ellazulnak, de a gondterhelt ráncolat az orrnyerge felett a két szemöldök összehúzódásánál még nem adta fel a pozícióját, talán nem is fogja, amíg vissza nem térnek a Roxfortba. A három kopogás után türelemre inti, kinéz a folyosó végén még egyszer, az erkélyen túli étercsillogásba pillant, és őszintén reméli, hogy nem lát előtte az erkélyen alaksziluettet mozogni, miként azt a gyanakvás suttogja odabent, aztán visszatér a kétszárnyú ajtóhoz. Egyenesen a zárra szegezve a pálcáját egy néma bűbájjal megnyitja, és kissé be is löki könnyű intéssel. Kivár, hogyha az eleddig néma bentlakó méltatlankodna legyen ideje, aztán elsőnek oldalaz be a nyíló ajtón. - Vitae demostrate maxima- mélyen zengő bűbája egyáltalán nem néma, odabent az ezüstszín pálca hegyéből vörös fénydimenzió lobban elő, gyorsan kitágulva vonja a hatókörébe a szoba minden berendezési tárgyát a nagy erejű bűbáj, megmutatva azt, hogy rejtőzik-e élő odabent akár a függönyök mögött, ágy alatt, vagy éppen egy fotelnek álcázva, bíbor szikrák pattognak a pírban, ha igen. A nagy erejű varázsfény aztán kialszik, de a levegőben még ott bizsereg pár másodpercig a jelenléte, enyhén égett illatú füst bodorodik elő az ezüsthárs hegyéből, Shephatiah pedig szusszan. Megtörli a homlokát és beinti a fiút, ha a szoba üres. Tágas tároló. - Időközben az jutott eszembe azzal kapcsolatban, amit mondott a kapaszkodóról és emlékeztetőről, hogy mi szükség volna ilyenre egy festményvilágban? Gondolja, hogy a festő készült arra, hogy itt majd a valóságból érkező emberek járnak? Előfordulhat, hogy vannak olyanok rajtunk kívül, akik elvesztek itt, vagy elveszejtették őket szándékosan és akarattal, de valójában élők? - mondjuk éppen Dwight? - Ki szignózta a képet?
Aligha tudhat arról, mi mindent kötött professzora orrára a kígyónyelvű nőszemély odafent és elharapott szavaival még ő maga sincs tisztában az utóbbi egy hetet figyelembe véve. Nem tudhatja, milyen mértékig ültette el közvetve a nyugtalanság mérgező magvát, így a pillanat - ha eljön valaha is -, minden bizonnyal sokkolóan éri majd. Ilyen szerkezetben valóban erősen perverznek hat a gondolat, de őszintén... ha Shephatiah nézett már tükörbe, aligha lehet meglepő számára a kölyök vonzalma. Hány és hány történetet lehet hallani arról, hogy a fiatalok tanáraikat tüntetik ki sokszor még ártatlan figyelmükkel? Nincs abban semmi különös, hogy a fölérendelt tekintély gondolata megfűszeresedik a hormonokkal bélelt kamaszigények oltárán, s bár a korkülönbség még hangsúlyos marad, a testiséget aligha érdekli a rákényszerített civilizációs erkölcs és szükségtelen gátlásosság. - Maga nagyon sok minden, csak nem átlátszó. - Mulat a megjegyzésre, a gondolat is szürreális. A férfi puszta megjelenése egyfajta jólirányzott, gondosan fűszerezett kiismerhetetlenségre játszik, kettős múltja okán pedig különösen nehezen fejtegethető egyenlet. Az alapvetések talán adottak, kipuhatolhatja mit engedhet meg magának vele szemben és mit nem, de az igazi megismerés még nagyon távol áll, nemhogy a tökéletestől, de az értékelhetőtől egyáltalán. Biccent a megerősítésre, ő részéről ezzel magyarázhatónak véli a hasonlóságot. Bár a férfira koncentrált, így Dwightot nem volt igazán alkalma megfigyelni, leginkább a hangsúlyos részek maradtak meg belőle, mint az átváltozás előtti kritikus, átmeneti pillanat... - Talán. De szeretem a szájából hallani. - Az oda-vissza érő incselgés borzongató, kellemes puha, forró prémbe burkolja a pillanatot, kifejezetten gondolatrabló hatása eléri, hogy önkéntelenül is elképzelje a képalkotás folyamatát, a férfit, amint hagyja magát. Festékszagú, forró, megkívánt kép ez éppannyira, amennyire minden más festmény a professzorról álomittasan az lehetett. - Hajlandó lenne modellt is állni nekem? - Kifejezetten szeretné. Ott van a szavakban az akarás, a vágy erre, mely valószínűleg éppúgy erkölcstelen és vállalhatatlan, mint bármely más elszabadult gondolat kettejük között. - Azt hiszem, ez megbocsátható. - Mosolyodik, nincs visszacsapás részéről a nevében tett ígéretre, főként ha a férfi annak teljesítésében aktív szerepet vállal. Nem gyújtogatja alatta a máglyát, de a tüzet attól még a varázsló bőréről megkívánja. Hunyorgó vidámság a kaccantásé, bár nem a férfire koncentrál, tudatában van hangsúlyos jelenlétének. Nem utazik messzire a szárnyaló gondolatokkal és szabadfordításban át is adja tanárának, míg odalentről nem hallatszik más, csak a felszivárgó zene szólama. Mintha arra egyáltalán nem hatnának a némasági szabályok, a dallam saját akusztikát követel meg magának, s mit sem törődik azzal, hogy biztosítani ezt a hely önmagában képtelen. Varázszene, nyilvánvalóan, mely ezúttal nem csal a nyakukba újabb veszedelmet. Felpillant a férfira az okfejtésre, töprengő kifejezés az arcán, enyhén megingatja az állát, mintha az átokelhívást magát nehezményezné, holott a szó maga nagyon is jól leírja a helyzetet. - Gondolom azért nem érzem akkora szükségét, mert maga itt van. - Mereng el a dolgon, mit sem tudva arról, hogy konklúziója milyen szinkronosan cseng a férfi belső monológjával. Valószínűleg soha nem tudja eléggé meghálálni, hogy utána jött és némi bűntudattal gondol vissza arra, hogyan is fogadta a láda mélyén... leszámítva azt a kényelmetlen kis tényt, hogy most visszagondolva is zavarba hozza a puszta emlék. A férfi ott járt. Benne. Most pedig olyan könnyed ráhangolódással fordulnak elő egyik és másik fejben a gondolatok, hogy az szinte már arcpirító. Nem úgy volt, hogy éppen ezt kell kerülnie? Azt senki nem mondta, hogy ez ilyen jó érzés is lehet... Megborzong, sikertelenül rázogatná le magáról a gondolatot, a megállapításra viszont biccent. Nincs miért ellenkeznie és jelen szituációban nem feltétlenül jó, ha a büntetés gondolatával incseleg. Elmondható, hogy minden ajtó, melyet a fiú kopogása ér, kellemesen és stílusosan kidolgozott, gazdagságra vall, odafigyelésre, a részletekkel való törődés manapság olyannyira elhanyagolt intézményére. Az ajtók nélkülözik az egyszerűséget, fáik jó minőségűek, dombornyomásos mintázatuk művészi képet mutat, bár önmagában semmi információval nem szolgál. Kivéve a harmadik ajtót. Így tüzetesebben megszemlélve ugyanis a férfi arisztokrata nevelésének hála mintha ismerős címermotívumokra bukkanna. A kígyóban önmagában semmi különös nincs, milliószor és bárhol látható darab, ám a rózsa körül tekergő fajta már egészen más kombinációt ad. Bármennyire is hevesen kutat az elméjében azonban, csupán az aranyvérű vonatkozást képes belőni egyelőre. Talán ha más formában, vagy felületen látná, az segítséget nyújthatna, ám... Az ajtó az alohomorának azonnal enged, míg az erkély felől az egyetlen mozgás a feltételezhető, áttetsző függöny meg-meglebbenő sziluettje. A kattanásra odabentről nem érkezik reakció, a fiú pedig enyhén megrezzen, ahogy az ajtó feltárul és a férfi zengő hangja betölti a szobát. Auréle ösztönösen a hátuk mögé pillant ellenséget kutatva, míg a vörösség odabent megfesti a lakosztályt. Nem teszi ki a szobának szánt alapterület teljes hosszát, amit magyaráz is az a keskeny, kevésbé díszes ajtó, mely közvetlenül a szobából nyílik balkézről és kívülről elérhetetlen. A helyiség árnyalatai elvesznek a vöröses fényben, bár alapjáraton a falak már nem őrzik a kövezet zordságát. Bevakolták és tapétázták a kor elvárásaival szemben, alapvetően burgundivörös és arany árnyalatait tudhatja magáénak. Az ágy hatalmas, két-, de inkább három személyes, a szoba jobb végében kapott helyet, közvetlenül a széles ablak mellett. Rendkívül szépen kidolgozott fakerete oszloposan nyúlik a magasba, aranyszegélyű, fehér baldachin rejti a párnák halmának, vörös ágytakarónak vonzó, rendbe szedett kompozícióját. Az utazóláda az ágy végében hever, a falak mellett ruhásszekrények, könyvespolcok, teljes alakos állótükör, öltözőasztal, míg középen egy hatalmas, prémes bundaszőnyegen két fotel, kis asztalka és egy heverő. Bár nem utalnak erre különösebb jelek, az egész szoba benyomása valahogy feminin vonásokat tükröz, mintha hölgyi kezek hagyták volna meg rajta a maguk nyomát. A fiú kissé elfintorodik a füstös szagtól, a következő pillanatban azonban félreugrik, ahogy hatalmas vernyákolás közepette, a vörösségtől megriadva egy szerencsétlenül járt cirmos robog ki mellettük. A varázslat maga más jelenlétet nem világít meg, csupán a gondosan és frissen elhelyezett utazóládák törik meg az összképet. Auréle beslisszol a szobába az intésre, jól megnézi magának az ágyat, a szíve, teste, lelke, na meg a fáradtság egyaránt oda húzná, de... inkább kinyitja az első szekrényt. - Ez egy nagyon kellemetlen gondolat. - Jegyzi meg, fél kézzel kiemel egy rakott, erősen női, méregzöld, feketecsipkés ruhát és pókerarccal maga elé emeli a férfi felé fordulva. - De látok benne rációt. Bár erősen kétlem, hogy aki ideveszett, még élőnek minősül... - Szinte érzéketlenül mondja, láthatóan nem gondol bele egyelőre különösebben a dologba, mert figyelmét lefoglalja a _NAGYON NŐI_ ruhatár. Vörös szemöldökei összefutnak, fiatal homloka gondterhelten ráncolódik. - Nem tudom, nem ismertem fel. Nem kifejezett aláírásra, inkább valamiféle... szimbólumra emlékeztet.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & "Pikkelymók" & Shephatiah "we give this life to our childen and teach them to hate this place" 16+
Az írott és íratlan szabályok megengedik a fantáziálást, és hát hiúság, önérzet is van a világon, jó annak a tanárnak lenni, akit a emlegetnek a roxforti lánymosdóban, noha igen erős mezőnybe érkezett, és egyáltalán nem fáj, hogy alkalmasint a fiúmosdóban is közszájon foroghat a neve, bár a társadalmi konzervativizmus szűkös kereteit ismerve, a mosdó a fiatal fiúk számára nem eredményez elég bizalmas légkört ahhoz, hogy a hajlamaikról locsfecsegjenek. Ám a tetszés kölcsönössége az a tiltott gyümölcs, amit akkor is vissza kell dobnia a józan félnek, ha azt már a brit mágusvilág legléhább kölyke leszakította. Mert kétsége sincs afelől, hogy nincs még egy olyan, mint Auréle. - Már elrontotta - álszentül emeli fel a pillantását, mintha ez az évődés egy gyógyíthatatlan sebbé válna az önérzetén, amiből még egy fél gondolat sem igaz, de kedvét leli a szavakban. - Komolyan mondja? - pillant rá egy nagyobbacska sóhajjal, Merlin óvja az ambiciózus professzorokat attól, hogy a vörös valamit a szájukból akarjon hallani, mert végtelenül nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ilyen egyszerű, mégis túlzó közvetlenségnek nevezhető gesztussal a kedvére tegyen. Túl nehéz, és nincs is értelme viselni annak a kelletlen terhét, hogy nem teszi meg. - Egyáltalán nem kétlem, hogy modell nélkül is a leghitelesebb képet festené meg rólam, de igen, Mr. MacEalair, hajlandó lennék modellt állni magának. Megtiszteltetés volna - túlzás? Pontosítás? Maga sem tudná megmondani, hogy miért ilyen fontos hozzátenni ezt, de csonka volna nélküle a hajlandósága és hiteltelen önmaga előtt. A tarkóját cirógatja a vörös szavaiból kicsengő vágy, legalább olyan érzékletesen fest az érzékelésének falára, mint a vászonra, amit maga elé ragad. A zene dallamát belélegzi, talán nincs tőle félnivalójuk, de úgy szaladnak utánuk a dallamok és futamok, mint láthatatlan macskahad, felsurrantak és a bokájuknál tekergőznek. Egyelőre nem fél tőle, de köztudott, hogy egyszer minden alamusziság elkezd nagyokat ugrani, talán komolyabban kéne venniük azt a dallamot, ami megregulázza még a nem egészséges mágiától áthatottan fejlődött szörnyeteget is. - Magam is erre gondoltam - bólint egyet, mert jól esik a közös gondolat megerősítése, így akár igazságnak is elkönyvelhetik, legalábbis, kettőjük között kinyilvánított törvényszerű igazságnak. Ő itt lesz, hogy a valósághoz kösse a fiút. Laikusok szemével nézve talán tökéletesen alkalmatlan a feladatára, hiszen számolatlanul befolyásolták már, mert befolyásolható, de ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy milyen jó érzés egyszerűen csak nem küzdeni ellene, amíg nincs valami megfogható tárgya annak, hogy miért okozzon az ember kellemetlenséget és fájdalmat önmagának a küzdelemmel. Ez esetben ő az, akinek rá kell vennie Aurélét arra, hogy a kényelmes és valamiféle kétes biztonsággal kecsegtető önfeladást odahagyja a kényelmetlenebb és nehezebb útért. Szegény kölyök! Annyira nem ezt érdemelte. - Átkozott macska...! Fogja me... áh, mindegy - gondterhelten szisszen, miközben leengedi a pálcáját, elárnyékolja néhány kellemetlen gondolat a homlokát. Egy elszabadult, szobába zárt macska hamarosan vendégeket fog idecsalni, jobb esetben csak egy dolgos szobalányt, aki visszatereli a cicust a helyére, rosszabb esetben valami sokkal gyanakvóbbat. Akárhogy is, ez a hajó már elment, vagy stílusosabban, elvitte a macska, és a lakosztály teljes pompájában az övék. Uras kecsességgel inti beljebb a fiút, akit nem is kell sokáig biztatni, ő pedig ellépked az ágyig, hogy a lelógó ágytakaró belső felén találja meg újra a címert, ami kígyóérzésű tövisnyomot hagyott odabent az emlékezetének sima felszínén, hátha ki tud böngészni belőle valami nevet. A stílus és a kellem sajnos már semmi karizmatikusan körvonalazottat nem mozgat meg benne, annak ellenére, hogy az aranyvér kihalóban van, még mindig sokkal többen vannak a piperkőcök kifogástalan ízlésével megáldva, mint amennyit észben lehetne tartani stílusjegyek alapján. Ott van mindjárt Mayall. Akár az ő szobája is lehetne ez. Vagy inkább... az édesanyjáé. A gondolat rosszravaló kis mosolyt kanyarít a szája szélére. Fényt gyújt odabent, hogy a szoba minden kellemes, tetsző részlete feltáruljon, futólag leguggol az utazóládához, de aztán felkel, ahogy Auréle beszélni kezd, és egzotikus ruhapróbával vonja magára a figyelmét. Amíg elé nem ér sima, ruganyos lépteivel nem is jön rá maga sem, hogy ez mennyire rosszul megválasztott játékszer. Belélegzi a ruha bájos, nőies illatát ami csak úgy dől a megbolygatott csipkék dús közéből, közéjük is markol, kíváncsian felhúzza a szoknya előrészét, mintha ugyan egy vonzó test máris benne volna, és bármit feltárhatna ott, ahol most csak az anyag hullámzik édenzölden és pokolfeketén. - Ne legyen túl szigorú az itteni élőkkel Mr. MacEalair, ki tudja, hogy mi magunk mennyi ideig leszünk itt, de még akkor is, ezerszer is élők leszünk - elengedi a ruhaanyagot, a sűrű, csipkével megnehezített szövet suhogva visszahullik, mintha a hátán mászna ez a kedvesen ismerős hang, sóvárgó sokszínűséggel ecseteli a házasélet hiányosságait, fájdalmasan sóhajt. - Tegye ezt le, senki sem hinné el, legyen akármilyen bevállalós is, ha nem akarunk plasztimágiát használni nehogy úgy maradjon a visszapörgő időnk miatt, akkor az arccsontját órákba telne eltüntetni a festék alatt, ez a ruha inkább Mayall álöltözete lehetne. Tovább kell mennünk - a kezében a csipke érintése bőrt kíván magára, vagy legalábbis szőrmét, futólag megveregeti a bundavállat, mintha az együttérzéséről akarná biztosítani, amiért nem lehet az este szépe, pedig a zöld és fekete őrülten menne a vöröshöz. - Nem emlékeztette esetleg a jel egy rózsára tekeredő kígyóra, vagy fordítva, kígyót fojtó rózsára, mint az ajtón lehetett látni? - mielőtt követné a fiút kifelé, futólag végigsimít az öltözőasztalon, találomra kihúz egy fiókot, hátha valami egyébbel kiegészítheti az elméjében motoszkáló sejtelmek tétova sorát, de aztán az elhatározásához híven az egyik szemközti szobába nyit be, hiszen lehetetlen, hogy koedukált lakosztályokat állítsanak fel ebben az időben, és még inkább, a berendezés barátságos eleganciája szinte kizárja a férfitársaságot, tehát a ruhákat is. Leginkább aranyra és kávébarna szövetekre számít egy férfiszobában, szürkére, kékre esetleg zöldre, moderált mennyiségű sárgával és semmi fehérség. A színszimbolizmus jegyében az ártatlanság nem illik a maszkulinitáshoz. - Tudja régen sok művész írástudatlan volt, ezért a szignójukban nem a betűket, inkább a védjegyüket érdemes keresni. Valami, ami a művészetük és aktív éveik során végig izgalomban tartotta őket, esetleg egy megfejtetlen rejtély, őrült látomás, alkoholtól, drogtól, vagy pusztán a tehetségtől megmámorosodva.
Kezdőlap
