Paul && Anne

what the hell are you doing here?

Május

Miért van az, hogy Angliában még akkor is esik az eső, amikor már jó időnek kéne lennie? Oké, nem azt mondom, hogy hideg is van, mert az esőhöz még egy kellemes hőmérséklet is csatlakozik, de így szinte sehova sem lehet elmenni.
Nagyon remélem, hogy apa megint kitalál valamit a nyárra és nem kell majd az egész szünetet ebben a túlméretezett zuhanyzóban töltenem, mert én ezt nem bírom! Itt nőttem fel, de akkor is... Hozzászoktam, de ez még nem jelenti azt, hogy bele kell törődnöm... Az egyetlen dolog, amit szeretek az esőben az a hangja, az illata - tudom, hogy fura - és az, ahogyan esik. Hülyeség, ha azt mondom, hogy én szeretem nézni? Éppen ez az érdekes szokásom szokott rávenni arra is, hogy felmenjek a csillagvizsgáló toronyba, vagy éppen az, ha erre veszem a menekülő útvonalat egy esti csínytevés után. Oh, tényleg, mindjárt vége a tanévnek, talán még egy utolsó nagy csínyre lenne idő, nem? Majd kerítek hozzá bajtársat és akkor biztos, teljes siker lesz.
Szokásomhoz híven, órák után ledobtam az egyenruhát és felvettem valamit, ami jobban illik hozzám. Egy fekete, virágmintás nyári ruhát és bokacsizmát vettem fel, majd elindultam a torony felé. Azért elég hosszú ide az út a mi klubhelyiségünkből, az már biztos...
Ahogy a lépcsőn megyek felfelé, hangokat hallok, pontosabban zenét. Mégsem leszek egyedül? Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kéne vagy inkább sem, tekintve az elmúlt pár hónap eseményeit. Mi van, ha az az idióta Darius van odafent? Tuti kikaparom a szemét, ha meglátom, elegem van belőle... Képes volt ő dobni engem... Mármint, hé! Ez fordítva szokott lenni!
Felérek és bevallom, egyáltalán nem arra számítottam, hogy pont Ő lesz itt. Thomas... Mégis mi a fészkes fenét keres itt? Nem ment ő vissza Oroszországba? Vagy egyáltalán miért iratkozott át ide? Mit akar ő az ÉN iskolámban? Oké, várjunk csak, ugye nem utánam jött ide? Nem írtam neki, mert tudtam, hogy nem működne, hiszen ismerem magam. Már az is hatalmas hiba volt, hogy Dariust olyan közel engedtem magamhoz, s végül én szívtam meg a levét... Na, pont az ilyen esetek miatt nem hittem sosem a párkapcsolatokban meg a szerelemben. S pont ezért nem írtam neki se...
- Ööö... Sziaaa? - hangzik köszönésem inkább kérdésnek, minthogy normális üdvözlésnek. Mégis mit mondjak neki? Nem fogok bedobni valami gagyi sablonszöveget, amit komolyan se gondolok, arról, hogy milyen rég láttam meg hasonlók. Próbálok értelmesen nézni, de a meglepettségtől ez elég nehezen megy. A semmiből került elő... a semmiből. - Mit csinálsz itt? - intézem felé a lehető legésszerűbb mondatot, ami eszembe jut.

Anne & Paul

A viszontlátás öröme

Már jó pár napja, hogy megérkezett ide, a Roxfortba, elintézett minden papírmunkát, és ide jár, mint Rodya Paul Yukobow. Még mindig nehéz megszokni ezt a nevet. A mai nap esős és borongós, már a reggel is így indult, s aztán sem lett jobb, ez valamelyest a kedvére is kihat.
Pár nap nem sok idő. Nem sikerült még bejárnia a kastélyt, sem igazán kiismernie magát itt, de már az első napon, befelé jövet kiszúrta odalentről az udvarról a tornyot. Szép, magányos és békés helynek látszott, azonban az első napok zűrzavaros ismerkedése a hellyel, az emberekkel, a tananyaggal és az órarenddel kellően lefoglalták, hogy ne jusson ideje ide is eljönni. De ma ez változott, ezért is jött most ide, az eső lágy, ütemes kopogása ismerős, ezért kellemesen megnyugtató. A lépcsősor megtétele kellemesen fárasztó volt, végre az agyban megterhelő napok után jóleső fizikai fáradtság uralta testét, így a gyors körbenézés után a peremnek támaszkodva szívta cigarettáját. Ahogy a végére ért, végül ellépett a párkánytól, már csak azért is, mert ott valamelyest már megázott.
Hozta magával a gitárt, meglepő, eddig még sehol sem játszott, mióta a Roxfortban van. Halk, de kellemes, ütemes zene szólt, s énekelgetett vele, míg meg nem unta. Most már csak a gitár hangja hallatszik, szájában újabb cigaretta füstöl. Még így is belemélyed a játékba, észre sem veszi, hogy nincs egyedül, egy pillanatra ijedten kapja fel tekintetét.
– Anne! – azonosítja be, ahogyan felpillant az oly bizonytalan hangocskát hallva. Ajkain felemás mosoly tűnik fel - örülnie kellene, de nem felhőtlen a boldogsága, pedig ő az egyetlen ismerős arc erre.
– Amint látod, ide járok – világosítja fel, a füstöt okádó cigarettát ki sem véve ajkai közül. Enyhe orosz akcentusát el sem próbálja rejteni, jól érezhető, de valahogy talán aranyossá teszi - legalább ez. Végignézve rajta fekete farmert, sötétkék hosszú ujjú pólót, és egyszerű, szürke edzőcipőt láthat rajta különben. – Mi járatban? – gondolja, hogy nem miatta jött épp.

what the hell are you doing here?

Oké, be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy még bármikor összefuthatok Thomas-szal. Most meg hirtelen idekerül a semmiből... Nem mondom, hogy nem örülök neki, mert igazából jól elvoltunk, de az múlt nyáron volt, majdnem egy éve és azt sem tudom, hogy mégis mi volt az az egész. Jobb is talán, ha nem agyalok ezen, elég volt nekem idén az egész Darius-os dolog...
Mondjuk... Azt meg el kell ismernem, hogy Thomas még mindig elég szexi, talán még jobban is mint nyáron, de ezt megint csak hagyjuk figyelmen kívül mint ahogyan az imádni való kék szemeit és a cuki akcentusát is. Kezd rémleni, hogy miért kavartam vele, sőt inkább teljesen egyértelmű az egész.
- Ööö... Ja, de eddig nem láttalak itt... Mikor is jöttél? - érdeklődök. Egyáltalán mit keres itt? Mármint nem csak a Roxfortban, hanem itt a toronyban is... Meg hát persze: miért pont a Roxfort? Úgy tudtam, hogy nem Angliában lakik, sőt! Még az akcentusából is egyből leszűrhető, hogy orosz származású, szóval nagyon nem értem, mit csinál itt. Nem mondom, hogy zavar, mert... Mert vele biztos sikerül kitörölnöm Darius-t és a hülyeségeit a fejemből...
- Néha feljövök ide... Csak nézni kifelé, tudod... - válaszolok kérdésére egy vállrándítás kíséretében, s közelebb lépkedek hozzá. - Adsz egyet? Az enyém lent maradt - utalok a cigijére, ha már itt szívogatja előttem, akkor igazán adhatna egyet nekem is. Az meg eléggé egyértelmű, hogy én nem tudtam volna hozni a sajátomat, mert egy ilyen ruhán nincs zseb vagy akármi, ahova eltehetném.
Közben tekintetem a gitárra siklik, s halvány mosolyra húzódik a szám, ahogy eszembe jut, mennyire imádtam őt hallgatni. Olyan érzés volt, mintha a játéka valahogy elvarázsolt volna... Ráadásul most is ez volt az, amit előbb meghallottam mint őt megpillantottam volna. Persze, akkor honnan tudtam volna, hogy ő van idefent? Nem hallottam a hangját csak a gitárt és azt sem tudtam, hogy ő itt van. Na nem mintha annyira letámadtam volna, ha megtudom, de... De biztos jobb lett volna úgy megtudni mint így, mert... Mert ez így tök gáz... - Nem játszol valamit? - pillantok vissza rá és remélem, hogy kapok valami dalt, ami talán kitisztítaná a fejemet.

Anne & Paul

A viszontlátás öröme

Egy ideig réved a lányra, mintha szellemet látna. Tudta, hogy ide jár, tudta, hogy találkozni fognak, épp csak nem akarta volna ezt máris megejteni. Azt hitte, hogy az a nyár jelentett valamit, és ha nem is lehet igazi folytatása, azért néha levelet váltanak majd, vagy... Ő maga se tudja, mit hitt, mondhatjuk azt is, hogy leginkább csak reménykedett.
– Nemrég – hangzik a komor, rövid válasz, miközben kifújja a füstöt. Jobbjának ujjai ott hagyják a gitárt, mit lábaira fektet, balja rajta pihen. Jobbjával kiemeli a cigarettát a szájából, miután szív belőle még egyet. – Ne nagyon említsd... Úgy láttam, nem kedvelik erre – jegyzi meg, nem mintha igazán össze akarna játszani a lánnyal, szívességet kérni tőle. Ha amaz akar, hát beszéljen csak, mindegy is.
– Értem. Hangulatos hely. – hagyja rá. Végső soron őt is ez hozta ide. A látvány, a magány ígérete, a lehetőség, hogy egymagában gitározgasson, és gondolkozzon, jobb híján saját nyomorán, mert a múlt eseményei nem hagyják még teljesen szabadulni. De a lány felbukkanása egyelőre feledteti vele a dolgokat, másféle emlékeket hívva elő.  A kérdésre enyhén felvonja szemöldökét, de végül csak vállat von, a cigarettaszál visszakerül ajkai közé, ujjai pedig a nadrágzsebébe süllyednek, s előhúzza a dobozt.
– Nem rémlik, hogy dohányoznál – mellékes megjegyzés csak. Talán így próbálja oldani a feszültséget, vagy ezzel akar közös programot, sorsközösséget teremteni? Mindegy is, felé nyújtja a dobozt. Ha a lány elvesz belőle egyet, akkor a dohányt rejtő, jellegtelen, fémes színű tárca visszakerül eddigi helyére. Tekintete egy ideig a lányon, a kérdés mintha elsiklana fülei mellett.
– Elkerültek a madaraid... Hosszú, fárasztó út lehetett nekik. – jegyzi meg kissé szárazon, de végül mégsem vár választ, ezt sejteti, hogy mégiscsak a gitárhoz ér, ujjai lassú, de ütemes, könnyed dallamba kezdenek. Van benne valami melankólia, mégis kellemesnek cseng; saját hangulatát tükrözi vissza, fanyarul keserédes.
A melódia alatt néha kifúj egy adag füstöt, valahol a dal záróakkordjainál a cigaretta is a végére ér, kelletlenül nyomja el, s ejti le maga mellé, az előző mellé. Majd ha távozik, talán eltünteti őket, addig remekül érzik ott magukat, köszönik. Nem gyújt meg újabbat - még nem.

what the hell are you doing here?

Talán zavarnia kéne annak, hogy Thomas ennyire szűkszavú, de még sincs így. Múlt nyáron hozzászoktam ehhez, mert arra volt szükségem, hogy valakinek beszéljek, s ő meghallgatott engem. Néha mondott ezt-azt, de leginkább csak tőmondatokban beszélt, de amikor énekelt... Na igen, azzal keltette fel igazán az érdeklődésem, s ezért is akartam őt annyira. Meg persze, nézzünk csak rá, elég jó pasi, én meg nem egy szűzies életről vagyok éppen ismert, szóval teljesen érthető, hogy akartam őt is.
Most sem kapok túlságosan bő választ. Nemrég. Oké, kösz, ez mégis mekkora intervallumot jelent? Néhány napja, néhány hete vagy néhány órája? Mást is idegesít, ha valaki nem beszél konkrétan, hanem ködösít? - Aha - bólogatok, mintha annyira egyértelmű lett volna a kapott válasz. Igazán hozzászokhattam volna múlt nyáron ehhez, de fölöslegesnek éreztem, hiszem az egész csak futó kaland volt, nem gondoltam volna, hogy még összefuthatok vele valahol, sőt, pont itt.
- Mert olyannak ismersz, aki egyből beárulna? - vigyorodom el. Na persze, majd pont én köpöm be őt azért, mert itt szívja a cigijét... Én is itt szoktam, szóval nem értem, hogy hol itt a probléma. Ahogy ő is mondja, hangulatos hely, talán legközelebb ide kéne jönni randiféleségre, ha egyáltalán járok én még olyanra a közeljövőben. A múltkori után lehet, hogy ezt a részét ki kéne hagynom egy kapcsolatnak, mert nem kell nekem kapcsolat... Kell a halálnak, te jó ég!
Közben leülök mellé, vagyis inkább elé, mert mellette vagyok, de szemben vele. Oké, ez most akkor minek is számít? - Pedig szoktam, már egy ideje - válaszolom mellékesen, miközben kiveszek egyet a cigaretták közül. - Kösz - mormolom csupán udvariasságból. Apa bizonyos udvariassági normákat belém nevelt, s még akkor is, ha a köszönetnyilvánítás nincs éppen az ínyemre, megteszem, mert tudom, hogy így illik. Meggyújtom a cigarettát, s közben érdeklődök, hogy játszana-e valamit. Mondtam már, hogy mondhatni elvarázsolt a játéka, s újra érezni akartam azt a varázslatot. Ehelyett mit kapok? Hogy elkerülték a leveleim... Most mondjam meg neki őszintén, hogy féltem egy kapcsolattól? Most is félek és éppen ezért érzem magam annyira idiótának a Darius-os eset miatt. Hogy hagyhattam elcsavarni a fejem? Elment az eszem basszus...
Ám úgy tűnik, hogy Thomas nem igazán sietteti a választ, vagy talán nem is érdekli a magyarázatom mert tényleg elkezd játszani a gitárján. Szokás szerint kellemes és megnyugtató a játéka, és tudom, hogy most valószínűleg úgy nézek rá, mint egy csillogó szemű kisgyerek a játékbolt kirakatára. Közben lassan szívom el én is a cigarettámat, de ez a pillanat is véget ér, amilyen gyorsan elkezdődött.
- Amúgy, nem kerültek el azok - lenézek a kezeimre, majd a gitárjára, s végül tekintetem megáll az arcán. - Nem gondoltam, hogy még találkozunk, így inkább nem is küldtem, fölösleges lett volna - adok neki magyarázatot, mert lehet, hogy ezt megérdemli. Nekem is van szívem valamilyen mértékben, szóval nem tagadom meg másoktól a választ a kérdéseikre... Bár az övé nem kérdés volt, de az is lehetett volna.

Anne & Paul

A viszontlátás öröme

A lány kérdésére nem ad konkrét választ, mi több, meg sem próbál így tenni. A felelete érthető, nem torzítás vagy csúsztatás, igazság, mindössze a mércét nem adja meg mellé, hogy vajon milyen szemlélet mellett számít ez nem olyan régnek? Ahhoz képest, előreláthatólag mennyit fog még itt tartózkodni, bizonyosan úgy tűnik, hogy csak most érkezett.
Ettől még tekintete a lányon, próbálja felmérni, vajon bosszantja-e a kapott válasz. Nem a szűkszavúság miatt, hanem a tartalom miatt; itt van, mégsem kereste. És előre sem szólt.
– Fogalmam sincs. Nem ismerlek. – feleli szenvtelenül. Tényleg nem. Azt hitte, hogy egy kicsit igen, hogy valami van is köztük, hogy... De nincs, tévedett, és talán minden, amit tudni vélt, téves volt. Nem kedveli az efféle tévedéseket.
– Értem – feleli tömören, majd elrakja a többi cigarettát tartalmazó kis dobozt. Meglátása szerint egy nő ne dohányozzon, nem szép, elegáns. Nem illik egy igazi nőhöz. De Anne-t nem gátolja benne, a köszönetnyilvánításra csak biccent. Nincs mondanivalója. A leány kérdésére nincs igen vagy nem, egy zord tény közlése van, de választ nem vár. A játék kellemes és megnyugtató, a gitár húrjait magabiztosan uralják ujjai, nincs helye hibának, tévesztésnek vagy bizonytalanságnak. Közben ő is a cigaretta végére ér, egykedvűen nyomja el, miután már nem tud több jóleső füstöt kisajtolni belőle, és egyelőre még csak nem is vesz elő újabbat, pedig a környező csikkek is sejtetik, hogy bizony elég gyakran gyújt rá. Felpillant, ahogyan Anne megszólal.
– Tudom, hogy nem. – szögezi le, ahogy az első mondatot meghallja. Ajkain gunyoros félmosoly tűnik fel. – Még egy dolog, amit nem tudtam. – jegyzi meg már-már nyersen – De látom, vannak bizonyos... Szokásaid. – folytatja – Másoknak is ígérgetsz így, vagy érezzem megtiszteltetésnek a hitegetést? – most már a dohányért nyúl mégiscsak.

what the hell are you doing here?

Emlékeztem, hogy Thomas nyáron is elég szűkszavú volt, de nem úgy derengett, hogy ennyire. Mégis miért lök el magától ennyire? Azt hittem, hogy jóban lettünk, de ezek szerint tévedtem.
- Nos, én úgy emlékszem, elég sokat dumáltam veled ellentétben. Furcsállom, hogy azok után mégis úgy gondolod, hogy nem ismersz - rántom meg a vállam értetlenül, de közben arcomról azt is leolvashatja, hogy nekem aztán teljesen mindegy. Nem fogok ezen kiakadni, pedig megtehetném, mert úgy gondolom, van olyan személyiségem, hogy azt ne felejtsék el mások, neki mégis sikerült. Igen, a kiborulásom jogos lenne, de egyben gyerekes is, hiszen ez csupán egy apróság, ha úgy vesszük. - Amúgy meg, ha már itt tartunk Tom... Én se ismerlek téged - nézek túljátszott, meglepett arccal a fiúra. Sejtem, hogy ennyitől mondjuk nem is fogok róla többet megtudni, de egy próbát megért a dolog.
Nem tudom eldönteni, hogy problémája van azzal, hogy kértem tőle cigit vagy úgy általánosságban én zavarom őt, mert látom rajta, hogy valami nem tetszik neki. Mindenesetre míg ő játszik, én hagyom, hogy átjárjon a zene és közben elszívom a cigimet. Valamilyen mértékben mindig elvarázsol az, ha egy pasi játszik valamilyen hangszeren, de komolyan.... annyira szexik tudnak lenni közben! Tomnak még jó hangja is van, emlékszem én rá, csak nem használja gyakran. Nyáron is csak párszor hallottam énekelni, biztos vagyok benne, hogy két kezem elég lenne hozzá, hogy megszámoljam.
Aztán a dallam elhalkul, véget ér, én pedig magyarázatot adok a leveles megjegyzésére, ennyi jár neki, úgy gondolom. - Aha, többnyire... Alapból feledékeny vagyok, de igen, megesik, hogy tényleg csak ígérgetek és nem pusztán véletlen, hogy végül elfelejtem teljesíteni az adott dolgot. Talán zavar, vagy mi? Nem kell magadra venned, mondom... - mondom nyugodtan. Igazából szeretem nézni, ha mások szenvednek vagy éppen vágynak valami iránt, amit nem kaphatnak meg. Gondolom, egészen eddig ez volt az, aminek köszönhetően sikerült elnyomnom azt az utálatos érzést, amit végül Darius kiváltott belőlem, csak mert hagytam, hogy egyből átlásson rajtam. Tomnak ez még nem sikerült és azt hiszem, egészen addig minden rendben lesz, mert én nem akarom ismét azt érezni, mert abból csak baj lenne.

Anne & Paul

A viszontlátás öröme

A lány szavai késként állnak belé, mérgezett penge, lassan olvad le róla, s terjed szét ereiben, elárasztva minden véredényt, kérlelhetetlenül. Sokat beszélt, ó igen, sokat hazudott, szép szavak, kedvesek és feleslegesek.
– Pár hónapja még én is azt hittem – feleli lassan – Tudom, hány cukorral iszod a kávét, vagy milyen pózban szereted... – enyhe irónia érződik ki szavaiból, önmaga ellen irányul, fájóan keserű. Nem szokták csak úgy átvágni. Ő mindenre képes a szeretteiért, mindenre, erre meg tessék! Szíve szerint felpofozná a hölgyikét, térjen észhez, ideje. – ...De már nem tudom, ki vagy. – S talán soha nem is tudta. Szép álom, vágyakozás, távoli remények...
– Nem... Tényleg nem – leheli halkan, lehelete meglátszik a levegőben, lehűlt az idő, tekintete egy pillanatra az apró párapamacs fodrozódását szemléli – Itt... Paul vagyok. – közli csendesen. Kijelentés, nincs helye kérésnek, annak ára van, ez viszont parancsoló, tekintélyelvű. Követel, szólíts így, hiszen tényeket közöl, magabiztosan állít. A szavak mögött mégis megbújik a kérlelés, csendesen, mint valami kém, nem árulhatsz el. Valójában leginkább ez zavarja őt, döbben rá. Ez a lány egyetlen szavával leleplezheti őt, és tönkreteheti az életét. Nem engedheti. Hirtelen jön az ötlet, lelöki őt a toronyból, gyorsan, precíz mozdulattal, szinte még erőlködnie se kellene. Ó igen, így kéne, végül mégsem mozdul. Nem fél ölni, bizonyította már, mégse engedi valami sajátságos nosztalgia-érzet.
A lejátszott dal pedig csak fokozza ezt, nem lesz merénylet, másra vágyik. Milyen gyerekes; kiszolgáltatott és esetlen. Ujjai eleresztik a hangszert a lány szavai nyomán, hirtelen mozdul, tán fenyegetően is, de csupán magához öleli.
– Nem érdekelnek az ígéretek – feleli – Az enyém vagy... – suttogja. Nem túl romantikus, de a legkevésbé sem durva, már ami a fizikai kontaktust illeti, abban nagyon is kedves. Egyetlen ismerőse van, aki talán egykor szerette őt... Ennek az emléke is elég lesz. Egy darabig. Aztán a lány majd magától is belátja, hogy mellette a helye. Így kell lennie, nem?

what the hell are you doing here?

- Ezek is fontos dolgok, ha rólam beszélünk. Tehát elvileg tudsz rólam annyit, mint akkor, és nem tudsz rólam olyan dolgokat, amiket akkor sem tudtál. Majd rájössz... - rövid szünetet tartok, majd egy vállrándítás kíséretében fejezem be a gondolatot. - Vagy nem - nem értem, hogy miért van így fennakadva ezen a témán. Egyszer sem mondtam neki semmi olyant nyáron, ami ne lett volna igaz, arról meg nem tehetek, ha ő félreértett valamit vagy többet látott a dolgokba, mint én. Vagyis inkább többet érzett irántam, mint én ő iránta. Tényleg nem igazán tud érdekelni, hiszen nem ő az első, akivel ezt csináltam és igazából nekem ez jólesik, szóval nem értem, hogy mit van úgy fönnakadva ezen.
Vele ellenben azonban én még mindig alig tudok róla valamit. Ő még mindig jobban ismer engem, mint én őt, bár engem ez cseppet sem zavart sem nyáron, sem pedig most. Amíg megkapom tőle azt, amit akarok, addig nekem akár így is megfelel az egész, legfeljebb megint én pofázok többet, ha találkozunk...
- Paul? Hát ez meg honnan jött? A Tom jobban tetszik - felelem, s ha nem válaszol a kérdésemre, akkor esélyes, hogy nálam marad továbbra is Tom. Talán ez ösztönözni fogja arra, hogy mondjon magáról valamit... Talán...
Viszont, mikor eljátszik egy dalt, olyan érzésem van, mintha most is ott ülnénk a parton a többiekkel és sütnénk a mályvacukrot, miközben ő játszik. Mondhatjuk úgy is, hogy magával ragadt a zenéje, nem? A levelekre is kitérek, miután abbahagyja, mármint a nem létező a levelekre, azokra, amiket se nem írtam, s így se nem küldtem el. A reakciója viszont meglep és hirtelen fel sem fogom, hogy mit csinál, így azt sem tudom, hogy én mihez kezdjek. Most komolyan átölelt azért, mert nem küldtem neki levelet? - Hát jobb is, ha nem érdekelnek - szólalok meg, miközben azon kattog az agyam, hogy vajon mit tettem, hogy ilyen gyorsan megváltozott a véleménye. Vagy én nem figyeltem oda most rá? Azonban a következő mondatával sikerül kihúznia nálam a gyufát, mert rólam egy pasi sem mondhatja, hogy az övé vagyok! Nem! Esetleg ő lehet egy ideig az enyém, de ÉN senkié sem vagyok! Eltolom magamtól és neki is elmagyarázom ezt. - Nem, én nem vagyok a tied, sőt senkié sem vagyok, oké? És nem is leszek! - tiltakozom, úgy mint ősszel Dariusnak is. Most azonban nem véthetek hibát! Nem és kész!

Anne & Paul

A viszontlátás öröme

Ajkai torz grimaszba rándulnak. Ezek is fontosak, hát persze. Tényleg azok, ha az a kérdés, hogy a fontos dolgok után még efféléket is tud, ha ez amolyan privilégium lenne, de nem az. Ezek a publikus dolgok, legalábbis mostanra erre a meglátásra jutott, és ez felettébb dühítő, mert saját értékét csökkenti. Olyan, mintha... Mintha senki lenne. Egy eldobható rongy, aki legfeljebb annyit tud, amennyit menet közben megfigyel, megjegyez.
Ez persze talán túlzó, de most képtelen igazán reálisan látni a helyzetet. Most, amikor a nyár végén jelentkező bosszúsága újult erővel tör rá.
– Mire? – kérdi színtelenül. Majd rájön. Olyan üres ez így. Van valami, amit tudnia kéne? Egy nagy, sötét titok? Vagy csak arra jön rá, hogy értékelnie kéne, hogy a lány minden beszédességével együtt is titokzatos maradt, és hülyét csinál belőle? Mégis, mi kell ahhoz, hogy tudja, ki is a lány valójában? Mi az, amire rá lehet jönni, csak így, egyszerűen, hogy ez megvalósulhasson? – Akkor... Közeli volt és valóságos. Most... Most messzi... Távoli. – mormolja, kissé tompán végül. Nem tudja elmondani, mi zavarja igazán, és ez bosszantja talán a legjobban.
A kérdésre vállat ránt.
– Így hívnak. – közli olyan rezzenéstelenül, mintha egy amolyan nagy, általános igazságot nyilatkoztatna épp ki. – Nem volt papírom munkát vállalni. Tomnak volt. – teszi hozzá, világossá téve, hogy Tom egy barátja, legalábbis feltehetően. – ...De nem akarom, hogy ez derüljön ki. – fűzi még hozzá. Kifelé bár végletesen nyugodtnak hat, valójában a nyugalom soha nem volt az erőssége, ez érződik most is: például a helytelen nyelvtanában.
Eztán azonban eljátszik egy számot, mely alatt egyrészt van ideje gondolkodni, ami kifejezetten jól jön, másfelől pedig végre valahára le is csillapodik valamelyest. Ez azonban újszerű gondolatokat hoz magával... A lány szavára csak egy morranással reagál, sejtetve, hogy a jövőbeni ígéretek azért igenis foglalkoztatják majd.
Némileg lazít eztán ölelésén, így a lány kibontakozhat belőle. Egy lélegzetvételnyi ideig nem felel, csak szemléli a leányzót. Milyen jól áll neki ez a kis haragos pír, ez a látszólagos bosszúság. Mert persze nem igazi, képtelen komolyan venni.
– Szeretem, ha kéreted magad – feleli tehát szórakozottan, de aztán valamivel komolyabban folytatja – Másé? Persze, hogy nem leszel másé – ad igazat neki. S bár lenne még mit hozzátennie, végül nem mond többet mégse, ellenben a kezét nyújtja a lány felé, s csak utána szólal meg, miközben tekintete a leány íriszeit fürkészi. – Nekem itt nincs másom – közli – Miattad jöttem. – teszi hozzá, finom lelki nyomást gyakorolva. – ...És szeretnélek... Téged. Nem csak úgy. – fűzi hozzá, direkt hagyva, hogy tágan lehessen értelmezni a dolgot. Nem feltétlenül lelki társat keres, talán egy mentorra vágyik, aki segít neki itt eligazodni, az iskolában, vagy az országban, bármiben... Ki tudja. Most kivételesen nem bánja, hogy szegény, elesett fiúnak hat a szavai alapján.
Holott egyáltalán nem az.

Paul && Anne

what the hell are you doing here?

Tulajdonképpen nem értem, miért akadt fenn ezen a témán. Ja igen, tud rólam ezt-azt, amiket nyáron meséltem neki, meg amikre magától rájött, de attól még nem feltétlen tud mindent. Nem ismer még igazán, főleg nem úgy mint a legtöbb háztársam, ők már tudják, hogy nem szeretem ha untat valaki, hogy viszonylag gyorsan cserélgetem a pasijaimat, mert egyszerűen ez esik jól. Jó érzés látni, ahogy összetörnek, pedig előtte meg milyen büszkék voltak és menőnek érezték magukat, hogy velem lehetnek. Komolyan, annyira jó nézni, mikor szenvednek utánam... Vele ugyanezt terveztem, csak arra nem számítottam, hogy idejön.
- Nem tudom, erre-arra? - teszek fel egy költői kérdést egy nemtörődöm vállrándítás kíséretében. Ha tényleg itt marad, idővel talán jobban megismer, vagyis inkább mondjuk úgy, hogy kiismeri a szokásaimat. Mormolása hallatán egy gúnyos félmosoly jelenik meg az arcomon, pont az ilyen reakciókat szeretem. Simogatják az egómat, de tényleg, meg a színészi képességeimet is, amik valójában nem is léteznek.
A neves dolgot illetően kérdőre vonom. Nem értem ezt az egész keverést, kavarást, hogy miért jó a névcsere, nekem a Tom jobban tetszett például mint a Paul, de ez van. - Aha, vágesz, akkor gondolom illegálisan tartózkodtál Görögországban. Nekem mondjuk mindegy, azt csinálsz, amit akarsz, PAUL - világosítom fel, hogy oké, nekem aztán jó lesz ez a név is, bár mint mondtam, a Tom jobban tetszik, de hát ez van. Nem ő választotta a nevét, gondolom én, bár simán elmehetne igényelni egy névváltoztatást.
A dal eljátszása némileg könnyebbé varázsolja a levegőt, de ez az érzés gyorsan elillan, mikor Paul átölel. Az ígéreteim a játékom része, ez ellen nem tehet semmit, akár tetszik neki, akár nem, és csak akkor tartom be őket, ha olyan kedvem van. A reakciójáról nem veszek tudomást, mert lefoglal az, hogy az újabb megszólalása után ellökjem magamtól. Mégis mit képzel? Én az övé? Senkié sem leszek, nem vagyok egy zseblámpa! Hallgatom a szavait és nehezemre esik visszafognom magam, hogy ne üvöltsem le egyből a fejét, de vagyok rá tekintettel annyira, hogy hagyom neki végigmondani, amit akar. Mégis mikor voltam én utoljára ennyire kedves valakivel? ... Ugye? Én se emlékszem rá, ez kész borzalom, sürgősen tenni kell a dolog ellen! - Jó tudni, hogy ilyen hatással voltam rád, de én nem érzek így, szóval felőlem aztán küzdhetsz vagy minek mondják ezt. Akár arról is lehet szó, hogy összejárunk, mint régen, de annál többre ne igazán számíts, elég fiatal vagyok még, szóval nem tervezek komoly kapcsolatot - na bumm, ez azért mégis engedékeny volt némileg, de ahhoz képest eléggé illett hozzám. Főleg a vége annak, amit mondtam, és azzal az álláspontommal teljesen egyet értek, ráadásul úgyis az lesz, hogy a szüleim elém löknek majd egy mappát ha olyan idős leszek, a potenciális férjjelöltekkel, hogy megőrizzük a vér tisztaságát... Eléggé benne vannak ebben a mániájukban, nem is csodálom, hogy apa annyira a Sötét nagyúr oldalán áll és, hogy engem is mielőbb ott akar látni, de még nem tudom mi legyen, előbb szeretném kiélvezni a fiatalságom, majd utána döntök, hogy csatlakozok-e vagy sem...