>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Kedd Nov. 01, 2016 6:06 pm

Voltak már kevésbé élvezetes vasárnapi ebédjeink, igazán soha semelyik nem kellemes, társalgással kitöltött délután, de a legutóbbi magasan kiemelkedik az eddigiek között. Persze nem pozitívumaival. Az eset után arra jutottam, hogy a legjobb ha a munkába temetkezem, más nem is igazán tehttem volna. Mikor nem így teszek folyamatosan végig pörgetem az aznap eseményeit, és bár részben én provokáltam ki a történteket, ez nem teszi kevésbé bosszantóvá vagy fájóvá a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy Barrington szavai még mindig ott visszhangzanak a fejemben, újabb és újabb kérdéseket felvetve, néhányuk pedig sehogy sem hagy nyugodni. Azt hittem nem lehet fokozni ezt a fajta idegi megterhelést, de úgy tűnik az élet ezt kihívásnak vette és apám helyett az adta most a pofont.
Nem voltam tisztában vele, hogy Argo egyáltalán vállal konzulensi munkát, noha képességei és tudása bizonyosan megvan hozzá. Az sem tiszta, hogy vajon régen volt-e rá precedens, vagy új hobbijaként választotta a Minisztériumi mellék állást. Visszagondolva sok dolog nem tiszta vele kapcsolatban, és igazán sose  beszélt magáról, ha mégis, csak az én nyaggtásomra és akkor se sokat. Beszámolóiból az is kimaradt, hogy ő maga is elvégezte az aurori képzést, bár karrierje nem volt hosszú életű, neve még is ott díszeleg a címet megszerzők listáján. Apáméval egyetemben, ami még meglepőbb még egy évfolyamban is voltak, és mint utóbb kiderült a Roxfortot is együtt végezték. Persze ez lehet mind véletlen egybeesés, és nincs is rá semmi bizonyíték, hogy ne az lenne. Mégis Barrington szájából szokatlan rutinnal szólt a férfi neve, mintha sokszor kiejtett szó lenne, és nem csak az átkozódás vagy a köcsög buzizás alklmával hagyta el a száját. Megeshet, hogy csak kezdek teljesen paranóiás lenni és olyan dolgokat kapcsolok össze, aminek semmi közük egymáshoz, ám az is előfordulhat, hogy a két férfi már korábbról ismerte egymást, sokkal korábbról.
Mindenesetre a kezdeti sokkon túllépve teljesen szakmai indíttatásból utána néztem Argo múltjának - bevallom talán egy kicsit mélyebbre ástam, mint azt az illem megengede volna - így derült fény korábbi tanulmányaira és azutáni munkásságára is. Hirtelen felindulásból, bár igen sok megpróbáltatás árán, még első könyvét is beszereztem, keserűságemben pedig megfordult a fejemben, hogy elviszem dedikálásra. Végül erről lemondtam.
Miután megkértem az egyik kollégám, hogy egyeztessen egy időpontot Mr. Pyrites-al - nekem nem volt hozzá lelki erőm - végül megállapodtak egy kellően távoli dátumban, ami elegendő időt adott, hogy fejben felkészüljek a találkozóra. Legalábbis úgy gondoltam elég távoli lesz, de mikor eljött a nap egyáltalán nem így éreztem. Álmatlan éjszakám volt és azután a korán sem pihentető egy óra után is, amit végül sikerült aludnom gyomors görccsel és karikás szemekkel ébredtem. Elég szánalmas látványt nyújthatok, így a meggyötört vonásaimmal. De hiába, most már nincs kitáncolási lehetőség, annyira még én sem vagyok nyomorult, hogy ezek után lemondjam a megbeszélt találkozót, bár abban nem vagyok biztos, hogy a férfi tudja-e ki teszi nála tiszteletét a Minisztériumból.
Reggel hálát adtam az égnek, hogy a hivatali talárom megment a gardrób teljes felforgatásától, és mikor hosszas megfontolás után a szokásos ing és nadrág kombinációt is sikerült kiválasztanom - ami csoda számba megy, hogy a rémálmomtól eltérően nem felejtődött el - elindultam a Minisztérium helyett a Roxfort irányába. Azon belül is a már olyan jól ismert hatodik emeleti mások által csak szemétdombként emlegetett irodába.
Még tanuló koromban furcsa pletykák keringtek Argo irodájáról és annak kaotikus mivoltáról. Egy eldugott sarokban, egy leharcolt teremben kapott helyet, amit aki csak tehette elkerülte, egyrészt komfortossága, vagyis annak hiánya okán, illetve a tulajdonosa sem volt a nagyközönség kedvence. Én magam mindezek ellenére irónikusan sok időt töltöttem a helyiségben, szinte már kényelmesnek is éreztem, ha épp nem kellett a könyv halmokat kerülgetnem, vagy a petricsészék elburjánzott tengere között lavíroznom. Nem is meglepő, hogy szinte magától visz a lábam az olyan jól ismert lépcsőkön és folyosókon át és ha nem épp azért mennék amiért, még élvezni is tudnám a kastély nyújtotta nosztálgia érzését.
Valójában vegyes érzésekkel gondolok a férfival való találkára, egyszerre szeretnék sarkon fordulni és elmenekülni a helyzettől és minél előbb oda érni a kopott faajtóhoz, hogy újra lássam. Elkeserít a saját bizonytalanságom és gyengeségem, de nem tudom visszafojtani a viszontlátás elviselhetetlen vágyát, vagy hogy neki szegezzem az összes meg nem válaszolt kérdésem, az összes miértet, ami ott zsong a fejemben minden egyes nap, mióta azt mondta vége.
De ennek mind várnai kell, mert bár belül még bőven úgy érzem, hogy gyerek vagyok csupán és ezt gondolataim és zúrzavaros érzelmei csak alátámasztják, a külvilág nem fogadja ezt el kifogásként és sürgetően ütögeti a vállam, hogy végezzem a dolgom. Így a tőlem telhető legösszeszedettebb arckifejezéssel, magamban elismételve legalább háromszor a már kivülről fújt első szavakat állok meg a régi barátként üdvözlő irodaajtó előtt, majd három apró, ütemes kopogással jelzem, hogy megérkeztem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Szomb. Nov. 12, 2016 10:33 am

Mióta tartja azt az úgynevezett biztonságos vagy tisztes távolságot a Spark családtól, a roxfortos napok lecsendesültek valami valószínűleg már soha véget nem érő, monoton, kisszerű rutinná, ostoba diákok, ostoba dolgozatok, ostoba vizsgák, a saját kísérletei a leglehetetlenebb pillanatokban, aztán a bukás a körülményeken múlik, és alig haladt valamit az elmúlt években. Valószínűleg azért választotta ezt az eldugott zugot a szobájául, mert egyrészt a hatodikon bőven akadnak még üres termek, amelyeket kisajátíthatott a kutatásának, de másrészt, és sokkal inkább ezért, a diákok legalább ide kevésbé hajlamosak felmászni, hogy az agyalágyult kérdéseikkel gyötörjék. Talán azt az állandó minisztériumi szakértői pozíciót is csak azért fogadta el, amikor egy konkrét, nagyon speciálisan az ő szakterületére összpontosuló kérdésben felkereste egy régi ismerős, hogy elcsöndesítse a visítozó megérzést, hogy hát igen, most már ennyi lesz az élet, tanítás, nyugdíj, egyetlen nagy kiugrás se már többé. A minisztérium legalább időnként kihívást jelent, koncentrációt igényel, esetleg kutatómunkát a nemzetközi szakirodalomban, és végül szép, precíz, akadémikus mondatokban ölt testet… Nem mintha olyan gyakran kérnék a segítségét, évente egyszer vagy kétszer, bizonyára akkor, ha senki más nem érhető el a gárdából. A pletykák hatalma, nyilván. Vagy Barringtoné.
Így aztán a felüdülést jelentő konzultációt még várná is, ha nem lenne ez egy olyan pocsék nap, amely minden mást kitöröl az ember agyából az aktuális bosszúságain kívül. Mikor a reggeli óra után még ellenőrizte a Scamander-féle ritkaság fejlődését az elkülönített üvegházban, és felvonszolta magát a hatodikra, hogy a saját alanyait is megnézze (megint megdöglött egy tenyészet, persze, ez a dohos szárny nem a legmegfelelőbb hely nekik, de hát külön üvegház ugyebár csak Mr. Potter reménybeli kegyszereinek jár), akkor szembesül csak a saját emlékeztető cetlijével, hogy ma társaságot vár. Hát persze. Az irodája természetesen kimondottan minisztériumi biztosok fogadására van tervezve… mindegy, arra talán még van ideje, hogy vegyen egy fürdőt és átöltözzön, és miután megbűvölte a bejárati ajtón a zárat, hogy engedje be a majdan érkezőt, ezzel is időt nyerve a maga számára, így is tesz.
A varázslatának megfelelően, mikor Alexander megérkezik, és kopog, az ajtó feltárul előtte, hogy beengedje. A tébolyítóan kaotikus helyiség valóban nem sokat változott, talán egy kissé hidegebb, egy kissé idegenebb, de a könyvhalmok, lombikok és a tenyészetek, meg néhány melegebb klímát igénylő, beteg növény ugyanúgy ott van, a fiatal férfi alighanem megesküdhetne rá, hogy még a függönyök sincsenek lecserélve, hogy a falon a képek (mind varázstalanok, természetesen) is ugyanazok. Javított és javítatlan dolgozathalmok. Némi piszok az üvegházakból behordva. Csonkig leégett gyertyák, bájitalos üvegcsék, olvasatlanul félredobott Próféták és rongyosra lapozott szakfolyóiratok. Bontatlan pecséttel érintetlenül heverő levelek.
Aztán néhány perc után végre a professzor is, friss talárban, nedves hajjal, amint habozás nélkül kezet nyújt, az arca sem sokkal öregebb, a tenyere sem sokkal érdesebb.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam, Mr… - pillant a férfi arcába, és egy másodpercre  megmerevednek a vonásai, a kézszorítása is keményebb lesz. Nos, igen. Itt minden majdnem ugyanolyan, vagy egészen az. Alexander az, aki változott. – … Spark – fejezi be szenvtelenül, és kihúz egy széket a számára. Egyetlen nyomorult varázslatot nélkülöz még az irodája, de Merlinre, ma megtanítja annak a nyomorult ajtónak a Spark család összes rohadt tagjának a nevét, hogy név szerint jelentse be őket előre. Hellyel kínálja Alexandert, aztán maga is helyet foglal. Nem is tesz úgy, mintha nem nézné meg alaposan, a kényszer, hogy felfedezze a változásokat a fiatal, de immár érett arcban, nem valami olyasmi, amit szégyellnie kellene. Megviseltnek látszik, gyűrött az arca, karikásak a szemei, de abból a helyes fiúból igazán jóképű férfivé nőtt fel. Felnőtt. Mégis miért jött ide? Most ő is számonkéri rajta, amiért nem volt több belátása az iránt a szép kölyök iránt? Elfordítja a fejét, automatikus mozdulatok, ahogy elkészíti a teát, mint annyiszor előtte, kettejüknek, kettejük ízlése szerint. Ugyan mégis mit tudhat Alexanderről? Már azt sem, hogyan issza a teáját, elvégre tizenhét évesen… pengévé préselődnek össze az ajkai, miközben újra ránéz, és megpróbálja kiolvasni a gondolatait a tekintetéből. Gondolom, nem azért jöttél, hogy gyógynövénytani mintákat elemezzünk – akarná mondani epésen, de aztán belegondol, hogy mégis hogyan hangozna ez, és milyen megszégyenítő volna, ha csak merő véletlenségből jött volna épp ő, akár akarata ellenére, óh…
Megköszörüli a torkát.
- Nos, hallgatom, Alexander, miben segíthetek – szólal meg végül a  lehető legsemlegesebben, sőt még azt is hozzáteszi: - Vagy szólíthatom Mr. Sparknak is, ha inkább azt preferálja. – Elvégre mégsem a diákja.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Pént. Nov. 18, 2016 3:44 pm

Bár gyerekkorom fő irányvonalaként szolgált, hogy "a rend a lelke mindennek", idővel megtanultam látni a rendszert a káoszban is. Ahogy belépek a jól ismert iroda ajtaján megcsap annak illata, amit a régi kötetek, a falakba és berendezésbe ívódott dohányfüst és a különböző növények sajátos keveréke hoz létre. Szinte vissza kell fogjam magam, hogy ne rántsak pálcát, és mint akkor, kezdjek bele a szoba rendbe rakásába, legalább csak annyira, hogy ne legyen olyan körülményes a mozgás és legyen hova leülni. Persze bizonyosan most sem venné jó néven a férfi, hogy belekontárkodok a dolgába, ahogy akkor sem tette, de ezúttal nem hiszem, hogy egy-két dorgáló szóval elintéződne a kérdés.
Ahogy végig nézek a kaotikus asztalon, eszembe jut hányszor említettem meg, hogy cserélje ki a gyertyákat, ha már nem lehet többet meggyújtani, majd végül megtettem helyette én. Szemeim a pergamen halomra sodródnak, amik közül néhányan kacskaringós betűk sorakoznak, bizonyosan teletűzdelve a férfi korrekcióival és epés megjegyzéseivel annak kapcsán milyen inkompetens is a dolgozat szerzője, ám ezeknek száma igen csekély, többségégén csak egy hanyag T vagy H virít élénkpiros tintával. Az én diákkoromban sem volt népszerű sem a férfi által tanított tantárgy, sem pedig ő maga, arról nem is beszélve, hogy bár az tárgyát másodlagosnak titulálták, hisz kevés tanuló hasznosítja a jövőben, Argo nem volt hajlandó lebutítani a tananyagot és hozzáidomítani tanítási módszereit a motiválatlan, lusta diákhoz igényeihez. Így kimagaslóan nagy bukási arányt produkált az általa tanított minden osztály, ezt pedig nem győzte változatos, ám rá jellemzően gunyoros módon nehezményezni. A léptek zajára elkapom a tekintetem az eddig szemlélt tárgyakról, hisz már régen is kétségeim voltak afelől jogom van-e a személyes dolgaiba ütni az orrom, és ha akkor volt is, mára már bizonyosan nincs.
Egészen addig, míg nem találkozik a tekintetünk nem érzem olyan súlyosnak az újra viszontlátást, gyomromban nincs görcsös érzés, és a torkomban lévő gombóc is sokkalta kisebb, minden az ide úton. Ám ahogy a férfi szemébe nézek, megérzem a kezének melegét a sajátomon, az eddig csak gyenge hullámokként ostromló érzések egy tsunami erejével adják tudtomra, hogy akármennyire is tagadom, vagy szeretném elfelejteni a múltat, még a közelében sem vagyok, hogy képes legyek erre. Ekkor arról is bizonyosságot szerzek, hogy a mai találkozás nem lesz egyszerű és türtőztetés mentes sem, legalábbis részemről. Ahogy tekintetem átfut a férfi arcán elkapom azt a pillanatnyi merevséget, amit a felismerés hoz magával, mikor rájön kivel is áll szemben, de ezen felül nem látom jelét, hogy más szélsőséges érzelem környékezné meg jelenlétem hatására.
- Semmi gond Mr. Pyrites - eltűnődöm vajon remeg-e a hangom, vagy csak képzelem, de végül egyéb megjegyzés nélkül helyet foglalol és szomorúan nyugtázom, hogy a férfi szájából ugyan úgy cseng a nevem, beszédének lejtésem sem változott semmit, valószínűleg ő sem.
A jól ismert rutin, ahogy szó nélkül elkészíti a teát, pontosan úgy, mint akkor régen, keserédes szájízt hagy maga után. Vajon figyelmességnek szánta, vagy csak ennyire nem törődik az egésszel, és feltételezi az évek során nem változott velem kapcsolatban sem semmi, vagy ha mégis, az nem rá tartozik. Kifejezéstelen arcából ezt nem tudom kiolvasni, megkérdezni pedig semmiképp nem fogom, hisz várhatóan nem olyan választ kapnék, amire vágyom, még ha magam sem tudom, milyenre áhítozom.
Számítottam a távolságtartó magatartásra, és a semlegességre is részéről, mégis valahol fájó, mert ha gyenge fénnyel pislákoló is volt a remény, hogy nem lesz számára ilyen közömbös a viszontlátás, ott volt, az elvesztése pedig sokkal rosszabbul esik, mint azt szeretném. De kár is rajta rágódni, hisz mit tehetnék? Indulatosan neki esek, vagy jó kedélyű csevejbe kezdek felidézve a régi szép időket? A nosztalgiázás sosem volt olyasmi, amire Argo vevő lenne. És amúgy is szép volt az egyáltalán, vagy csak az ifjonti naivitás és optimizmus tette azzá az emlékeimben? Ő hogy gondol vissza azokra az időkre, ha egyáltalán eszébe jut? Vajon most nyűgként tekint rám, még ha akkor nem is, vagy pont hogy akkor is az voltam, csak tapintatosságból nem mondta a szemembe? Persze tudom, hogy nem az a fajta ember, aki kertel ilyen téren, és talán annyit megengedhetek magamnak, hogy azt feltételezzem a kettőnk közötti viszony nem volt ennyire sekélyes, de már semmiben nem vagyok biztos a múlttal és vele kapcsolatban, ahogy abban sem, hogy ki fogom bírni ezt a beszélgetés nagyobb kifakadás vagy az újra és újra fejüket felütő kérdések neki szegezése nélkül.
- Ugyan, talán ismerjük egymást már olyan régen, hogy tegeződhessünk. És most már a tanár-diák kapcsolat sem köt össze minket, annak minden kötöttségével együtt - ami azt illeti már semmi nem köt össze minket, az akkor is vékony szálon csüngő kötelék mára semmivé foszlott, én pedig hiába kapkodok utána kétségbeesetten, csak üres levegőt markolnak az ujjaim.
- Nos a Minsiztérium megbízásából jöttem. Kényes ügybe ütköztünk, amiben a segítségét szeretnénk kérni, hisz ha jól értesültünk jártas az Afrikai törzsi rituálékban - vagyis a Minisztérium jól értesült, én nem tudtam erről semmit. Átnyújtom a férfinak a magammal hozott aktát, az ügy részleteivel és a helyszínen készült képekkel együtt. Valóban csúnya eset, a hullák egyes szervei hiányoznak, ahogy némelyiknek a körme és a fogai is, van amelyik test a felismerhetetlenségig meg lett csonkítva. A felsőbb vezetőség arra gyanakszik, hogy egy fanatikus sorozatgyilkossal állunk szemben, aki afrikai rituálék okán öli meg az áldozatait, hogy feláldozhassa őket, hogy milyen célból, azt ez idáig nem sikerült kideríteni. Hagyok némi időt Argonak, hogy áttanulmányozhassa az aktát, én addig előkeresem a megbűvölt pennám, majd pótcselekvény hiányában az arcát kezdem fürkészni.
Nehezemre esik, hogy ne nyúljak felé, az izmaiba égett mozdulatok, az együtt töltött idő emlékei mind élénken vibrálnak az elmémben, és bár magamat is meglepve sokkal összeszedetebben vázoltam fel itt létem okát, ezeknek a késztetéseknek a legyőzése már sokkal nagyobb erőfeszítésembe kerül, mint néhány begyakorolt mondat felköhögése. Ám mindennek ellenére megállom, hogy ismét megszólaljak, csak csöndben személem a férfit, azt még szabad, azt ő sem tudja megtiltani nekem, sem más.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Pént. Dec. 23, 2016 5:42 pm

Minden önuralmát latba kell vetnie, hogy ne legyen ingerült attól, ahogy a fiú - FÉRFI - nem várt jelenléte beszennyezi a személyes terét valami obszcenitással. Nem mintha... olyasmire gondolna, nem, egyszerűen csak a tudat, hogy ez a helyiség valamikor a másik számára is afféle menedék volt, otthonszerűség, amit a magáénak érzett annyira, hogy belepiszkáljon. És a változatlanság. Igen, a változatlanság, amit máskor otthonosnak és megnyugtatónak érez, most valahogy megalázó és trágár. Nem kellett volna itt ragadnia. Kellett volna legyen benne annyi tisztesség, hogy ne bocsásson meg magának azért az elkövetett hibáért, Alexért, és továbbálljon. Tovább, mindig csak tovább, és soha egy hüvelyknyit sem előrejutva igazán. Vállalnia kellett volna a száműzetést. Megint. Miért is nem tette? Öregnek érezte magát, vagy egyszerűen csak beletörődött volna a Barrington által hangoztatott gyávaságába?
Elképzelhetetlen erőfeszítést jelent visszanézni Alexander ismerős tekintetébe.
Inkább csak pótcselekvés a tea is, aztán elkapja a pillantását megint, és leereszti a kezét.
- Elnézést. - Ismétlés. Mégis mennyi mindenért kell még ma elnézést kérnie? Vagy bocsánatot? - Meg kellett volna kérdeznem, hogyan iszod - közli annyira fagyosan, hogy még neki magának is fáj, de nem kérdezi meg most sem, utólag nem, annyira mindegy ez a kibaszott tea is. Adhatna magyarázatot. Magyarázkodhatna, persze. Elvégre ezért jött, nem? Vagy nem? Hivatali kényszerből, és legszívesebben ő is elfelejtené az egészet? Talán ez lenne a legjobb. Igen. Így fognak tenni. Mintha mi sem történt volna. Kényelmes. Vagy legalábbis a legkevésbé kényelmetlen.
- Igen - bólint automatikusan a burkolt kérésre, bár úgy gondolta, a magázódás könnyebbé tenné az egészet, de a hozzáfűzött szavak mindenesetre eloszlatják minden reményét, hogy tehetnek úgy, mintha itt csak valami régmúlt tanár-diák viszonyról lenne szó a hivatalos beszélgetés halovány, ködös hátterében. Eltörik a kezében a cigarettaszál a filternél, újabbat kell előhúznia. Darabosan bólint ismét. - Persze. Csak nyugodtan.
Megrándul az arca, mikor az auror ezek után mégis magázva folytatja.
- Akkor tegezz, Alexander - vág a szavába udvariatlanul, türelmetlenül, de aztán hagyja beszélni, és kinyújtja a kezét az aktáért, egyből fel is csapja, hogy haladjon ez az egész, elviselhetetlenül kényelmetlen, kínos, frusztráló, rohadt szituáció. Némi hamu verődik a hivatalos dokumentumokra, ingerült mozdulattal söpri le. De kell néhány perc, mire át tud kapcsolni a megrovó úgy értesültÜNKből a fényképekre és a hozzájuk fűzött megjegyzésekre. - Valóban jártas vagyok benne. Nem csak az afrikai irányzatban - jegyzi meg kissé élesen, és egy másodpercre felpillant, ugyanolyan éles tekintettel, mint amilyen a hangja volt. De végig érzi magán a férfi pillantását így is, azonban foggal-körömmel próbál szerepben maradni, a figyelmét az aktára összpontosítani, keresni az összefüggéseket, átélni a szakmai kihívás okozta gyönyört és izgalmat, de semmi. Képtelen elmélyedni a dologban, felszínes észrevételeket tud tenni pusztán. Néhány perc után felnéz.
- Megbocsátasz egy percre? - Nem is igazán kérdés, inkább csak kijelentés, aztán beleegyezést sem várva feláll az asztaltól, viszi magával az aktát is, körbesétál a szobában, teljesen logikátlanul felállít egy kiömlött fiolát, amelynek olajos tartalmából már a nagyrészét beszívták a mellette hagyott pergamentekercset, aztán az ablaknál áll meg, háttal a férfinek. - Nyugodtan szolgáld ki magad, ha ennél-innál valamit - veti még oda foghegyről. Kinyitja az ablakot, újabb cigarettára gyújt, újra végignézi, visszalapoz, hümmög párat, legalább tíz perc-negyedórát eltékozol Alexander idejéből, mire sikerül elfelejtenie annyira a jelenlétét, hogy tényleg eljusson a tudatáig az akta tartalma. Aztán becsapja az aktát, és visszaül az asztalhoz.
- Nos, természetesen vállalom - jelenti ki magától értetődő hangsúllyal. - Gondolom, sürgős. Mennyire? Teljes szakértői véleményt két napos határidővel tudok benyújtani. Ez elég? Vagy azért küldtek, hogy azonnali válaszokat kapj? - Minden erőfeszítése benne van, hogy ne legyen benne a kérdésben a tapintható számonkérés: küldtek vagy direkt jöttél? - Első blikkre nem hiszem, hogy valóban autentikus törzsi mágiáról van szó. Ezek - mutat a brutálisan megcsonkított holttestekre - valóban előfordulnak bizonyos belső-afrikai rituálék során, de a fogak és a körmök eltávolítása nem illik a képbe, az inkább személyes indítékot feltételez, és az sem kizárható, hogy teljesen más kultúrkörhöz tartozik. Ezt - lapoz egy másik képhez - kizárt, hogy afrikai varázsló tette. Túl diverz az anyag. Vagy több elkövetőt, vagy egy rituális mágiarajongó laikust kerestek. A helyszínen talált mágikus lenyomatokról nem készítettek jegyzőkönyvet? - Illusztráció gyanánt újra átlapozza az egész aktát, noha nyilvánvalóan nem feltételezi, hogy ő tévedett, és elkerülte volna a figyelmét, hogy csatolták azt is. - Arra is szükségem lesz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Szer. Dec. 28, 2016 4:43 am

Ahogy eltelik néhány perc, ami inkább örökkévalóságnak tűnik, és halványodik az újra találkozás okozta sokk, illetve a saját kétségeim és az azok szülte kérdések is elcsitulnak kicsit, éppen csak annyira, hogy lássak a szememtől, észreveszem, hogy mégsem ugyan olyan minden. Persze a jól ismert falak ugyan azok, talán kicsit kopottabbak, mint régen és a rendetlenség sem változott, a férfi most mégis más. A régi fény, amit mindig láttam körülötte, a már megszokott gesztusok és mimika teljesen a régi, de mintha most nem csak a túl sok nikotintól lenne kissé csapongó, és az biztosan nem fordult elő, hogy ne én kapjam el a tekintetem előbb, vagy hogy ilyen lemondóan kérjen bocsánatot.
Egy pillanat alatt forr fel a vérem és üvöltök rá, hogy ne a szerencsétlen tea miatt kérjen elnézést, sőt inkább ne is kérjen semmiért, csak magyarázza el miért hagyott csak úgy ott, azon cinikus hangon, azokkal a gunyoros gesztusokkal kísérve. Igazából magyarázat sem kéne, csak elég lenne, ha úgy ejtené a nevem, mint akkor régen, és onnan folytatnánk, ahol akkor abbahagytuk. Mintha mi sem történt volna. Legalábbis fejben ezt teszem, de amilyen gyorsan felszökik a vér a fejembe, úgy hűl le azonnal a testem megint, a hűvös szavak hallatán.
- Semmi gond, így tökéletes, még mindig ugyan úgy iszom - üres mosollyal kísérem a hasonlóan sivár szavakat, és a beszélgetésnek aligha nevezhető szóváltás is ebben a mederben halad tovább.
Éles szavaira észre veszem magam, és elnézéskérően bólintok, majd folytatom a beszámolóm. Annyira begyakoroltam már ezt a pár sort, hogy legalább egy biztos pont legyen a lábam alatt mikor ide jövök, és végül azt is eltévesztem, hogy aztán az ingoványosba lépjek. Bizonyosan eddig sem a professzionális auror képét keltettem a férfiban, de most már biztos az ügyetlen kölyök alakja marad meg előtte.
Olyan arca ez a férfinek, amit még sosem láttam, mégis egy cseppnyi örömöm sem lelem ebben az új élményben. A szokásosnál szétszórtabb, a határozott tekintet, ami mindig egyenesen előre szegeződött és az ember úgy érezte belelát a lelke legmélyebb bugyrába is, most csak röpke pillanatokra időzik egy helyen, és ez a hely mindenhol, ahol nem én vagyok. A hirtelen haragúság mintha most még hangsúlyosabb lenne és kezdem biztosra venni, hogy a jelenlétem az, ami ilyen szinten irritálja, hisz mi más oka lehet a mindig összeszedett és határozott férfi most ennyire... nem az. Persze, borzasztóan rosszul esne, ha azt mondaná nem képes velem dolgozni, és küldjek valakit, aki kompetens tagja a Minisztériumnak, mégis úgy érzem, ha ez javítana a kedélyén még el is fogadnám, és akkor legalább végleg elvágnánk minden kapcsot kettőnk között. De persze legyen a férfi akármennyire nyers, és álljon bármilyen tirpák hírében, sosem volt velem türelmetlen, még ha hibáztam is, és az sem fordult elő, hogy megtagadta volna a lehetőséget bárkitől, aki komolyan próbálkozott.
- Oh ez újdonság számomra, sosem került szóba - talán egyszer mesélhetnél róla. De persze ezt nem mondom ki, ahogy azt sem mennyi minden nem került még említésre. Az éles hang számon kérően hat, talán csak az én fülemnek, és csak mert oda képzelem, mint ahogy talán annyi mást is, előfordult már.
De azt bizonyosan nem képzelem, miszerint a jelenlétem olyan mértékben frusztrálja a professzort, hogy az nem bír megmaradni velem szemben, ebből pedig kezd nagyon elegem lenni. Annak is van egy határa, mennyire éreztetheted valakivel, hogy nem kívánatos személy és hogy takarodjon.
"Döntsd el, vagy kinyögöd végre, hogy nem akarod látni az arcom, vagy összeszorítod a fogad és kibírod, amíg letudjuk ezt az egész mizériát, hisz neked úgy is csak egy újabb jelentéktelen eset, ahogy én is az voltam." Bárcsak lenne merszem kimondani, az arcába üvölteni, és minden mással együtt, ami az évek alatt felgyűlt bennem, még ha nem is gondolom komolyan.
"Nem gondoltam, hogy a terem annyira kicsi lenne kettőknek, hogy némi térért ablakot kelljen nyitni. Ha pedig a friss levegő okán tetted, talán nem a legjobb döntés mellé cigit gyújtani"
Olyan mértékű gúny forrong bennem, ami inkább jellemző Argora mintsem rá, mégis frusztráltságomban nem tudom mást tenni, mint magamban fortyogni és nézni a férfi hátát, ahogy próbálja ignorálni a jelenlétem. És nagyon jól csinálja. Ellenben velem, aki bár elhatároztam, hogy szakszerűen viselkedem és kivárom, amíg ismét leül, odáig jutok, hogy vagy keresek valami pótcselekvést, vagy közönséges mugli módon kilököm az ablakon és utána ugrom én is.
Így magam is felállok, és elkezdem körbe járni a termet, nem törődve azzal, hogy mennyire tolakszom be Argo személyes terébe, hisz láthatóan így is túlságosan. Szemügyre veszem a különböző növényeket, a meggyarapodott könyv kupacokat, bár magam sem tudom mit várok. Hogy majd valami újat tudok meg a férfiről, vagy valamelyik kérdésemre kapok talán választ? Bizonyosan nem, nem itt és főleg nem tőle, hisz láthatóan bármi, ami újdonság vele kapcsolatban vagy más forrásból jön, vagy sehonnan.
Ezt egészen addig folytatom míg kicsit bele is feledkezem a dologba, és a férfi hangja ránt vissza a valóságba, aki ki tudja mennyi idő után végre ismét tudomást vesz rólam. Szavai most határozottak, magabiztos a kiállása és látszik rajta, hogy koncentrál, mintha csak visszatért volna a jól ismert önmaga, és ezzel az én frusztrációm is alábbhagy egy leheletnyit.
- Valóban az, és mint általában a felsőbb vezetés azonnal akar mindent. De ha azt mondod két nap, mivel tudom, hogy úgy is betartod, én ennek megfelelően beszélek velük - azonnali válaszok, igen, bár korán sem ebben a kérdésben. Bólogatva hallgatom végig a magyarázatot, nem lepődöm meg a precizitásán, igazából az lenne a furcsa, ha nem ilyesmit produkálna.
Utolsó megjegyzésére csak irritáltan cüccögök egyet, nem neki szól, inkább a rendszernek és minden nyűgjének.
- Természetesen készítettünk, de a benti kollégák szerint az a protokoll, hogy amíg nem vállalod el az esetet és ez nincs lepapírozva, ennél több információt nem adhatunk ki. Hiába mondtam nekik, hogy nálad nem találunk megbízhatóbb szakembert, és bizonyosan elvállalod nem engedtek az előírásokból - azt tényleg úgy gondolom, hogy nála nem találhattunk volna jobbat, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy úgy is elvállalja az ügyet, hogy velem kell dolgoznia.
- Mindenesetre itt a nyilatkozat, és legközelebb minden az ügyhöz tartozó dokumentumot magammal hozok. Vagy ha gondolod a Minisztériumban is találkozhatunk, bár én szívesen jövök ide - igazából már kiszaladt a számon, mire felfogtam mit is mondok, így már bőven késő volt. Talán még az ronthatna a helyzeten, ha hozzátenném, hogy valójában gyakrabban is jönnék, és nem csak munkaügyben, de ez olyan határ, amit ha tudnék se mernék átlépni.


A hozzászólást Alexander V. Spark összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 31, 2016 3:29 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Csüt. Dec. 29, 2016 12:19 pm

- Rendben. Remek - bólint feszes mozdulattal az üres mosolyra, de nem kísérli meg viszonozni.
Alex hivatalos mondókája teljesen úgy hat, mintha betanult szöveget mondana fel, és még a légzésszünetek sem teszik természetesebbé a hangját, ez pedig még feszélyezettebbé és kínosabbá teszi a helyzetet, sőt most már inkább egyenesen irritálóvá. Szinte fizikai megkönnyebbülést jelent felállni, távolságot engedni közéjük, és ablakot nyitni, mintha kettejük frusztrált idegessége valami láthatatlan, színtelen-szagtalan, mégis fojtogató gázként töltené fel a szobát, és a légnyomás kiegyenlítése legalább pillanatnyilag szelepként működhetne. Mint valami végtelenül egyszerű aktusa a rituális mágiának.
Senkire nem szokott figyelni, az emberek érzelmi kilengései tökéletesen hidegen hagyják - elvégre tanár, mégis hogy tudna létezni, ha beengedne minden egyes csalódott szájrándulást, könnyes szempárt, könyörgő tekintetet? -, de Alexre valamikor régen megtanult ráhangolódni, és ezt az ajtót most sem tudja becsukni, bármennyire is szeretné. A tarkóját simogatja tíz hideglelős körömmel ez a túláradó feszültség, és amikor a fiatalabb férfi feláll, elbassza a buborékot az ablaknál, újra utánanyúl a tapintható indulat, és tényleg másodpercek kérdése, hogy ráripakodjon, hogy mi a fenének kellett idejönnie. És ha nem Alex lenne az, már rég ráüvöltött volna a tapintatlan vendégre, hogy mégis mit képzel, hogy nézegeti a dolgait, jó, hogy nem taperolja össze őket. De Alexszel szemben valahogy elhullatja a méregfogait minden gecisége.
A kelleténél hangosabban csattan a dosszié az íróasztalon.
- Alexander, valójában fogalmad sincs, hogy mennyire vagyok megbízható mint külső szakértő, tudhatnád már, hogy az üres bókok csak bosszantanak - közli szárazon a hízelgő szavakra, de most egyenesen a férfi szemébe néz. És most jobban bosszantják, mint bármikor. - Eddig azt sem tudtad, hogy van közöm a rituális mágiákhoz. - Szándékosan belegyalogol a már korábban felkínált gyenge pontba: nem, nem beszélt róla, mert épp elég ostobaság volt a fizikai közelség, eszébe sem jutott, hogy valódi, minden mocskos részletre kiterjedő megismerkedéssel tetézze a bajt. És milyen jól tette, Merlinre. - De eddig egyetlen kiadott megbízást sem utasítottam vissza, ha úgy láttam, hogy értek hozzá. Szóval, menjünk be a minisztériumba a lenyomatokért, vagy később átküldöd?
Egy könyörtelenül gúnyos, keserű félmosoly rándul a szájára az utolsó szavakra, mielőtt uralkodhatna a mimikáján, aztán már ott van, és nem lehet meg nem történtté tenni. De most már nem is akarja. Hogy képzeli ez a rohadt kölyök, ez az időközben felnőtt, rohadt kölyök, hogy idejön, és kirázza a józanságában? Mi a fenét képzel?
- Szívesen jössz ide. Nahát. Ez igazán... megindító - veti oda. Robbanjon az a gázelegy, és legyenek végre túl azon, amiért valójában idejött. Kérje számon, utasítsa rendre, hívja fel rá a figyelmét, hogy még nem évült el az ügy (mennyi idő után évül el az ilyesmi?), fenyegesse meg, vagy a fene se tudja, mit akar tőle. Hát mégis mi a faszt csináljon még, szórjon hamut az arcába és öltsön zsákruhát az elkövetkezendő tizenöt évre? - Azt hittem, csak pont senki más nem ért rá velem tárgyalni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Pént. Dec. 30, 2016 3:06 am

Minden olyan ember, aki bármi nemű ösztönös, szociális érzékkel rendelkezik, nincs teljesen összekuszálva az önképe és nem feltételezi minden szituációról a legrosszabbat valószínűleg végig gondolná, hogy vajon, az amúgy mindenkit figyelmen kívül hagyó, érzéketlennek bélyegezett, örök agglegény professzor miért is tulajdonít jelenlétének ekkora jelentőséget. Majd bizonyosan nem arra lyukadna ki, hogy mert rühelli a pofáját és a végletekig irritálja. És nekem se erre kéne, hisz ismerem már ennyire a férfit, és hiába a szinte elviselhetetlen feszültség a levegőben tudnom kéne, hogy hajlamos vagyok olyasmit is beleolvasni a szituációba, ami csak a bizonytalanságom ocsmány játszadozása az elmémmel. De ismerem-e ennyire a férfit, vagy csak megalapozatlan magabiztosság-e a részemről? Ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolására volt tökéletes az elmúlt időszak, a felelet pedig minden alkalommal egy hatalmas pofon volt, ez a mostani helyzet, Argo szavai, pedig a legnagyobb mindközül.
A papír halmaz puffanásának hangja olyan, mintha az arcomon csattanna a férfi keze, és ahogy megszólal, mintha csak valóban megütne, de annál sokkal jobban fáj. Nem is pofon ez, inkább egy jól irányzott ütés a gyomorszájba, ami, még ha tudtam is, hogy közeleg, korán sem voltam felkészülve rá, és annál ezerszer jobban fáj.
Bár állom a férfi tekintetét, ez minden, amire jelenleg képes vagyok, erre és a hallgatásra. Leginkább egy teáskannához hasonlítanám magam, amit a tűzhelyen felejtettek, és most még fel is csavarták alatta a lángot. Felfogom, amit mond, valójában egyet is értek vele, mégsem vagyok képes a szokásos helyeslő bólintásra, amit már olyan jól begyakoroltam másokkal. Nem most, és nem vele szemben.
Szinte hallom a sípolást, látom a gőzt a szemeim előtt, és érzem a pattanásig feszülő nyomást, ami kitörni készül belülről és meg is teszi, de a várt robbanás nem érkezik, inkább csak erőtlen pöfékelés.
A képzeletemben rengeteg végkimenetelt játszottam le, köztük volt, hogy pálcát rántok, hogy üvöltözök, még olyan is előfordul, hogy visszafogott, méltóságteljes módon hagyom el a termet valami fennkölt megjegyzést követően. És még az utóbbira is több esélyt láttam, mint hogy 26 éves felnőtt auror létemre elsírjam magam.
Igazából nem is adott igazán okot a férfi, hogy így reagáljak, magához képest még kedvesen is fogalmazott, és az is bizonyosan, hogy nem várom a könnyektől, hogy majd meghatják, így még csak arról sincs szó, hogy számító mód próbálom érzelmileg zsarolni. Zavaromban nem is tudom mit mondjak, egyszerre érzek megkönnyebbülést, borzasztó szégyent, megalázottságot és hogy még rontsam az amúgy is tragikus összképet a könnyek mellé egy nyomorult mosoly is felkúszik az arcomra.
- Igazad van, és úgy tűnik, már azt sem tudom, amivel elvileg tisztában kéne lennem. – megtörlöm az arcom, de valójában felesleges, fel is hagyok vele igen hamar – Az is tény, hogy csak nem rég került a tudomásra, hogy ilyesmivel is foglalkozol. – nincs számonkérés a hangomban, igazából indulat sincs, nem haragszom rá, ha valakire inkább csak magamra, amiért nem kérdeztem. De ha már idáig jutottunk, miért ne pótoljam be ezt a hiányosságom? Hisz sokkal rosszabb színben nem igen tűnhetek már fel.
- De mond csak, azért nem említetted, mert ennyire nem tartottad fontosnak, vagy, mert engem nem tartottál annyira annak, hogy megoszd velem? Igazából az utóbbit teljesen el tudom képzelni, és ha erre nem is válaszolsz, akkor azt mond meg: Mit jelentettem neked? – eddig a süllyedő hajóról még talán kis is menekülhettem volna, és sikeresen partot is érek, de így, hogy a nyakamba vettem a vasmacskát és vízbe ugrottam már esélyem sincs. Persze tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme nincs annak, amit most csinálok, de már rég túl vagyok azon a ponton, amikor az amúgy is túlcsavart logikám működne.
- Csak azt nem értem miért van az, hogy mindenbe megfontoltan kezdesz bele, mindig töretlen maximalizmussal, de én egy átkozott magyarázatot sem érdemlek – ez persze hazugság, nem csak ezt nem értem, de nem futja többre. A remegő hangom, és a tudat, hogy úgy hangzom, mint valami sértett kölyök nem engedi, hogy bármi mást mondjak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Pént. Dec. 30, 2016 1:45 pm

Nem függ a tekintete a másikon, bár mindvégig igyekszik nem feltűnően kerülni a szemkontaktust, így időről időre kényszeríti magát, hogy végigsimítson a pillantásával az arcán, és futólag összetalálkozhasson a két szempár. Így aztán nem veszi észre azonnal. Már hosszú másodpercek, talán percek óta folyhatnak az egykori tanítvány könnyei, amikor a tekintete megbotlik a Barrington vonásait szinte még nyomokban sem tartalmazóan szabályos, fiús arcot végigszántó patakokban. Néhány pillanatra lemerevedik, annyira váratlanul éri, és annyira aljasnak érződik ez a húzás, annyira övön aluli, hogy felszisszen.
- A pokolba is, Alex! - Igen, inkább szisszen, mint felcsattan, halk hangba tömörödik mindaz a tehetetlen indulat, amit a sírás látványa kelt benne, dühödt mozdulattal löki meg felé az asztal szélén tárolt papírzsebkendős dobozt, amelyet az érzelgős-hisztérikus diáklányok számára tartogat, még ezt a mozdulatot is nekik tartogatja, úgyhogy inkább belemarkol, és néhány zsebkendőt Alex elé dob, mintha csak sót szórna le egy démon elé, vagy szenteltvízet a vámpírra, a fene se tudja, sír, mégis mi a fenéért sír, és mi a fenét vár tőle, mihez kezdjen ezzel a helyzettel? A hangja viszont nem megrovó, nem számonkérő legalább. Mondjuk ehhez a könnyekkel manipulálós játszmához még annyira sincs kedve, mint a nyers agresszióhoz, nyílt konfrontációhoz. Dehát... feltételezi ő Alexről, hogy játszmának használja a sírást? Nem, Alexről, arról az Alexről, akit ismert, nem feltételezi. De az rég volt. Neki talán nem, annyira egyformák az évek, hogy lényegtelen a múlásuk, de a fiú számára minden évnek, minden hónapnak jelentősége van még, bármely perc hozhat változást, bármely esemény formálhatja az anyagát. És a minisztérium megront, beszennyez, eltorzít, bemocskol mindent.
Mély lélegzetet vesz, a repedéseket figyeli a falon, meg azt a Madagaszkár alakú, fakuló zöldesbarna foltot, amelyet valamely felrobbant bájital festett oda, és amelyet azóta sem takarított le, pedig még Alex is felhívta rá a figyelmét valamikor, egy másik dimenzióban. Nem néz rá, diszkrécióból, vagy inkább azért, mert nem akarja látni a nyomorultáságát, amelyet nem kért, hogy osszon meg vele. És sajog ez a nyomorultság, ha kételkedik is benne, hogy valódi a fájdalom. Mit tudhat Alex a valódi fájdalomról? Mik ezek a könnyek? Sértett hiúság, az első alkalom elutasítottsága, az idő által felmagasztosított misztikum. Hiszen amit vele tett, az alig volt igazi, alig volt egyáltalán bármi, csak a tanár-diák viszonyból fakadó érzelmek egy kissé felfokozva, némi vágy, amellyel jól bánt a kiegyensúlyozatlan tapasztalatkülönbség. Szusszan, és annak reményében, hogy Alex mostanra már rendbehozta magát, odafordítja a pillantását az arcára, sőt a szemébe néz.
- Nem került szóba, és nem is lett volna jelentősége. Alex, ami köztünk volt... - Egy pillanatra elhallgat, szinte látható az arcán, ahogy egy majdnem kicsúszott durvaságot szív vissza és formál át. Merengve vállat von, cigarettát húz elő, most kivételesen Alexet is megkínálja, majd rágyújt, tűnődve fújja a füstöt. Hagynia kellett volna, hogy a fiú tegye ki az ő szűrét, de mindig is gyűlölte és megvetette azt, aki nem képes maga bevégezni a közös ügyet, és Alex túlságosan jól viselte egyébként is az ő elviselhetetlenségét. De akkor mostanra már régesrég tovább léphetett volna, nem is emlékezne az egészre, vagy ha mégis, pusztán undorral és értetlenséggel, mint mikor az ember számára már idegenné vált a múltbeli cselekedeteit elkövető, érthetetlen döntéseket hozó önmaga. - Kedveltelek - közli végül tárgyilagosan és nyugodtan, noha a megaláztatás forróbban égeti a torkát, mint a cigarettafüst. - De sosem gondoltam, hogy ennek a viszonynak lenne bármiféle jövője. Sajnálom, ha nem tettem ezt időben számodra is világossá. Hiba volt. Az egész az volt - tesz türelmetlen, heves kézmozdulatot -, de ez különösen. Nekem kellett volna több eszem legyen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Szomb. Dec. 31, 2016 3:26 pm

Többször előfordult, hogy a hatodik emeletre tartva, duzzadt szemű diáklányokkal találtam szembe magam, és sosem volt kétségem afelől honnan is jöttek, és ki volt a könnyeik fakasztója. Minden ilyen alkalommal eltűnődtem vajon az félreeső terem tulaja volt túlzottan nyers, vagy csak a fiatal lányok lelkivilága túlérzékeny, esetleg olyan fegyvernek tartják a sírást, amitől előrejutást remélnek, vagy megoldást a problémáikra. És minden ilyen gondolatmenet végén arra jutottam, hogy bármelyik is a válasz, a sírás nem old meg semmit. Ezúttal is ezt gondolom, és mert bár nem tartom magam sokra, azért annyira mégis, hogy ne praktika legyen a sírás, és ne is menekülő út, így magamhoz veszem a felajánlott zsebkendőket és újabb kísérletet teszek, hogy megállítsam a folyamot.
A férfi helyében én se szívesen néznék magamra, és kicsit hálás is vagyok neki ezért a gesztusért, tegye azt a saját lelkivilága megóvásáért, vagy épp az enyémért, mindenesetre ennek és a hagyott időnek köszönhetően már csak a puffadt szem és a pirosság árulkodik a gyengeségemről. Kicsit úgy érzem, de legalábbis szeretném úgy érezni, hogy olyan volt ez, mint mikor az újszülött először felsír, ahogy a tüdejébe otromba mód befurakodik a levegő, és tudtára adja, hogy mostantól elkezdődött az ideje ezen a világon. Az elmúlt időszak, hiába is tűnt úgy, mintha elrepült volna, én mindeddig úgy éreztem egy helyben áll az óra mutatója, és csak most indult el újra lassú kattogással, mint a beragadt vekker, aminek helyre kellett tenni kicsit a fogaskerekeit. Gyerekes viselkedésem is csak arról árulkodik, hogy ha változtam is valamit, a jellemem esszenciája, a kölyök, aki túlgondol mindent, és sosem meri azt meglépni, amit igazán akar, egyáltalán nem változott. És bár a megválaszolatlan kérdések még mindig nyomják a vállam, a kételyeim nem csak, hogy nem enyhültek, de talán még súlyosbodtak is, de egy valamiről bizonyosságot nyertem és talán itt az ideje, hogy ne várjam a változást, hanem tegyek érte.
Számtalanszor felmerült bennem, hogy gyermeki rajongás volt ez az egész részemről, hogy amit éreztem nem volt komoly, vagy valós. Csak összezavarodtam, a hormonok gonosz tréfát játszottak a fejemmel, nem is az embert szerettem, hisz nem is tudhatom mi az a szerelem és ő magáról se tudtam igazán semmit, csak a gondolata vonzott, az az illúzió, amit a saját fejemben alakítottam ki a férfiről és a kapcsolatunkról. De fájhat-e ennyire valami, ami csak a képzeleted szüleménye, okozhat-e álmatlan éjszakákat, megkérdőjelezed-e tőle a léted értelmét és mivoltát? És persze lehet mondani, hogy ez csak egy tinédzser évődése, olyan mondvacsinált fájdalom, amin mindenki túlesett már, lám túl is élte és hamar tovább is lépett, hogy vannak ennél sokkal nagyobb gyötrelmek, de, csak mert más is túl esett ilyesmin, és talán az ő kínja sokkalta nagyobb, miért tenné ez az én szenvedésem kevésbé valóssá?
„Nincs jelentősége”, olyasmi ez, amit a férfi döntött el maga, engem meg sem kérdezett róla, ahogy arról sem, nekem mit jelentett ez az egész kapcsolat. Nem mondja ki, de a szemei sokkal beszédesebbek helyette, nem kérdőjelezi meg az érzéseimet, de bizonyosan úgy gondolja ez a kapcsolat nem érdemes arra, hogy ilyen sokáig őrlődjek rajta. Szinte egyenértékűvé teszi a vasárnapi címlappal, amin ideig óráig bosszankodik az ember, de hétfőn már rég kiment a fejéből.
És ez nem csak, hogy fáj, bosszant is, mérhetetlenül. Sokkal jobban, mint az érzés, hogy számára az egész csak egy állomás volt, egy jövő nélküli hiba, hisz ki vagyok én, hogy megmondjam, mit érezzen, hogy hogy kezelje egy másik ember érzéseit? De ez fordítva is igaz.
- Azt még megtudom bocsájtani, hogy a kettőnk közti… nos kooperációt, - mert hogy a szavaidból ítélve ennél nem tartottad többre - nem olyasmi, amit komolyan vettél volna. Igazából nem is szorul megbocsájtásra, hisz kölyök voltam, miért gondoltál volna többként rám, mint egy játékszert, amit hirtelen felindulásból felkapsz, mert kedveled, majd mikor meguntad visszateszed oda, ahol találtad. Még meg is köszönhetném neked, amiért szinte ugyan olyan állapotban hagytad, legalábbis, ami a külső felszínt illeti – gúny, vádló él, számonkérés, mind ott van a szavak mögött, és mind a férfinek szegezem, ahogy a tekintetem is megállapodik rajta. Ez egy olyan csata, amibe nem gondoltam, hogy joggal vonulhatnék be, ezért nem is tettem eddig, de Argo világossá tette, hogy ebben a beszélgetésben megengedhetek magamnak olyasmit is, amire nincs felhatalmazásom.
– De, hogy tévedésnek nevezd, szinte megkérdőjelezed a létjogosultságát, az nem olyasmi, amit hajlandó vagyok elnézni. Kinek gondolod magad, hogy hibának nevezed? Céltalan időtöltésnek, amit akkor és ott hagysz abba egy szó nélkül, amikor kedvet tartja? Lehet, hogy neked ennyi volt az egész, de azt ne merd állítani, hogy számomra is – attól, hogy kimondtam mindezt nem lesz szebb vagy jobb semmi. Sőt az érzésből, ami most a szívemet markolássza, ami a gyomromat rántja görcsbe inkább azt mondanám, hogy sokkalta rosszabb lett az egész. De végtére is a születés nem olyasmi, ami kellemes élmény lenne, vagy épp fájdalommentes.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   Hétf. Jan. 02, 2017 1:17 am

Pillantása az érintetlenül hagyott, időközben már kihűlt teára siklik, jobb híján a kezébe veszi a csészéjét, amíg várja, hogy Alex összeszedje magát. Milyen ironikus, hogy épp ő legyen egy ilyen trauma tárgya, ő, aki tudja, milyen végigélni egy életet ugyanabban a megalázott, kisemmizett nyomorultságban, ironikus, és racionális, analitikus elméje meglátja az iróniát a saját értetlenségében is, dehát ez egyszerűen nem ugyanaz! Az, ami, Barringtonnal köztük volt, több volt, mint diákszerelem, társak voltak a szó minden értelmében, mindenen osztoztak egymással hosszú évekig, a Roxfortban és az aurorképzés évei alatt, a kötődés elidegeníthetetlen, kitörölhetetlen részévé vált annak, aki, bármennyire is próbálta kimetszeni magából az Afrikában töltött idő heves, bájitalködös önkárosításában. Ez viszont... az istenért, hiszen soha nem vallott szerelmet, soha nem tett ígéreteket, nem voltak igazán közel egymáshoz, ezt Alexnek is éreznie kellett, hogy ez a kapcsolat nem teljes, nem mély, nem valódi.
Nem sokat változtak a reakciói, a gesztusaiban, arcjátékában most is úgy olvas, mint évekkel ezelőtt, nem tökéletesen, de a korábbi elkeseredett könnyek helyén eltéveszthetetlenül veszi át a düh. De az, amit Alex mond, bármilyen bicskanyitogatóan indul is, egyszerűen készületlenül éri. Kifut a vér az arcából, pillantása kiüresedetten mered a férfire, és olyan erővel csapja vissza az épphogy kézbe vett csészét az asztalra, hogy a porcelánban azonnal végigfut egy repedés, és a tea szivárogni kezd az asztalra, de ügyet sem vet rá. De mikor végre képes megszólalni, a hangja rezzenéstelen és fagyosabb, mint a téli hajnal.
- Talán játékszerként bántam veled, Alexander? - kérdezi minden érzelem kimutatása nélkül, holott annyira dühös, hogy alig lát tőle, a torkát fojtogatja a harag. Az óvatosan megfogalmazott, de mégis arcpirítóan trágárnak érződő szavak kényszerítik, hogy rágondoljon, hogy igen, ő levette a talárt erről a férfiről, amikor még csak egy kibaszott kölyök volt, levetkőztette és lefeküdt vele, és ha nem is bánt vele úgy, valójában csak használta a testét, nem is egyszer, és használta a lelkét is, a rajongását, az ártatlanságát, a törődését, és nem, nem hagyta ugyanabban az állapotában, elvette tőle mindezeket. A pórázon tartott öngyűlölet megoldást keres magára, és most nagyon könnyű inkább a fiatal aurort gyűlölni, amiért szembesíti a bűneivel. - Még talán meg is erőszakoltalak, igaz? - Ha nem lenne a hideg, távolságtartó, könyörtelenül szenvtelen hang, ki se lehetne mondani ezeket a mondatokat. - Hiszen túl fiatal voltál, hogy beleegyezhess, és a tanítványomként akkor sem fogadnák el a beleegyezésedet őszintének és önkéntesnek, ha nagykorú lettél volna - teszi hozzá segítőkészen, de annyira érzelemmentes a hangja, hogy még a gúny sem talál utat belé. - Nem hiba, hanem bűn és bűncselekmény, amit tettem. Tönkretehettem volna vele az egész életemet, a karrieremet, mindent. Ha nem is lett következménye, a tisztesség megkövetelte volna, hogy elhagyjam az iskolát, és már bánom, hogy nem tettem. Ez egy kitörölhetetlen HIBA, amivel együtt kell élnem, és el kell tűrnöm, hogy egy felnőtt kölyök idejöjjön hét vagy nyolc év után anélkül, hogy előre figyelmeztetett volna, és ilyen hangnemben kérjen számon - közli szárazon, kegyetlenül. - Mit akarsz most, Alexander? Tönkretettem az életedet? Kihasználtalak? Megbecstelenítettelek? Én is tudom, nincs szükségem rá, hogy rám olvasd a vádjaid, de tedd meg, és mondd el, mit akarsz. Mondjak fel? Kérjek bocsánatot? Fizessem meg a hallgatásod? Bosszút akarsz állni? Tessék - vonja meg a vállát, és szed elő egy újabb cigarettaszálat, csak a mozdulaton látszik, hogy szétveti az indulat, egyébként tökéletesen uralkodik minden egyes arcizmán, a hangsúlyain is.
- Akkor vedd el a választott bosszúdat, de ne gyötörj azzal, hogy olyasmit kérsz rajtam számon, amit soha nem ígértem. Nem tudod a múltamat? Hiszen nem is ismersz. Talán le kellett volna vonnod ebből a megfelelő következtetést. Nem most. Akkor. A kurva életbe - teszi hozzá ingerült szisszenéssel, miközben már sokadjára próbálja sikertelenül meggyújtani a cigarettáját.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark   

Vissza az elejére Go down
 
Reunion... ? Mr. Pyrites & Alexander Spark
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Sera & Alexander ~ Egy eltitkolt szerelem.

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzö Szakiskola :: A kastély :: Hatodik emelet-
Ugrás: