Barrington W. Spark

Párizsban született, szülei nászútján, melyre a sok munka miatt az esküvő után majd' egy évvel került csupán sor. Anyja ezzel együtt is megrögzött romantikus lélek volt, állapota ellenére sem engedett volna a Párizsi kikapcsolódásból.
Családja generációk óta aurorokból áll, így nem volt kérdéses az sem, hogy idővel ő maga is azzá avanzsál, ehhez mind bátorsága, mind rátermettsége adott volt. Míg apja harcoktól edzett, kemény fickó volt, anyjának az irodai munka és a kommunikációs feladatok jutottak, mely leginkább beteges fizikumából fakadt, melyen csak állhatatossága tudta átsegíteni, és eljuttatni az aurori pályáig. Ezzel együtt is csupán egyetlen fiút volt képes kihordani, több vetélést követően, mely fiúra végül nem jutott annyi ideje a munka mellett, hogy fel is nevelje. Helyette maradt a tanárként is szolgáló nevelőnő, aki azonban számára soha nem volt képes szerethető személlyé válni.
A magány szótlanná és zárkózottá formálta, kortársaival nem érintkezhetett, így jobbára csak könyveket lapozgatott, vagy különféle történeteket agyalt ki fejben. Az aurori tevékenységekről azonban rengeteget hallott, s minthogy szülei gyakorta otthon is csupán ezt tárgyalták meg, így mindig naprakész volt, ahogyan arra is hamar rájött, hogy ha minimális figyelmet akar, akkor a legfrissebb hírekről kérdez, azokra keres megoldást, és úgy egyáltalán, auror akar lenni. Lelkesedése kezdetben steril elhivatottság-tudattá fejlődött, végül már-már megszállottan vágyta a csaták hevét, nem rettentette semmi sem, hiszen azokon túl figyelem, elismerés, s nem utolsósorban pénz várja az embert. Ilyen álmokkal ment a Roxfortba is, ahol a Süveg gondolkodás nélkül osztotta őt a Griffendélbe.
Ekkorra már adott volt a lovak iránti szeretete, ugyanis szombatonként gyakorta eljártak megnézni egy-egy futamot a lóversenyen apjával - akihez emiatt jobban kötődött, ugyanis anyjával efféle közös programjai nem voltak -, így szinte betéve tudta az összes angol telivér, és ügető nevét, és várható esélyeit. Később, idősebb korában előszeretettel tett fogadásokat is egy-egy futamra. A lovak egyébként sem álltak tőle messze, szülei ugyanis puszta úri passziból fenntartottak egy kisebb versenyistállót, ámde az ifjú Barringtont nem engedték a lovak közvetlen közelébe - ez pusztán tizenkét éves kora után jött el, ekkor kezdett rendszeresen lovagolni.
Csupán ez a kettő volt neki, amikor elkezdte az iskolát, ami igazán foglalkoztatta, na meg a korábban felhalmozott tudása a könyvekből, amik inkább csak időtöltést jelentettek, semmint valós érdeklődést. Mégis ezek hozták barátságba egy fiúval, akivel kapcsolata egyre közelebbivé és melegebbé vált. Életében először úgy érezte, valaki megérti őt, mi több, ténylegesen is érdeklődik az iránt, aki ő maga. Emiatt még csak kisebbségi komplexust sem érzett mellette, holott a fiú jobb volt nála, sőt, ha csak tehette, kereste társaságát, tűzbe ment volna érte. Az évek során persze megosztotta vele álmait és céljait is, olyan nagyratörő terveket, melyek nyilvánvalóan nem maradhatnak csupán kamaszkori, merész vállalások. Vadító öröm, kéjes mámor, hogy az iskola után együtt maradhattak, és közösen neveztek be az auror-képzőre, mely azonban élete egyik nagy csalódását is magával hozta.
Ő mindig is odaadó és jó barát volt, és azt hitte, osztoznak a tervekben, reményekben, a jövőjükben. Amikor azonban Argo közölte, hogy ő ezt otthagyja... Egyszeriben olyan volt, mintha azt mondaná, szakítsanak. A közös jövő, amiben hitt - habár utólag visszagondolva talán soha nem is volt annyira közös, mint inkább a saját kivetített vágya -, darabjaira hullott, vele együtt a bizalom is. Vajon miben hazudtak még neki? Ráadásul ő egy céltudatos embert szeretett, valakit, aki kiáll a céljaiért, megvalósítja, amit kitűz maga elé... És egy hazug dezertőrt kapott. A kapcsolatnak mennie kellett, vele együtt az őszinte szeretet érzésének is.
A szakítást követően jobban hobbijai felé fordult szabadidejében, elkezdett gyakrabban lóversenyekre járni, illetve komolyabban vette a lovaglást is, ennek jegyében szerzett magában egy pegazust (majd később egy thesztrált, hiszen nagy bátorságra vall meglovagolni egy láthatatlan bestiát). Ekkor kezdett el közelharci edzésekre is járni, hogy erőnlétét fejlessze.
A szakítás fájdalmait méltósággal viselte, ugyanakkor több meleg kapcsolatot nem létesített azóta. Mi több, saját biszexualitása ellenére enyhe homofóbiával viszonyul a meleg párokhoz. Így nem meglepő, hogy szülei mély megelégedettségére a házasság útjára lépett.
Családjukban a vallásnak korábban nem volt meghatározó szerepe, noha nem utasították el, nem is tették mélyen magukévá annak tanait, templomba mindössze karácsonykor jártak. Ekkor ismerte meg a később elvett hölgyet is. A korábban megmutatkozó, elemi erejű szerelem elmaradt, de a szokásosnál mélyebb kötelékű barátság, és az azt átszövő fizikai vonzalom elégséges volt, hogy végül mégis megkérje a lány kezét.
Nem volt aranyvérű, még kevésbé auror dinasztia sarja, azonban saját anyjának képre riasztotta mindig is, rettegett a lehetőségtől, hogy partnere, vagy éppen utódai beteges, satnya fattyak legyenek, árnyékai csupán annak, amilyennek egy dicső aranyvérű aurornak lennie kell. Mert, hogy az örökösei természetszerűen fogják tovább vinni a tradíciót, ez soha nem volt kérdés. Saját kötelességtudta, elhivatottsága, melyet annak idején barátjára is kiterjesztett, már a gyermekvállalás gondolata előtt rátelepedett a gyerekekre is. Így kell lennie. Még csak gondolati szinten sem vetődött fel benne, mi lesz, ha esetleg nem így alakulna a dolog. Mivel neki soha nem voltak kételyei vagy aggályai, el sem tudta gondolni, hogy saját gyermekének, akit majd ezen eszme szerint nevel, akadnának. Fontos erényként kezeli a bátorságot és a rend iránti elhivatottságot, katonás fegyelmet követel, a gyermeki lázadás, miszerint már csak azért sem, egyszerűen nem szerepel az étlapon, mint lehetőség. Persze egy gyengekezű anya mellett neki kell majd ezt továbbadni örökösei számára, de ennek a tisztnek szívesen tesz eleget.
Nem kellett sokat várni első gyermekének - Alexandernek, akinek ő az Archibald, Theodore vagy William nevet szánta, de végül tőle szokatlan módon engedett felesége nyomásának - megszületéséhez, így a korábban dédelgetett álmok végre materializálódni látszottak. Sajnos hasonlóan hamar kiderült az is, hogy fogalma sincs, hogyan is kell gyereket nevelni, mi több, a gyereknevelés nem egy teljesítendő feladat, hanem egy előre nem tervezhető mértékű nyűg. Méghozzá olyan fajta, ami lemondásokat követel. Csakhogy ő nem az az ember, aki együtt tudna élni bármivel, ami ilyen áldozatokkal járna. Neki a munkája a mindene. A gyereknek pedig azért van anyja is, hogy gondját viselje - ő pedig megteremtse ennek anyagi feltételeit. Így hát újult erővel vetette magát a munkába. Nem is tehetett volna mást, hiszen a Sötét Nagyúr ekkortájt kezdett igazán felemelkedni, márpedig ha pont ekkor vonul háttérbe, az bizony súlyos jelentést hordozott volna. Minden régi álma, vágya, célja, vélt bátorsága, elért eredményei és sikerei megkérdőjeleződhettek volna, és ezt nem engedte meg. Kitartása és állhatatossága meghozta gyümölcsét: hamarosan még egy mentort is sikerült magának találnia büszke és elhivatott, megingathatatlan jellemének hála (mi másnak?), Mercury Arkell személyében.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne szerette volna a gyerekét. Valójában nem is annyira rejtett motivációja volt, hogy egy élhető, biztonságos, rendezett jövőt, és jó egzisztenciát teremtsen neki, hogy mire eléri azt a kort, amelynél már ő maga is érdemileg részt tud venni a nevelésében, már ne árnyékolja be a varázsvilág életét egy efféle fenyegetés.
A Sötét Nagyúr elleni küzdelem lassan, de biztosan sötét évekké nyúlt, kínzóan lassú, bizalmatlanságot termő állapotokat létrehozva, mely kérlelhetetlenül nyúlt egyre hosszabbra és hosszabbra. Míg a munkában bővelkedett, addig a családi idill kezdett széthullni. Egyre inkább úgy érezte, felesége nem örül hazatértének, sőt, inkább követel: hol volt, miért nem jött korábban, mi lesz a gyerekkel?!
Mi lenne? Felnő, és auror lesz, mert érteni fogja, hogy az apja miért küzd.
Ezzel együtt is az asszonytól elidegenedett, ekkor kezdett hébe-hóba félrelépni. Na persze semmi komoly kapcsolat, csupán alkalomszerű, röpke élvezetek, amik a perc erejéig feledtették, hogy nem egy szerető és megértő család várja haza, akik mélyen megbecsülik azt, amit lényegében értük is tesz. A gyötrő igazság az, hogy az ilyen kalandok csak mélyítik a magány érzetét. De erre soha nem jött igazán rá - vagy csak nem akarta belátni.
A Nagyúr bukása után számtalan kegyence szabadlábon szaladgált még. Neki nem lehetett nyugta, míg ezek a pribékek gazdátlanul, megvadulva, dühösen róják az utcákat, vagy lapulnak mélyen a sz... fű alatt. Ó nem, ő nem bírta volna elviselni, ha kimarad az elszámolásból, így a családjához való visszatérés még váratott magára. A stressz levezetéseképp, mintegy úri passzióból elkezdett golfozni, bár inkább csak üres időtöltésként, semmint véresen komoly hobbiként. Míg a lovak közt a család könnyedén megtalálhatta őt, a pályán nem - ettől még nem feledte el a lovait.
Azonban az idő telt, a munkahelyi szorító hajtás csitult, a család hívó szava pedig erős volt. Ekkor szembesült vele leginkább, hogy éppen annyira pocsék apa, mint amennyire sajátja is az volt, s amit olyannyira el akart kerülni. Ekkor szembesült vele először igazán, hogy mennyire kellett volna a fiának egy apa - kezdve azzal, hogy a fiú nem akart auror lenni. Majd folytatva ezt nem sokkal ez után azzal, hogy kiderült, hogy még buzi is. S, ha ne lenne elég, Argo karjaiban leli épp örömét. Tomboló haragja csendes kétségbeesésként mutatkozott felesége előtt, aki talán megszánhatta őt emiatt – akárhogyan is, ekkor fogant második, s egyben eleddig utolsó gyermeke, Sebastian.
Igaz, a tomboló, dühtől elvakított haragot egy ember azért megérezhette: Argo maga. Mert persze elment hozzá, a szemére vetni, hogy mégis mit képzel?! De hiába minden, háborgó lelke nem lelt megnyugvást.
A második gyermek születése után nem sokkal azonban újra fellángolt a munka iránti elkötelezettsége, fanatizmusa előléptetésének volt köszönhető. Ezzel együtt is jelentősen több időt szánt második gyermekének nevelésére, formálására, mint az első esetében tette, hiszen efféle hibát nem akart volna még egyszer elkövetni. Így teltek hát az évek, míg eljött az ideje, hogy Sebastian megkezdhesse tanulmányeit a Roxfortban.
Minden mérge és aggódása, bosszúsága mellett is, nem figyelmeztette fiát a veszélyre, melyet a tanár szerepébe bújt Argo jelenthet. Sőt, próbálta feledni a dolgot.
Idővel pedig muszáj is volt, hiszen a Nagyúr visszatérte világossá tette, hogy nincs idő azzal foglalkoznia, hogy Sebastian hogyan birkózik meg az iskola jelentette kihívásokkal. Idősebb fiának már nem volt ekkora szerencséje, számára ugyanis még egy bő fél évvel korábban kijelölte leendőbelijét - hiszen nem akarta a véletlenre bízni, és kockáztatni, hogy a végén a fiú hazaállít egy  férfivel, pláne egy vén fószerral - Lady Annabell személyében.
Terve azonban megfeneklett, amikoris fia egy napon bejelentette a család előtt, hogy eljegyzett egy aranyvérű lányt. Egy aranyvérűt - és egyben egy kviblit. Mivel saját felesége még örült is a leendő frigynek, és a vélt bimbózó szerelemnek, így ő maga is kénytelen volt jópofát vágni a helyzethez, mérgét pedig hobbijaiban és munkájában kiélni. Egyelőre.