Alexander V. Spark

Mindenképp érdekes helyre és időbe születtem meg, életem egyik olyan döntése, ami nehezen vitatható, persze jellemzően nem én hoztam. A hely egy félig olasz, félig angol katona család, ahol nem csak a konzervativizmus, de a vallás is meghatározó tényező. Az idő pedig a Sötét Nagyúr felemelkedésének kezdete.
Míg apám, Barrington W. Spark angol családból való, ahol több nemzedékre visszamenőleg a család férfi tagjai a minisztérium szolgálatában álltak, általában katonai pozíciókat betöltve, addig anyám, Helen Emmeline Sparks olasz származású, vegyes foglalkozású felmenőkkel bír. Volt köztük vállalkozó, kis iparos, irodai munkás vagy épp egyházi személyiség. De ami minden generációra igaz volt, az a mélyre nyúló katolicizmus.
Apám születésemkor is többet töltött munkában, mint otthon, noha nem azért mert nem szeretett volna minket – a család számára is nagyon fontos volt – csupán hivatás tudatból. Legalábbis anyám mindig ezt mondta, én pedig hittem neki. Munka alkoholizmusa az idő múltával csak romlott, hisz ekkor tájt már az országban dúló káosz is megkívánta az elhivatott emberek aktív részvételét, ennél fogva főleg anyám nevelt. Talán ennek is köszönhetem, hogy kicsit anyja fia vagyok, bár ez nem szokatlan az olasz családokban.
Minden nehézség ellenére nem volt boldogtalan gyermekkorom, a háborús idők nem jártak akkora veszteségekkel részünkről. Helen szerint a hit segített át minket a vészterhes időkön, míg apám főleg a minisztérium erőskezű fellépését és a sok hazafias aurort tartotta felelősnek, akik közül ő is egy volt. Kitartó munkája meghozta a gyümölcsét, és egyre feljebb került a ranglétrán, időközben egy mentort is szerezve magának Mercury Arkell, akire felnézett munkája miatt, és akivel a jó kapcsolatot a mai napig ápolja.
Ahogy cseperedtem egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mit várnak el tőlem a szüleim, nem teljesíthetetlen dolgokat és nem is olyasmit, ami teljesen ütközött volna a világnézetemmel vagy épp a morális elképzeléseimmel. Ráadásul mivel szófogadó gyerek voltam nem presszírozták annyira a kérdést, úgy vélték magamtól is rátérek az általuk helyesnek vélt útra. Valamilyen szinten így is volt.
Lévén apám is úgy nőtt fel, hogy szülei aurori pályára szánták, számomra is ez volt a kikövezett út, és annyira nem is bántam. Nem égett bennem akkora kötelességtudat az ország és a varázsvilág felé, de kiskoromban felnéztem apámra a munkássága miatt, majd ahogy nagyobb lettem inkább imponált az aurori státusszal járó kényelem, és mivel mindig is az egyszerűségre törekedtem, így nem volt semmi okom ellenkezni. Édesanyám bár nem volt akkora rajongója a szakmával járó veszélynek, de tudta veszett ügy lenne meggyőzni apámat arról, hogy más foglalkozás is létezik a világon, így ezzel nem is próbálkozott. Persze titkon remélte, hátha más életutat választok magamnak.
Két szülőm közül Helen volt az, akinek bár megvoltak az elvárásai felém, például a jó modor, - amit sosem bántam, hisz sokkal könnyebb vele előrébb jutni - a megfelelő megjelenés, - szintén nem volt ellenemre, mindig is szerettem öltözködni - tiszteletteljes magatartás és legfőképp megingathatatlan hit a vallásban, ami bár engem sosem győzött meg, az ő kedvéért úgy tettem, mintha mégis. Majd persze később házasság egy jó módú családból származó lánnyal. Mindezek ellenére ő inkább előrébb helyezte az én érdekeimet, és hajlandó volt a kompromisszumra, legalábbis bizonyos mértékekig. Gondolok itt arra, hogy ha épp valamilyen eseményre voltunk hivatalosak engedte, hogy olyan ruhában menjek – némi változtatással részéről – amiben én szeretnék, ha esetleg elfeledkeztem magamról és csupa kosz lettem nem dorgált meg annyira, illetve ehhez hasonló apróságok. Lényegében hagyta, hogy kibontakozzak, kicsit gyerek legyek. Ez talán személyiségéből adódóan jött, illetve abból a tényből, hogy Barrington sosem volt ennyire engedékeny, számára a rend és a fegyelem volt minden kulcsa, de nem hibáztatom, hisz ebben nőtt fel. Ahogy anyámon is mély nyomott hagyott a vallásos nevelés, mégis, talán ő kicsit nyitottabb volt új dolgokra, szélesebb körben látta a világot. Ezt a szokását is igyekeztem átvenni, mindig az ő példáját tartottam szem előtt, noha apámnak is voltak olyan tulajdonságai, amit becsültem. Ennél fogva, azon ritka alkalmakkor mikor csalódást okoztam neki sokkal jobban magamba fordultam, így neki mindig igyekeztem jobban megfelelni.

Minden a maga medrében folyt a mi kis családunkban, kellőképpen szociális voltam, jól kijöttem más gyerekekkel, a tanulásban nem voltam kiemelkedő, de mindig az elvárásoknak megfelelően teljesítettem, egyszerűen csak azért, hogy a szüleim boldogok legyenek és az esetleges dorgálást is elkerüljem, már akkor is inkább kerültem a konfliktust. Amikor kilenc éves lettem apám először vitt el magával a Mercuryhoz tett látogatására, akivel relatív jó kapcsolatot ápolt. Itt megismerkedtem a fiával Raziellel, aki nálam 8 évvel idősebb, kicsit fura szerzet volt. Nem volt ellenszenves, valamilyen mértékig talán még barátságot is kialakítottunk, amit mérsékelten a Roxfortos évek alatt is fenn tartottunk, mégis akkoriban nem annyira szerettem a náluk töltött időt, csupán azért, mert a család atmoszférája teljesen más volt, mint amilyen nálunk. Nem tudom azóta sem megmagyarázni, ám ahhoz mindig is jó érzékem volt, hogy megérezzem egy-egy ember szándékait, érzéseit, az általa kisugárzott energiát.
Mikor 11 éves lettem felmerült a kérdés, hogy a Roxfort vagy a Durmstrang lenne-e számomra a megfelelő, és persze a szüleim ellenkező állásponton voltak. Apám egy ideig erősködött, hogy a Durmstrang erőskezű nevelése jót tenne nekem, ám hamar elállt a dologtól, mikor látta anyám mennyire ellenzi a dolgot. Ritka volt, mikor előtört belőle az „anyaoroszlán” de ilyenkor senkinek nem volt esélye meggyőzni, anyám ritkán keveredett vitába, de azokat jól megválasztotta, ezt én is örököltem tőle.
Végül a Roxfort növendéke lettem, a szokásos módon zajlott minden. Megkaptam a levelet, beszereztük a szükséges tanfelszerelés majd a süveg beosztott a Griffendélbe. Persze nem azért mert oda való vagyok - nem vagyok se bátor, se önzetlen - egyszerűen a szüleim is ebbe a házba tartoztak, és bár nem mondták ki, biztos voltam benne, hogy ennek örülnének a legjobban. Én pedig mivel nem vágytam másik házba, így megkértem a süveget, aki teljesítette az óhajom. Mikor a ceremónia alatt láttam, ahogy mások hatalmas mosollyal vagy épp csalódottan jönnek le a pódiumról kicsit irigykedtem, hogy ilyen apró dolog ilyen érzelmeket válthat ki valakiből, és arra is, hogy ők így vágytak valamire, még ha a végén akár nem is kapták meg, amit akartak. Számomra ez akkor még ismeretlen volt, sosem akartam valamit igazán, csak úgy, magamért, és az sem volt jellemző, hogy valami erős érzelmeket váltson ki belőlem. Ezt persze nem kell félre érteni, én is voltam boldog vagy épp szomorú, de a szélsőséges, irányíthatatlan érzelmek vagy vágyak nem voltak jellemzőek rám. Legalábbis egészen az ötödik tanévig.
Igazán senkihez sem vonzódtam azelőtt, és nem is foglalkoztatott túlzottan a szerelem. Persze felmerült beszélgetésekben a barátokkal, vagy épp otthon az anyámmal, mikor arról álmodozott milyen szép esküvőt szervez majd, de ő izgatottabb volt emiatt, mint én. Akkor azt gondoltam, hogy ez természetes, hogy majd találok egy lányt, aki olyan érzéseket vált ki belőlem, amiről mindenki beszél, megismerjük egymást és idővel elveszem. Azt tanították ez a normális, és nekem eszembe se jutott, hogy rám nem ez várna. Bár a családom vallásos, semmiképp sem szélsőséges, nem jellemző senkire a gyűlölködés vagy mások megvetése. Ennek ellenére mikor fiatalabb voltam, egy nyaralás alkalmával, a szüleimmel sétáltunk, amikor megláttunk egy párt kézen fogva. Mindennapos dolog volt ez Angliában is és bár a szüleim nem voltak a nyilvános vonzalom kinyilvánítás hívei, sosem vetettek meg senkit emiatt. Akkor mégis rosszalló pillantásokkal illették a két férfit, elhaladván mellettünk pedig apám még egy rosszindulatú megjegyzést is tett a pár felé. Akkor nem értettem, de utána anyám elmagyarázta, hogy amit tesznek az Isten ellen való és nem helyes. Még ezután se értettem. Ennek ellenére elfogadtam, hisz az mondta, akit a világon a legfontosabb számomra.
Mikor elkezdtük az új tanévet nem csak új diákok, de új tanárok is érkeztek az iskola falai közé. Közöttük volt egy középkorú, jól szituált férfi is Argo Pyrites. Magas, határozott kiállású, sajátos modorral, olyan, aki nem köntörfalaz emberekkel és a végletekig szarkasztikus. Én magam, sok társammal ellentétben igen jól éreztem magam a jelenlétében, az órái érdekesek voltak, jól tanított, és mivel a tárgya szükséges volt az aurori pozícióhoz kivételesen lelkes voltam, hogy jól teljesítsek. Még azt is felajánlotta, hogy külön órákat ad. Azt persze fel sem merült bennem, hogy ez nem csak arról fog szólni.
A kiskori eset óta nem változott meg a szemléletem az azonos nemű párok felé, igazán nem is gondoltam rájuk. Fel sem merült bennem se addig, se azután, hogy létezik más fajta szerelem is, mint egy férfi és egy nő közötti – noha erre a fajtára sem gondoltam szinte egyáltalán, ha csak nem más hozta fel -. Az végképp nem jutott eszembe, hogy számomra csak olyan létezik, ami férfi és férfi között jön létre. A „meleg” mint fogalom számomra csak az időjárással volt összefüggésben. Amikor eleinte furcsa érzéseket váltott ki belőlem a férfi jelenléte nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, de idővel, ahogy elkezdte követni a szemem, mikor látótávba ért, vagy épp a jelenlétében jobban oda figyeltem a gesztusaimra, mit mondok, hogy viselkedek kezdtem rájönni, hogy valami más vele kapcsolatban. Valószínűleg ő is észrevette, és erre reagálva közelített meg, vagy talán már az elején ez volt a szándéka, ezt mostanáig se tudom, de amikor egy magánóra alkalmával szemtől szembe rákérdezett a dologra számomra is világossá vált a helyzet. Onnantól fogva titokban össze jártunk, órák után, vagy épp éjszaka, nem számított. Nyilvánvaló volt, hogy nem mondhatjuk el a kapcsolatunk senkinek, és az is elég szembetűnő volt, hogy mennyivel tapasztaltabb nálam, de ez nem olyasmi volt, amin ne tudtam volna felülkerekedni. A férfivel való kapcsolatom előhozta belőlem azokat az érzelmeket, amiket előtte nem tapasztaltam még meg. Előfordult, hogy önző voltam vagy épp akaratos, türelmetlen, szétszórt, izgatott és életemben először igazán vágytam valamire.  Ez felnyitotta a szemem több szempontból is, és a hatodik tanév végére, arra a döntésre jutottam, nem akarok auror lenni, amit otthon is közöltem. A hírre úgy reagáltak, ahogy vártam, talán apám egy kicsit drasztikusabban, hisz onnantól több hónapig nem állt velem szóba, ha csak nem volt muszáj. Ezzel szemben az édesanyám, mint máskor is, elfogadta a döntésem, és támogatott. Idővel apám is megenyhült és beletörődött, hogy én más utat fogok választani, ezzel megtörve a családi hagyományt. Legalábbis ezt gondoltam.
A másfél év alatt, míg találkozgattunk mindig körültekintőek voltunk, a nyár folyamán is csak egy-két alkalommal találkoztunk, félre eső helyeken, ahol biztos nem futunk ismerősbe. A dolog csak könnyebbé vált, mert nagy felbuzdulásomban felvetettem a szüleimnek a külön élés ötletét, és bár vonakodva, de beleegyeztek a dologba. Persze nem túl messze tőlük, éppen csak az illúziója volt meg annak, hogy kezdek önálló lenni, bár a tény, hogy onnantól magamra kellett mosnom kicsit valódibbá tette. Ettől fogva az is előfordult, hogy nálam találkoztunk, bár csak egy-két alkalommal, és akkor is óvatosak voltunk.
A különélés egyik feltétele az volt, hogy minden vasárnap hazamegyek ebédelni, hisz ez már így volt gyerekkorom óta. Mindegy ki hol volt, vasárnap mindig leültünk egy asztalhoz, legalább egy ebéd erejéig. Az egyik ilyen vasárnap is így történt, majd mikor kellemes hangulatban elfogyasztottunk mindent Barrington behívott az irodájába. Arra számítottam ismét megpróbál meggyőzni a karrier választással kapcsolatban, még mielőtt visszamennék az utolsó évemre a Roxfortba. Valamilyen szinten így is volt, és igen erős érveket hozott fel.
Akkor kiderült, hogy mégsem voltunk olyan óvatosak, mint az gondoltam, ez azt elém terített fotók sorozata bizonyította. Először nem igazán tudtam, hogy reagáljak, mit mondjak, kezdjek-e el magyarázkodni vagy épp felesleges. Kivert a víz, és ahogy a pánik végig futott rajtam bennem ragadt a szó. Előtte nem gondoltam bele, mi lenne, ha a szüleim rájönnének a titkomra, persze mindig ott volt a fejem hátsó szegletében, de nem voltam rá kész, hogy szembe nézzek vele, még most sem. Ahogy az apám szóra nyitotta a száját arra számítottam, hogy majd elmondja mélységesen csalódott, és ne tegyem be többet a lábam a házba, és ezt talán meg is értettem volna, de ennél sokkal rosszabbat tett. Közölte, hogy őt nem érdekli, kivel bújok ágyba és az se milyen vírust kapok majd el, de az anyámat biztos rosszul érintené, ha kiderülne. Egy pillanatra nem értettem, mire akar kilyukadni, hisz nyilván ki fog derülni minden, nem szoktak egymás előtt titkolózni. De mikor apám felvetette, hogy nem kell elmondanunk neki semmit, csak tegyem le az aurori vizsgát teljesen megrökönyödtem. Vegyes érzések kavarogtak bennem, örültem, hogy még sincs vége mindennek, kicsit talán megkönnyebbültem, másrészről viszont erős dühöt éreztem, amiért a saját apám meg akar zsarolni. Mégis visszatartottam magam, és nem mondtam erről semmit, csak ültem ott pár percig, szótlanul. Végül, mint eddig annyiszor az életemben, engedtem az apám akaratának, úgy gondoltam többet ér nekem az, ami most van, mint hogy ellentmondjak és elveszítsem. És persze így anyámnak nem kell megtudnia az eddig féltve őrzött és egyetlen titkom, ami miatt biztos megszakadna a szíve. Az utolsó évem előtti nyáron már nem találkoztam a férfival, jobbnak láttam, ha előbb elrendezem magamban a történteket.
Visszatérve a Roxfortba sikerült dűlőre jutnom a helyzettel, már amennyire a szituáció megengedte, és elmondtam Argonak, hogy mégis csak megpróbálom az aurori vizsgát, bár a döntésem okát nem osztottam meg vele. Ahogy zavartalanul eltelt az év nem volt semmi fajta incidens, az apám nem hozta fel többet a kérdést, mert tudta, hogy betartom a szavam, és így is tettem. Sikeresen letettem a szükséges RAVASZ-okat, az aurori alkalmasságit és elvégezve a képzést végül megkaptam a címet, és az azzal járó hatáskört. Mialatt a tanulmányaim folytattam a Minisztérium berkeiben az együtt töltött idő egyre kevesebbnek tűnt számomra, és bár ezt nehezményeztem nem tettem szóvá. Egyrészt mert a férfi kevesebb toleranciát mutatott az akaratosságom felé, illetve mindig meggyőztem magam, hogy mindketten elfoglaltak vagyunk, és kapcsolatbeli tapasztalatlanságom lévén nem vettem észre a feltünedező jeleket.
Valójában nem értettem az egészet. Hogy miért szakított velem, és azt sem miért húzta eddig. A mód, ahogy tette nem volt váratlan, egyszerű, gyors, egyenes és talán kicsit könyörtelen is. Már megszoktam tőle, hogy sosem kertel, mégis a miértje nem volt világos és választ sem kaptam rá.
Már több éve, hogy a Minisztériumnak dolgoztam, minden lecsendesült körülöttem – a Sötét Nagyúr visszatértétől eltekintve persze – a család kivételes idillnek örvendhetett, az öcsém Sebastian, akivel meglepően jó a kapcsolatunk elkezdte a Roxfortot. Talán karma volt, amiért minden olyan jól ment a maga medrében.
Több napig tartott mire teljesen felfogtam a történteket, és alaposan végig gondolva a dolgokat az egyetlen logikus végkonklúzióra jutottam, olyan, hogy homoszexuális nem létezik, vagy ha mégis én nem vagyok az. Ezzel egy időben felszínre tört az a mérhetetlen harag, amit a zsarolás indított el bennem anno, ám azt az akkor még meglévő kapcsolat nem hagyta kibontakozni. Mivel másképp nem nagyon tudtam megbirkózni a helyzettel elkezdtem az apámat hibáztatni, túlgondolni az ide vezető év eseményeit, hogy mit csinálhattam rosszul. A folyamatos agyalás, az út keresése, amivel bosszút állhatok az Barringtonon annyira megbolondított, hogy végelkeseredésben egy őrült ötlettel álltam elő. Több hónapos előkészület után eljegyeztem egy aranyvérű kviblit, akit ekkor be is mutattam a családnak, és bár a terv lebonyolítása alatt ingadozott az elhivatottságom, az apám elégedetlenségbe torzolú arckifejezése, ami eddig mély bűntudatot ébresztett bennem, most már-már kéjes örömmel töltött el.