Arabella Rose Sommerling

Még halványan éreztem, amint a Roxfortba tartó vonat zakatol, fejem lágyan a párás ablaküregnek ütődik ritmikusan. Ideges és izgatott voltam egyszerre, nem tudtam milyen lesz az első napom álmaim iskolájában, ezért alig aludtam valamit az előző éjjel. Nem csoda, hogy elszenderültem.
Kiskorom óta édesapám mindig arról mesélt, milyen volt, mikor ő járt az iskolába. Állandóan szabályt szegett, bohóckodott, de tanulmányait nem hanyagolta el, valahogy sikerült leraknia a RAVASZt. Imádta az iskolás éveit, sosem hagyta volna ott a varázslóvilágot, ha nem zúg bele anyukámba. Mikor megszülettem, ragaszkodott hozzá, hogy boszorkányként neveljen, tudjam , ki vagyok valójában. Apu szurkolt, hogy én is griffendéles legyek, de mélyen tudtam, hogy nem rá ütöttem ilyen szempontból.
Édesanyukám mugli, a legaggódóbb, legpedánsabb, legműveltebb, legokosabb mugli, akit ismerek. Igyekezett minél többet tanítgatni engem mugli tudományokra, hogy mielőtt elutazom egy teljesen más világba, legyen valami fogalmam erről is. Rá nagyon hasonlítok. Mintha klónozták volna, szinte ugyanúgy nézünk ki, egyedül a haj- és szemszínem édesapámé.
Nem is tudom, mikor merültem álomba. Csak arra emlékszem, hogy fázom, és újra a sötét, félelmetes erdő gyomrában vagyok, egy érdes fa törzséhez lapulva, rettegve kapkodva fejem. A mellkasom nehéz, megtelt félelemmel, alig kapok levegőt, egyre csak a közeledő morgást hallom. Alig merek mozdulni. Az eszem azt diktálja, másszak fel a fára, de a karom remeg, nem bírom el magamat. Egy óriási követ keresek, hogy elbújjak mögé, de minden lépésemmel zajt csapok, lehullott levelek és gallyak recsegnek talpam alatt. A morgás egyre közeledik, már a fülem mellett hallom, ám semmit nem látok.
A távolban farkas üvöltés hallatszik, majd közelebbről válasz érkezik rá. Úgy érzem csapdában vagyok. Meg fogok halni.
Leguggolok egy vastag fa tövébe, hátha nem találnak meg.
Elsuhan előttem egy hatalmas fekete alak. Valami nagy, emberszerű szörnyeteg.
Sikoltok.
A szemem kipattant, ziháltam. Körülöttem az újdonsült diáktársaim furán méregettek, én azonban csak avval foglalkoztam, hogy lenyugodjam. Megmenekültem. Nem faltak fel. Nem lettem vérfarkas eledel.
Általában ezt, vagy azt álmodom idegességemben, mikor aput megtámadták. Kettesben sétáltunk este haza, csendes téli éjszaka volt. A csillagokat néztem, és apu a jóslástanról mesélt nekem. Egyszer csak megjelent két, furcsán öltözött alak, engem lefogtak, aput pedig pálcával egy picike ház falához szorították. Akkor láttam először Cruciatus átkot élőben. Nem sokra emlékszem, elsötétült minden ezután. A Szent Mungóban tértem magamhoz, zavarodottan, félve.

Sikerült kiüríteni a fejemet az első roxforti vacsorámig. A hatalmas kastély teljesen elvarázsolt, tátott szájjal néztem körbe, a lebegő gyertyák, a mozgó lépcsősorok, a varázslatos mennyezet, és a csettintésre megjelenő fenséges lakoma elrabolta a szívem. A megilletődött elsőévesek körében ültem, vártam, a Teszlek Süveg hova oszt majd be. Nem beszéltem senkivel sem még, kicsit tartottam is, az Aranyvérűek esetleges ellenszenvétől, hiszen Félvérként lehet, hogy lenéznek majd. Ennek ellenére kifejezetten izgatott voltam. A kezemet tördeltem, mikor az előttem lévő utolsó fiút beosztották a mardekárba. A nevem hallatán szinte azonnal talpon voltam, és kisiettem a pódiumra. A kalapot a fejemre tették, és valami furcsa érzés járt át engem. Úgy éreztem a lelkem mélyére lát a süveg, analizál, megvizsgál, ezért hirtelen nagyon sebezhetőnek éreztem magam. Igyekeztem visszatartani a könnyeimet, amik idegességemben és tehetetlenségemben gyűltek a szemeimbe.
- Hollóhát! - zengett a terem.
Hideg nyugalom söpört végig rajtam. Hollóhát, hát persze. Ide tartozom, mindig is ide tartoztam. Nem vagyok gonosz, nem vagyok bátor, és önzetlenül kedves sem. Csak egy egyszerű, kíváncsi, tanulni vágyó lány vagyok. Bölcs társaimmal kezdem meg életem új, jobb fejezetét. Velük nem történik semmi sem, biztonságban leszek az unalmas, szorgos hollóhátasok között.
Ide vágytam.

Felkeltem az ágyból, és sikeresen rátapostam egy könyvre, amely lecsúszott a magas toronyszerű halom tetejéről az éjjel. Próbáltam nem felkiáltani, egy lábon ugrálva, másik talpamat masszírozva szökelltem oda a taláromhoz. Az első estém a hatodik évfolyamon eseménymentesen telt, és ennek mindennél jobban örülök. Már egészen megszoktam itt, vannak barátaim, jók a jegyeim, kiolvastam egy csomó könyvtári könyvet, tanulmányaim lassan a végéhez érnek. Kicsit sajnálom aput, aki úgy köszönt el idén is tőlem, hogy keveredjek már bele valami izgalmas dologba, igazán szórakozhatnék is tanulás helyett egy kicsit, de sajnos cserben kell hagynom. Úgy vágok idén is neki, hogy próbálok észrevétlenül, csendesen minél többet tanulni, miközben azt tettetem, hogy a legjobb barátommal járok, így se ő, se én nem kerülünk érzelmi válságba. Nekem ez a nyugodt élet az élvezet.