Gilbert & Paul - 1999 avagy egy mesés görögországi nyár

A munkát nem utálja. Még úgy se, hogy származása okán egyértelmű volt, hogy soha nem kell olyasmire vállalkoznia, mint amiből most tengeti mindennapjait. De nem sikerülhet mindig minden úgy, ahogyan ő azt kezdetben elképzeli - így ez se. De nem lenne ezzel baj, a munka nem ördögtől való. Nem úgy a vendégek.
Vendég.
Már maga a szó túlzó, túlságosan is jó és pozitív csengésű azokra, akik részegségükben balhéznak a lebujban, vagy esetleg még azon is túlmennek... Mert balhé lesz, ez nem kérdés, sőt, erőtlen kifejezés is ez rá. Még nincs, de szeme már gyakorlott, a sarokban ülő banda pedig igazi időzített bomba. Csak abban reménykedik, hogy amire eldurvul a helyzet, vagy lejár a munkaideje, vagy a csapat áll odébb. Persze a kocsma ettől még másoknak is jó időtöltést ad; ott van a nem messze enyelgő párocska, a bárpultnál ülő, látszólag lecsúszó félben lévő alkesz, a magányos, sötét figura az ajtó mellett, a csak egy sörre betérő nő, aki órák óta elfelejtett elmenni a gyerekért az állomásra, és a magát nagystílűnek beállító, csóró paraszt, aki csapja neki a szelet... S így tovább.
Ahogy az egyik tag odalép a társulásból, újabb sört rendelve - ezúttal csak magának -, egykedvűen csapol, szó nélkül téve le a pultra az italt, s véve át az árát. – κάτι άλλο? – érdeklődik azért, ezt az egyet szinte már akcentus nélkül ejti, hiszen ez oly gyakran elhangzó kérdés - persze, mivel elvárható, hogy ha akarnak még valamit, megkapják, elvégre ebből él, a kérdés nem merő udvariassági formula, hanem a megélhetés egyik záloga. Úgyhogy gyerünk, rendeljen csak bátran.

A rendelt sör és az ellenértéke gazdát cserél. Némi kéretlen méregetés, de a balhé egyelőre elmarad. Szeme sarkából kiszúrja az alkesz mozdulatát. Magában sóhajt csak fel. Rémesen szánalmasnak ítéli a fickót, és igazság szerint sok egyéb vendégét is.
Ez nem jelenti azt, hogy némi pénzért cserébe ne segítene nekik, hogy még lentebb süllyedjenek, vagy épp elvesszenek az öntudatlanság mocsarába. Neki mindegy is, csak hányni kint akarjanak. Utál takarítani, a szagtól pedig felfordul a gyomra.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal lép oda, ajkaira egy barátságosnak szánt mosolyt erőltetve,de nem kellőképpen koncentrálva, így az első mondatot szinte nem is érti, az angol meglepi - franciául nem ért, így az esetleges francia szavakat csak tippeli.
– Thomas – mutatkozik be. Óvatlansággal vegyült aranyvérű beképzeltség, hogy saját nevét használja, noha a vezetéknevét nem említi sosem. Kezet nem ráz vele, épp csak fog, nem szorít rá nagyon, de így is határozottnak érződik. Az erőnlétére mindig is büszke volt, ha már a varázslásban nyújtott teljesítményére nem is. Szó nélkül lép el, s tölti újra a poharat (a megfelelő fizetség ellenében persze). – Még valamit? – kérdi, ő is angolra vált. Ezt a nyelvet ritkábban és kevesebbet használja, noha pár hete még aktívabban tette, mostanra még így is erősen akcentusossá vált. Bár korábban sem volt sokkal jobb, pedig jobban beszéli, mint a görögöt.
Nincs kedve diskurálni, de a felsőbb utasítás az, hogy legyen kedves, így kénytelen. Mást nem, a borravaló reményében. – Nyár elején jöttem Oroszországból. – feleli – Maga? Átutazóban? – az se lepné mg, ha a férfi igazából évek óta itt lakna. Neki szokatlan az ország és a kultúrája, maga sem tudja, képes lenne-e évekig itt maradni.
Talán igen.

Már épp közölné, hogy ő épp dolgozik, tehát nem iszik, de az érmékre pillantva átértékeli. Egyébként is utálja ezt a munkát, mi azt illeti, de ez az utált alkoholban oldódik. Hálásnak szánt biccentés, elharapott végű köszönöm, majd az érmékért nyúl. – A következő körre is elég lesz – jegyzi meg, feltételezve, hogy ez nem az utolsó még. A gyakorlati tapasztalatai alapján legalábbis meglepődne, ha nem így történne, noha ő nem profilozó, így egyáltalán nem tévedhetetlen.
A hirtelen jött sok kérdés egy pillanatra megakasztja, menet közben el is felejti őket, így maga sem feltételezi, hogy egyszerre mindre választ fog adni. Talán nem is tudna, még ha akarna sem. Vállat ránt hát, miközben a pultra helyezi a kért italt, tölt magának is - meg annak a kevéssé bizalomgerjesztő alaknak is, aki egy röpke pillanatra a pulthoz szédül, hogy rendeljen.
De eztán figyelme újfent a... Nos, másik olyan férfié, akit szíve szerint elkerülne.
– Az ottani élet... Kemény. – motyogja. A szörnyű igazság az, hogy valójában nem volt lehetősége igazán megtapasztalni, milyen ott az élet. Értve ezt úgy, hogy még bőven gyerek volt, amikor az általa ismert világ kifordult az ismert kereteiből, mintha valaki erővel tépte volna ki a sarkaiból. De ez túlontúl őszinte vallomás lenne. – A gasztronómia? Jól kiszolgálja az igényeket – feleli derűsen, ahogy felidézi a kérdéseket – Rengeteg praktika, hogy elodázza a totális részegedést – végül is, bizonyára ez részlet érdekli a férfit. Mi más is izgatná őt itt? – És rengeteg tömény ital, ami próbál erre rácáfolni... És amely igyekszik szépnek mutatni a klíma teremtette, kemény és darabos nőket. Ha megbocsájtja - nehéz eldönteni, hogy küllemre, vagy jellemre azok-e inkább – és ezzel meg is válaszolt mindent. Ugye?
– Merről érkezett? – kérdez inkább. Terel. Magáról nem akar beszélni, így is épp eleget mondott.