Késő délután van, borús, de esőmentes, ámbár szeles idővel. Önnön emlékei bénítják, hamarabb indult, semmint, hogy ilyen későn érkezzen, haragja viszi ugyan előre, mégis lépten-nyomon emlékekbe botlik. Mennyire más lenne az élete - az életük -, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy. De úgy alakultak, mert Argo megbízhatatlan volt, elárulta őt, a közös álmaikat, porba tiport mindent, amire a kettejük közti bizalom és kötődés épült. Közös, de titkolt múlt, komoly adu, nem lesz nagy port kavaró, nyilvános balhé, kirúgatás, vagy efféle. Vélhetőleg. De még valami nem lesz. Fajtalankodás az Ő gyerekével. Fel sem fogja szinte, sebzett, mintha legalábbis hátba támadták volna egy olyan irányból, ahonnan azt hitte, többé már semmi sem érkezhet. Egy olyan helyről, ami kiüresedett, néptelen pusztaság, rég elfeledett emlék. Olyasmi, amivel nem akar már foglalkozni - ő éppen annyira nem, mint Argo. Maga sem érti, miért lepődik meg rajta, hogy ehhez képest a férfi újfent arcon köpi, arcátlan, lecsúszott kis senki. Vagy legalábbis ennek akarja látni - és ő is hallotta a pletykákat. Hogy is ne hallotta volna? Kifejezetten kereste őket. Akárhogy is, hangtalan, néma árnyként suhan végig a birtokon, mintha itt sem lenne, nem akar sem szóba elegyedni senkivel, sem pedig felhívni magára a figyelmet. Márpedig öltözete nem illik az iskolások egyenruhája közé, hiszen épp úgy indult el otthonról, mintha csak munkába menne. Így is épp elég a nyomasztó gondolat - vajon most is együtt vannak? Logikátlan, miért érinti ez olyan mélyen. Nem azért, mert a fiáról van szó; azért, mert olyan ez, mint a legalantasabb megcsalás. Mintha a másik bejelentette volna, hogy egy szakadt prostiban találta meg élete szerelmét, aki helyett azonban mégis őt magát mérgezi meg, és dönti romlásba. Erre csak ráadás, hogy a fiával... És, hogy a fia valójában milyen idős is. A folyosókra érve léptei határozottabbá, feszesebbé és ingerültebbé válnak, léptei fülbántóan visszhangoznak, ahogy szinte végigcsörtet rajtuk, ahogy egyre inkább belehergeli magát a kérdéskörbe. Egész izomzata megfeszül, a tetőfokra hágó haragja félresöpör mindenféle logikát, jó modort, és régi barátság indokolta tapintatosságot. Megfeszülő izomzattal löki be az ajtót, különösebb kopogtatást mellőzve, egyébként sem volt az illem megszállottja soha, és mindig is élvezte, hogy kettejük viszonyában nem is kell annak látszódnia sem. Hát most nem látszódik annak. Invitálást nem vár, igazán azt sem, hogy egyáltalán realizálja a másik, hogy vendége van - becsörtet, az ajtót egyetlen mozdulattal indítja útjára, hogy aztán a keret kifejező csapódás kíséretében megállítsa. Körbepillant, ebben épp alapos, de szinte meg se várja, hogy világosan kiderüljön, hogy kettesben vannak, már hallatja is hangját. Ideges, haragos, nehezen kontrollálható, ezt pedig egész testbeszéde alátámasztja. Épp, hogy pálcát nem emel rá - de jobban megnézve ujjai már ráfeszültek a pálca markolatára, elő is húzta azt. – MÉGIS MIT KÉPZELSZ, MIT MŰVELSZ?! – dörren rá a férfire, de szinte választ sem várva már ontja is a folytatást. – VAN FOGALMAD RÓLA, MIT MŰVELSZ?! Ő MÉG GYEREK! – tesz felé egy fenyegető lépést; ebben nincs nyoma az auror megfontoltságának, csak az apa haragjának, az egykori szerető elárultságának; jószerivel olyan, mint a szakításukkor volt. Szánalmas, ha önmagát kéne minősítenie, de szerencsére nem kell. – SEMMI SE SZENT, MI? – levegőt vesz a továbbiakhoz, így nem mondja ki, de gondolatban már ott a folytatás: takarodj vissza Afrikába, vagy tudom is én, honnan jöttél épp!
Sokszor kételkedett magában. Sokszor tartotta magát kevésnek. Sokszor érezte azt, hogy minden erőfeszítése hiábavaló. De soha nem gyűlölte magát ennyire irgalmatlanul, mint az elmúlt időben. Legszívesebben egész nap inna, bájitalmámorba űzné magát, amíg az üröm és aszfodélosz szárazra nem szívja az agyát, és ezzel végérvényesen meg nem szabadítja a gondolkodás terhének puszta lehetőségétől is, mindörökre. De ezt nem teheti meg. Úgyhogy csak a teásbögréjéből issza a kedvenc bájitalkombinációját: szedatívum és stimuláns, a megfelelő arányban. Garantáltan szétbasz minden szervrendszert, ami csak létezik. De ez van a legközelebb ahhoz, hogy kikapcsolt aggyal működjenek a rutin funkciói. Mert dolgozatokat kell javítania. Ezt teszi éppen. Ostoba gyerekek még ostobább dolgozatait. Az arcára kiül a legvérszomjasabb arckifejezése, mikor valaki csak úgy rátör kopogtatás, egyáltalán minden nélkül, mégis mit képzel az ilyen, és egyáltalán ki, és… És kiesik a kezéből a pipa, koppan az asztalon, hamu szóródik a dolgozatokra, lyukat éget a talárjába a kihulló parázs. Köhögésre ingerli a rosszul beszívott füst, de nem köhög, egyszerűen nem moccan a torka, semmilyen hang nem hajlandó kijönni rajta. Csak bámul rá vértelen, elnyúlt arccal, az üvöltését szinte fel se fogja, elviselhetetlenül ismerős helyzet, évmilliókkal ezelőtti szemrehányásokat helyettesít be az agya. Látta, persze, valahányszor szerepelt a Prófétában valami sikeres bevetéssel, megnézte a képet. Nem voltak hozzá se kegyesek az évek. De hát voltaképpen soha nem volt igazán jóképű, ha tárgyilagosan próbálta nézni. Próbálta. Mikor végül is visszajött ide, sokszor elképzelte, hogy véletlenül összefutnak valahol, az Abszol úton, a Szent Mungóban, akárhol, előre begyakorolta a mondatokat és a mozdulatokat, hogyan fog odabiccenteni, hogyan lesz jellegtelenül, közömbösen udvarias, előre kikészített egy mosolyt az alkalomra. Elképzelte, hogy simán túléli, ha mégis látnia kell. Hiszen olyan rég volt, hogy talán nem is történt meg… De most itt van, és annyi év után is darabokra hullik a látványától, a jelenlététől, az ismerős illattól, a rá boruló harag ismerős harapásától. Szinte jólesik a szemében villogó megvetés. Mint a hazatérés. Egy nagyon diszfunkcionális, nagyon sivár, nagyon abuzív otthonba. - Üdv, Barry – préseli ki magából rekedten. Ő néz el hamarabb, észreveszi a parazsat az ölében, már a bőréig égett, és az asztalon előtte lévő dolgozathalom is keresztülégett pont középütt. Néhány másodpercig nézi a füstölgő pergament, mielőtt észbe kapna, és egy pálcaintéssel eltüntetné a zsarátnokot. Ügyetlen mozdulattal a hamutálba üti a maradék hamut a pipából, aztán mégis inkább a cigarettatárca után nyúl, idegbeteg addikt mozdulattal kapar ki belőle egy szálat, és gyújt rá, néhány slukk kell, amíg összeszedi a bátorságot, hogy újra ránézzen. – Nem tudom, miről… - kezd bele, aztán elharapja, és vállat von. Minek hazudna? – Nos, foglalj helyet, kérlek. – Tesz egy kézmozdulatot a szemközti székre, és kiborítja a tintatartót. Legalább megint nem kell ránéznie. Újabb pálcamozdulat, hogy eltüntesse. Még három slukk. Zárvarázslatot bocsát az ajtóra. - Tizenhét éves. Jog szerint nem gyerek – közli valamivel összeszedettebben, de rosszul leplezett fásultsággal és ürességgel (elvégre nem volt mindig tizenhét éves, és önmagában ez a nyavalyás korhatár se jelent semmit).
A haragvó indulatokat az esetlen, siralmas látvány sem tudja csillapítani, nem ébred benne szánalom, sajnálat, vagy megvetendő vágy, hogy segítsen. Sőt. Mindez csak további parázs a tűzre - és nem csak a dolgozatokra -, sőt, kifejezetten olaj, ő nem egy ilyen roncsra emlékezett, ő... Olvasott mindent, de a fene essen belé, akkor sem ezt várta, és kifejezetten becsapottnak érzi magát. Ráadásul most már duplán csalódott. Csalódott Argoban - na jó, mindent egybe vetve benne többször is -, és az önnön fiában is, amiért képes volt egy ilyen fazonnal összeállni. Merlinre, hát nem tanította meg, hogy mit szabad, és mit nem? Hogy attól, hogy megszánunk valakit, még nem kell róla egyből gondoskodnunk is, minden értelemben? Hirtelen neki sem jön több szó a torkára, de az ő szavai az indulat miatt fúlnak el, mérges morranás, a köszönés kifejezetten feldühíti, még közelebb csörtet, de a mozdulatsorban benne van, hogy bármikor felkap valamit, és nemes egyszerűséggel hozzá csapja. Neki csak ne jópofizzon, ne csináljon úgy, mintha minden rendben lenne! Hányszor elképzelte, hogy majd Argo bocsánatot kér - mert nyilván neki kéne -, sőt még azt is, hogy némi kéretés után enged, de ezekben a képzetekben soha nem volt efféle vérlázító jelenet. – NEM TUDOD?! – sivítja, érezhetően még egy szó, és robbanásig feszül a benne ketyegő időzített bomba - márpedig a következő szavak sem nyerik el tetszését. Szabad keze ökölbe szorul, ahogy rávág az asztalra, amit időközben elért, mérgesen fújtat, egész arca eltorzul mérgében. – NEM. ÜLÖK. LE. – mennydörgi – MÉG CSEVERÉSZNI AKARSZ RÓLA?! – dörgi, és bár egy pillanatra úgy tűnik, hogy erőt vesz magán, a következők hallatán újból megfeszülnek izmai, összepréseli ajkait, de végül mégsem fogja vissza magát: – És gondolod, ez már az a kor, ahol ilyet érdemel? – kérdi a tőle telhető legnyersebben. Éles pengének szánja, ennél durvább nem tud lenni, vagy csak nem akar, még hangerejéből is visszavett - de nem kedvességből. A legkevésbé sem enyhült meg ugyanis.
Látja visszatükröződni azt a szánalmas képet Barrington szemében, amilyennek a férfi látja őt. A megvetése önmagában is elég lenne – de így, hogy tudja róla, jogos megvetés, szinte elviselhetetlen. - Azt hittem, azért jöttél… - Elhallgat, és erőt vesz magán, ahogy egy pálcaintéssel eltüntette a kiszóródott parazsat és hamut, a kiömlött tintát, úgy tünteti el magáról a széthullottságot. Most már állja a pillantását. Összeszűkült szemmel néz vissza rá: úgy tűnik, maradt még valamennyi szívizomszövete, ami nem hegesedett kővé az évek folyamán, mert mintha egy elefánt ülne a mellkasán, annyira fáj. – Én már nem tartozom neked magyarázattal, Spark. – És ha tartozna is, ugyan mit mondhatna? Hogy egyetért? A tizenhét éves, gyönyörű, fantasztikusan tehetséges fia jobbat érdemel egy ilyen diszfunkcionális, bűnös viszonynál? Hogy még csak nem is jelentett igazán semmit? Hogy ő is gyűlöli magát érte? Hogy ő, a tökéletes, az okos, a racionális, valóban súlyos hibát követett el, élete második legnagyobb hibáját? Volt az a férfi, aki előtt képes lett volna ennyire megalázni magát, akit annyira közel engedett magához, hogy az láthatta a leggyarlóbb, legsötétebb, legszennyesebb énjét, és ő még csak nem is szégyenkezett miatta. De hol van az a férfi? Talán soha nem is létezett. Most már biztosan nem létezik. - Nem vagyok köteles eltűrni tőled ezt a hangnemet – csattan fel fagyosan, de még mindig nem emeli meg annyira sem a hangját, mint a másik érzékelhetően csökkentett hangereje. – Mit akarsz? Feljelenteni? Megfenyegetni? Párbajra hívni? Csak tessék – int ingerülten, alig különbözik a mozdulat attól, amellyel az előbb még hellyel kínálta. Lepöccinti a hamut a cigarettája végéről. – De ha pusztán üvöltözni jöttél, akkor mint láthatod – emeli meg a tökéletesen keresztülégett dolgozathalmot –, elfoglalt vagyok, és jobban tennéd, ha távoznál.
Mérgesen morran egyet, hangja akár a pokol tüze, úgy pattog, ahogy felel, noha némileg már csendesebb, viszonylatokban sem mondható, hogy kedvesebb is lenne egyúttal. – Mit gondoltál, miért jöttem? – sziszegi mérgesen – Meginni egy csésze teát, nosztalgiázni kicsit, további kellemes szórakozást kívánni ehhez a... – megköszörüli torkát – Remek karrierhez? – kellemetlen célzás, mennyivel boldogabbak lettek volna, ha a férfi akkor és ott nem ezt választja. De benne van persze az is, ami miatt ténylegesen itt van. Tán ahhoz is sok boldog percet kellene kívánnia? A szétesett, szánalmas nyomorék hiába avanzsál mássá, szemében nem változik. Képtelen másnak látni, hiába álcázza magát jobbnak, összeszedettebbnek, erősebbnek előtte, képtelen hinni benne, hogy ez lenne a valódi kép. Megvetően húzza el ajkait, ahogy a férfi szavait hallja. – A törvényeknek tartozol – közli végül csak nyersen, legkevésbé sem félreérthető fenyegetésképp. Tessék, itt a választás, döntse el, kinek akar magyarázkodni. Persze az bizonyos, hogy a fia ügyében nem nyomná fel a férfit, de hogy ne találna valami piti, koholt vádat, amivel megtehetné? Ugyan, kreatív ember ő. Persze talán ezt sem lépné meg. Nem kockáztatná, hogy cserébe Argo megszellőztesse a múltat. Persze kezelhető lenne a helyzet - egy drogos képzelgései, esetlen visszavágás amiért elkapták -, de ha Helen esetleg válna emiatt... Nem, onnantól már ő sem jönne ki jól az ügyből, hiába minden kommunikációs technika. És ezzel nagyon is tisztában van - de talán Argo nincs. A felcsattanásra elsötétül tekintete, az asztalra támaszkodik, ha már keze úgyis ott pihen, fogai csikordulnak, ahogy ajkai torz fintorba rándulnak, egész állkapcsa mozdul. – Nem fogom eltűrni, hogy tönkretedd a fiam életét – sziszegi, de csak kimondatlanul lebeg ott a mondat végén az apró szócska: is. Összeszűkülnek szemei, ahogy a férfi folytatja. – Igen, alighanem azt kéne – feleli fagyosan, noha valamivel újra csendesebbé válik, a feszültség még így is ott vibrál a levegőben, csoda, hogy a cigaretta nem lobbantja lángra. Szenvtelen pillantást vet a dolgozatokra, pillantásáról lerí, hogy megfordul a fejében, hogy valóban így tesz - ámbár Argonak bizonyosan az lenne a legkellemetlenebb kimenetel, a végén valami megfontolatlanságot követne el. Például az igazgatóhoz fordul, mint aggódó szülő. – Elfoglalt, hát hogyne, látom – feleli gúnyosan, lekezelően – És, tetszik a munka? Jól fizet? Van benne kellő izgalom? Vagy azt csak a kisfiúk szolgáltatják? – mintha kifejezetten csevegne, de minden törekvése ellenére kiérezni hangjából a csalódottságot, és az erőteljes támadó élt. – Csak nem ki akarsz dobni? – metsző kérdés, mégis úgy érződik, hogy valóban elvonul, ha igenlő választ kap. Bár lehet, hogy előtte még Argohoz csapja az asztalát azért.
Dühítő, hogy mennyire képes most is hatni rá, hogy az övön aluli megjegyzések most is meg tudják alázni. Defenzív szánalmassága fokozatosan csap át kendőzetlen dühbe. - Azért, hogy megbeszéljük - csattan fel, , te seggfej, de ezt végül nem teszi hozzá. Elvégre mégiscsak meglett emberek. Ha Spark le is megy állatba, attól még neki nem kell. Ene. De a legjobban mégis a karrierjére vonatkozó megjegyzés szúr, igaz, nem hozta ki mindenből a maximumot, igaz, az ő képességeivel éppen egy saját labor vezetője kellene legyen valami nemzetközileg elismert, jól pénzelt intézményben (vagy egyenesen egy ilyen intézet élén), de azért azt nem lehetne ráfogni, hogy nem vitte semmire. Vagy mégis? Így tűnik? Így látja? - Szóval most te volnál a törvény? - kérdez vissza epésen, de visszanyerve korábbi sztoikus nyugalmát, és még a nüansznyi mozdulat is gúnyos, amellyel lepöccinti a hamut a cigarettája végéről. Beleremegnek a kézfején az inak a visszafojtott haragba. Vagy az aggodalomba. Nem is túl fényes karrierje is hamar véget érhet, ha szóba kerül a törvény. - Nem látom a hivatalos behívást a fegyelmi tárgyalásomra vagy urambocsá, a Wizengamot elé. Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy ez egy magánjellegű beszélgetés - jegyzi meg lustán és kihívóan. Persze, hogy nem. Egy ilyen tárgyaláson a fiú neve is előkerülne. És az apjáé is. Ezt csak nem akarhatja..? Vagy fontosabb a bosszú, porig égetne miatta mindent maga körül ez a vadállat? Ahogy elnézi, ez is egy opció. Megrándul a szája. Hogy ő tette volna tönkre Spark életét, az övét is? Nevetséges. - Ahhoz nyilvánvalóan csak neked van jogod - csöpög a gúnytól. Kéne, kéne. De nem teszi. Feljelentést sem fog. Nem teheti. Magát győzködi róla, hogy nem. - Csak rajta - tárja szét a karját, de belesajdul a mellkasa a gondolatra, hogy esetleg mégis megteszi. Valamikor persze kiválóan párbajozott. Valamikor. Aztán az évek elpuhították, idejét sem tudja, mikor kellett utoljára megvédenie magát, a rutinos auror ellen most esélye sem lenne. De ha lenne is... képtelen volna megtámadni. Ő nem tudna pálcát emelni rá, még ebben a beszélgetésben sem. Puhány. Gyáva. Dezertőr. Persze, nem fél tőle. Nem igazán. Nem így. De a jelenléte fullasztó, mint egy révülés füstje, betölti a helyiséget, eluralja a teret, bemászik a személyes aurájába, ahogy rádől az asztalra. Pengévé keskenyedik az ajka. - Nem, nem foglak kidobni. Az nem lenne az én stílusom. De ha nem vagy hajlandó normális hangon kommunikálni, csak azért jöttél, hogy sértegess és becsméreld a munkámat, az életemet és minden mást, ami velem kapcsolatos, akkor egészen nyugodtan elmehetsz - sziszegi. - És talán - folytatja egyre élesebben és indulatosabban -, talán azon is elgondolkodhatnál, te hol követtél el hibát abban, hogy a fiad közelebb áll hozzám, mint hozzád. Egyenesen a férfi szemébe mered.
Elsötétül tekintete. Egy hosszú, kényelmetlenül hosszú pillanatig nem felel, így ahogy ott áll, és metszően szemléli a másik férfit, valami rémesen súlyos dolgot vetít előre. Valamit, ami kimondatlanságában sokkalta veszélyesebbnek hat, mintha üvöltve kiáltaná a világba. Végül azonban mielőtt szólna, megmoccan, olyan hétköznapi természetességgel ül le, mintha a reggeli teájához készülődne. – Mi sem természetesebb – feleli gunyorosan – Beszéljük meg! Bizonyára van egy roppantmód hatásos, és előre kigondolt magyarázatod, úgyhogy kérlek, megosztanád velem is? – kérdi a lehető legnyájasabban, de még ebben a felületesen barátságos viselkedésében is ott van a pattanásig feszült idegesség, tekintetéből süt az elfojtott harag, ami bármelyik pillanatban újra elszabadulhat, hogy aztán fékevesztett bestiaként tomboljon újra. – Nem – feleli közömbösen – Most nem – megvetően rándulnak arcizmai, hátradől helyén, ezzel is eltávolítva magát némileg attól a pofátlanságtól, amibe az imént ütközött. – Nem tudtam, hogy egyből szeretnéd jogi útra terelni a kérdést – szólal meg szárazon, ujjai a szék karfájára simulnak, mintha csak máris a felálláshoz szeretne lendületet venni. – De persze, ebben az esetben a hiányolt paranccsal együtt jövök vissza legközelebb, hogy megtehessük a hivatalos vádemelést – folytatja szenvtelenül – Nyilván nem bánod, ha abban az esetben a tárgyalást az Azkabanban várod ki... Ilyen vészterhes időkben nem meglepő gyakorlat – és inkább nem megy bele, hogy nem minden eset követeli meg, hogy előzetes parancsot szerezzen hozzá. Például, ha halálfalónak titulálná a férfit, vagy azok közvetlen segítőjének... Csak egy-két tanú kell, azt meg bárhol találni megfelelő összegért. És ez a tény biztos, hogy a másiknak épp annyira egyértelmű, mint neki, még így, kimondatlanul is. A következő megjegyzésre megrezzen, végül figyelmen kívül hagyja. A tagadás nevetségessé tenné, erőtlen hárítás, én nem is, nem alázza meg magát vele. Egyébként tényleg nem érzi, hogy tönkretenné a fiát. Azzal viszont valahol egészen mélyen egyetért, hogy joga lenne hozzá. Csakis neki. Senki másnak. Aki mégis megpróbálkozik vele, azt ha kell, hát igenis postafordultával küldi meg Azkabanba melegedni, vagy juttatja egy két méter mély, kissé kényelmetlen, kemény lyukba. Mert megteheti. Ürügy kérdése. Mérges morranás, mindössze ennyi a reakció a nagy lehetőségre, nem párbajozni jött, egy üres győzelem nem oldaná fel a belső frusztrációit. Nem tenné jobbá mindennapjait, nem enyhítené a kínzó, mardosó lelkiismereti kérdéseket, és a legkevésbé sem segítene a fián még az se, ha történetesen péppé püfölné a férfit így vagy úgy. Mert megtehetné. Nem lenne, ami visszafogja, ha arra kerülne a sor - évek óta maga előtt görgetett keserűség, csalódás, lassan gyűlöletté formálódó harag fűtené, túl sok, túl erős, hogy holmi kósza szentimentalizmus visszafogja. És ez a tény bizonyos, hogy kívülről is látható, meg sem próbálja leplezni. Az évek keménnyé, kíméletlenné faragták, vagy amúgy is ilyen volt, épp csak kettejük viszonyában más? Ő már nem tudná megmondani, Argo válaszát pedig nem bírná hallani ezt illetően. – Hát persze – feleli a férfi szavaiba vágva – A világért sem akarnálak sértegetni – gunyoros mosolyra rándulnak ajkai – Hiszen bizonyára iszonyatosan sok munkád van benne, hogy felégess mindent, ami nyomokban emlékeztethetne arra, amin nem volt mit becsmérelni – némi csalódottság érződik ki hangjából, kellemetlen mellékíz, mást várt, annyira mást, végül csak egy arcon csapásra volt elég az egész. Józanító? Nem, elkeserítő. – Büszke lehetsz magadra, igaz? Minden régi emlék, amire az ember kellemes nosztalgiával gondol elkeseredettebb pillanatiban, úgy keseredik meg, és foszlik szét, mintha sose lett volna. Remekül tetted tönkre... Szinte már illő, hogy mindezt végül nemes egyszerűséggel rá hárítsd – fűzi hozzá. Félrepillant. – Mit vársz? Tinédzser. Minden korabeli utálja a szüleit. De ez nem jelenti azt, hogy ezt ki is kell használnod. – megvetően csendül a hangja. Mennie kéne. Hirtelen nem látja többé értelmét, hogy itt húzza az idejét, és égessen fel mindent, amire egykor szívesen gondolt. Nem akar itt lenni. Nem akar szembesülni ezzel az... Ezzel.
Vihar előtti csend ez a hosszú pillanat, ameddig csak néznek egymásra. Nem így képzelte. Úgy gondolta, hogy ha újra találkoznak, addigra már kész lesz, addigra már tud majd higgadtan és hűvösen, de nem feltűnően távolságtartóan viselkedni, hogy addigra Barrington már tényleg nem lesz rá semmilyen hatással, sem így, sem úgy, de most azok a pálcához és gyeplőhöz termett ujjak a vékonyan behegedt, de máris elevenre feltépett sebeiben vájkálnak, és úgy játszik az idegszálain, mint valami hangszeren. Úgy rándul meg a gúnyos nyájasságtól, mintha pofonütötték volna. - Nem tartozom neked magyarázattal – ismétli meg fagyosan. És nem is tudna magyarázkodni. A valóság ocsmány, de hazudni sem tudna róla, így aztán csak ez marad, hogy tüntetőleg hallgasson. Pokoli szembenézni a felismeréssel, hogy igen, részben és nagyrészt tudattalanul talán azért történt mindez, hogy ide jussanak. Mégis mennyire kicsinyes, gyerekes és kegyetlen húzás ez, mennyire nem vall rá, mennyire visszataszító, mennyire felvállalhatatlan. A kezét figyeli a szék karfáján. Futó, gúnyos mosolyra rándul a szája. Egyértelmű. Hogyne volna az. - Mióta ennyire körülményesek a minisztériumi eljárások? Hivatalos vádemelés, letartóztatási parancs, Azkaban? Semmi kínvallatás? Azt hittem, elég egy névtelen bejelentés vagy egy összezavarodott szemtanú, és téged akkor sem fognak kérdőre vonni, ha csak a holttestem jut el a tárgyalásra – válaszol hasonlóan érzelemmentesen. – Ilyen vészterhes időkben inkább az emberi jogok tisztelete lenne meglepő gyakorlat nálatok. – Ez a megvető szó mindent összefoglal, az egész áskálódó, hazug (és igaz) pletykákat suttogó brit varázslóvilágot, a korrupt minisztériumot, az ügyesen rejtőzködő pszichopatákkal telezsúfolt parancsnokságot, Barringtont. – Nem lenne úgy tisztább, Barry? Úgy még véletlenül sem fordulhat elő, hogy a tárgyaláson szóba kerüljön a családod neve, a te neved – folytatja vontatottan, közömbös hangon, a gúny most csak a sorok között marad, meg a becézésbe tömörödik (szándékos volt, vagy csak kicsúszott a száján?). Fásultan néz rajta végig: nem kétli, hogy képes lenne megtenni a felsorolt opciók közül bármelyiket. Már akkor is, amikor fiatalok voltak, Barry túl… ambíciózus volt, túl törtető, a könyörtelenség könnyen jött a számára, hiszen voltaképpen ezt várták el tőle. A parancsnokság pedig akkor sem volt nagyon másmilyen, talán egy kissé vaskalaposabb, egy kissé szabálykövetőbb… de Arkell valószínűleg csak még keményebbre faragta a maga sakkfiguráit. Úgy hírlik, jóban vannak. Rezzenéstelen arccal tűri az újabb verbális arculcsapást, csak a pupillája szűkül össze, mintha így lehetséges volna kevesebbet befogadni ebből a könyörtelenségből. - Nem lettem volna jó auror, és te ezt te is tudod – közli nyugodtan, nagyon sok munkája van benne, hogy szenvtelen maradjon a hangja, és ne szivárgjon bele semmi a haragjából vagy a fájdalmából. Sőt… hogy gúnyolódni tudjon. – A korrupcióban és a privát diktatúrákban való asszisztálás nem az én világom. Jobb, hogy meghagytam neked. – Nem lepi meg a reakció, persze, Barrington hogyan is ismerhetné el, hogy szülőnek legalább olyan rideg és szeretetlen volt, mint szeretőnek. Sűrű, kemény gombóc a torkában a keserűség: igaza van. Kihasználta. És még csak nem is azért használta ki, mert adni akart, talán nem is adott, és most visszavesz mindent, amit a fiú valaha is kapott ettől a viszonytól, mert úgy fogja eltaszítani, hogy eszébe se jusson többé a közelébe jönni. - Elmehetsz – szólal meg halkan. – Már nincs miről beszélnünk. Hamarosan véget ér a tanév, és ez a kapcsolat nem fog folytatódni. Távol maradok tőle.
Elsötétül tekintete, az ő arcizmai is megrezzennek, de egészen mástól, és ez az elfojtott harag, amit csak nagyvonalakban próbál palástolni, részleteiben feleslegesnek ítéli. Látszik? Látszódjon is, legalább senkit sem ér váratlanul, ha felpattan, egyetlen mozdulattal indítja útjára az asztalt, hogy valahol a férfi képében landoljon, fél perccel az előtt, hogy rommá zúzza az egész helyiséget. De ennyire nem szabadul el, mindezt az indulatot csak az röpke arcrándulás jelzi, az is csak visszafogottan. – Hát persze, hogy nem. Szeretnél inkább az anyjával beszélni? Vagy az igazgatóval? – érdeklődik nyájasan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hogy ideküldené-e Helent? Nem, egyelőre nem akarja, hogy Alex még jobban sérüljön, mint amennyire alighanem így is fog. Hitvallása pedig, hogy egy auror legyen kemény, mint a szikla, amit hiába mos a víz, csupán évezredek múltán keskenyedik el. Egy kicsit. De attól még ott áll, szikáran és büszkén, még akkor is, ha a víz már elapadt. Jöhet szél, újabb víz, de a szikla kikezdhetetlen, biztos és erős pont. A fia pedig legyen ilyen, és viselje el, amit legalább részben magának kavart. Megérdemli. Pláne, amiért egyúttal ilyen aljas módon támadott apja ellen is, még, ha ezt bizonyosan nem tudja. Mert... Ugye nem? Ki fogja deríteni. Talán még most hétvégén megzsarolja fiát, hogy szól erről a kis kalandról Helennek, ha a fiú nem megy mégiscsak aurornak inkább. Egyből ki fog derülni, ha Alex túl sokat tud, és akkor... Akkor megteszi, amit kell. Persze egyszerűbb lenne kérdezni, itt és most, de nem fogja magát kiszolgáltatottnak láttatni, semmi esetre sem. – Túl elnéző vagyok veled, szerintem is – ért egyet szenvtelenül. – Nem szoktam régi barátokat ölni. De talán kéne... Talán kéne. – hagyja rá, de egyelőre nem adja jelét, hogy mindjárt érvényt is kíván szerezni ezen állításának. A folytatásra felpillant, a férfi szemeibe tekint, majd vállat von. – Leszoktam már róla, hogy mindig a legtisztább utat keressem – közli végül, a helyzet függvényében indokolatlanul őszintén, és csak részben a témához címezve. Csak leheletnyi keserűség van benne. Neki sem volt választása annak idején, de ő elégedett az életével, benne fel sem merült, hogy lehetne más, túlságosan fűtötte a megfelelési kényszer, a bizonyítási vágy, és azóta is csak ritkásan merül fel benne a kérdés. Általában Argoval együtt, és végül mindig meggyőzi magát róla, hogy a férfi bármi másból is kitáncolt volna. Dezertőr. Egyébként is, csak egy bolond tért volna le az előre kikövezett, járt útról valaki kedvéért, aki ennyire megbízhatatlan. Vagy éppenséggel aljas. Mérgesen morran. Nem arra gondolt - nem csak. Mégsem hívja fel a figyelmet a jelenre, korábban már megtette. De minek. – Nem lettél volna – hagyja rá így – Sem dezertőröket, sem pedofilokat nem tartunk az osztályon – biccent fásultan. Kifogás. Alighanem még jobb is lett volna, mint ő maga, és van pofája ezzel takarózni? Dühítő, de már kedve sincs igazán felkapni a vizet, meddőnek érzi a helyzetet, és réges-régen eltemetettnek a témát. – Micsoda elfogultság. – kommentálja a férfi következő szavait érdektelenül. Épp annyira nem hatja meg az efféle gúnyolódás, mintha a férfi azon találna röhögni, hogy tart-e a munkahelyén a gyerekek által festett bögrét. Tart. Bár nem használja. Feláll, egy hosszú pillanatig még réved férfire. Ne törd össze nagyon, kéri, de ez kimondatlan marad, ha egy pillanatra arcvonásai el is árulnak efféle gondolatokat, hamar elfordul, és az ajtóhoz lépdel, zaklatottan, mi több, már-már sértetten. Ha a zárvarázs enged, kinyitja az ajtót. – Azért hiányoztál. – jegyzi meg rekedten, csendesen. De eztán csak kilép az ajtón, és erőteljesen rántja/csapja be maga után, had zengjen. Felkavart, megnyugvást nem lelő lelke békét nem lelő lidérchez hasonló, feszes léptekre kényszeríti - el innen. Kivéve, ha az ajtó nem engedett. Nem nyúl pálcáért, persze megtehetné, inkább csak visszafordul a férfi felé, nem szól, csak kérdő pillantással illeti; és most?
Türelmetlenül rándul meg a szemöldöke, ugyan, mégis mi dolga neki Alexander anyjával, vagy akár az igazgatóval, nem holmi kisgyerek, hogy hegyibeszédeket hallgasson, ha pedig ez az egész hivatalos útra terelődik, akkor nem az igazgatónak kell számonkérnie, hanem egyenesen a roxfortos felügyelőbizottságnak. Talán a Wizengamotnak, ha annyira súlyosnak ítélik meg az ügyet. Barrington kíméletlen, érzelemmentes szavaiból aztán mégis valahogy az jön le, hogy ő sem tudna kezet emelni rá, legalábbis most ebben a pillanatban olybá tűnik, és ettől valahogy nem tud a szemébe nézni, hiába érzi magán, hogy a pillantását keresi a másik tekintet, nem megy, a bűne sokkal súlyosabb teherként nyomná a vállát enélkül a nevetséges jelenet nélkül. Elég lett volna egy őszinte pillantása, hogy önként lemondjon a katedráról, és visszameneküljön a szavannákra, ahol legalább az erkölcs nem kínozta kielégíthetetlen elvárásaival. Hiszen bántotta ő azt a fiút? Tett bármi olyat, amit Alexander ne akart volna? Ugyan, sőt… de mégis bűnt követett el, amelyet ugyan feledtet a felháborodás Barrington viselkedésén, de ki nem törölhet. Le kell mondania az állásáról, itt kell hagynia a Roxfortot. Ez volna etikus döntés. Egyszerű bólintással reagál az egyenes kijelentésre, óvatos, futó pillantással simítja végig a férfi arcát, komplikálatlan szomorúság van ebben a pillantásban mindössze, hiszen ez így volt törvényszerű, már akkor is, és mindketten belecsontosodtak a döntéseikbe, elmúlt a fiatalság, elmúlt minden. Annyira bensőségesnek érződik ez a pillanat a tapintható, túlcsorduló keserűség ellenére is, hogy legszívesebben kinyúlna, hogy megérintse a vállát, hogy elismerje, igaza van, és megérdemli a boszorkányüldözést. Hogy a bocsánatát kérje. Hogy… Aztán a pillanat véget ér. Kegyetlenül félbevágják. - Nem volt már gyerek! – csattan fel türelmét vesztett indulattal. – Talán nem volt helyes, amit tettem, de csak magadat teszed nevetségessé ezzel a pedofilozással… Ha egy tanár viszonyt folytat egy diáklánnyal, az puszta etikai vétség lenne, nem bűncselekmény. Kétszínű a törvény, és te is az vagy, ha egyetértesz vele – sziszegi elhalkulva. Persze, Barringtonnak kettejük kapcsolata csak egy kitérő volt, fiatalkori kalandvágy, botlás, vagy ki tudja, minek mondaná most, mikor régi barátnak nevezi, és nyilván a világ szemében még annyi sem, ha tudnak is róla, mit számít, ha egyszer a jó útra tért. Olvas abban a hosszú pillantásban. Ismét ő az, akinek el kell kapnia a tekintetét. Túl sok dolgot akar egyszerre, ugyan hogyan vethetne véget ennek a viszonynak anélkül, hogy összetörné. Nyilvánvalóan Alexandernek ez csak egy tapasztalat, úgy tűnt, nagyon kedveli, és bizonyára meg fogja bántani azzal, hogy véget vet a kettejük dolgának, de azért ez mégsem ugyanaz, mint amikor Barrington kitette az ő szűrét. Ugyan hogy van képe kíméletet kérni Alexandernek, mikor neki semmi kímélete nem volt az ő számára? De a fiú nem az apja. És még csak nem is hasonlít rá. Nem emeli fel a pillantását, hagyja, hogy távozzon, csak a mondatra kapja fel a fejét, és pattan fel, hogy utat engedjen a kiviharzásnak. A pálcája az ajtóra szegeződik ugyan, hogy feloldja a bűbájt a záron, de nem jön ki hang a torkán, mellélép. Megérinthetné. Mintha keresztül tudna nyúlni az idő fátyolszövetén, és újra Barry lenne az, akinek a testmelege a keze alá simul. Nem érinti meg. Ostobaság lenne. Feloldja a zárbűbájt. - Te még most is hiányzol – közli rekedten, és elfordul, hogy ne is lássa, ahogy elmegy, megint.
Mérges morranással jutalmazza, hogy a férfi nem néz a szemébe. Vehetné jelnek, önnön bűnösségének beismeréséül, a szégyenérzet, a bocsánatkérés első hírnökének, de már csak azért is másképp értékeli: gyávaságnak. Ez pedig sokkalta alantasabb és megvetendőbb, mint bármilyen felvállalása az elmúlt néhány évnek. Vagy hónapnak csupán? Nem akarja tudni a részleteket. Ellenben várna némi... Beismerést, kárpótlást, meghunyászkodást, bármit. Még a menekülés is jobb lenne a hallgatásnál - de legalábbis illőbb, hiszen abban már megvan a rutin -, végül mégis a csenddel kell beérnie. Merthogy beéri. Hogy is tehetne mást? Túlságosan őszinte vallomás hagyja el ajkait ahhoz, hogy e mellé illeszkedjen bármi efféle. Az irritáló, kínos csend is békéssé válik, egy nagyon rövid, szívdobbanásnyi időre a régmúlt emlékét idézi, és épp úgy, ahogyan az is elmúlt, úgy a pillanat is tovaszáll, épp azt hagyva maga mögött, amit egykoron a kapcsolatuk is. Acsargást. – MÉG MINDIG AZ! – kapja fel a vizet ő is szinte azonnal, mint az időzített bomba, úgy reagálva kitöréssel az első élesebb szóra – Nem érdekel, hány diáklányt rontasz meg – szűri a fogai közt mérgesen – Még az se, hogy ki mást – veti oda, habár hogy tényleg nem érdekli, vagy ez amolyan költői túlzás, azt még ő maga sem tudná megmondani. Pedig szeretné. – Nem az életkor teszi felnőtté... És ne hidd, hogy nem találok bármi mást, ha ez a vád nem szimpatikus. – szűri fogai közt. Már hogyne találna? Hiszen annyi, de annyi lehetőség van! Nem úgy abban, hogy menni, vagy maradni. Nincs maradása, nem bírja, a keménysége ellenére is, minden edzettsége mellett is visít legbelül egy hang, hogy tűnjön el innen mielőbb. Nem bír szembesülni ezzel, nem bírja tovább elviselni, mert hiába az áldozathibáztatás, hiába hárít mindent tovább, valahol a saját maga terméke köszön vissza, ő kavarta, legalább részben (és alighanem ennek tudat alatti beismerése gátolja, hogy hangosan is megfogalmazódjon a kérés). Márpedig ha sokáig marad, a beismerés hozzá is bekopogtat. Így marad a keserűség, a csalódottság, a szomorúság érzete, a sértettség látszata. Ezzel vonul az ajtóhoz. Ezzel, és egy búcsúzóul szánt, utolsó vallomással mára. De az ajtó nem nyílik, nem azonnal, egy másodpercre sarokba szorított vadnak érzi magát, de aztán csak visszafogott érdeklődéssel tekintetében pillant hátra a közeledő férfire, maga sem tudja igazán, mire számítva. El akar szaladni. Elugrani legalább. Megfeszül, nyomasztóvá válik a légkör, kellemetlenné ez a közelség, túl sok emlék, túl sok régi, felgyülemlett harag, megszórva friss dühvel, fűszerezve a csalódottsággal, és nyakon öntve vággyal. Azzal a titkolttal, évek óta megtagadottal, amelyik nem is létezik, éppen emiatt a legfurább édes-savanyú öntet, ami csak elképzelhető. Most ő akar menekülni hát, és olyan piszok lassan nyílik az az ajtó... A hangra ösztönösen pillant oda, igazán végig se gondolva. Nem válaszol egyből, de mégsem marad sokáig hallgatag. – Nem... Nem látszik – jegyzi meg lemondóan. Nem csak a jelen helyzetre érti - habár arra is, annak valamennyi aspektusával együtt -, hanem az elmúlt évekre is. A kijáratra pillant, tekintete a szemközti falon, ahogy folytatja. – Olvastam az újságokat – jegyzi meg, mintegy mellékesen – Mindet – végül csak mérgesen legyint. Érdeklődött. Végig. A maga módján. De minek? MINEK? Újra fellobban benne az elkeseredett harag. Hiszen miért nem tudott teljes mértékben felejteni, ahogy elvárható lett volna? Hogy ezt kapja? Ezt érdemelte volna? Úgy tűnik, pontosan. Tesz egy suta lépést kifelé.
- Abban nem kételkedem – mordul fogcsikorgatva válaszul az acsargásra, igen, elvégre erre tanították, ezt űzi évek óta a parancsnokságon, ártatlanokat kapcsol le mondvacsinált vádakkal, vagy épp bűnösöket, az mindegy, persze, mért ne tehetné még akkor vele is, ha már ennyire gyűlöli, ennyire a pusztulását kívánja..? Azt hitte, elmenekül, hogy olyan gyorsan itt hagyja, hogy egy szemvillanás, és mintha soha itt sem lett volna, csak az illata marad itt utána, meg annak a követelőző agressziónak a lenyomata, ahogy eluralta a teret az ő rohadt irodájában. És a múlt, ami most úgy van jelen a helyiségben, mintha egy harmadik különálló ember volna. Nem látszik. Ez annyira Barryra vall, annyira egy tipikus mondat, hogy fel kell nevetnie, és fel is nevet, így, háttal, aztán megfordul, és újra végignéz rajta, ugyanazzal a megkínzott, fájdalmas gyöngédséggel, és annak ellenére, hogy már elkövetett egy hosszútávon is helyrehozhatatlan hibát, egy másik elkövetése is itt van a nyelve hegyén, vagy az ujjbegyeiben, vagy mindenhol… nem mintha a másik a bocsánatát kérte volna bármiért is, de ő azért megbocsátana neki, hiszen az elmúlt évtizedekben mást se akart, mint megbocsátani, és most meg tudna, most túl tudna lépni az egész nyomorúságon, most olyan jó lenne odalépni hozzá, és tenni valami abszolút értelmetlen hülyeséget, amit utána azonnal megbánhatna, olyan jó lenne… De a dolgok persze nem úgy folytatódnak, ahogyan elképzelte. - Ó, hát persze, hogy olvastad őket! – sziszegi keserűen. Aztán csak összeszűkült szemmel néz vissza rá, hitetlenkedve. Az újságok. Hát persze, a kurva újságok, a pletykák, csupa olyan dolog, ami Barrington számára fontos, számára meg sokadrendű. De neki ez fontos, a többi ember, a látszat, a látvány, a… kurva életbe. Hátralép, szinte visszahőköl tőle, mintha fizikai fájdalmat okozna a puszta közelsége is. Mert tényleg. - Menned kéne – közli annyira fagyosan, amennyire csak képes, és újra elfordul, és addig meg se moccan, amíg nem hallotta, hogy elment már végre, hogy kisétált a kibaszott összetört szíve nyamvadék üvegcserepein másodjára is.
Lesújtó, megvető pillantás. Nem kételkedett benne? Szomorú. – Felteszem abban sem, hogy rájövök. – jegyzi meg. Idő kérdése volt. Épp úgy, ahogyan az is, hogy ha rájön, eljöjjön ide is. Igaz, ezt illetően nem húzta az időt, noha gondolt rá, csábító lehetőség volt, hogy halogassa a viszontlátás örömét... De itt van, ide hozta a haragja, mi mostanra csendes szenvedéssé csitult. Ezt a nevetés csak mélyíti, eluralkodik rajta a vágy, hogy nemes egyszerűséggel csak odacsapjon egyet, keményen, ellentmondást nem tűrően, de végül mégsem teszi. Viszonozza a pillantást, de az övé lemondástól telve is egyfajta ridegséggel kevert, szinte már a csontjaiba is beépült a távolságtartás, amivel mostani helyzetet is kezelni szándékozott - eredetileg. Helyette maradt a keserűségbe oltott harag, ami csapodár módon irányul oly sok mindenre és mindenkire, hogy már ő maga se tudná megmondani, valójában mit akar. Összeszűkülnek szemei. – Jobban örültem volna az alkalomszerű képeslapoknak – veti oda. Vagy titkos találkáknak, mert lehettek volna. Ő... Ő végül is megbocsátott volna, ha úgy van. De ez az alávaló, galád kis féreg sose kérte a bocsánatát. Egyáltalán hogy van pofája végül úgy tenni, mintha áldozat lenne? Ráadásul az újságokból kibontakozó kép sem sugallta, hogy egyáltalán vágyódna ilyesmi után. És ez nem csak bosszantó, de valójában megalázó is. Fontosnak érezte magát, olyasvalakinek, akit nem megvezetnek, az orránál fogva, hitegetik egy ideig, majd hagyják a földön darabokra törni... Hazugságok mindenütt, ezzel még együtt tudott volna élni, de azzal, ami eztán következett... Elárultnak érzi magát, valami olyan eltárgyiasított kelléknek, ami kellett az iskolai évek alatt, mert nem volt jobb, és ami tökéletesen felesleges utána. Objektíven szemlélve megeshet, hogy a férfi már a képzés elején tervezgette az útját, el innen, messzire... Visszatérvén pedig keresett egy újabb eszközt, és mit ad isten, az ő fia épp olyan balek volt, mint ő annak idején - és épp úgy be is sétált a csapdába. Újra elfogja a méreg, izmai megfeszülnek, egy pillanatra még önmaga sem tudja, hogy lesújt-e, vagy sem. Az újabb szavak vetik gátját a tettnek. – Kéne – ismétli fagyosan – Nem akarnálak szükségtelenül... Feltartani. – veti oda, ajkaira megvető, gunyoros félmosolyt erőltet, majd kilép az ajtón.
Kezdőlap
