Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Nagyon egyszerű, kézzelfogható vágyai voltak: ne ismerjék fel (bár erre sose gondolt), legyen kezelhető a kölyök, akit megfog, és ne lepje meg semmivel. Aurélének komoly kihívást jelentett mindegyik a középsőn kívül, és a meglepetésfaktor mondhatni duplázott mennyiségben is jelen van, amin ugyan túlteszi magát, de valahol szokatlan mennyiségű gondolat-terhet rak a vállaira. Ezt a tudást nem akarta megszerezni, és nincs vele semmi dolga, mégis jelen van, és szinte követeli, hogy tegyen valamit a fivér kérdéssel. Hogy miért? Mert nem szokott elmenni olyan dolgok mellett, amik megütik az ingerküszöbét anélkül, hogy tenne velük valamit, azért. Mert ha nem uralja a környezetét, az fogja eluralni őt, mint ez a beszélgetés, amit szusszanós félnevetéssel zár. Egészen biztosan megígérheti, hogy senkinek sem árulja el, akit ismer a fiú, és ő sem tudja még, hogy mennyire téves az a gondolat, hogy nem mozognak egy körökben. Vannak átfedések, mint a viselkedésmintákban. Kérdésekben, amiket bizonyos élethelyzetekben megengedhet magának az ember, máskor pedig egyáltalán nem. Ferde szemmel nézi az előrelendülést, nem mintha ténylegesen számítana ellentámadásra, de a mozdulat szétzilálja a levegőbe fagyott feszült figyelmet, a lendülete túlzás az erdő hidegéhez képest, a vörösség lobbanása, a haj rebbenése egészen idegen, tűzszerű élmény a nagy színtelenségben, amivel ez az erdő megtévesztően operál. Csak teszi a színtelent, vibráló mágia hatja át a színes virágok helyett, a télre ugyan kissé levetkőzött, de a pompája egészen máshogy értelmezhető. - Sokat tanultok az egyszarvúakról? - kérdezi szinte félvállról, mielőtt elgondolkodik azon, hogy van-e nála puska. Egészen úgy fest, mintha ezen rágódna, a homlokát összeráncolja, persze valami egészen más veti fel a fejét benne, de azt nem teszi szóvá. Túl sok felé koncentrál. Nem hatékony, nemhogy még beszéljenek is róla. - Nincs - más, egyszerűbb fegyvert, baltát, fejszét, lándzsát még bájolhatott volna valamiből, abban amúgy sem biztos, hogy a puska elsütőszerkezete működne-e itt a fák között, valahogy kételkedik abban, hogy úgy működne, ahogy kell. - Ezzel a bicskával biztos nem teszel kárt benne - érinti meg a zsebét, egyelőre nem adja vissza, nem olyan sürgős hamis biztonságérzetet csepegtetni a szájaló hangját egyszer megtalált kölyökbe. Résen van a férfi, és nem felejt, jobb, ha gyorsan továbbállnak, bár az erdő egyetlen pontján sem lesznek biztonságban. Ez a színpad számára nem idegen, méltósággal foglalja el a helyét, miközben nagyon jól tisztában van azzal, hogy a közönség szét akarja tépni őt, és az előadás nem lehet olyan szemet és szívet gyönyörködtető, hogy meghátráljanak ezek az indulatok. Pedig kézzelfogható a szépsége a megnyilatkozó mágiának, ezüstjén rajta tartja a szemeit, visszacsillog a pupilláján a fiú, a mozgó szája, az átszellemült arca és a csillogás, ami belepi a környéket, és a köd el is nyeli, mintha meg akarná folytatni a mágikus kinyilatkoztatást, és talán így is van. El akarja takarni a világot a mágusok elől és meg is teszi. Körbefonja őket, miközben a holdnak áldoznak, vértelen szertartásba gyűjtik a mágiát, és megélik annak beteljesülését, és egy egészen másfajta érzékletet sugall, sokkal földhözragadtabbat és szigorúbbat, a menekülés és a küzdelem varázslatát. A férfi már figyelés közben felkészíti magát erre, a lebegtetett pálca alatt sajátságos köröket ró a nyárfavessző amitől megborzonganak a gombák a lábuk közül, és mire a fiú végez már a spórázást is abbahagyjá, egy kicsit összenyomottan figyelnek maguk is. Ahogy vége a mágiának - amit végig szemmel tartott, hiszen nem tudhatta, hogy az ihlettől elvarázsolt, önnön és a papírra rótt mágiának hatása alá került fiúnak nem lesz szüksége rá - megfordul a nesz felé. Fényt csihol a pálcavégen az elfoszlott ragyogás helyébe, a por nem hagyja el a pálcát, nem borítja be a fiú kezét, és a mogyoró rezzenetlen hozzátartozással simul a markába. - Nem tudom - őszinte és egyszerű a felelet, egy íves hát formája magasodik fel két fa között, aztán távolodó reccsenés. - Mondd meg te. Talán egy sárkányfiók. Ne lépj ki a körből, védőbűbájt tettem rá, így nem láthat minket - a szemét a homályba mereszti, hiszen tisztán hallatszik, hogy a lény nem távoldozott messzire. Sziszegős kúszása alatt fatörzsek hajolnak meg, nagy szökkenéssel keres, kígyózó, hosszú árnya megfesti a ködöt, és meg is kavarja, aztán a férfi eltünteti a fényt, mintha eleget látott volna. A kezével mutatja, hogy kurvagyorsan guggolás van, egy vadállat ösztöneivel érezte meg, hogy a pikkelyes hasú hosszú vadállat mikor rugaszkodik el, hogy átvesse magát felettük. Lehet, hogy nem lát, de valamit biztos érez, ragadozómadárszerű rikoltással kapaszkodik fel a sziklaoldalba. - Érzékelte a végrehajtott varázslatot. Várjuk meg, amíg elmegy - a gombakör kicsi, az egymás mellett guggolás aránylag szoros, érezni a bőrének nyakban megnyirkosodott páráját. Talán ő is fél, és e jól uralt félelem az, ami összeizzad a talárjával. A szemét a sötétben arra szegezi, ahonnan a nesz jön, utánakap a pillantása a teremtménynek. Szinte remeg a vágytól, hogy továbbinduljon most, hogy a fiú varázspálcáját felavatták a feladatra, a kényszervárakozás először mutatja meg türelmetlennek és sietősnek. Ahogy belátja a szükségességét a várakozásnak szinte rögtön fájni kezd a csillapítás alatt tompán, de kajánul. Nem is valódi kín ez, inkább csak élcelődés.
Neki csak két aprócska vágya volt: megtalálni a nyomorúságos kutyát és végre úgy térni vissza az átokkastélyba, hogy nem kell kijönnie még egyszer a halál faszára. Nem gondolja, hogy túl nagy elvárás lett volna mindez az élettől, de kénytelen belátni, hogy éppúgy a szerencsére alapozott, mint őhasonmássága a megfelelő pálcaalany esetében. A férfi lényegesen jobban járt volna egyébiránt, ha valami szende szűzlány sétál be a képbe egyszarvúszőr pálcával, esetleg tán módja is lenne magához csalogatni a célpontot. Valamiért erős a gyanúja, hogy őt kurvanagy ívben kerülik, bár... annak idején egy kis aranycsikó az órán hagyta, hogy megsimogassa. Talán egyszerűen csak nem nőtt még fel annyira a varázslény, hogy hordozza a többiek hisztis picsa üzemmódját. Egészen... kellemes érzés volt. Valahol, egy feneketlennek tetsző, eredeti tulajdonosa által rég elfeledett láda tértágító mágiával bélelt falain ott függ a festmények között az az egy, amiben az aranycsikó egyetlen remekbe szabott életpillanata raboskodik az idők végezetéig. A férfi nevetése kellemes változatosság. Képes örülni annak, hogy kicsalta belőle, holott különösebben még csak nem is áll érdekében a percéletű vidámság. Jól áll neki, ha nevet, de valahogy nem tudja elképzelni róla, hogy gyakran csinálná megfelelő gyiloktónus és veszélyesre árnyékolt vigyor-mosoly nélkül. Nem tart sokáig a pillanat, bár különösebben nem is töri le a nyakonverés. Ez is egyfajta kommunikációs forma, csak sokkal erőszakosabb és lényegretörőbb, minta nevetés. A kellemetlen lüktetés még akkor is ott kúszmász a tarkóján, mikor a félvállról vetett kérdés eljut összerázott tudatáig. - Nem különösebben. Egyórai anyag volt házidolgozattal, mint minden más. Szelíd bestia, megmutatták őket élőben is. - És most látni fog egyet holtában is. Nem kifejezetten vágyott erre az élményre, ellenben a kellemetlen gondolatot félretaszigálja a tény, hogy a mágus nagyon konkrétan elgondolkodik a puska lehetőségén. Kissé feljebb is szaladnak a vörös szemöldökök a válaszra. Nem számított rá, hogy a hím tudja egyáltalán miről beszél, de a pozitív csalódásra mindig nyitott. Valahol bizonyára nem kellene örülnie a varázsló nyílt világlátásának és előrehaladottságának, de most nem ellenségben gondolkodik. Az út egyik felét társként kénytelen tölteni vele, egy ilyen helyen pedig kifejezetten előnyös, ha az ember életképes delikvenst tudhat magáénak. Hogy ez az igény esélyesen ellentettjére fordul az unikornis megtalálása után? Óh, hát... az élet kegyetlen kurva. Halkan szusszan a bicska kérdéskörére. Nem boldog, hogy nem kapja vissza az elsősorban eszmei értéket, ellenben elméje rögzíti a pozícióját. Legalább azt tudja, melyik zsebben van, még ha ez a tudás meglehet soha nem válik hasznossá.
Nem csak a gombák borzongnak bele a férfi mágiájába, de a vörös is. Érzékeli maga körül éppúgy, ahogy a köd terjedését, a bőrére lehelt nyirkosságot, a hideget, mely mostanra egészen a csontjaiig hatolt. A fagy érzékelése megszűnik létezni, ahogy az adrenalin ismét fellángol a vérében. Megfeszülő figyelmét nem rabolja el a pálca beburkolózott különlegessége, helyette a kézzelfogható, de felismeréshez mégis túl távoli és ködös alakzatra fókuszál. Fény, vagy sem, képtelen azonosítani azt. - Fogalmam sincs. Sosem jártam még ilyen mélyen az erődben. Talán erre még a vadőr sem. - Mert a buta félóriásnak is van annyi esze, hogy ne jöjjön sárkányfészekbe? ... Nem, valószínűleg nincs. Biccent az intelemre, neki aztán esze ágában nincs moccanni innen. Sehol máshol nem lenne nagyobb biztonságban a lény territóriumán belül, márpedig a méreteit és a nyilvánvaló ragadozói, területvédő mentalitást tekintve ez a terület igencsak nagynak ígérkezik. Még egyenes, akadálymentesített terepen is kevéssé valószínű, hogy képes lenne lefutni. Figyelme követi a lényt az idegen pálca fényében és nincs felkészülve arra, amikor az kihuny. Mintha hirtelen fegyvertelenné vált volna a ködbe burkolózott bestia előtt. Egy pillanatig sem hezitál az utasításra, az épphogy lendületet vesz, már guggoló pozícióban is van. Ritkán fordul vele elő, de most nem a testközelbe került varázslóra fókuszál, feszült figyelme megtapad a felettük elsuhanó árnyalakon. - Benne vagyok. - A szarban. Kurvamélyen ráadásul, de talán még nem ér véget itt és helyben, hevenyészett druidakörben életének aprócska színi előadása. Viszonylag hamar elveszti érdeklődését a pikkelyes felett, ahogy az ha nem is biztonságos távolban, de legalább nem a közvetlen életveszélyhatáron belül mozog, fél térde leér a földre, pillantása rámoccan a férfi nyakára, a tarkójára, ott, ahol az apró hajszálak nyirkosan tapadnak a bőrhöz. - Mennyi ideje van hátra? - Ismételten nem csupán kicsúszik a száján a kérdés. Ha nem is kap választ, valamiféle reakciót akkor is látni akar tőle. Mert tűnjék bár úgy, hogy semmi köze nincs a dologhoz, pillanatnyilag senkinek nincs annyi köze hozzá, mint neki, ha már egyszer belekeveredett. Szinte teljesen biztos abban, hogy a másikat valamiféle halálos kórság gyötri. A kíméletlen, céltudatos, embertelenül higgadt jellem mellett fellépő sürgetettség, a korábbi fájdalmak külvilágra jutott apró jelzései, a verítékes bőr fagyközeli hőmérsékleten, a puszta tény, hogy egy unikornis vérére van szüksége, mégpedig tegnapra? Az elején talán még hihette, hogy egyszerűen értékként gyűjti be a hím, aminek fényében lett volna értelme vele meggyilkoltatni az állatot, ám az előbbieket számításba véve viszonylag egyszerűnek tetszik a képlet.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Szelíd bestia. Aligha lesz szelíd és békésen meghaló, amikor majd az életére tör, és fenséges létezését vérbe fojtja. Ez a gondolat nem rémíti meg, csak valamiféle vadfilozófiai elgondolkodásra sarkallja. Megérdemli a "szelíd" nevet valami, ami küzd és harcol az életéért? A lóformájú lények csípnek, rúgnak és harapnak, egyszer egy kelpi három bordáját is eltörte és vagy egy fontnyi húst kiharapott a combjából, három napig vesztegelt egy kis halászfaluban, amíg visszanőtt a bájitaloknak hála az izom, ezalatt a halász lánya mind intenzívebben ostromolta, és végül a szerelmi bájitalának hatása ideiglenesen be is tetézte megalapozatlan szerelmét. Szelíd. Egy karózó nyárssal a fején kifejezetten szelíd képet fest ez a mindenek felett legbűbájosabb. Fehér szőr és tisztának nevezett mágia, s máris kilószámra megvette a pálcás varázslókat a lény, ami éppen olyan állat és bestia, mint a sárkányszerű valami, a pikkelyes, tomboló vész, ami határozott és dühödt jelenlétével kergetné el őket. Egészen biztos abban, hogy ennek a szörnynek sincsenek különösebb személyi ellentétes érzései irántuk, pusztán megzavarták őt a barlangmaszturbációban, és hogy ki kellett csúsznia a terepre hát... elégedetlen állat. - Itt van az erdő egy köpésnyire a kastélytól, és ti nem ismeritek? - van valami hátborzongató a hangjában, bár a szavainak a tónusa nyugodt, olyan elemi erejű az ítélkezés benne, hogy az szinte körülírhatatlan. Ilyen megvetéssel beszélnek az aranyvérűek a mugli születésűekről, ha van bennük egy kis hagyománytisztelet. A szemét azonban az elsuhanó árnyékra szegezi, a pillantása követi a homályban mozgó alakot, a fény nélkül is magabiztosan és tisztán. Még azt sem ellenőrizte, hogy Auréle valóban lebukott-e, hallotta volna a jajjszavát, ha nem így lett volna, de valami egészen mást hall tőle, amitől már kénytelen ránézni. - Hogy? - mint a csörgőkígyó, olyan hirtelen fordítja a fejét a fiú felé, a düh összeszűkíti, mintha egy pillanatra kiülne az arcára annak a felismerése, hogy korábban nem ütött elég nagyot, vagy a szóbeli megerősítése nem volt elég intenzív és kifejezett arról, mit lehet és mit nem, de aztán előbb moccan a támaszkodó keze, hogysem pótolhatná a szóbeli hiányosságokat. Guggoltában előrelendül, a fojtásnyomos nyakra fogja az ujjait, hosszú tenyere alatt egy, az életvonalához tapadt földgöröngy nyomódik a másik ádámcsutkája mellé, és a puszta lendületével hátradönti. A mozdulat valahogy lelassul közben, mert nem borítja ki a körből - főleg, hogy a hüllőlény rikoltása újra közelről hallik, ahogy a sziklafal előtt elszisszenve keres valamit, keresi őket - hanem maga alá rántja, vagy ő kúszik fölé, lehetetlen megmondani, pontosan hogyan hömpölyög rá a fiúra. A torkánál fogja a szikkadt fűre borítja, és föléhajol. Haragjában egészen sziszeg, a fájdalom a kérdéstől megerősödik. Haha, már tegnap meghalt. Idő? Semmi ideje sincs. Évek óta, évek óta, a visszhangos gondolatok őrült zenebonában csendülnek, a pálcás keze a pálcás kézre csap. Lehajtja a fejét egészen mélyre, olyan közel, hogy beleharaphatna a másik arcába, de nem teszi, mintha röhögne, megremeg a válla, a tarkójáról előrecsúszik egy verítékcsepp, kikellemkedik az állára, majd ott megremeg, mielőtt aláhullana, Auréle arcoldalára. - Amennyit szerzel - a tónusa ruganyos, mintha valahol a forró tettek és izommozgás közepette összerakta volna a képet, hogy miért is volt logikus ez a kérdés, és miért nem jelenti azt, hogy a fiú túl sokat tud, de a fogásából alig lazít. Nehezére esik elengedni a torkát, lüktető életét, a jövőjét, amit ő maga is sóvárog, elevensége kicsattanó, ha felzabálhatná, mint egy vámpír, megtenné itt helyben, de neki az egyszarvúra kell vadászni, mert az élet nem olyan egyszerű. - Elég is ebből - nekitüzeli a tehetetlenségérzés, nem fogja gyorsan pergő idejét itt kuporogva vesztegetni, a fiúról szökken el, a vállán átgördülve kiveti magát a ködbe, és boldog felismeréssel, ugyanakkor dühös kiáltással a sötétség szörnye el is veti magát a sziklafalról, végre megpillantva az áldozatát. - Confundo! - a színtelen átok nem villant fel fényt.
Bármely bestia lehet alapvetően szelíd természetű, amíg az életére nem törnek. Az unikornis félénk, szűken mért bizalma ritkán adott és rendkívül törékeny, a látványa fenséges, minden porcikája mágiával átitatott, felhasználható hatalmat hordozó létforma. Önvédelmi mechanizmus mindenben van, ami a természet része. Bár egyes emberi egyedekből különböző szélsőségek hatására teljességgel elnyomás alá kerül az alapvető ösztön, attól még eredendően létezik. Ettől függetlenül nevezhető valami szelídnek, vadnak, erőszakosnak, módszeresnek ésatöbbi. Egy alapvető beállítás fölé építkezik. A férfi vad. A vadságára halmozódik föl a célorientáltság, az állatitól eltérő akarat, a kielégítendő vágyak sorozata, melyek némiképp szofisztikáltabb megközelítést kívánnak a természet rendjénél. A hím és az unikornis két véglete egyetlen palettának, fekete és fehér ellenpólusa. A kérdés csupán, hogy ő mégis micsoda ezen a különös színskálán. Nos... az ő színét az eszköznek hívják. Óh, szent ítélőszék! Nem először és nem utoljára találkozik vele. A puszta hanghordozás megkövetelné, hogy lelapuljon a földre tőle, olyannyira nyomasztó mértékű, de ő sem ma jött le a falvédőről, túl van már a síkmozgáson, amikor még különösebb performansz sem kell hozzá, hogy kilapítsák a kis érzékeny lelkivilágát. - Ez csak egy iskola, nem katonai kiképzőbázis. - Gondolta azért merőben egyértelmű a feltételezés annak függvényében, hogy már tudottan harcképzetlen. Mégis hogyan élne túl az erdő mélyén ilyen felállásokkal? A mágustársadalom aligha potyogtatná ide a kölykeit, ha minden év módszeresen megtizedelné őket, mert kihajtják mindet a rengetegbe. A szavai egyébként nem képviselnek roxforti érdekvédelmi szervezetet, pusztán tényt közölt. Tiszta, higgadt pillantás néz farkasszemet a csörgőkígyói hirtelenséggel, csak a pupillák tágulnak némileg szélesebbre. Amikor a kérdést feltette, tisztában volt vele, hogy esélyesen szélsőséges reakciót vált ki, ő pedig hajlandó szembenézni a tettei következményeivel. Nem ismétli meg a kérdést. Nem csak, mert tökéletesen egyértelmű, hogy a másik hallotta, hanem mert nincs is rá érkezése. Fojtott nyögés a szorítás alatt elcsikorduló lélegzet, reflexből belekapaszkodik a férfi csuklójába és vállába, ahogy eldönti. Pillantása nem mozdul el az arcáról, bár a tenyér alatt élesen lüktet fel a megszaporodott pulzusszám, szemsarokból érzékeli, hogy nem került kívül a körön és ettől a tudástól vezérelve húzza fel a lábait, mielőtt esetleg a másik oldalon lógna ki. Nos. Ezek szerint nem sikerült a gyilkos indulatig felhúznia. A fojtószorítás alatt megemeli az állát és valahogy fájdalmasan ellenpólusként viselkedik a holdfényű szemeken tükröződő haragos arckifejezéshez képest. A testében nincs ellenállás a fölé kúszó mozdulatok iránt, valahogy mégsem a dermedt mozdulatlanság miatt. Aktív, élettel teli, felpergő szívritmus ütemére lélegző, alávaló teremtmény, amely egyszerűen csak oda illik, ahova való. Méltó helye van a felhergelt test alatt, a sajátja pedig a maga hamis ösztönig tanult engedelmességével válaszol rá. Balja megrándul, ahogy a férfi keze rácsap, valahol a földre érkezve eresztette a vállát és a csuklóját is, egyik keze sem próbál visszaütni, vagy kiszabadulni egyáltalán. Mégis hova menne? Nincs hova visszahúzódnia, így a torka megfeszül bár a fogás alatt, alig mozdulat csupán a távolodásé, ahogy a férfi arca túl erőszakos közelségbe kerül hozzá. Érzi a harapás ígéretét a levegőben, de amíg nem csattannak a fogak rajta, miért vinnyogjon? Nem mintha valaki segítene. Némán figyeli a reakciókat. A test jelzéseit mintha egy megtébolyodott elme szórná szanaszét, átrezonál saját formájára és akár ha a mogyorópálca tenné, elraktározza azt magában. Nem rezdülnek a vörös pillák, ahogy a verítékcsepp az arcára hullik, de mintha meglágyulna a higanyos pillantás a válaszra. Szabadon hagyott keze finoman mozdul, hirtelenség és fenyegetés nélkül. Kétli, hogy ne térne ki előle, de ha mégsem, nos... a simítás halántéknál a póz és erőszak kontrasztjaként gyengéd, hüvelykujjal törli el az ismét megeredt, bagolysebből felszakadt apró kis vérpatakot a férfi szemöldöke felett. - Akkor szerezek neked. - Hazudható, hogy nem az ő választása, de valójában az. A férfinek egészen úgy fest, nincs már ideje másik diákot keresni. Az élete az övé éppannyira, amennyire ez fordítva igaz. Milyen gyönyörű vadállat... a saját gyengesége zárja méltatlan ketrecbe. Megrebben a pillantás a feltüzelt hangra. Valahol számít a... menekülésre, mégis hirtelen nyílik hiányérzet felette. Nem sokkolja le. Mire a bestia kiáltása ismét felveri a vidéket, már ő maga is talpon áll, továbbra is a körben marad és a Confundo megkésett kánonjaként, az első átok szélárnyékában küldi a sajátját. A petrificus totalus néma varázslat. Most könnyedén jön és nem is egymagában, az átok mögé küldi a következő kettőt, hátha valamelyik célt is ér a remélhetőleg megzavarodott ellenfélben.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
A szelídség szóhoz sokkal nagyobb elvárásoknak kellene társulniuk, ahogy a reputációja is jócskán nagyobb a vadsághoz képest, az egekbe magasztalják, holott gyakorlatilag nem jelent semmit, csak az egyszerű vegetatív létezést, aminek még egynémely növények sem tudnak megfelelni. Mintha meglepné a szóbeli ellenvetés, mély, tartalmas, érdeklődően sokszínű pillantást vet a fiúra, amiben árnyalja a "hülye vagy édes fiam?" és a "ezt tényleg kimondtad?" panorámakérdések között az egész színátmenetet, amin a kölyök bátran elhelyezheti magát, hogyha akarja, vagy éppen meri. - Éppen azért, mert ez egy iskola, odabent tanítaniuk kéne a körülvevő világ értelmezésére, és arra, hogyan védekezzetek ellene, a jelenségeire, lényeire és felhasználhatóságukra, vagy... nem ezért létezik egy iskola? - a hangjában a kérdés árnyalata összekeveredik, nehéz eldönteni, hogy ebből mennyi a cinizmus, a gúnyolódást, vagy éppen a valódi kérdés, mindazonáltal... a katonai kiképzőbázis sem üti szíven, pedig nem egy kifejezetten varázsló kifejezés. Szinte egészen biztos, hogy ez az agresszív vadász nem aranypálcával a seggében született és huppant ide az erdő mélyére, hogy felborogassa a vörös nem mindennapi büntetésének már egészen megszokott, hétköznapi rendjét. A férfi pillantásában nincs semmi higgadt. Az indulattól tág metszésű szemei enyhén előredomborodnak, a fénytelenségben is valahogy kivehető a szemfehérje, talán mert parázslik az indulattól, ami meleget inkább érezni, mint látni. A szája eltorzul, vicsorra feszül fel dús ajka, az arca beesik ahogy az állkapcsa oldalt kidomborodik, a halántéka felé kéken ránduló erek jelzik a túlhajszolt, indulatos vér útját a homloka felé. Felfűti az agyát egyetlen pillanat alatt, a keze éppen ilyen határozott, ahogy a bagolykarom, úgy a fogás a csuklóján sem rándítja meg, csak egy kissé súlyosabban nyomja előre magát, a gégeporc alá ékelődik a hüvelykujja és mutatója között feszülő bőr, a kissé oldalra forduló ujjízületek biztos fogást kotornak a hideg ujjbegyek alá a nyakon. Még így is, páratlan gyorsasággal megtalálja a helyeket és nyomópontokat, hogy csak elhatározás kérdése lesz, mekkora nyomatékkal tesz pontot a csevegésre, vagy a kis éji intermezzójukra a perverzzel. Mert semmi nem kerülheti el a figyelmét, észleli a jeleit annak, hogy nem a rémület hurkolódik rá. Az eddig kiemelkedő életösztönről és gyors reakciókról számot adó fiú egyszeriben elrúgja magától a természetes ajándékait, és egészen úgy viselkedik, ahogyan az erdő, mező, forró és hideg égöv egyetlen vadja sem tenné meg. Talán valami különös, sajátságosan emberi logikával felépített védekező mechanizmus az, hogy a szemérmetlenül felbuggyanó kéjes adakozási vágy majd jól megmenti az életét. Most először találkozik ilyennel, a kurvulást eleddig egészen más élethelyzetekben és más koroktól tapasztalta meg, kétségtelenül még őt is meg lehet lepni. Kevés harci tapasztalatokkal ebben a meglepett helyzetben a fiú orbitálisan alulról felrúghatná, de a pillanat gyorsan tovarebben, a józanság visszaköltözik a tekintetébe, a pattanásig feszített idegek elrejtik azt, amit gondol erről a.... minek is nevezhetné ezt a simítást? Mereven feljebb emeli a fejét, de még nem ér ki a karnyújtásból, aztán megdermed a mozgása, mintha odafagyott volna. Minek nevezhetné? A fájdalmas szemöldök a sebbel egy kicsit összeráncolódik az ígéretre, ami illik a holdfénybe, de valahogy még sincs a helyén. Beteg egy kölyök ez, de hát a családjában mindig úgy tartották, hogy a vörösöknek nincs lelkük. Emlékszik egy kislányra, talán hétévesek lehettek, amikor megszületett a kis vörös vakarék, és a vének összegyűltek, majd léket vágtak egy befagyott tó jegén. Ott voltak ők is, a tanárrá lett fivérrel, fogták a füstös fáklyákat, hogy a felnőttek jól lássanak, és figyelték, ahogy a halálhideg vízbe csusszant a rikoltozva síró csecsemő. Aztán csend lett a tájon, és mind azt figyelték, hogyan süllyed el a dermedt test az áttetsző jégpáncél alatt. A vörösökből olyan kamasz és felnőtt lesz, ami kifigurázza a természet törvényeit, és a legalkalmatlanabb pillanatban bagzik. Nem riad meg ettől. Még jobban elátkozottá nem teheti ez az érintés, ez a társaság. Az életéért harcol, és semmi nem hátráltathatja el ettől, főleg nem egy ködsomolygó döglény. Úgy tetszik az összezavarás nem működött, vagy legalábbis a mozgás nem torpan meg, a köd feltekeredik, a lény fájdalmas visítással botlik meg a sóbálványátoktól, hosszú teste keresztülcsap a tisztáson, ahogy az első része elvágódik és rábucskázik a ködben arra a sötét tömegre, ami a férfi lehetett. Valamennyi ellenállása van, a farkát begörbíti, tollszerű nyúlványok borítják, korbácssuhogós csattanással csap oda, ahonnan az átok jött, a vörös felé. Úgy tűnik a következő bűbájokat már lerázza magáról, mert égő szemű rémpofája egyszer csak felemelkedik, madárra és kígyóra egyaránt fajzó fején látszik, hogy egy meleg égövi okkami a bestia, ami alighanem feketemágusok kísérleteinek eshetett áldozatul, mert a pofáján hatalmas, barna foltok tenyésznek a pikkelyein, mély hegek szabdalják, és a csőre hatalmas, fekete fogakkal teli. Izmos kígyóteste kitárt pofával vetődik Auréle felé, hogy megbosszulja, amiért megzavarta békés nyugdíjas éveit.
Ha nem jelent semmit, ugyan miért kellene nagyobb elvárásokat társítani hozzájuk? Az a lény, ami szelíd marad akkor is, ha épp meggyilkolják, már egy elkorcsosult formája csupán a létezésnek. A szelídség azonban önmagában nem egy korcsosulat, hanem egy természetes attribútum. Alapbeállítás. Az egyik kutyához hozzáérsz és letépi a kezed, a másik farokcsóválva hagyja, hogy megsimogasd. Az utóbbi nem jelenti, hogy nem vadul meg a bántalmazásra, ettől még alapvetően szelíd eb marad. A hülyének nézés szintén nem új. Még mindig ugyanaz az ítélőszék, ugyanaz a kotta. Mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt, de ez nem igaz. Túl fiatal ahhoz, hogy ne lehessen neki valami újat mutatni. - De igen. - Bólint rá, mert nyilvánvalóan ez egy iskola szerepe, a nyilvánvaló igazságokra pedig felesleges rácáfolni. - De egy olyan iskoláról beszélünk, ahol az oktatás a széplelkületű mágustársadalom elvárásainak megfelelő keretrendszerre épül, a tanítás kontrollált környezetben zajlik, ez az erdő pedig messze nem tűri meg magán a kontrollt. Nem gyakorlati tapasztalat alapján nevelnek, hanem könyvekből, befogott lényekből, üvegházakban nevelt növényekből... burokban. Még ha én vagyok is a példa rá, hogy időnként meglehetősen következetlenek. - Elvégre itt van, nem igaz? - Az erdőbe az átlag diák órán kívül - és akkor is csak a peremre - nem teszi be a lábát. Tiltott Rengetegnek nevezik. - Ez pedig egyúttal megmagyarázza azt is, miért ennyire gyér a forgalom és miért is zuhant a világ összes átkozott szerencséje Éloy nyakába, még ha nem is tudja különösebben értékelni. A látszat ellenére egyébként ezen a ponton már összerakta, hogy a férfi tisztában van a mugli világgal is, nem él... burokban. A kiképzőtábor ténye újabb pipa csupán a gondolat mellett. Pillanatnyilag a hímben nem csak higgadtság, különösebb emberiség sincsen. Ez egy időben félelmetes és lenyűgöző, egymásra fekszik a két érzés, mintha szétszakíthatatlan párok lennének. Egy bestia ólálkodik a körön kívül és egy közvetlenül felette. Semmilyen szempontból sem előnyös helyzet, a torkán pedig a többnapos zúzódás fölé egy új, legalább annyira határozott nyomvonal nehezedik. Ismeri ezt a fajtát. Nem látszik meg azonnal, de a rákövetkező napon, ahogy a teste elkezdi feldolgozni a még láthatatlanul lappangó zúzódásokat, pokolian fest majd. Ez pillanatnyilag a legkisebb problémája, nem igaz? Fájdalmasan fullad a szorításban, de képes kontroll alatt tartani a reakcióit. A teste és az elméje egyaránt és immár igencsak régóta más jelentőséget kapcsol egy ilyen típusú érintéshez, mint ami még normálisnak minősülne. Beteges. Sosem tagadta és nem most fogja elkezdeni, mert ahogy a rettegés és a gyönyör keveredni képes, úgy a természetesség a természetellenességgel is megfér kéz a kézben, egyetlen testben. Nem azért nem használja ki a kínálkozó lehetőséget, mert nem érzékeli, bár ez valószínűleg örökre a saját titka marad. Kurvára semmilyen szempontból sincs rendjén az, amit csinál, mégis... az egyetlen dolog, ami okot adhatna a bűntudatra, az apja elégedetlensége. A harag, a csalódottság, amit e felett érezhetne, ám... ő nincs itt. Egyedül van ebben az elátkozott kastélyban és az elcseszett erdejében annak ellenére, hogy már rég kiléphetett volna. Miért van még itt? Elérte a Rendes Bűbájos Fokozatot. Nincs szüksége a RAVASZ-okra, mert nem tervez varázslói karriert. Mit keres még mindig itt... Talán tényleg nincs lelke és a pálcára mondott mágia csak egy szép, ezüstös hazugság. A Hold fénye is hamis, máshonnan lopja csupán. Talán a lélek sem igazi, mert valahol mélyen minden vörös róka és az állatoknak nincs lelkük. Így tartják, nemde? Saját magát is meglepve ismeri fel a bestiát valahol azon a ponton, hogy a lény elvágódik a varázslat hatására. Akár fel is villanyozhatná ez a tény, de minek örüljön? Hogy immár tudja, mi öli meg, mert fogalma sincsen, hogyan kényszeríthetné rá, hogy egyszerűen csak összemenjen kicsire, mert az kurvára jobb, mint ha kilapítja az irdatlan tollas szörnyetege? Csak egy pillanatnyi töreddékgondolat a pálcája végéből előmeredő szőrszerű, természetellenes, mégis fájdalmasan természetesnek ható mágiafoszlány. Elgyönyörködne benne és talán érezne némi elégedettséget a sikeres varázslat felett, ha lenne rá ideje, ám... érzékeli a férfi eltűnését, de nincs érkezése, hogy aggódjon érte. A vörös először mindig a saját életét menti, mert annál semmi más nem fontosabb a számára. Elvetődik a lecsapó ostorfarok elől, bár a combját még így is súrolja a bestia dühe. Érzi a belémaró fájdalomból, mely azonban csak egy szívdobbanással az után érkezik, hogy egyáltalán ráébred a sérülésre. Még elhanyagolható. - Reducio! - Talán pazarlás erre használni az időt menekülés helyett, de ez az első gondolat, ami az eszébe jut. Ha a dögnek affinitása van ahhoz, hogy apróra zsugorodjon a kitöltendő tér igénye szerint, talán hatékonyabb lehet ellene a zsugorító bűbáj is, mint a lerázható átkozódás.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Hogy jelentsen valami különlegeset, ne csak valami átlagos attribútumot, mivel az emberiség és varázslóság nem úgy viselkedik a szelídség eszméjével szemben, mintha egyszerű és könnyű természetességű attribútum lenne. Legalább olyan különös beltartalmat kellene felmutatnia, mint amilyen istenszerű magasságba emelik, hogy legyen valami értelme. A szóáradatra elégedetlenül mordul, pontosan igazolja azt, amit a pillantásában összefoglalt. - Aleric szavai - állapítja meg félhangosan, mielőtt leteperné a fiút, mert még egyetlen varázslót sem hallott így nyilatkozni a nagy varázslóvilágról, és mindenki ahhoz nyúl, amit tud és ismer. Ha összeköthetné fizikailag a fiút a férfivel, máris előrébb lenne egy gondolattal, persze nem a legfontosabb iránycsapás vonalon, de azért ha a jövőre tervez, és bizony, minél kevesebb látsz a jövő horizontjából annál erősebben vágyik arra, hogy legyenek tervei, ami a jövő létezését hazudják. Határozottan elpuhult, ha vágyik a hazugságok dédelgető ringatására, az óvó babusgatásra és dajkálásra, ami egyszerűen csak soha nem volt az osztályrésze. Rénszarvasbőrben hintáztatták, anyányi vállakon, szán oldalában ringott legfeljebb öntudatlan dedként. Felesleges erőszak, amit tett, hiszen nem mondott semmit, nem kért semmit az erőnyomatékkal. Őrjöng egy belső mételytől, de örömmel üdvözli a józanodás szikráit egy pillanatban, ami megvilágosítja a homályt bentről. Talán egy másik alkalommal majd elgondolkodik azon, hogy a vörös feltárulkozása a keze alatt mennyire volt valós, helytelen és izgalmas, vagy éppen egy hallucinált jelenség, talán nem. Még az is lehet, hogy más körülmények között az adott helyzetnek megfelelően járt volna el, de ez nem az a helyzet volt. Mégis akkor miért kurvult ez a teremtmény? Nem ma fogja megfejteni a titkát, de az agya visszahullik a koponyájába, az éj kivilágosodik, a fájdalom valamelyest lanyhul odabent. Az okkamit felismerve oldalra vetődik, átugrik egy megtörő testgyűrűt és elgurul a lerobajló tömeg alól, már macskaformában. Észleli, hogy a légy az átkozódó fiú felé fordul, macskaszemei összeszűkülnek, és a roxforti rengeteg jellegzetese nagyvadja, egy leopárd szökken ki oldalra. Sárga bundáján a Hold fénye megtáncol csodálkozva, látott ő már egy-két leopárdot, de nem ezen a tájon, a sötétben úgy szökken elő a vadállat, mint az ezüstnyálkát lengető pálca mozdítaná izmost testét. Szinte tökéletesen összehangoltan ugrik, bár alighanem akkor is az okkami fejére verődik, ha nem lesz az kisebb, de így, hogy a lényeg megfoganó varázslat miatt összeugrik a teste gyönyörű színdarabnak tetszik az egész. A farka ugyan elérte még, de a fogai már nem fogják, a vad tekintetű hüllőlény maga is csodálkozik, de a testi zsugorodás éppen annyival megrövidíti, hogy a feje ártatlanul koppan a fiú lábai előtt, és noha szinte rögtön mozdul, a leopárd már rajta is van. Párnás mancsainak meresztett karmú halálcsapdája huppan a pikkelyes nyakon, ujjnyi fogai az összement tarkónál tépnek a visongó lénybe, és annak csak az a szerencséje, hogy a teste túl sikamlós, így a vértől megsíkosodó mancsok közül ki tud csúszni. A menekülése gyors hullámzás, hamarabb eltűnik a ködben, minthogy utolérhetnék, bár a leopárd megindul, aztán bősz morgással visszafordul, és a fiúra vicsorog ádáz hörgéssel, mintha ugyan eszébe jutott volna a menekülés az alatt a néhány feszült másodperc alatt, amíg nem lehetett látni a pöttyös macskát. Aztán átpördül az oldalán, megrázkódik és feltérdel, a talárzsebbe csúsztatott pálcát már a férfi veszi elő, arra készen fürkészve a fiút, hogy legyőzze, ha esetleg a küzdelem felpezsdítette volna a vérét az ellenállásra. Nem feledte el persze az ígéretét, de az a pillanat olyan részeg volt, hogy egyetlen csempész sem adna a szavára.
Ahogy a szőke herceg korábban, most a civilizált külsőt öltött ragadozó is pofon vágja pusztán két nagyon egyszerű, mégis rendkívül komplex összeesküvésnyi gondolatvilágot maga mögé parancsoló szóval. Különös, nem igaz? Az, hogy ténylegesen tarkón vágták, nem érintette meg lényegi mélységben, a félhangos verbális támadásra mégis olyan hirtelen megtorpanással felel, mintha odafagyott volna a földhöz egyetlen túl hangosat konduló szívdobbanás félrevert üteme alatt. - Mégis honnan... - Csúszik ki a száján a félbevágott kérdés, pillantása nagyon hirtelen, sokkoltan kitágult pupillákkal fordul a hímre. Csak ekkor tudatosul benne, hogy hibázott. Egy héten belül immár másodszor, bár ezúttal sokkal súlyosabban. Nem folytatja a mondatot, mintha egész egyszerűen csak lenyelte volna a kérdést. Kimerevedett pillantása elfordul a férfiról, ahogy tovább halad. Honnan a francból ismeri ez a varázsló az apja nevét?
Az erőszak nagyon sokszor céltalan, de jelen esetben mégsem felesleges. A hím nem kért, kapott mégis, még ha a vörös ilyen fokú közreműködése nem is volt igényelt több szempontból sem. Számít mi helyes és mi helytelen egy olyan szituációban, amely a legtöbb morális tényező alapján eredendően az utóbbinak minősül? Nyilván igen. Mindennek megvannak a maga fokozatai, mert a világ nem csak fehérből és feketéből áll. Minden és mindenki fertőzött valamelyest. Nagyon súlyos időveszteséget okozhatna a macskaforma. Az elméje utánamoccan a gyönyörű, veszélyes teremtménynek, ahogy az a maga ragadozói kecsességével kiugrik a tollas, pikkelyes kígyótest gyűrűinek veszélyzónájából. Szívesen elgyönyörködne benne, ha a veszély tűzpirosan villogó jelzőradarja nem visítana a fejében magas, éles hangon abban a pillanatban, hogy a teremtmény farka végighúzza a combját. Nem lehet idióta. Miért nem menekül? Ez a második gondolata, ahogy a pálcáját nekiszegezi a felé lendülő lénynek és kimondja a varázsigét, ami nagyon-nagyon rosszul is elsülhetne. Egy aktuális ihletre alapoz, amikor egyenes tartásban megmarad a bestia előtt és a saját elvetemült ötletében bízik, holott... ő sosem tesz fel mindent egyetlen kétes értékű ütőkártyára. A lénnyel együtt csodálkozik, mintha egy pillanatra megijedne attól, hogy egyáltalán képes volt rá. Hitetlenül bámul le a lábai előtt koppanó fejre, mely elől automatizált védekezőösztönnel hátrál el. Gyönyörű a szinkron. Ahogy a pórul járt szörnyeteg mozdulna, de a bundás vadmacska a tarkójára ér. A szétfröccsenő vér egészen megfesti a jelenetet, bár a Hold ezüstfényében az életnedv szinte feketének hat. - Lumos! - A fénynyaláb előcsusszan a pálcából, ahogy a bestia menekülőre fogja a dolgot, megvilágítja azt egy darabon, míg a leopárd utána vetődik. Nem menekül sehova. Visszasétál a gombakör talán még élő védelmébe, mert nem szeretne esetleg valami mást a hátába kapni, amíg a nagymacska vadászüzemmódba helyezkedik, s csak akkor dermed meg, mikor az hirtelen felé fordul. A morgásra feltartja a kezeit, a pálca lefelé fordul a tenyerén, a föld felé világít, még az ezüstszál egészen más irányba mutat a hegyén. Pillantása végigkússza a négylábú alakot azt keresve, vajon megsérült-e a harc közben, ám mancsai még akkor is az álla magasságában maradnak mikor visszaalakul. Milyen kár. Alaposabban is megnézte volna magának. Ő olyan macskás csávó. - Menjünk, mielőtt lerázza magáról a bűbájt. - Javasolja szinte sztoikus nyugalommal, bár nem moccan. Higanyos pillantása a kivont pálcáról a férfi arcára siklik, állával jelzésértékűen biccent aprót a mogyoróvessző felé, s ha a férfi lenyugszik, vagy legalább engedélyt ad, megindul az egyszarvúszőr által vezérelt irányba. A Lumos fénye nem huny ki a pálca végén, ő pedig elmulaszt diadalt érezni, avagy ünnepelni a győzelem felett. Nincs mire büszkének lennie és nagy eséllyel az apja sem lenne büszke rá. Meggondolatlanul, önveszélyesen, valami kibaszott hősi beállítottsággal cselekedett ahelyett, hogy menekült volna, amikor lehetősége nyílt rá. Ezen nincs mit ünnepelni. Ostoba döntés volt, ami véletlenül jól sült el. Szánalmas, Griffendélgyanús húzás, mégis mire fel legyen büszke? A rosszkedv rátelepedik a vállaira.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Aleric fia. A vágott macskaszemek immár így látják a fiút, amikor az el sem kezdett vadászatból visszatér a nagymacska. Sűrű, tömött bundáját a lumosfényben vér szennyezi, felhúzott pofájában a vicsor akár fájdalmától is lehetne, de inkább a haragja jellemző, nem sántít, nem sérült. Egy kicsit talán megütötte magát, de gyors volt, gyorsabb, mint az ember, és főleg, a jókor, jó helyen és jó időben alkalmazott mágia tökéletesen alkalmas arra, hogy a sérüléseket megelőzze. Ő maga persze vet egy pillantást a fiú lábán hasított sebre, de úgy tetszik, egyelőre nem tekinti olyan sérülésnek, ami ellen cselekednie kell. Aleric fia, hát ez sok mindent megmagyaráz, ugyanakkor egy halom egyéb kérdést is felvet. Mégis honnan kaparta elő, mit csinált vele, és miért nyugodott bele, hogy itt van? Nem olyannak ismeri a férfit, aki egy kis éji gyilkosságot ne tudna a lelkére venni azért, hogy hű maradjon az elveihez, és jó példával járjon elő. Gyakorlatilag semmi olyan véres tett, erőszak, árulás, korrupció, sötétlelkű beteges kísérlet nincs, amit ne nézne ki belőle, de a vörös valahogy nem illik a jellemképletbe. Auréle torzulásait még talán valahogy megmagyarázza a terhelt családi közeg, de nem magyarázza meg, hogy miért nincs csonkítva a keze, a lába, a mágiája eléggé ahhoz, hogy képtelen legyen roxforti tanulmányokat folytatni. El kell látogatnia Edinburghbe. Amint jobban lesz. Lerázza a vért a kezéről, a vicsorgó kifejezés lassan elolvad az arcán a lumosfényben, ő is leereszti a pálcáját. Meg kellene ütköznie azon, hogy a fiú nem menekült el, de a meglepettség sem látszik az arcán. A pillantása az ezüstnyomot követi, ami a lumos lángja alatt lágyan libegő szellemujjként mutatja az utat az éji erdő harmatos sötétjében, belenyúlik a ködbe, ami a saját anyagával összekeveri ezt a jelet, a fehéres pászma pedig eltűnik néhány lépés távolságban. - Nem kell aggódnod miatta. Vadállat, nem tér ide vissza egy jó darabig, a tombolása és a rikoltása pedig szétzavarta a többi ragadozót - és ő ezzel kurvára elégedett, legalábbis a hangja alapján. Persze, valószínűleg az egyszarvúak is négy pipaszár lábukat széthányva rohantak a szélrózsa minden irányába a fájdalmas rikoltozás hallatán, de van hozzájuk iránymutatójuk, és ha napokat is kell vándorolnia a rengetegben, nos... nagyobb erdőket is meglábalt már. - Siessünk, ezt a hangot biztos meghallották - ösztökéli a fiút szóval, miközben elindul, egy kicsit mögötte marad. Megvannak az őrült pillanatai, de most olyan nyugodtan viselkedik, hogy szinte közönyös. Nem teszi fel a kérdéseket, amik belülről visszhangoznak a vörös koponyában, mert nem érdeklik igazából a válaszok. Hogy azért maradt, mert félt, hogy utoléri, vagy azért, mert kíváncsi az út hol ért véget, vagy a saját erejének korlátaira... az ő szempontjából ez a válasz édesmindegy, szükségtelen és irreleváns információ. Itt van, és felhasználhatja anélkül, hogy összetörte volna a csontjait és ezt helyesli. A terepviszonyok ellenben gyorsan romlanak a ritkás aljnövényzetű sűrű erdő öles törzsek közti helyeivel és biztos ösvényeivel egészen átváltozik. A fák ugyan maradnak, de a terep folyamatosan emelkedik, szúrós szagú fenyők veszik át a lombhullatók helyét, az aljnövényzet teljesen eltűnik, viszont ösvény híján csúszós, viaszos tűlevélszőnyegen kell felkaptatniuk, mire végre kiegyenesedik a terep. Éloy sokoldalú zsebéből egy bőrhatású paklit húz elő, felnyitja, a kézfejéhez ütve kiugraszt belőle egy cigarettaszálat, majd pálcahegyről rágyújt. Az erdei madarak nyugalmat pittyegnek hideg fészkeikben, az egyik fa odvában álmából megébresztett mogorva mókus rágja a szebb időkben elrakott makkot.
Elraktározza magában a látszólagos sérülésmentesség tényét, s bár az igencsak egyoldalú, a combjában nem húzódik elég mélyen a fájdalom, hogy nekiálljon sajnálni magát. Meg kellene vizsgálnia ellenben, mert túlságosan is magas ahhoz a fájdalomtűrése - a még mindig száguldozó adrenalinról nem is beszélve -, hogy ennyiből megállapíthassa annak komolyságát. Ellenben ez nem a legmegfelelőbb pillanat így szemtől-szemben a haragos leopárddal, ami sokkal, sokkal kellemetlenebb sérüléseket is hagyhat rajta, ha folytatni kívánja a hideg erőszakkal bélelt hempergőzést. Jól ismeri az apja kegyetlenebbik oldalát. Talán szeretné akkor is, ha fizikai módokon csonkította volna a gondolati úton vírusként terjedő lehetőségek szerint, ám akkor sokkal kevésbé tehetné... hatékonyan. Szereti a végtagjait. A Roxfortban tanulás ellenben nem tartozik a szeretem-témakörbe, bármikor örömmel feladná a kedvéért, egyetlen hívó szóra befeküdve az atyai vágyaknak. Figyelmeztetnie kell a varázsló-problémára, lehetőleg minél előbb. Még akkor is, ha nem látja jelét annak, hogy a másikat különösebben érdekelné a téma, egyszerűen csak rendkívül ostoba dolog lenne nem megtenni azonnal, amikor lehetősége adódik rá. Nem kell tudnia, honnan ismeri. Az apjának kell tudnia erről. Megkésett szinkronjaként a férfinek, ő maga is nyugalmi pozícióba helyezkedik, Pálcás karját lejjebb engedi, míg a jobbat a szája elé emelve, ráharapva húzza le magáról a fekete kesztyűt. Jobb kézzel nyúl bal combjához, elkerülve, hogy pálcát tartó keze váljon síkossá, ragacsossá a vértől, megtapogatja a hasított sebet a széleken, ujjai annyira mélyednek bele, hogy felmérje a mélységet. Alig rándul a fájdalomra, rossz szava pedig nem csak azért nincs, mert épp be van tömve a szája. Ez utóbbi problémát orvosolja azzal, hogy végül elengedi a sebet, kiveszi a szájából a kesztyűt és a Lumos fénye megszűnik létezni pár pillanat erejéig, amíg a Ferula varázsa gyors kötést teker a combjára. - Legalább haszna volt. - Az okkami okozta időveszteség megtérül, ha az útjukat nem szegélyezi további akadály legalább egy ideig. Kizárólag az emberek futnak a katasztrófa hangjai után, a vadaknak ennél több eszük van. Nem válaszol, egyszerűen csak ismét felvillan a pálca fénye. Már nem varázsolja hangtalanul a legegyszerűbb bűbájokat sem. Talán csak mert felesleges? Lényegtelen, elvégre megindul a megfelelő irányba és nem adja jelét, hogy az immár kötözött sérülés különösebben zavarná. Nem beszél út közben, viszont huzamosabb idő után megszenvedi az ellenálló terepet. Túl sokat varázsolt az utóbbi időben és igen... a látszat ellenére még mindig gyengécske mágus, a túlzott használat, a folyamatosan fenntartott, apró fénypászmán szétszivárgó energiafoszlány, az állandó adrenalinlöketek energiazabáló hullámvasútja, az erőltetett menetek, sérülések, zúzódások összeadódó tompa fájdalma, a fel-felpulzáló félelem és a puszta tény, hogy már rég takarodó után járnak, holott napok óta erdőkerüléssel tölti az estéit és mostanra amúgy is hullafáradt? Nos. Kizárólag azért nem kuncsorog cigiért, mert így is szúr a mellkasa a légvételektől. Egy fának támaszkodva áll meg, ahogy végre sík terepre érnek. Kicsi szíve reménykedett benne, hogy mint a filmekben, itt áll majd valami látványosan megvilágított tisztás közepén egy darab gyereöljmeg egyszarvú hősies megmentésére, ám... - Pihennem kell. - Jelenti ki a nyilvánvalót, a mogorva mókus pedig lesújtóan néz le rá odafentről. Nem csap hisztit, ha ettől függetlenül tovább hajtják, de inkább előbb, semmint utóbb fog a lumos pislákolva kihunyni a pálca végén az útjelző fénypászmával együtt.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Nyugodt, állhatatos, emberi arcában is kifejezett vadállatszemek figyelik azt, ahogyan a fiú ellátja magát. Az elmúlt perceg izgalmainak melege a testének mélyén áthatja az izmait, a csontjait, de a forrásuk elapad, és rebbenő szívű aggodalom veszi át a helyét. Vajon mennyi harc van még, amit megvívhat? Fogyatkozó számú küzdelmek, amik alatt egyre erősebb lesz a tompa kín az oldalában, a mélyre hatoló fertő, a rapszodikus józanságtemető miazma kiáradása odabentről. Most is érzi bájitaltompította elégedetlen nyüzsgését, a sürgetését odabent. A hátán nem az okkamival vívott rövid és hatékony párbaj okán csordul nyálkás veríték, a gondolatai elhagyják a megszokott vágányaikat a kötözés láttán. Érdekes iskola, ahol nem tanítják meg a diákokat az erdő túlélésére, de olyan fesztelenül méri fel a saját sebét, mint a már lehivatkozott katonai kiképzőbázisok edzett lakói, pedig az előbb még nem győzte hangsúlyozni, hogy semmi köze nincs hozzájuk az iskolának. Vagy... alighanem nem az iskolában szerezte a tudását. Ó ugyan már. Csak nem Aleric tanította Ferulára? Mitől ilyen nyugodt a sebkezelés mellett, és honnan ez a kimért, már-már katonás precizitás? Ugyanakkor a vörös lényéből esszenciálisan hiányzik a természetesség, ahogy tapasztalta volt a földre szorítva, tehát nem közelítheti a magafajtákhoz gondolatban. Mi is ő akkor? Egy emberformájú unikornis, akiben sokféle íz egyvelege összegyűlik, felvesz egy tetszetős küllemet, besorolják valami halálközönséges osztályozási rendben, és végül mindenkit jól félrevezet a "szelíd" címke alatt. Jobb lesz vele vigyázni. Bólint szórakozottan és elégedetten. Az erdőt szemléli, belélegzik a talárra permetezett vér szagát, a kezén a saját és a lény vérének összekeveredő bűzét és esze ágában sincs megtisztálkodni. A kisugárzása azt üzeni a télies sóhajú erdőnek, hogy ő már vadászott és valaminek a vérét ontotta ma, lehet, hogy jóllakott a hússal, de az biztos, hogy az izmai és csontjai készek a harcra. A vér mindig és sokféle hasznot hajt, ha megfelelően közelítenek hozzá. Vékony dohányfüst illatába sötét aromák keverednek. Valahogy cseresznyés, gyümölcsös és bódító egyszerre, noha nem sok jut el belőle a fiú orrába, csak amikor hátulról érkező szél hajtja előre a kíváncsi ködöt mellettük. Idegen a gomba és moha szagú, fenyőtüskés erdőben, aminek esti lélegzeteit alig kuszálják fel az emberfélék mind feszesebb légvételei. Együtt lélegeznek a földdel, csak más ritmusban és a tűlevelű ágak a fejük felett magukhoz karolják a lélegzetük párapöffetegeit. Még csak nem is olyan vadítóan hideg a szél, ráadásul gyakran elül, megfontoltan befekszik a köd alá, nem hajtja tovább, nem tereli el róluk. Helyes. Legalább nem fogják meglátni őket. - Mhmpft - a hümmentés valami sajátságos fújásban ér véget, a csikket sem dobja el, miután eloltotta a pálcával, takarosan a zsebébe rejti. Kelletlenül a fiúra sandít, az erdőre, aztán a fenyőlombokra, végül vissza a már megtett útra és keveselli azt. A nagyléptű vadőrnek ez még nem távolság, különösen, hogy ő jól ismeri az erdőt. - Még egy fél óra - és ez nem javaslat, hanem munkaterv, addig nem pislogjon a fény, mert lehet, hogy nem áll jól magáért, igaz, feszesebb tempót diktál a mind vizenyősebb ködben. A fenyők mind alacsonyabbak, a légkör melegebb. A sűrű fenyőavarra alig hullott hó, de az is elvizesedett, a talaj mindjobban puhul. Nedves sárgőz jelzi, hogy a ködben a közelben egy ingovány rejtőzik, de a férfi még a mind ritkásabb fák egyikénél megáll. Belemereszti a szemét a ködbe előre és vissza, egy érintéssel megállítja a fiút. Itt mások a hangok, a mocsár veszedelmes ragadozóinak közelében a jóravaló erdőlakók sem szeretnek hangot adni magukról, így a leopárd is előbb kiszórja a csendkört. - Három órát maradunk, ha kitart a köd - közli aztán egészen nyugodtan, a pálcáját és a másik kezét is felemelve helyezi el egymás után a szokásos bázisvédő bűbájokat. Halkan ki is mondja őket, a kombinált mágiák így kívánják. Nagyobbacska táborhelyük két fiatal, sudár fenyő között terül el, egyik sem magasabb tíz méternél, a csúcsukat mégis elnyeli a köd. - Gyújts tüzet.
Tévedés ne essék, erre egészen biztosan nem az iskola tanította meg. Magára a sebkötözés varázslatára igen. A várakozásokkal ellentétben ezt különösebben nem esett nehezére megtanulni, elvégre a sebellátás alapvető mugli szabályai évek gyakorlatával ivódtak bele az elméjébe, a mágikus hatás úgy idomult ehhez a tudáshoz, mint egy hűséges állat. Hiába tartozik a nagyobb energiát igénylő mágiák közé, nem okoz akkora nehézséget, mint bármi más, amit tavaly szemezgetett össze az iskolai anyagból. Nem zavartatja magát a kifejezettől, még ha az kitartó állatiasságot is képvisel. Sosem zavarta, ha nézik, ami még számára is nyilvánvaló módon abból fakad, hogy kiskorától kezdve nem volt igazán maga uralta privát zónája. Hozzászokott. Természetessé lett. Méghogy unikornis? Véleménye szerint átkozottul messze áll a gőgös, hisztis, csak szűzies, lányos érintést toleráló, makulátlan lényektől. Az asszociációt izomból körberöhögné, bár a köré épített hazugságok láncolatát még ő sem tagadhatja le. Sokarcú teremtmény és bár sokszor nevezi maszknak, amit a külvilágnak mutat, ez még nem jelenti, hogy ne lenne az is ő. Mindegyik önmaga egy verziója, csupán váltogatja őket, ha úgy hozza a világ igénye. Nem ezt csinálja valahol mindenki más is? Saját vérének nincsen haszna. Felsőtestén mostanra megszáradt a felszakított vörös csík, a combja pedig a kötésbe könnyezi a maga bánatát, ettől függetlenül csak sebzett vad marad. A hímmel párosítva talán egyszerűen csak prédaállatnak tekintik a veszélyes ragadozó csapdájában. Nem érzi, hogy ritmusban lenne vele az erdő, vagy inkább... ő az, ami disszonáns és ide nem illő. A légvételei nehezek, égetnek, a dohányfüst néhol felékapó esszenciája elködösíti az elméjét. Csak rövid érintések nyomán, nem tart sokáig, mégis... fárasztó. Vajon ezt is fájdalomcsillapítónak használja, mint feltételezhetően a löttyöt korábban? Nincs kedve megkérdezni, legfőképp mert lefárasztja a puszta gondolat is, hogy fel kell kecmeregnie a földről egy újabb teperéses verbálerőszak után. A monotonitás töri meg igazán. Gyorsan elunja, a teste pedig azzal védekezik az unalom ellen, hogy ólmosnak képzeli magát. Nagyon nem hatékony. A köd kelletlenül kavarog a lábai körül a hümmentésre. Nem, nem számított rá, hogy helyben leseggelhet. Ellenben ismeri a saját határait, bőven időben szólt. Ha meg is kínozza a következő fél óra, képes lesz kibírni a kifüggesztett pihenéslehetőség reményében. Valószínűleg. Nem válaszol, csak tudomásul vesz, elvégre érzékelhetően nem vitaindítónak készült az a munkaterv, mint a legtöbb multinacionális nagyvállalatnál megesik rémunalmas, tespedős tárgyalásokon. Nincs értelme energiát pazarolni a beszédre. Figyelnie kellene a környezetére, de a bestia óta nem történt semmi, neki pedig eltompulnak érzékei a puszta erőmegtakarítás kedvéért. A tekintete kiürül, ami hátulról aligha látszik, a mozgása idővel gépiessé válik, a fény csak annyira nyal előre, hogy ne bukjon fel a terepen. Akkor válik tökéletesen nyilvánvalóvá a tompa érzéketlenség, amikor beleütközik a férfi érintésébe, hunyorogva emeli fel pillantását a földről. Mocsár. Úgy néz a pálcájára, mintha az egyenesen elárulta volna. Hogy a faszba gondolta, hogy egyenesen belevezeti egy mocsárba? Kurvára biztos benne, hogy az egyszarvúk nem mocsárlakók, ergo az egészet át kell majd gyalogolnia azért, hogy egyáltalán esélye legyen találni egyet. Remélte, hogy órák kérdése a dolog, de ez a gondolat napokat ígér. Nem boldog. Főleg nem a három óra gondolatától, de valószínűleg hálás kellene legyen, hogy egyáltalán kap bármennyit is, hm? - Rendben. - A válasz valahol a tüzes utasítás után érkezik, de valószínűleg mindkettőre utal. Maga a tábortűz gondolata rendkívül csábító, de pillanatnyilag szopatás, sokkal-sokkal jobb lenne, ha csak szimplán leülhetne az egyik fához... Halkan szusszan, ahogy elindul körbemászni a táborterepet. Nem ismer olyan varázslatot, mely éghető anyag nélkül megfelelő minőségű tüzet lenne képes fenntartani hosszabb időn keresztül anélkül, hogy neki arra koncentrálnia kellene, szóval kénytelen fát gyűjteni. Pont kérni szerette volna? A férfi már végez a varázsokkal, mire visszajön. Valahol útközben úgy dönthetett, hogy teljesen lényegtelen, cipekedik-e, vagy mágiát használ, mert a fácskák úgy lebegnek utána, mintha kötelező lenne, egyúttal a varázs befejezéseként meg is építi belőle a maga tábortüzét. Egy incendióval és egy megkönnyebbült sóhajjal később a vörös nekiveti a hátát az egyik fának és a nagyobbacska, kiterpeszkedő gyökér mellé csúszik le. Ráfog sérült lábára, mielőtt kinyújtaná előre, megtapogatja az átnedvesedett kötést. Nem fog kivérezni tőle, de azért az izmaiba mintha belegyulladt volna a hasító fájdalom. - Ha megkérdezem mi baja, felhúzza magát? - A kérdés hirtelen jön, de egészen úgy hangzik, mintha egy korábbra visszakígyózó, már réges-rég megkezdett beszélgetést, vagy gondolatot folytatna. Nem utasít, nem követelőzik, szimpla puhatolózás. Fázósan húzza össze magán a talárt és összefonja kezeit a mellkasa előtt, hogy meg is tartsa ott. A pálca a jobb felkarjára simul, eszébe sincs elrakni.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Ne volna hisztis, gőgös unikornis, miután kizárólag a saját kénye és kedve szerint dönt arról a fiatalúr, hogy mit hajlandó beadaptálnia a mágiájába és milyen iskolától elrugaszkodott vad természetű helyzetekben akarja azt használni teljesen függetlenül minden tanári képzéstől és szándéktól? A férfi bámulása változékony természetű. Merő, amíg a sérülésellátást nézi, könnyű és nem túl közvetlen a menetelésük alatt, mert akkor egyáltalán nincs a szoros, feszes fókuszában a fiú, a tekintete bejárja az erdő belátható részeit, felfelé is tekint, nem csak oldalirányba, hiszen tapasztalatból tudja, hogy egy leopárd az ágak magasából támad, és hátrafele fülel olykor, meg-megtorpanva, hogy a lépteinek ropogásától megtisztuljon a hallójárata, de a vöröst soha meg nem állítva, mert nem okoz neki nehézséget utolérni. Szikár teste vándorlásra edzett, akár napokig is képes lenne kóborolni igen kevés pihenéssel, amit főleg leopárdformában töltene el a biztonságosabbnak ítélt lombkoronaszintben, sajátságos színfoltjaként az erdőnek. De nem öl feleslegesen. Talán egyedül gyorsabb lenne, de közbejöhetnek körülmények, amiért jól jöhet Auréle eleven teste, figyelemelterelő képessége, és most már tudja, hogy a bestiákkal szemben számíthat a gyors reakcióidejére, amíg ki nem merítik teljesen. De addig még kissé érdes és mégis édes füstjével elkábítja a fiút, kétségtelen, hogy az aroma nem tiszta, messzi tájakon kevert bódszerek lélegzete ez, ami elnyugtatja a lelket és elválasztja a testtől, egyfajta tiszta állapotba hozzá, hogy a szenvedés és a nehézség ne vegyen erőt az akaraton és a józanságon. Különös illat, varázslatos, nehéz, ha nem lehetetlen elhelyezni az erdei értékrendben, ami nem szokott az efféle hamisságokhoz. Afrikától bűzlik ez a dohányrudacska, a forró kontinens növényeinek esszenciális egyvelege, szinte beleharap a mértéktartó angol tájba. Különös bizsergés az ujjvégein, ez nem a szer hatása, sokkal inkább annak, ahogy tudomásul veszi, hogy elérték a fiú tűréshatárát. Csodálkozik ezen? Nem ad hangot neki, bár kétszer megnézi magának a nyúzott arcot, hogy elhiggye, ennyi volt, itt a vége, és még gusztustalan mértékben kegyes is vele azzal a három órával, legalábbis a maga részéről úgy tartja, mert sietne. A mocsárszag óvatosságra és sietségre inti egyszerre, egy láp kihívás, valamiért a nyomolvasó kényszer benne, bár nem a nedves földön kutat patanyomok után, megtöri a lendületét ez a pihenés. Bűbájolás közben harap rosszallóan újabb cigarettát a szájába, megvési néhány fa kérgét, hogy kitartson az őrizet felettük, ember, állat, tárgy és misztikus lény meg nem közelítheti őket észrevétlenül, tüzük lobogásának fénye nem jut túl egy körön, nem is látható a fák között, ám a melege éltető. Elégedetten a lángok gyantaszagú nyújtózásával kuporodik le, előbb guggol, aztán a csikk végét rágcsálva-szívva egészen leül, a hátát annak a fának veti, amelyiknek a fiú is, éppen csak nem hozzáérve. Bámulja a tüzet, tiszta, világos íriszén ott fénylik a hidegplazma lobogásának tükörképe, akárha elbűvölné, mint az első varázslót az ősi időkben, aki egy galagonyavesszőt megragadva öntudatlanul lobbantotta lángra a bozótost. - Nincs semmi bajom, hogy felhúzzam magam - húzza a szája szélét kaján vigyorra, mert a felelet egyáltalán nem kielégítő, és ezt rögtön tudja. Felhúzza a jobb térdét, a bal lábát pedig kinyújtja, a körülményekhez képest kényelembe helyezte magát, rejtély melyik kezében fogja a pálcát, valahol a sötét talár redői között elveszik a karcsú nyár fehér villanása, de akinek ilyen kivilágító pálcája van, az jobb is, a megtanulja elrejteni. - Egy mélyafrikai rontás rág, gyanítom, ilyesmit egyáltalán nem tanítanak az iskolában - mintha csak unaloműzésként tenné, közömbösen felel, illatos dohánya jót tehetett neki, a hangulata és a kisugárzása is más, mintha most nem lenne képes arra, hogy egy pillanat alatt megfojtsa a fiút, vagy legalábbis... nem jönne rá olyan könnyen az inger. Homályos lidércalak huhog a mocsár felé jócskán a védőkörökön kívül, talán érzi a szellem a varázslatot, de meg nem találhatja őket.
Ez abszolút nem gőg és messze nem független a tanári szándékoktól. Tény azonban, hogy valódi tanárának és mesterének az apját tekinti, mindenki más csak amolyan... szükséges rossz, amiből esetenként bár megpróbál jót kovácsolni a maga számára, ilyen keretek között egyszerűen nem működik. A válogatóssága és érdektelensége nem hisztin alapul, pusztán azon a döntésen, ki elvárásának akar megfelelni és kiének nem. Hálás a feleslegesség hiányáért, bár egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a megölése hosszútávon is felesleges opció marad. Nem gondolkodik most ezen, mert energiát spórolni nehéz alapvetően depresszív gondolatokon élősködve, avagy inkább azokat hagyni elparazitálni magán, de a lehetőség ott lebeg felette Damoklész kardjaként. Sokkal jobban örülne, ha az eleven testét arra használnák, amire szerinte való, de erről természetesen nagyon más véleménye van mindenkinek. A csali szerep annyira nem jön be neki, de kétségtelenül jól áll a vörös alakján. Akár fel is izgathatná agyilag a bódító cigi gondolata, kiérezhetné benne a fűszerezés gyökereit, mert egyszerűen csak tényleg jó gyógynövénytanból. A tudás úgy ragad rá, mint kicsikre a kosz és különösebben még bűntudatot sem kell éreznie miatta, elvégre a növényekkel való foglalkozáshoz többségében szükségtelen a mágia. Olyan tudást igénnyel, mely bár a mágiával foglalkozik, független a varázspotenciáltól. Érzékenysége van kiérezni az aromát, de pillanatnyilag túl tompa ahhoz, hogy különösebben elmerüljön az élményben. Akár bocsánatot is kérhetne, amiért ilyen átkozottul satnya (nem az), hogy eléri a tűréshatárt ennyi idő szopatása után, de ez már csak így van, ha az ember fia katonai tábor helyett mágusiskolába jár. Ugye. Nem mindenkit nevelnek a vadon farkastörvényei szerint, aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt. Három óra azonban elég arra, hogy összekaparja magát. Nem lesz kicsattanó formában a lefelezett létminimumot tekintve, de használható állapotban lesz. Volt már rosszabb, bár akkor nem is kellett erdőt, legfőképp nem mágikus lápokat járkálnia. Lényeg a lényeg, tesz magasról pillanatnyilag a rosszallásra, begyűjti, amit be kell és megmelegíti magát a saját tüze mellett, mert véleménye szerint teljes mértékig kiérdemelte. Nem pillant oldalra, ahogy a hím mellé lép és nem is húzódik félre, amikor leseggel mellette. Az lepte volna meg, ha a kontrollmániása nem kartávolságon belülre helyezkedik. Megciculhatna itt mellette és aludhatna összegömbölyödve macskabundaprémben. Hiányzik a bengálija. Kat annak idején önszántából szegődött mellé és azóta is vele alszik minden éjszaka. Mint egy élő, lélegző, forró testű, megnyugtatón doromboló plüssjáték. Még csak nem is szégyelli magát, amiért a plüsslénnyel alszik. Ennél sokkal perverzebb dolgokért sem szokta. Fejét megtámasztja a fa kérgén, egy darabig bámulja Éloy szinkronjában a tűz megnyugtató, kellemes narancsos lángjait, mielőtt kérdez. Oldalra biccenti az állát a válaszra, elég mélyre csúszott ahhoz, hogy még az emelt állú pózból se pillantson lefelé a hímre. - Hmpf... - Jól áll a vigyor és ezért megbocsátja a kitérést függetlenül attól, hogy ezt senki nem kérte tőle. Nem ülnek szinkronpozícióban; a vörös a jobb lábát behajlítva támasztotta alá balját, esélyesen a seb húzódásának megelőzésére. - Hm... - Az elgondolkodás vegyjele, újra visszapillant, ráfókuszál a férfi arcélére. Szinte már békésnek hat a látvány, mintha ugyan nem is ez a lény változna unalmas perceiben veszélyes nagymacskává. - Valójában tanítanak. Szakkörön. - Csak úgy mellékesen jegyzi meg. Még csak nem is az iskola védelmében, egyszerű tényként illeszkedik a korábbi beszélgetés mellé. - Miért átkozták meg? Felpillant, ahogy az árnyalak felbukkan az érzékelési tartomány peremén, de a figyelme valahogy komótos, nem moccan rá igazán a kívül rekedt veszélyre. Ezek szerint megbízik a varázsló köréjük szórt védelmében. Néhány pillanatig nem szól, tekintete visszavándorol a tűzre, a lángokban vastagabb faágak kínszenvedik keserves halálukat. - Meg fog ölni, ha végeztünk? - A kérdés éppolyan tónusban érkezik, mint a korábbi puhatolózás. Nincs benne tömeghisztéria, egyszerűen csak tudni akarja, mennyire áll szándékában.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Figyelemreméltó mértéktelen illetlensége ebben a kérdésben, bár Auréle sem éppen a szemérem és az illendőség oszlopos zászlóhordozója, a férfi pofátlanul magakellető mindenhatósága ellenben kilométermessziről szúrná azok szemét, akik valamiképpen érzékelik őt. Az etikai kétségeknek a leghalványabb jelét sem adja, hogy Auréle él-e vagy meghal úgy tetszik, a súlyos árnyékot vető gondolat ellenére nem vált ki belőle semmilyen morális meditációt és kétséget az, hogy egy élettel rendelkezik. Ennek súlyos, bár halk surranása van mögöttük, negatív, néma kicsengése, ami megmarad a fák között elfojtottan. A modern társadalmakban még a bűnözők is rendelkeznek valamiféle erkölccsel, ha az öléstől nem is riadnak vissza, legalább látszik rajtuk bármi ezzel kapcsolatban. Ami a leopárdon meglátszik az a figyelem és a bosszúság afelett, hogy nincs feltálalva az az egyszarvú, angolosan, véresen, mert kicsit sürgős az ügy, a fogyasztás, mondhatni leesett a vércukra, meg minden, kivételesen örülne, ha kiszolgálná az élet valami jóval és kényelmessel, nem ragaszkodik a vadászathoz, a maga erejéből való vagyonszerzéshez. De az életbe már mintát nyomott ezzel, foltosat, mint a bundája, nem bújhat ki a saját sorsa alól. De nem kell vele elégedettnek sem lennie, bár az illatos dohány sokat javít azon, hogy egyáltalán valamilyen kedve legyen. Ha satnyának tartaná a fiút szidná és hajszolná. Ez halálbiztos. De élesen látja benne az indokolt fáradtságot, az erőtartalékok kimerülést, így türelmet gyakorol, és elhelyezkedik maga is. Pihenni mindig lehet, egy megfelelően nevelt szervezet számára nincs olyan, hogy túl éber ahhoz, hogy aludjon, vagy csak relaxáljon, a bölcs test tudja, hogy akkor kell pihenni, amikor van rá idő, és ha nincs, ezekből lehet táplálkozni. Persze, nem várja el egy hangsúlyozottan nem katonailag képzett (bár ő maga sem az) diáktól, hogy az egész napos alighanem iskolában töltött idő után végigkalandozza az éjszakát. Bár erről szólnak a kamaszévek, nem? Az éjjelnappalos műszakról... ám a friss levegő, ha sok és újdonság önmagában fárasztó, és a hideg, nyálkás idő felfalja a test melegét, a vacsorát, a reggelit, az ebédet, alányúl a zsírtalan testet védő hájrétegnek, aminek ott kell lennie, különben meghalna, és elkezdi lefejteni róla, mint egy köpönyeget. Fogy a meleg, hogy az erő. Csak a pihenés tölthető fel. Gyönyörködik a tűzben. Meleg jelenlevőség, annyi fájdalom és öröm forrása. A keze megmoccan a combján, mintha ki akarná mereszteni a karmait, kinyúlnak aztán behajlanak az ujjai, nem törődik azzal, hogy ki látja az önfeledt mozdulatot. A hümmentésre nem néz fel, megfontolta a valódi válasz szavait. - Csakugyan? - ez az adalék meglepi, de a szemét a lidércre emeli, és rajta is tartja, amíg el nem tűnik a foszlott testét átjáró holdsütötte köd takarópárnái között. Ádáz a tekintete, pedig nem csinál semmit, ami indokolja, a tartása nyugodt, a lélegzete egyenletes, a bőrének és leheletének megmarad az a cseresznyés-fűszeres átható aromája. - Nevetséges, egy szakkör nem elég jelentős ahhoz képest, amekkora mágiaágról van szó - tájékoztató jellegű közlés, mielőtt hátrahajtaná a fejét a kéregnek ő is. Az ég felé fordul az arca, de a szeme megint a tűzre fordul, egészen lehunyódó szemhéjai között ott villognak a lángok, ahogy figyeli elragadtatással. Mindig ilyen volt. Szibériában vagy Afrikában, és Anglia földjén, bámulja a tüzet, mintha annak villodzó fénye megbabonázná a lelkét, és hipnotizálnál a gyantásan pattogó gallyak. A fenyő kiváló anyag, gyantaszagú füstje nyáron távoltartaná a vérszívhordákat. - Mert egy olyan helyre merészkedtem, ahol nem látták szívesen az ősi mágia képviselői a magamfajtát - talán egyszerűbb lett volna, ha azt mondja, hogy rosszkor volt rossz helyen, de nem helyezheti a megbánás köntösét mindarra, ami ezután jött. Az élete az övé, a keserves és fájdalmas percekkel együtt, hiszen ott vannak mindazon jó és forró pillanatok is, amiket nem oszt meg a vörössel. Bár... tekintve a kéjelgő hajlamait, alighanem jó pontokat szerezne nála az emlékeivel, ha éppen arra volna szüksége. - Az életben, Auréle, okszerűen bekövetkeznek olyan dolgok, amik teljesen átforgatják azt. Nevezd átoknak, vagy emberrablásnak, megvan a maga helye, ideje és feloldozása. Még nem döntöttem el, hogy megöllek-e - éleset pattan egy görcs az ágban, szusszan egyet bosszúsan, mintha csendesebbre akarná inteni a haldokló fát, gyönyörű felsikoltásait. - Valószínűleg törlöm az emlékeid. Csináltam már ilyet - kilélegzik és nem szívja be rögtön a levegőt, a szemei túlnéznek a tűzön és egy hatalmasabb máglyát lát. Mezítelen fekete testeket, fehér és vörös festékjelek villognak rajtuk, barbár táncuk ritmikus, dobogó lábaik alatt remeg a föld, a mancsán érzi, a talpuk és tenyerük fehér. Elbűvölő teremtmények, kétszínűségük mindig a harcra festettség benyomását kelti. Díszlet hozzá, a magányos emlékekben tengődő elveszett embernek, aki talán még mindig ott van, keresve a soha meg nem található értelmét a dolgokban. - De nem szeretem - rázkódik meg, és felül, elválasztva a hátát a fától. - Mielőtt megkérdeznéd, a házvezetődre sose mondtam efféle bűbájt - a dohány teszi alighanem beszédessé és őszintévé.
Ha játszott is az elején a személyes kapcsolat kialakítására a fogvatartóval típusú témakörre, mostanra megtanulta felismerni, hogy a férfi esetében ez édeskevés. Érzékeli a másfajta kíméletlenséget és felismeri abban az állatot annak minden pejoratív értelmezése nélkül. Az iker ezen fele egyszerűen csak másmilyen, mint az átlagember. Nem kötik gúzsba a civilizált világ gátlásai, ezáltal nem is felel meg olyan alapelvárásoknak, mint az "okot keresek, hogy miért ne öljem meg" kezdetű melodráma, ami valahol, valahogy a legtöbb bűnözőben jelen van. Ez a tudás veszélyes, de nem is sejteni még inkább az. Tisztában van vele, hogy semmi jóra nem számíthat, ha nem teszi magát valamiképpen az egyszarvún túlmutatóan is értékessé. Valamivé, amit a ragadozónak érdemesebb megtartani, mint megölni, mert a jövőben még hasznot hozhat. A megismerés kísérlete arra irányul, hogy kiderítse, van-e bármi, amivel ezt biztosíthatja annak ellenére, hogy a létezése önmagáért egyszerűen nem képvisel haszont. Az apját leszámítva persze. A kamaszévek erről szólnak, de jobbára az éjszakai műszak a meg- és kihágásos élvezetről, nem pedig arról, hogy túlórázzon végeláthatatlanul, csak mert lekéste az időben elhagyom az erdőt vonatot nettó kétszer. Kételkedik abban, hogy bármely átlagvarázsló jobban viselte volna nála idáig a tortúrát. Auréle edzett, fiatal, életerős, nem pazarolja az energiáit felesleges hadakozással és ellenfeszüléssel, viszonylag helyzetsimulékony és nem azért kér pihenést, mert húzni akarja az időt csak még öt percet had éljek alapon, hanem mert tisztában van a saját határaival. Hogy a férfi ezt hajlandó belátni ahelyett, hogy csak simán kitépkedné az egyszarvúszőrt a pálcából és elsétálna gyorsan kihűlő holteste mellett, egy igen áldásos körülmény, amit nagyra tud értékelni. Tudja értékelni a tipikusan macskás, dagasztó mozdulatot is, ami egyszerűen csak... zabálnivaló. Megragad a gondolatai között és valamiféle vidámságot csepegtet belé az apró testbeszédes árulkodás, de annál több esze van, semmint hogy hangosan megjegyezze. - Mhm. - Erősít meg a visszakérdezésre, elvégre... szokta látni Chester jegyzeteit időről-időre, még néha értekeznek is róla kisebb mértékben gyógynövénytani szempontból, de különösebben soha nem mélyedt el a témában. - A szakkör arra jó, hogy felhívja a figyelmet a létezésére. Akit igazán érdekel, valószínűleg nem könyvekből fogja elsajátítani. - A speciális mágiaágak már csak olyanok, hogy az ember kénytelen speciális úton is tanulni őket. A ritualisták szellemisége könyvekből aligha olvashatóak ki, magolhat róluk akármennyit és az eltérő civilizációból eredő gondolkodásmód akkor is örök falat állít majd. Elnézi a férfi vonásait és azon gondolkodik, hogyan keverhette össze a professzorral. Ha ikrek is, egymástól annyira esszenciálisan különböznek, hogy mostanra egyetlen pillantás alapján felismeri a diverzitást. Hiába egypetéjűek, az összhatás más és más a két férfi esetében, ennyi idő után már műszaki pontossággal képes különbséget tenni. Lenyűgözi a tény, hogy szinte egyazon alakban milyen éles ellentéteket képes állítani a különböző lélek. Elgondolkodik egy pillanatra a hallottakon. Valójában nem tudott meg semmi konkrétumot, de esélyesen nem is szükséges. - És nincs senki az ősi mágia képviselői közül, aki képes levenni az átkot? - Mert logikusnak tartja, hogy egy ilyen erőteljesen ragaszkodó kárhozatot csak a vele azonos mágiaág képes megszüntetni. A hím elég messzire vetődött attól a helytől, ahol ezt megtehetnék. Ha egyáltalán. A tűzbe bámul és némán hallgatja a választ. Rejtély, a hím miért szán időt arra, hogy alapvetően életnevelési típusú replikát komponáljon neki, ha hosszútávon úgysem számít majd. Ha számára nem is, ebből a szempontból lényegtelen, hogy megöli-e, avagy törli az emlékeit csupán. Egyik esetben sem tanulhat belőle. Az ember azt gondolná, könnyű eldönteni, melyik lehetőség a rosszabb a kettő közül és mégis... valahogy nem ugrik nagyot a szíve örömében a lehetőségre, hogy egyszerűen csak kitörlik belőle a mostani eseményeket. Valahogy ott van az egészben az értelmetlenség. Éppúgy, ahogy az ág görcsös pattogása saját sorsa ellen. Hiábavaló. - Nem lehet nagy öröm kitörölni valakiből a létezésünket. De élni sokkal jobban szeretek, mint amennyire felejteni nem. - Nem mintha nem lett volna nyilvánvaló, melyik opciót értékelné jobban a hímtől és nem mintha számítana különösebben. Ha kitörli az emlékeit, kitörli a háláját is iránta, hisz nem emlékezne arra sem, hogy megkímélte az életét. A nehezebb életben hagyni, mint megölni tipikus esete; amikor a döntő fél abszolút semmit nem nyer az "üzletből". Talán ott függött a levegőben a következő kérdés, talán nem. A puszta tény azonban, hogy a férfi egyáltalán felhozza, egyfajta engedélynek minősül. Kifejezetten jót tesz neki a beszívott állapot. - Nagyon különböznek egymástól, Blackbridge és maga. Mindig azt hittem, az ikrek sülve-főve együtt vannak, mert természetes társai egymásnak. - A szemében ez amolyan mágikus dolog. Mintha a világ sem akarta volna, hogy egyedül legyen benne, hát adott mellé valakit, aki pontosan úgy néz ki, mint ő. Mert az ember önző állat, magát szereti legjobban, nem azt hát a legkönnyebb, aki olyannyira hasonlít rá? - Miért szakadtak el egymástól? - Valószínűleg már túl személyes terepen mászkál, de ez most nem az a szájalós, hirtelenségre alapozó, bármiféle nyers reakciót kikövetelő kérdéskör. Visszahúzódik a témától akkor is, ha finoman lepattintják különösebb erőszakos leckéztetés nélkül.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Auréle túl sokat tud. Már Éloy szerint, felületesen megvizsgálva a fiútól hallottakat és tapasztaltakat, a belátó és átlátóképessége ijesztő mértékű emberre hangoltságot jelez. Olyan kölyöknek tűnik, aki ésszel él és nem a társadalmi hagyományokra támaszkodva keresi a kiutat a helyzetből, hanem rajta keresi a fogást. Mind nyomasztóbb, kimerültebb sétájuk során határozottan megvan ez a viszkető érzés a háta közepén, bár a vörös előtte megy. Elgondolkodott a cigarettafüstben. Ez ellen sokkal nehezebb tenni valami hasznosat és eredményeset, mint valaki olyan ellen, aki akadékoskodik, makacskodik, zajongással próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy itt és most bizony egy emberrablás zajlik, ami ellen kutya kötelessége fellépni a törvénytisztelő varázslóknak, mert ez a védelmi illúzió tartja egyben a világot. Mégsem üvöltheti le Auréle fejét, hogy ne vizsgálgassa már, hanem legyen emberibb, és akkor a megszokott erőszakeljárásokkal fogja kordában tartani, amik eddig még soha, semmilyen körülmények között sem hagyták cserben. Önkéntelen öndögönyözése segít harmonizálódni és megnyugodni, a pillantása ellaposodik, ezúttal nem a rosszkedvtől, hanem az alvásra való felkészülés miatt, és egyáltalán nem szégyellős az iránt, hogy ezt a bensőséges pillanatot egy idegen kilesi. Horkantó rosszallással húzza el a száját, mély hangot adva annak, hogy a szakkör létezését feleslegesnek találja, és úgy összességében megvan a maga negatív véleménye minden könyves tanításról, de valami veleszületett szeméremmel inkább nem vitázik. Nehéz volna saját magát hitelesnek beállítani, miközben alig olvas angolul, nemhogy folyékonynak nevezhesse a tudását. A Durmstangban tanult meg 11 évesen oroszul írni és olvasni, na meg beszélni, a törzsnél ezekre a tudásokra nem volt semmi szüksége, és azután az angol... félreértés ne essék, tud írni, de még látatlanba se nevezné magát kiműveltnek akár egy diákhoz képest sem. Kicsit fészkelődik, igazít a tartásán, amíg minden izma és csontja egy eléggé ellazult pozíciót talál magának, amiben kényelmesen kinyújtózhat. Éppen csak oldalra sandít arra a nagy bámulásra, kissé kérdő tekintetében nincs semmi alamusziság. Mélyebbre fészkeli az állát a gallérja mögé, egy kicsit lecsúszik a törzs mellett. - Hidd el, ha lenne, nem kockáztatnám, hogy behatolok Albus Dumbledore magánarborétumába, ahogy a londoni pletykák nevezik. Az ősibb afrikai mágusok könyörögnek, hogy vigyem el a fertőt, mielőtt megharagszanak rájuk a szellemek, akiktől a mágiájukat kapják - nem kapni vélik, ahogy egyes nyugati varázstudók elnézően simogatnák meg a babonás feketéket, a férfi kétség kívül hiszi, hogyha azok azt állítják, szellemek és loák táplálják őket, akkor az úgy is van. Az életnevelés addig is jól jöhet, amíg a hideg föld vagy a feledés palástja elborítja a fiút. Nem lefutott ügy, egyéjszakás kaland az övék, bár ő maga is osztozik azon a nézeten, hogy a legjobb volna minél hamarabb rátalálni az áhított szerre, ám nem intéz nyílt kihívást az élet felé azzal, hogy máris lefutott ügynek tekinti a dolgot, tehát már nem érdemes szót sem vesztegetni Aurélére. Még hasznát láthatja annak, ha elültet néhány gondolatot benne, s még inkább, ha a korábbi gondolatainak folytatásaként összezavarja saját magáról ilyen kedvességekkel. Addig nyújtózik az alamuszi macska, amíg a bundája ér. - Ahogy mondod. Nem nagy öröm - rekedt a hangja, és valahogy száraz, mintha veszteség érte volna ebben a gondolatban, de tompa a füsttől, amit sűrűn magába szívott, nem érződik rajta, hogy az emlékfelidézést fizikailag is meg akarná torolni a vörösön, bár ő tehet róla, ez teljesen nyilvánvaló. Azért azonban nem hibáztathatja, hogy minél közelebb a vég, és minél inkább elkaparja maga körül az életét, pusztítva és rombolva mindazt, amit valaha felépített, annál jobban sajog nem csak a seb belül, de rég behegedett kapcsolati sebhelyei is. Vágyakozik a valahova tartozás kényelme után, miközben majdnem megőrül és mindenkit elpusztít és megsebesít a maga közelében, amikor rohamot kap. Így gondoskodik talán az átok arról, hogy írmagja se maradjon? Néha gondol arra, hogy megkeresi őket. A füvesembert, és a fivérét. Talán meg is találná. Talán meg se ölné őket. És aztán? Hiperromantikus társadalmi reakciók? Visszaadja, amit elvett tőlük? Ugyan már. A külső és belső ingerekre egyaránt felhorkan, bár inkább mély tónusú elégedetlenkedő és mégis beletörődő hümmögésnek tűnik, mintha megbánta volna az engedélyadást, de nem hátrál meg. - Valamikor így volt - hagyja jóvá az iker-alapvetést, nem tiltakozik ellene, hogy ez nem törvényszerű, és lehetnek saját ötleteik, életük sé egyáltalán. Nem vágyott rá, hogy legyen. Miért ne lehettek volna mindörökké egymás mellett? Attól még választhattak volna külön párt, de akár ugyanazt is, lehetett volna szakmájuk, teljes életük. Ha ... ha hajlandó lett volna a fivér vele visszatérni a természetes mágiák közé, a szabad tájakra, ahova ők ketten valók. - Az iskola miatt. A Durmstrangba vittek minket, hogy elvegyék a lényünk egy részét, és ő engedett nekik - újra rágyújt, ha már nem alusznak, motoszkálása örökmozgót sejtet, csak akkor rezzenetlen, amikor éppen cserkel, alszik vagy meghalt. Ez utóbbi a legritkább. Édes füstje beborítja a fiú fejét, tisztán kiérezhető az afrikai tafedim aromája az egyvelegből, ezt a gyógynövényt a muglik is ismerik, de attól még nem lesz kevésbé varázslatos, hogy görcsoldónak és fájdalomcsillapítónak használják. - Egyfajta agymosás útján lett ő az, akinek te látod. Még gyerekek voltunk, és csak a romantikus, nyugati mesék hitetik el, hogy a gyerekek meg tudják védeni önmagukat és egymást a lezülléstől és civilizálódástól - kicsit eltért a tárgytól, egyértelműen a füst hatása.
Túl sokat tudni veszélyes dolog, ellenben személyes perverzió. Gyakran elgondolkodott azon - még amikor először hallott a dologról -, hogy igen hasznos volna okklumenciát tanulnia, hogy igazán megvédhesse az apját, ám mégis milyen legilimentorban bízhatna meg? Ez az opció bármennyire is kecsegtető lenne, egyszerűen csak járhatatlan. Sokkal egyszerűbb megoldás olyannak mutatni magát, akiben nem éri meg kotorászni, mert felszínes, közönséges, trágár és a testén kívül nincs benne más érték. Ezt könnyű elhinni a vörösnek. Talán most is csak ennyit kellene csinálnia, mert úgy nem képezne veszélyességi faktort, ám... a férfi túlságosan fókuszált. Talán nem látna át a sűrű szitán, de kiszagolná a hamisságot és az épp elég bosszantó lehetne a számára ahhoz, hogy kétség se férjen hozzá, megöli-e, avagy sem. Nos... senki nem mondta, hogy ez nem veszélyes játék. Óh, hát. Azt sem bánná, ha a férfi átvedlene nagymacskába és őt dögönyözné, mert valamiért azt a macskafélék szeretik. A bengálinál ennek van egy amolyan "meggyilkolhatnálak álmodban, de kegyes vagyok veled, érezd magad megtisztelve" fílingje és neki ez így rendben is van. A horkantásra már nem felel, elmondta, amit el akart mondani és nem állíthatja, hogy nem érti az ítéletet. Minden iskola arról szól, hogy valamilyen formára szab. Még a mágusiskolák is, elvégre őt magát is megpróbálják beszorítani normális, civilizált keretek közé. Gyakran mondják neki, hogy így semmi nem lesz belőle, csak azzal nem számolhatnak, hogy esetében ez a kívánt eredmény. Normál esetben ő is elég örökmozgó alkat, de a testébe mászott ólmos súly, a zsibongás, a tompán lüktető sajgás olyasmi, ami egy helyben tartja. Aludnia kellene a beszélgetés helyett. Egyértelmű, de az elméje körbehálózta a nagymacska személyét és a kíváncsiság kaparássza az idegszálait. A kérdő tekintetre nem vonul vissza rögtön, bár ahogy a szavak előgördülnek, újra a tűzbe bámul egy kis melegségért. - Nagyon csúnyán kibasztak magával. - Vonja le a nyers következtetést. Nem kérdőjelezi meg akár az afrikai mágusok, akár a varázsló hitét a szellemvilágot illetően, minek is tenné? Nem mintha elég rálátása lenne ahhoz a mágusvilágba, hogy ilyen komplexitású dolgokat boncolgasson. Magányos lehet. Azon gondolkodik, vajon ez zavarja-e igazán. Elvégre a macska is szociális állat, ha nem is a kutyák elnyomott, visszaszelídült falkaösztöne szerint, de általában igénylik az uralható környezetet és társakat, akik felnéznek rájuk, csodálják őket. Viszont a leopárd más kategória. Alapvetően territoriális nagyragadozó, ha jól emlékszik a mugli természeti könyvre, amit annak idején olvasott, csak párzási időben keresi a többiek társaságát. Nincs különösebben beljebb ezzel az információval. Annyi biztos, hogy a cica kedvessége addig tart, amíg azt a cigit szívja, szóval hé. Ő támogatja az önpusztítás teljes mellszélességgel. Megrebbennek a vörös pillák arra a vallomásra és inkább lehunyja a szemét. Leopárd, vagy sem, egy része emberből van. Ez a néhány, veszteségízű szó elég ahhoz, hogy érezze, valahol mégiscsak megvannak a másik kielégítetlen szociális szükségletei. Semmi jó nem származik abból, ha megsajnálja elrablóját, de lehetetlen ráhangolódni valakire saját érzések nélkül. Elkerülhetetlen. Kedveli ezt a dohányt. Nagyon sok mindent engedélyez, amit a férfi normál állapotában valószínűleg nem tenne meg. Vajon mikor beszélt utoljára valakivel őszintén? És ő? - Maga hogyan úszta meg? - Pillant fel a cigaretta gyorsan hamvadó sercenésének hangjára, aztán mintha felismerés gyúlna a narancsos fényt kapott szürke tükrökben. - Otthagyta az iskolát? - Otthagyta a fivérét. Ez a kérdés őszintébb változata, de azért óvakodik olyasmit kiejteni a száján, ami valamiféle ítéletet is közvetítene. Az iskola elhagyását önmagában megérti, elvégre ő is gyakran gondol rá. Belélegzi a dohány testes, édes illatát és a füst egészen beborítja az elméjét, megtelepszik a gondolatain, prémes, cseresznyepiros bundába öltözteti a szavakat. - A gyerekkor a legbefolyásolhatóbb időszak egy ember életében. Csodálom, hogy már akkor elég erőteljes személyiség volt ahhoz, hogy nemet mondjon és mindent maga mögött hagyjon. - Ez kétség kívül figyelemre méltó függetlenül attól, hogy épp ez a személyiség az, amely ebbe a szituációba kényszerítette. - Így nem meglepő, hogy Blackbridge sosem tűnik őszintének. - És szomorú is egyúttal. Mégis... mit élhetett meg, amikor egy napon rájött, hogy nem látja újra a testvérét? Vajon mennyi ideig reménykedett feleslegesen? Karjai szétcsúsznak a szoros pozícióból, már messze nem fázik annyira, hogy ölelnie kelljen magát a hideg ellen. A pálcát becsúsztatja a talár ujjába, balja végigfut a széthasított talár szakadásnyomán, mintha csak azt ellenőrizné, mennyire roncsolódott. Nem vészes. Majd ha kipihente magát, tesz rá néhány öltést, hogy legalább a szél ne a fedetlen bőrön élősködjön, elvégre... a tetoválás - ha izgő-mozgó fajta is - csak látszólag öltöztet. - Tudja, nem hiszek a véletlenekben. Főleg akkor nem, ha ilyen mértékű pofátlansággal prezentálják magukat. Nem vágyik arra hogy... találkozzon vele?
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Sokan átverték már rövid élete során. Minden keménysége és erdei sötétsége ellenére, ami megtapad a lelkén a férfi alighanem nem a "sose sérült meg komolyan" alkat. Hiszen mitől lenne olyan mélyen, hogy egy köztiszteletben álló nagyhatalmú varázsló iskolájának diákját rabolja meg az előtte álló csodálatos büntetőmunka-hátralékból, valamit a békés pihenéstől? Az élet bántja a hozzá hasonlókat, ezért lesz olyan, amilyen, csak jelen pozíciójában kikezdhetetlen erő, máskor a torkán ott vannak az idegen kezek, képletesen és valóságosan, és ő egyáltalán nem leli bennük olyan kedvért, mint Auréle, mert ezek a kezek bántják, mert ő is bántja a környezetét. Veszélyes játékszer. - Ahogy mondod - bólint rá, bár a megfogalmazás némiképpen pongyola. Angolos. Lehet az mondani valamire, hogy "kibaszás", ami ősi mágiából fakadó átok és métely, destruktív erő és szörnyeteget teremt benne, aki nem tudott időben meghalni, mert megkapta a legkiválóbb segítséget, amit kívánhatott? Valamiképpen igen, kár volna kijavítani egy kölyök szavait, amik voltaképpen nem hazugok. A tűzbe bámul elgondolkodva, az ólmosság az ő csontjaiba és izmaiba a cigarettán keresztül fészkel be. Rövidebb szálak ezek, mint a megszokottak, alighanem ezért tudja őket ilyen láncban szívni, gyorsan és hatékonyan elégnek, de legalább nem füstölik el feleslegesen a hatóanyagokat és növényi hozzávalókat, a lehető legtöbb jut a szervezetébe. És ha már helyben van, Auréle szervezetébe is. - Igen, de ha kérdeznéd sem tudnám megmondani, hogy van a Durmstrang, a határ egy pontján törlődnek a visszavezető út emlékei - mondja olyan hangon, mint akitől sokszor megkérdezik a legrejtélyesebb iskola helyét, szinte unottan. Nem látszik megbánás az arcán, inkább valamiféle elgondolkodás, ahogy a fiút nézi, hanyag borostája szinte szemlátomást gyarapodik a nyugalmas éjben. - Én azt csodálom, hogy ilyen véleményt megfogalmazol. Hány éves vagy? - borzong össze a szavak kiforrott, már-már elmetudományos hűségén, ilyennek képzel egy képzett pszichomedimágust, hivatali talárban egy bolondokházában, amit nem akart látni soha. - Anyánk mindkettőnket erős személyiséggé nevelt, de nem laktunk városban vagy falun. Szükségünk volt arra, hogy erősek legyünk, mert önálló döntéseket kellett hoznunk tíz éves korunk előtt, szemben mindazokkal, akik az ilyen iskolákban nevelkednek - látszik rajta az erőfeszítés, hogy kellően szofisztikáltan feleljen, bosszúsan rándul kettőt a szája sarka, nem annyira a téma, mint inkább a magasröptűség okán, de Blackbridge nevének említésére odapillant. Nem közömbös az említett iránt. - Nem tudom mi lehet ennek az oka, ő akart így élni, hogy nem őszinte még a választott világában sem tökéletes beilleszkedést mutat, senki sem őszinte - egy kicsit talán nyers, és mindenképpen mélyen ítélkező, az érzései vegyessé válnak, valami indulat összegyűlik odabent a füst mögött, még ha nem is kap teret. A fészkelődést figyelve alaposan megnézi a talár szakadását, de nem igyekszik segíteni a problémán. Kissé karcos mosoly festi rosszízű, mocsárszagú színeit az arcára. - És mi történne akkor, Auréle, ha találkoznék vele? - mert az ő gondolatai ezen az eseményhorizonton egyáltalán nem szívderítőek.
Az élet bánt mindenkit, azt is, aki abszolút nem árt a környezetének. Vagy csak ezt hiszi nagy önámításban, az egofürdő kellemes, pezsgős mocskában tespedve. Ha Aurélet kérdezik, a találékony elme még ebben is megleli a maga fojtó igényét, bizonyos speciális elvárásokkal karöltve. Mert minden ember játékszer csupán. Lehet. Ami a férfival történt, nyilvánvalóan kibaszás akkor is, ha ez minden szépirodalmi magasröptűséget nélkülöző nyers igazság. Az igazságnak pedig önmagában nem számít, hogy Éloy megérdemelte-e a sorsát, avagy sem, a tény attól még tény marad. Tény az is, hogy megkívánja a férfi szájából a cigarettát, ám egyáltalán nem biztos benne, hogy nem a száját vágyja inkább helyette. Sosem volt az a típus, aki hajlandó volt véka alá rejteni hasonló kívánságait, ám mert az élet nem dzsinnek kicsiny játszótere, ő pedig egyelőre észnél szeretne maradni az előzmények alapján ritka, ám annál áldásosabb szituációban, ezúttal mindkettőt megtagadja magától. A dohány még így is ellazítja, beszivárog a pólusain, az orrán át, lassanként kitölti a tüdejét és egészen különös zsibongást dorombol a tagjaiba. Mintha belemászott volna egy kismacska és a szerveire purrogná nyugtató szólamát. Felhorkant a megjegyzésre, kissé megcsóválja fának támasztott fejét. - Nem érdekel a többi varázslóiskola. - Megül a tónusban a biztos tudat, hogy valójában az éppen aktuális sem érdekli, bár könnyen meglehet, hogy ez csupán az Aleric-kapcsolatiság érzékelésmanipuláló hatása. Felpillant a megjegyzésre, nem biztos benne, hogy a borzongás nem valamiféle ítélet, vagy rosszallás jele. - Miért? A gyerekek még nem rendelkeznek kiforrott személyiséggel, könnyű... manipulálni őket. - Tapasztalat. Mert mi más a színjáték is, mint manipuláció? Elsős kora óta gyakorolja és valószínűleg egy-egy tanáron és talán Mayallon kívül nem is kérdőjelezi meg más, hogy több is húzódna az "undorító, trágár, nyers, perverz" felszín alatt. Hogy Éloynak nem kell lenyúznia róla ezeket a bőröket, pusztán a speciális szituációnak köszönhető. Az iskolában talán azt tartja helyénvalónak, de itt a túléléshez messze kevés lenne. - Tizenhat. - Vallja meg végül kis szünet után. Mondhatná azt is, hogy majdnem tizenhét, de valahogy ez a sietség... gyerekesnek tűnik. Aligha tarthatja kevésnek valaki, akit 10 éves korára önálló életvitelre neveltek. Érzékeli a férfi hangulatváltozását, az irritáció a téma iránt? Nem mondhatja, hogy nem érti meg. Bármikor máskor neki is nehezére esne, mert egyszerűen csak túl messzire bukott a biztonságosnak értékelt komfortzónából, de abból már, nos... órákkal ezelőtt kiesett? Vajon keresi már valaki, vagy az eltűnését betudják valami újabb szarkavarásnak? Azon sem lepődne meg. - Hogy hívják? - Készséggel elengedi a magasröptű témát, habár szívesen hallgatná a férfi sztorijait abból az időből, amikor még kicsiként nevelték őt, meg a testvérét. Az érdeklődése több szempontból is kielégítetlen marad, erős kételyei vannak arról azonban, hogy professzora nagyobb lelkesedéssel avatná be őmitugrászságát a családi titkokba. Az élet igazságtalan. - Az alapján, amit eddig láttam belőle, erősen szociális típus. Talán csak tartozni akart valahova. - Nem tanárvédelem, egyszerűen csak személyiséget boncolgat az indulatosság ellenében is. Elgondolkodó hangvétele legalábbis erről árulkodik, habár a keserízvilágú mosolyra egészen éber figyelem moccan vissza a férfi arcára. - Rossztól kérdezi. Az én fejemben a súlyos sérelmekben dagonyázó vita és a feloldozó békülősszex kombinációja játszik, de a világ ritkán működik úgy, ahogy nekem tetszik. - Mindezt sikerül olyan komoly képpel közölnie, mintha egyébként ez a világtól kurvanagy hiba lenne, mert teljesen és tökéletesen normális, hogy a családtagok egyébként szexuális úton rendezik a félreértéseiket. Mit is árul el ez róla? - Azt hiszem, a kérdés inkább az, mit veszíthet vele? Nem ront tovább a jelenleg nem létező szociális kapcsolatukon egy találkozás, de akár még valami jó is kisülhet belőle.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Az emberi nyelvek, szavak és gondolatok olyan sokrétűen árnyaltak, és mégis, nem viszik elég közel a lelket a parthoz. A kimondott szavak és a belső között mindig van egy nagy ugrás, a gondolatok és érzések átkonvertálása szavakká egy sűrű, mocsaras folyón való átgázoláshoz hasonlítható, amiben ráadásul piranhák hemzsegnek. Éloy nem lovagol a kibaszáson, a szón, behelyettesíti egy sajáttal odabent. Könnyű neki, tökig gázolni a legmocskosabb folyamoknak mondhatni a hobbija, nem kötik meg szabályok arra, hogy miből csináljon nagy ügyet, és miből ne. Például észre sem veszi, hogy azzal valami baj van, hogy befüstöli egészen a vörös fiú fejét a mámorító illatú keverékkel, simán elnézi, ahogy belélegzik a halvány orrkagylók a tűzfénnyel alulról megtűzködött füstöt, aztán kifújják, parányi áramlatokat keverve belé. A füst majdnem annyira leköti, mint a tűz, a levegőben levegő semmi, aminek ugyan van fizikai teste, de megtapintani nem lehet lenyűgözte odahaza, a hideg szibériai pusztában. A füst belélegezhető, de meg is ölheti az embert, ha nem vigyáz vele. - Egyedül vagy ezzel - sötét és nyomasztó titok és lehetőség a varázslóiskolák rejtekhelye, persze, hogy vágyik egyik terület a másikét megtudni, hogy valamiképpen oda csapjon le, a jövő generációinak melegágyába, ezzel befolyásolva a nagyvilág varázséletének alakulását. - Ez valós tény, de a magad korú fiatalok - nem gyerekek, hangsúlyozottan nem gyerekek, semmi gyerekformát nem lát Aurélében, és ez nem csak annak a kéjelgésnek köszönhető, amit bemutatott alatta, bár tény, a mutatvány tízpontos volt - nemigen foglalkoznak a gyerekek személyiségkérdéseivel - és ez is egy valós tény. Amikor ő volt 16 eszébe se jutottak más gyerekek. - És pluszba, a legtöbb embert mintha sértené önnön manipulálhatóságának gondolata - volt már szerencséje érzékenységi faktorokba így belegyalogolni, de nem izgatta magát a sértődékeny emberiség kiborulásán, hiszen ez vagy más, úgyis valamivel belegyalogol a puhányokba. Mélyre szívja a vegyes dohányt, és futólag gondol arra, hogy fel kéne függeszteni ezt a beszélgetést, mielőtt túl mélyre visz. És máris. A névkérdés. A személyes kapcsolat. Nem mintha ezzel a névvel született volna, és nem is ezzel fog meghalni, de mégis inkább egy álnevet húz elő a mélyből. Puhát és kényelmeset, éppen olyat, ami négybetűs, mint az övé, és kapcsolódik is hozzá. Ad is, meg is tart, óvatosságra inti a vörös bölcsessége, ami fel is hergeli, de a füst a haragját belső vonaglássá csillapítja. - Argo vagyok - elhajol a fától, felhúzott térdére támasztja a karját, szórakozottan megnyomkodja hideg ujjaival a homlokán a sebet. Az erdőbe bámul a tűz helyett, mintha ott kibontakozna a testvér szociális alakja, felhúzódnak az ajkai a fogáról, mint egy macskapofa vicsorogna, kulturáltan oldalra köp. A hangjában immár fékezhetetlen a feszültség. - Hozzám tartozott. Hogy bármit akart azoktól az iskolában megbocsáthatatlan hitványság - tisztázza az álláspontját, a hátán megfeszül a fekete talár, a válla halkan roppan. A lápszélen huhogó lidérc inkább eltávolodik, a rohadásillatú levegő megtelik feszültséggel. Megrezzen, és a fiúra néz. A tekintet egy kicsit csodálkozónak hat, de a jól megérdemelt borzadás nem kap helyet a képén. - Valami nagyon félre van nevelve benned Auréle, hogy a legnagyobb természetességgel ilyeneket mondasz - békülőszex? Vajon az mi? Már a szóösszetételt érti, de a fogalom létezése eleddig ismeretlen volt a számára, vagy csak megnevezetlen, nem olvasott elég romantikust kétségtelen tény. - És utána mi lenne? Otthagyná a katedrát és visszatérne a gyökereihez? - nem teszi hozzá, hogy ez is távol lenne tőle, hiszen a fivére nélkül ő maga is elsodródott, az élet, amit él nem tiszta. Hirtelen szökken talpra, az avart leveregeti a talárjáról, de a tekintetének izzása így is látszik. - Semmit sem nyerek, ellenben míg ő a kastélyban él én az erdőben kóborolok egy elrabolt diákkal egy unikornist keresve, hogy a vérét vegyem. Sokat veszthetek egy ilyen kísérlettel, sokkal többet, mint amennyit megérdemel. De ha végigbeszéljük a három órát sem pihenünk tovább - egyenesen Aurélére néz, mély tekintete feketének látszik a homlokcsontja alatt. - Aludj. Körülnézek.
Bizonyos szempontból könnyű a férfivel. Nagyon eltérő a hozzáállása olyan dolgokhoz, melyek egy jobbérzésű, civilizációban nevelt és érlelt kollégánál már kiverték volna a biztosítékot. Megvannak a maga éles határvonalai, a tettekre adandó azonnali reakciói, a következmények következetessége. Ezt értékeli annak ellenére is, hogy pillanatnyilag elrabolt pozícióban leledzik, ami nyilvánvalóan egyúttal az előbbiek következménye is. A világ és lakói soha nem csak feketék, vagy fehérek. Miért is lenne baj? A vörös nem jelzi, hogy különösebben zavarná a füst, a passzív dohányzás pusztító jellege eszébe sem jut, engedékenyen lélegzi mélyre a puha felleget és az ellenállás hiánya, a selymes testesség, az időről-időre elszívott (gyógy)füves cigik miatt sokat megélt szervezete sem kényszeríti vissza a bódulatot. Lehunyja tompán fénylő szemeit egy hosszú pillanatra, ahogy tetemes mennyiséget enged magába a tudatmódosítóból, megnyalja a száját, azon pedig apró félmosoly rándul a szavakra. Nem. Nyilván nincs egyedül vele, de az egyedülállóság gondolata egészen kellemes fűszere a beszívott pillanatnak. Enyhén megvonja a vállát és hümmög a fiatalság sztereotípiájára. Az persze nem teljesen igaz, kamaszkorban más se érdekli a kölyköket, mint hogy egymás működését tanulják megfejteni, éppúgy puhatolóznak a még kissé ostobácska, képlékeny jellemek között, mint egymás testén. De valóban, a nyers igazságokra még kevesen állnak készen. - Óh, igen. Vérig sérti őket a gondolat, hogy nem a maguk urai. - Szinte álmodozó a hang, a fiatal szervezetben a droghatású szernek könnyű az útja és gyors a foganatja. Őt nem sérti saját manipulálhatóságának gondolata. Kristálytisztán látja azt, mennyire más a világ elképzelése a varázslókról, mint amilyen szellemiségben apja nevelte. Tudja, hogy Alericé pusztán egy nézőpont, mely felé erőszakosan és módszeresen nevelte, letörve a szárnyait, nem hagyva választásokat és szabad döntési pontokat. Az övé volt az első perctől fogva, hogy a pincébe lépett érte és az övé a mai napig. Nincsenek tévképzetei arról, hogy ez esetleg a saját választása lett volna. Így lett, mert Aleric ezt akarta és ő mindennél jobban szereti ezért az akarásért. Szerelmes a gondolatba, hogy ennyire kell akkor is, ha ebben a formában egyszerűen csak nem elég jó. Megrebbennek a pillák a névre, nagyon gyorsan csúszik össze sima homlokán a vörös szemöldökpár, a szürkék kutatón, kérdőn villannak fel a férfi arcára, aki azonban előre hajolva aligha láthatja a beszédes reakciót. Argo, hm? Minő különös véletlen. Immáron a sokadik. A kábultságtól kissé lassan, de az átlaghoz képest még így is gyorsan kezdi összepakolni az Afrika-képletet. Csak akkor elevenedik meg igazán, mikor a férfi haragja fölhorgad akár a tenger, egészen átmossa a hirtelen, bár messze nem előzmények nélküli váltás az érzékeit. - Hé... - A vörös keze kinyúl a férfi válláért, nyugodt mozdulattal érinti a roppanásig feszült tagot. Olyan természetesség van a kontaktusban, mintha ugyan a hím kiérdemelte volna magának már hosszú idővel ezelőtt, holott ez nagyon sok minden, csak éppen nem igaz. - Sajnálom, hogy magadra hagyott. - Nem, nem a professzora hagyta el a nála vadabbat. Fizikailag. Az érzelmi elhagyatás azonban van éppen annyira rossz és most könnyedén szinkronizál Éloy haraggá alakult fájdalmára akkor is, ha a sajnálata nem kért és nem kívánt. A békülősszex témában végül megvonja a vállát újra, az érintésnek immár hűlt helye. A leopárd döbbenete lényegesen jobb reakció, mint amit a legtöbb ember egy ilyen szösszenet után ad. - Hálás lehetek a félrenevelésért, ami időben kiiktatta a felesleges gátlásosságot. - Csak akadályozná, amire abszolút semmi szüksége nincs az életben. Nyers őszinteséggel látja a saját gondolatait, működését, vágyait és abszolút nem szégyelli magát értük. Mindenkinek joga van ítélkezni felette, de a végső bíra legbelül mindig önmaga. Úgy szeret élni, hogy ne ítélje el magát érte, így a bűnös gondolatok számára valóban természetesek lehetnek. - Kétlem. Nem tudom, mit tenne, csak magamból tudok kiindulni. Én példának okáért nem akarnám tétlenül végignézni, hogy a fivérem haldoklik. - A valóságos Argo gondolata villan a fejébe, de a fivér tényét valahogy sokkal kézenfekvőbb felhozni segítség témakörben, mint elejteni egy újabb nevet, amiért talán ezúttal ténylegesen is megfojtják. - De nekem nincs sajátom. - Tehát az ő fejében erről csak valami túlmisztifikált kép él, mert lássuk be, a mostohatestvéreit aligha tekintheti kvalifikáltnak erre a témakörre. Ennél nagyjából szorosabb kapcsolatot ápol Marcusszal, de még a tagbaszakadt Griffendélessel, vagy épp Mayallal is. A következő szavakra már felemeli mancsait megadása jeleként. Messze nem azért van itt, hogy vitatkozzon olyan kérdésekről, amikhez abszolút semmi köze. Engedelmesen biccent, bár nem hunyja le a szemeit, figyelme ott kúszmász a férfi hátán, ahogy az távozik a tetthelyről. Csak miután elveszti szem elől, néz körbe újra a fákat fürkészve, pillantása elrebben a mocsár iránt, mintha a lidércet keresné, aztán végül nem épp könnyű szívvel, de a dohányfüst áldásos hatásának hála lehunyja a szemét. A kimerültség előbb álomba rántja, semmint hogy igazán belegondolhatna, ez egészen pontosan mennyire is fasz ötlet.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Civilizációs szempontból bír jelentőséggel egy ilyen baj. Éppen azért, mert a vörös, mint ifjú és amúgy is, a világ minden törvényének és szabályának fejjel nekirontó titán nem tiltakozik a füst ellen, kellene, hogy legyen felette egy kontroll, ami megakadályozza az ilyen önpusztításokat. Éppen az jelzi a legjobban ennek szükségességét, hogy Auréle nem bánja, holott alighanem a nevelőapja sem helyeselné a tüdejének tágítását égetett, ismeretlen hatású és mellékhatású kábítószernövények bódítókeverékével, aminek szemlátomást még úgy is elég erős a hatása, hogy csak a másodlagos termékeket lélegzi be belőle. A füsttel együtt átitatja az idegen férfi is, ez pedig minden szempontból talán rossz. Még Éloynak magának is, ki tudja mi okozza a gyors és ügyes összekapcsolódásokat, a vörös intelligenciája, vagy a megérzéseit megerősítő bódítószer. Bár édes mosolya miatt alighanem a világ perverzeinek java része bizonyosan helyeselné ezt az eljárást. - Velük szemben, te szemlátomást élvezed ezt a gondolatot - nem szemrehányás, de felismerve a másik hangjában a tiszta elkülönülést, az édes kis álmodó hangon feltárt világnyi kéjes képzeteket, amik egyszerre belepik az erdőt körülöttük meg kell ezt állapítania. Találkozott már ilyen emberrel, még ha nem is tanulta meg őket pontosan kezelni, hiszen a többség nem ilyen. Egy kicsit talán átkozza a sorsot, hogy éppen egy ilyen bonyolult útitársat szerzett magának, talán jobban járt volna a másikkal, amelyiket elkábította ez. Egyszerűbb, és kevésbé kiszámíthatatlan beszélgetéseik lettek volna, de ő kifejezetten az életerősebb egyedet akarta, mert ez a természet törvénye. Ahogyan az is, hogy valamivel megtorolja a beszédes megrebbenést, de a természet ezúttal Aurélét védi, és nincs hátul szeme a férfinek, amivel kileshetné a rebbenést. Mégis még mennyi szociális csapás érheti ebben az erdőben? Nincs elnyugvás a hangjában, hanem belészakad a hörrenés az érintésre, de nem szakítja le érte a fiú kezét. Rásandít, a szeme összeszűkül, nem annyira barátságos, ám mert az érintés ártalmatlannak találtatik, úgy tetszik, hogy nem kellemetlen neki. Inkább valami főúri gőggel nem törődik vele, szóvá sem teszi, de el sem üti magától a vigaszt, bár a testbeszéde arról árulkodik, hogy nem szorul rá, a hangja és a szavai tudja, hogy ellene beszélnek. Abba kellene hagynia a Shephatiáhn való gondolkodást, de a puszta tény, hogy új neve van is lázban tartja és meglepi, a gondolataiba issza magát, mint a köd, ami beborítja az erdőt. - Nem sok köszöneted lesz benne, nem ismerek olyan életközösséget, ami elfogadna így - még az erdő és a vadon sem. Az állatok gátlástalanok, de egy sincs közöttük, aki bagzani kezd, ha a ragadozó a torkára teszi a mancsát. Kétség kívül egy ilyen csordában vagy csapatban a fiú nagyon jól érezné magát. Hogyan került az unikornisvadászattól a vörös egzisztenciaproblémái közé? - Mit törődnél magaddal kiindulva valakivel, akit évtizedekkel ezelőtt elvesztettél? - kérdezi nyersen és töményen, a hangjában pattan egyet az indulat, a jóravaló füst nem győz megtapadni odabent. Hosszan mered a fának támaszkodó kölyökre, és úgy tetszik, a puszta gondolat felháborítja, hogy a fivére segítsen rajta. Bár nem tudna konkrét nevet adni az indulatának, valahogy egy csepp együttérzés sem szorul belé a fiú testvértelenségét hallva. Testvér! Mintha jelentenie kéne valamit ennek a szónak azon túl, hogy egy alomból fordultak ki. A lehetőség persze adott volt, de elveszett és örökre. Elveszejti magát is kicsinykét az erdőben, a híg, tejfelállagú ködös éjben.
Előrefele cserkészett és nem vissza, amikor az ébredésre bájolt varázslöketek pofozgatásszerű, de a bűbáj feltalálójának hála szelíd természetű jelenséggel megütögetik a fiút, akkor már az újra megrakott tűz mellett hasal kényelmes, pöttyöt bundájában melegítve az oldalát. Sáros mancsai tanúskodna az útjáról, de úgy tetszik, nem bánja, és noha magára nem bájolt semmilyen figyelmeztetést a még mindig nagyon mély és nagyon sötét éjszakában, úgyis megébred a mozgásra. A füle máris oda figyel, ahonnan a bűbáj hangját hallja, de valójában még álmodik, a mancsa meg-megrándul, a karmait kimereszti, szabálytalanul lesüllyed az oldala, valami izgalmas vadászat lehet jó macskaszokás szerint, gőzölgő, meleg vérben dagonyázó cicaharc. A tűz néha pattan egyet, az idő tisztult valamennyit. Hidegebb lett, de a mocsár felől fújó szél továbbterelte a ködöt szebb tájak felé, lelátni a lápra, a sötétben is nyálkás, zöld ingovány tébolyultnak ható félrohadt fákkal díszített zsombékjainak hosszú árnyékára. A hold még mindig odafent ragyog.
A nevelőapja minden bizonnyal helyeselné, hogy igyekszik életben maradni és valljuk be őszintén, egyelőre hatékonyan csinálja. Aligha róható fel neki, hogy mindeközben nem ágál a füst jótékony, fájdalomcsillapító hatása ellen, mely másodkézből, szájról-szájra messze nem képes annyira elbódítani, hogy igazán tudattalan lenne. Észnél van, hasznosítja a környezet, az elrablója energiáit és azon dolgozik, hogy túléljen. - Megtanultam meglátni benne az élvezetet. - Vallja meg őszintén a szemrehányás hiányának, nincs mit tagadni ezen. Auréle az a típus, aki megtalálja a maga örömét a dolgokban akkor is, ha azok látszólag semmilyen szinten sem alkalmasak az örömforrási státuszra. Éloy nem járt volna jobban a Griffendélessel és messze nem csak azért, mert a sárkánypálca aligha szolgálhatta volna áldatlan küldetésében. Nem lovagolja meg az Argo-témát, minthogy túlélőösztön is létezik a világon, ami valószínűleg a partvonalról lesi csupán gazdája tapogatózását a veszély felé. Minden bizonnyal sokan csapnának homlokukra a látványra amolyan wtf megrökönyödéssel, a szürkék azonban az elfüstölt gyógynövények hatásait leszámítva meglehetősen tisztán, tetteinek teljes tudatában született otthonossággal ölelik körbe a gőgös kékségeket. Látszólag egyáltalán nem rendíti meg az elutasítás, nem fakul tőle a szemek fénye és nem válik bizonytalanná az érintés sem függetlenül attól, a másik testbeszéde mennyire nem vágyik rá. Ha tényleg annyira irritálná, már lekaparta volna magáról. Vagy élből nem ül hozzá testközelbe. - Annyi baj legyen. - Nem húzza fel magát a gondolaton, hogy nincs olyan életközösség az Éloy által ismert világban, ami képes is lenne elfogadni. Hosszútávon nem szorul rá, hogy bármelyiknek is tagja legyen. Az apjához akar tartozni, erre a közösségre van szüksége, ő pedig önmagában az őszinteségért miért is büntetné? Ironikus valahol. Az egyik ember elvárja a másiktól a teljes és tökéletes őszinteséget, holott valójában képtelen elviselni azt. Mit mond el ez a civilizált társadalomról? - Attól függ, mennyire volt fontos az illető. - Kezdi óvatosan a nyers kérdésre, felpillant az indulatoktól egészen fölé tornyosulónak tetsző alakra. - Ha valakihez erős kötelékek fűznek, az érzés nem múlik el. Csupán átalakul. - Ő így gondolja annak ellenére, hogy valójában még nem voltak olyan súlyos veszteségei, melyek alapján ez a gondolatsor indokolt lehetne. Mégis... egészen biztos abban, hogy mindaz, amit az apja iránt érez soha nem válhatna közömbösséggé. Kizárt, hogy a professzor közömbös legyen ikre sorsa iránt. Nem kockáztatja, hogy mélyebben is belemerészkedjen ebbe a témába, a lidércfény már így is ott libeg az arca előtt egy pár indulatos kék szem képében. Hagyja, hogy elmeneküljön előle.
A vörös tudata, ha csendes is, a testét nem nyugalomra tervezték. Annak ellenére, hogy keveset mozgolódik álmában, a létezése valahogy élénk, eleven, élettől lüktető jelenség, mely újra és újra magára vonzza az elkalandozó figyelmet. Egyszerűen csak jól esik ránézni. A vonásai tiszták, békések, a haj meredező vörösségében kimondatlan, boszorkányos ígéretek bujkálnak, a szakadás mentén fedetlenül hagyott bőrfelület fénylik a ködnyalta párától, mellkasán, talár alól elővillanó csuklóin örök, mégis lassú nyughatatlanságban mozgolódnak a megbabonázott testrajzok. A várakozásokkal ellentétben nem tölti ki fánál a kirendelt három órát, ami a rengeteg beszédnek hála maximum 2,5-re hajaz. Jó fél órával az után, hogy álomba merült, a leharcolt test komolyabb hadjáratot indít a combjára vésett mementó ellen. Az arca kipirosodik, a légzése mélyebbé válik, időről-időre összerázkódik a hidegtől. Végül az ébreszti fel, hogy a fogai összekoccannak a hidegben. Érzékelhető, ahogy visszatér belé a tudatosság, bár az amolyan kába, felemás senyvedés csupán. Felfogja a leopárdba fordult létezést nem messze, a tűz melegét nem elég közel és végül nemes egyszerűséggel bekúszik a nagyvad mellé. Nem szégyellős típus. Ha nem pofozzák bele a földbe, akkor odakucorodik az állat közelébe és alig percek leforgása alatt már a tűztől egészen felmelegedett bundába temeti magát. Bárminemű ellenkezésre egy nagyon tömör és kifejezetten öntudatlannak ható "Fázom." a válasz, ami valamiféle furcsa okból kifolyólag igen konkrét elvárásokat támaszt az ágymelegítői státuszra. Tekintve a vörös hőfokát egyébként is gyanús, hogy hőemelkedése van, habár a reszketés egy idő után megszűnik benne. Már ha. A varázspofozás elől már az állatalak oldalába rejti az arcát (mintha ugyan az segítene), kelletlen nyögése tompán fullad bele a lény testébe, ahogy az érzés messze nem óhajt abbamaradni. Ujjait végigfuttatja az állat hátán és valahol homályosan érzékeli, hogy a föld túl kemény, a macska meg túl nagy ahhoz, hogy Kat legyen. Zavaros pillantásából ítélve messze nem emlékszik arra, hogy az éjszaka folyamán valahol gátlástalanul bekurvult a testmelegnek.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Az őszinte szóra bólintania kell, talán némi spéttel, hiszen nagyon alaposan nagyon rövid idő alatt volt alkalma meglátni, hogy mennyire jól megtanulta Auréle azt, hogyan élvezze az élet élvezhetetlen részeit, mi több, tegye mindezt rövid idő alatt. A hozzáállása nem civilizált, ettől összezavarodik a férfi, hiszen hozzá sem közelít, harmadik lehetőség-ösvény, aminek a megismerésére nem elég elhivatott, és még neki sincs elég élettapasztalata ahhoz, hogy pontosan tudja, ebből mit lehet egészen jól kihozni. Ám ez az ismeretlenségi tényező nem ijesztő meg annyira, hogy eldobva magától a helyzetet iszkolva meneküljön a közeléből, beleakasztja a karmát a biztos tudás puhaságaival, és kíváncsian előretolja a fejét. Sokféle problémát megoldott már, az nem lesz másként most sem. Bár tart tőle, hogy derűlátása csak a füst fogytáig tart ki. - De. Elmúlik - jelenti ki mély, konzekvens tartalmú mordulással. Érvek és ellenérvek, filozófiai eszmecserék temetője ez a bizonyosság, hiszen nincs új a nap alatt, a varázs és varázstalan világban számtalan alkalommal testvérek, barátok, szeretők, egyéb rokonok között lezajlottak már ezek a harcok, a vérük öntözik a történelmüket, és megannyiszor bebizonyosodott, hogy a szoros kötelékeket összefűző érzelmek is éppen úgy kikopnak, mint minden más. Idealista mindaz, aki mást állít, hazug a szép vörös, persze, de ez miért is fáj neki ennyire? Ezért rühelli a jó beszédképességű embereket, belemásznak a fejébe.
Két forró pont, egyetlen takarásban, a tűz és a vörös, igazán nem macskabarát, éjcserkelő, néma árnyak között lopakodó suttogó természetű ragadozóhoz való körítés, de mit van mit tenni, amikor a hideg füvön puffanva elnyúlik annak a biztos tudatával, hogy az útjuk egyelőre biztosított, és tán az egyszarvúakat sem lopják ki az erdőből addig, amíg pihennek, megelégedve hunyja le a szemét. Legalábbis egy darabig sikerül is úgy tartania, a közeledő léptekre felneszel, izmosan megmorogja az alvaláz-lábatlankodót, a vacogása az oldalába fészkeli magát, bundás ágyelőhöz méltatlan mélységű morgásától rezeg az egész mellkasa, puha, sáros mancsa csak egyszer kapja képen a fiút, de a horgas pengekarmok a párnában maradnak. Ahogy a hideglelős skót ízű csikorgás elhangzik, úgy elhallgat a rosszféle berregés, és mordulással kezdett szusszanással törődik bele az elkerülhetetlenbe. Egészen olyan, mintha mélyet sóhajtana, amolyan fennakadt szemű embermódon. Saját felhevült testétől nem érzi a másik forróságát, de oldalra fordítva a fejét felészimatolva érzi a láz nyirkosságát és a testen tapadó veríték eleven bűzét a hidegben, idegen pára. Puha bundáját ha nem is egészen önként, de felajánlja vánkosnak, úgyis arra az oldalára feküdt Auréle, amit a tűz felé fordított, így a másik hűvösben marad, a tökéletes hideg-meleg egyensúly megmarad. Reméli, hogy elmúlik a láz, mire eljön az ébredés, a combsebre gondol félálomban, a fejét lehajtva előrenyújtott mancsára, és hogy megnézi, ha majd felkelt. Nyomorult okkami, és az öreganyját azt is. Aztán már alszik is, és egy másik erdőről álmodik, egy hozzá bújó, sokkal érettebb testről, amelyik éppen így ölelte, csak nem a láztól, hanem a törzsi szertől és az alkohollá érlelt kecsketejtől kábán égett belülről. Szép idők. Talán megmondja a fiúnak, hogy mekkora megtiszteltetés érte, hogy alhatott mellette, de inkább valószínű, hogy nem. Rögtön elkezdené firtatni az emlékeit, a múltat, a történetet, kiszagolná benne a bőven folyó kecske és embervért, az áldozati szexet és az afrikai naplemente melegségét, inkább jobb, ha távoltartja a gondolattól a kis agybamászó vöröst. Rögtön azonosítja, amikor ébredezőn kezd mozgolódni, a szaga egészen más, friss és szilaj, a legkölykösebb tulajdonsága, de valahogy érettebb is a kortársainál. Az oldalára fordul az elfúródás észleltén, simogatás észleltén, négy mancsával előrefelé nyújtózva belemancsol Auréle oldalába, úgy tolja el magától, vagy saját magát tőle a földön, hatalmasat ásítva nyikorduló hang kel életre a torkában, mintha valami mini-sikoly lenne, aztán elszökken. A zavaros pillantásnak gúnyosan integet a feketevégű farok, ahogy a fák közé szalad, mert szükség is van a világon, a tűz fénykörén túli feketeség hamar elnyeli. Már emberformán tér vissza, a talárját veregeti néhány keresetlen mozdulattal, mindent tudó belső zsebéből egy testesebb kulacsot húz elő. - Igyál nyugodtan - mintha kifogyhatatlan lenne, valami citromos szesszel kevert erdőhideg víz oltja a szomjat, és valamelyest melegíti is a vért. - Bontsd le a kötést, megnézem azt a sebet - guggol le aztán, összedörzsi a két kezét az alábbhagyó tűz melegénél, a szemeit Aurélére függeszti. Megvizsgálgatja az arcát, a szőrmintás bőrt a homlokán, a szemének tisztaságát, a nyak verítékességét. - Szólnod kellett volna, hogy ennyire súlyos.
Kezdőlap
