Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Más macskája mindig zöldebb, és Catről már úgyis tudja a jóravaló háztárs, hogy társ a bajban, és egészen biztos, hogyha Auréle így folytatja, akkor a pettyes megözvegyül, mielőtt az idei alom kiscicája megszületne, főleg, hogy a munka javát amúgy sem a bengáli kandúr viseli. Idekint be is fagyna a kis segge, vagy eltűnne a sárban a macskanépség, egyértelműen nem a purrogó négylábúak terepe ez, de nem is a patásoké, akiknek jobb lenne a kemény talajú, sima erdőközben és olyan tisztásokon, ahol például az okkami őrjöngött. Talán ott is voltak, a tejszerű ködben lószagot hozott a szél, és most is ott van, betölti a tisztást, megvív a mocsárszaggal az átható szőrszag, még az egyszarvú szaga is hasonlít egy kevéssé rájuk, de kétségtelen tény, hogy a kentaurok sajátságos szaga a legerősebb. A hangjuk is betölti a terepet, civilizálja a lápot vad kiáltásokkal, egymásnak adott instrukciókkal, a veszély jelzésével. Öten küzdenek immár az őzekkel, míg egy társuk a nagymacskával kergetőző páros segítségére siet és kivágtat a képből. Félelmetesen gyorsak a négylábúak ha szilárd terep kerül a lábuk alá, ellenben a csúszós földnyelven bénázó társaikkal. Az egyszarvú vidámsága nem nevetős, de mintha fényesebb lenne körülötte az éjszaka, amikor megnyugszik és aggodalmas horkantgatása is abbamarad. A tekintetében kedvesség van, annak ellenére, hogy az unikornisok csak akkor számíthatnak jóra, ha a varázslók babonás tiszteletből távol maradnak tőlük, és nem fogják be őket prezentációs célokra a diákság kénye kedvére. A derű azonban végigkúszik az egykor oly elegáns, mostra sárfoltos szőr alatt, a megnyugvás finom izomjáték, a karcsú lábak könnyű lépte és a fej lebukó érdeklődése. A jószág marmagassága 160 centi körüli, ami kényelmes hátaslómagasság körül van, ahogy odafordul Auréléhez egyszerre takarja el, ugyanakkor a mozgása fel is hívja a figyelmet a vörösre, vagyis nem konkrétan rá, hanem arra, hogy van ott valami, ami felkelti a figyelmét. Nem riad meg az érintéstől, hosszú, elvadult, kefét és ollót sose látott sörénye dús és selymesen omló, egyáltalán nem olyan, mint egy elhanyagolt lósörény, és sokkal puhább a testét borító sima, rövid, keményebb szőröknél. A nyaka izmosan hajlik a kéz alatt, mintha egyáltalán nem bánná az érintést. A szarvának kemény vonala pontosan a seb magasságában nyomódik Auréléhez, de a konzerváló mágiától némi melegségen túl semmit nem érezni, se fájdalmat, se enyhülést, pedig a csavart csont, vagy szaru nyomása kifejezetten kellemetlen is lehetne. Halkan horkant a hangra, fehér, hosszú füle mozgékonyan odafordul a vöröshöz, egészen képen legyinti vele, ahogy ilyen közel van, lassan emeli fel a fejét, hogy véletlenül se ökleljen bele, nyugodtan áll, amíg a hátára kúszik a fiú. Nem könnyű, az izmok tornásznak bele, ráadásul a lóhát baromira széles, főleg a combokat összesimító seprűlovagláshoz képest, de még Marcus vagy Aleric hátához képest is. Hacsak nem féloldalasan üli meg a nyerget sose szokott gerincet, úgy igencsak feszíti a combokat a lovaglás, kengyel híján a lábfejek a semmibe lógnak támasz nélkül, és jócskán a csatatér fölé került, éppen a kentaurokkal egy szemmagasságban, bár e robosztus nép néhány fia még feljebb hordja az orrát, de az egyszarvú-alapú mágus-felsőtestű új kentaur már nem kerül el a figyelmüket. - OTT! - rivall egy szőkés alapszínű, és valamit hozzátesz alighanem egy keltából fajzott kentaurnyelven, lerázza magáról a kopó támadóvarázstól tébolyult őzet, és a lápnak indított egyszarvú felé szökken. A tiszta, ezüstös ragyogású sörény szerencsére elég erős kapaszkodót ad, és a vidám egyszarvú nem panaszkodik azon, hogy húzzák a haját, megindul a lápnak, de a saját ösztönei és a kentaur hegyomlásszerű súlyos közeledése is új irányba sarkallja, kirúg oldalra, és a partfallal párhuzamosan szökik Aurélével az égerliget felé, ahol ugyan sűrűn állnak a fák, de keményebb a terep, pár a testcsata a sötétben az íjászok és a macska között még nem dőlt el, a ragyogó paták egy elesett test felett szökkennek át, éppen csak sikerült észrevenni az elesett kentaurt a páfrányosban. A vágtató egyszarvú csakhamar oda fog érni az égerligetben, ahol a vadászai átlábaltak a lápon, tanácstalanul körbetopog, hogy merre mentse a lovasát a felbőszült, de lőni nem merő kentaurok elől, akik a ködben egymást irányítva dobognak utánuk. A magas lóról más is látszik, az impek elunták a távoli vihogást, és jönnek a csatazajra, tündémanószerű fekete ugrabugrálásuk látszik az égerliget szélén, bár szétrebbennek, ahogy a sárgapöttyös, mostanra nagyon sáros nagymacska a lótestűeket megelőzve lohol az ezüstös villanás után.
Mayall azzal foglalkozzon, hogy kijósolja a halál faszáról, ne a macskáját szeresse el. És pont. Auréle szereti azt a macskát és szeret élni is, úgyhogy mindkettőhöz foggal körömmel ragaszkodik, még ha az élet újra és újra próbára is teszi. Nincs annyi ideje gondolkodni, hogy összekapcsolja a korábban még ismeretlennek értékelt szagokat a mostanival. Talán majd ha újra és újragondolja odahaza az eseményeket, feltárja ezeket az apró momentumokat, de egészen biztosan nem itt és nem most. Csúszós terepen kell maradnia. Ez az egyetlen dolog, amit a világ mostani összhatásából következtetésként levon, mert nem szeretne vadvacsora lenni kiszögezve valami fához elrettentésül az utókornak sündisznónyi nyilakkal meg dárdákkal. Az egyszarvú fénylő vidámsága az ok, ami a szélsebesen száguldozó, veszélyérzetbe sűrűn mártogatott adrenalinnyalóka mellett is képes némi nyugalmat csepegtetni belé. A lény jó hatással van a környezetére és rá is egyaránt. Meri remélni, hogy kentauréknak jobb dolguk is van jelenleg, mint azzal foglalkozni, minek kurvul épp a szentszűz egyszarvú érdeklődése (a vörösnek, ki másnak?). Ahogy végigsimít a sörényen, boldogan bukfencezik benne a gondolat, hogy pálcája is éppilyen selyempuha, ezüstös szépséget hordoz magában. Nem csoda, ha olyan érzelmes és olyannyira rákívánkozik a művészetekre. Talán nem is a saját tehetsége, a pálcáé sokkal inkább... nem irigyli el tőle. Nem pillant le, ahogy a csavaros szarvacska hozzányomódik, elvégre lényeges fájdalmat nem okoz, neki pedig nincs miért rebbennie előle. Kihasználja az alkalmat, hogy megismerkedjen látványra a lény testfelépítéssel. Megmosolyogtatja a képen legyintés, helyzetéhez illetlen a kis kanyarulat a száján, megbújja az engedékeny állatot köszönetképpen, mielőtt feltornázná magát a hátára. Oké, hát. Nem feltétlen ez élete legszerencsésebb vállalkozása, de nem érzi úgy, hogy ezen a ponton még vissza tudna fordulni. Hirtelen átkozottul meztelennek érzi magát, ahogy végül megül rajta, kiegyenesedik és... Egyszer a szőkék lesznek a veszte. - Siess! - Csípőből löki meg a rendkívül kényelmetlen lovat, eljátszik a gondolattal, hogy hozzákötözi magát, de nagyon messze áll ő ahhoz a tanulmányi ranglétrán, hogy rutintalan lovasként még megpróbáljon egy koncentrációt igénylő mágiát létrehozni. Nem egy western hős alkat, viszont kurvajól mutat az ezüstpacin annak ellenére, hogy azt egészen bizonyosan nem égetnivaló vörös mardekárosok combjai közé tervezték jobbérzésű alkotói. - Basszusbasszus - Mantrázza, ahogy nagyot ugrat az egyéjszakás pacija, hátrahúzza magát, mielőtt fejjel előre pofára esne róla érkezéskor és végül azzal ösztökéli gyorsabb tempóra, hogy egészen ráhajol a lény nyakára, csökkentve ezáltal a menetellenállást is. - A lápba! Vannak száraz részek, biztonságban leszünk. - Magyaráz neki abszolút tudatlanul arról, hogy megérti-e a lény a komplex beszédet, egyelőre örül, hogy nem lőtték hátba. Ha az egyszarvú tovább topog, hátralő a gyökerek felé egy újabb Oppugnot (öregem, ez lesz a legjobban begyakorolt varázslata), hogy támadják meg vágtázó kentaurékat, a láppal ellentétes oldalra meg reducto megy a legközelebbi fára. A robbanás hangja csak megugrasztja már szegény párát a megfelelő irányba, nem? Ugyan nincs ideje örülni a macsek látványának, de valahol mélyen azért kifejezetten megteszi. Az impek röhögjék telibe lehetőleg a kentaurokat. Nem nagy kérés, nem?
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Mayall démonidéző képességei még a jóstehetségénél is csökevényesebbek, ámbátor mindenkit nagyon meglepne azzal, hogyha átidézné a sáros Aurélét az erdőből a szobájukba, saját magát is, de kétségtelenül megalapozná a mágikus önbizalmát, ami viszont rendkívül jót tenne az önérzetének, ami úgy igazából rá is férne. De se térkapuk, se idézőkörök, se random idehopponáló segéderők nem képzik Auréle fegyvertárát, ellenben a saját képességei igen kiemelkedő és magas színvonalon ontják magukból a kreatív megoldásokat, aminek hála még nem foglalta el félholt pozícióját az egyre vérszomjasabb kentaurok fegyverzetén. Mert kétségtelen tény, hogy ebben a helyzetben kizárólag a fiú tud mosolyogni. Még a megvidított egyszarvú sem vigyorog, nemhogy a mind bőszebb erdei nép, és alighanem a nagymacska sem kacag (ellenben persze az impekkel, akiknek a nevetését ténylg egyre közelebbről hallani). A sokféle mozgás megkavarja a ködöt, mintha valamennyire tisztulna, vagy a patáktól feldagasztott sárból felszabaduló meleg az, ami tisztábbá teszi az éjszakát, ám világosabb nem lesz. A lélegzetek hideg párája alig látszik röviden, a macskaszemeknek árulkodnak az egyes lihegő lényekről, és arról, hogy a hold távoztával az éjszaka mintha egy kicsit hidegebb lenne, aminek viszont semmi természettudományos magyarázata nincs. Az egyszarvú viszony selymesen meleg, kényelmetlensége ellenére a teste merő feszes mozgás és jókedv, úgy szökken neki a terepnek a csípőlökéssel, mintha amúgy fényes, virágos nappal lenne, csak utána vált óvatosabbra, mert nem akar felbukni, mégiscsak lóféléből van, és az esés veszélyes lehet. A szökkenései valahogy pajkosak, mintha ugrándozna, próbálgatná a hátán a súlyt, mert még soha nem ült rajta ember, de talán más sem, egészen idegen, de nem zavarja, most még olyan állapotban van, hogy az ég világon semmi nem zavarja a direkt veszélyes dolgokon kívül, mint a nekirohanó kentaurok, vagy a láp maga. A nyargalás hullámzó, a sűrű égerfák között ügyeskedik, a hátára hajolva könnyebb viselni ezt a bolond járást, és ha meg is csúsznak a combok, még mindig ott van a hastámaszkodás az egyszarvú nyakán, aki nem próbálja meg szándékosan levetni magáról gyakorlatlan lovasát. Tényleg siet, biztatásnak veszi a basszusozást, úgyhogy gyorsan kiér a földnyelv túlsó végére, de a biztatás ellenére sem akaródzik a lába ugrania, meg is rémül a reductotól, amitől viszont a vidámítás is felrepedezik rajta, így már a hátán ülő emberzsáktól is borzongani kezd kissé, mint természetellenes dolog. Rendkívül kis helyen toppanva sarkon fordul, szinte hihetetlen, hogy egy ekkora állat milyen élesen képes kanyarodni, és a fél lába belecsúszik ugyan a sárba, de cuppantva kirántja, és vágtatni kezd, egyenesen visszafele. Átugrik a kentaurtetemen, és nyílegyenesen belerohan a szőke kentaurba, aki üldözte, és aki az utolsó pillanatban tud csak kiugrani előle az egyetlen lehetséges irányba, a láp felé. Nem sikerül zsombékra szökkennie, térdig elcuppan, mellette elrohanva csak az látszik, hogy már kötél volt a kezében lándzsa helyett, amit az egyszarvú után hajít egy fél reménnyel. (Az impek eközben alighanem a macskát szórakoztatják, legalábbis a leopárdüvöltés erre utal.) A tisztás előtt elvágódva a sikeres dobásnak hála szinte néptelen a terep. A kentaurok az égerligetben forgolódnak, a szőke kiáltása alapján visszafele tartva, az őzek a földnyelven bénáznak, sokan még a sárban, de néhányan már elszöktek, és kettő közülük reménytelenül fuldoklik, nyakig elmerülve. Az égen ekkor lobbannak a vörös szikrák újra, közelebbről valamivel.
1- Ha a reducto kidönti a fát, az fülsértő recsegéssel eldől, és lelassítja az üldözőket - ha csak belerobban a törzsébe zajhatás, más semmi = 1-3, 4-10
2- Eltalálja-e az oppugno a vágtató lóról a gyökereket = 1-4igen, 5-9nem, 10 - automatikusan meghal egy kentaur olyan jól sikerül a támadás
3- A szőke kötélvetése sikeres és elrántja az egyszarvút/Aurélét = 10 - siker, minden más nem
A hozzászólást Éloy Lowell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2017 12:43 pm-kor.
Méghogy démon. Bár még ezzel a címmel sem lenne különösebb gondja, amennyiben hirtelenjében kiidéződne innen, még ha az fel is vetne bizonyos... problémákat? Ha nem is démon, imp kategóriában eséllyel fut azzal a mosollyal, amit az égvilágon senki nem lát úgysem az egyszarvún kívül, aki most boldog. Mert ő tudja hogyan kell boldoggá tenni az embereket és lényeket. Kész szerencse, hogy ekkora az affinitása hozzá, nem? Így már neki is jó. Ráhajolva az egyszarvúra még csak le sem fagy kesztyűtől fosztott mancsa, ám az események túlságosan is felgyorsulnak ahhoz, hogy igazán értékelni tudja ezt. Az unikornis vidám mozgása próbára teszi ugyan az ügyességét, de az ő testét arra tervezték, hogy szinkronizáljon a másokéval, valami eredendő természetességgel mozdítja a csípőjét úgy, ahogy illik, még ha az unikornis hátán ez merőben illetlen képet is ad. Kifejezetten nagyobb biztonságban érzi magát, amíg rásimul, a teste is könnyebben hullámzik együtt a bolondos járással és nagyon is az az érzése, hogy bedrogozta az egyszarvút. Komolyan. Hogy ilyenkor nincs senki, aki megörökítse a történelmi pillanatot? Botrány. Persze ez már aligha fogja zavarni, ha itt döglik meg, mert beéri a megvadult kentaurcsorda és nem... egészen biztosan nem azért lesz 18+-os a jelenet, mert valakinek elszabadult a beteg, perverz fantáziája. De hé, esélyesen azt se élné túl, szóval a végeredmény szempontjából édesmindegy. A reducto nem volt a legszerencsésebb ötlet. Ez az első gondolata, amikor megérzi maga alatt az unikornis kezdődő idegenkedését, majd az arcára fagy minden létező kifejezés, amikor rájön, hogy az Ő varázslata olyan kurvajól sikerült, hogy kirobbant egy egész fát. Wtf? Most komolyan, mivan? Megrökönyödve már fel sem fogja, hogy a gyökerek is csatarendbe álltak, mintha ugyan az egyszarvú hátán ülve az erdő is elfogadná sajátjaként. Többet kéne gyakorolnia az ilyesmit, de ha túl is éli, valószínűleg soha a büdös életbe többet nem teheti be a lábát az erdőbe fővesztés nélkül. Óh hát. Kis híján lecsúszik a lényről a hirtelen fordulásra, főleg az után, hogy csak fél kézzel tartotta a varázslatok miatt, épphogy sikerül megkapaszkodnia az ezüstcsúszdán. - Vigyázzszőke! - Kiáltja egy levegővel hátasának halálra váltan, ahogy meglátja az ugrást követően mi felé tartanak, nagyon picire húzza össze magát a lény hátán a becsapódást várva és... nos, messze nem arra számít, amit kap. Már épp vidulva nézne fel, hogy a kornis jobb kentaurtaszigáló, mint ő maga, amikor felfogja, hogy valami repül feléjük. Egyszerűen csak nincs ideje ilyen gyorsan reagálni bármivel is, a kötél eléri a lényt, ő pedig a következő pillanatban, gyönyörű vörös tüzijátéktól megfestett háttérben ívesen keresztülrepül a terepen. Auréle nem akar meghalni. Ez az a pont, amikor úgy érzi, ez betonbiztosan be fog következni segítség nélkül, a leopárd pedig nem úgy fest, mint akinek mostanában érkezése lesz ezt a szerepet betölteni. Függetlenül az érkezés módjától emeli magasba a pálcáját egy nagyon alapszintű, vörös jelzőfényt küldve az ég felé.
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Ha még maradnak izmai, az eset után kinéz egy kiadós izomláz comb, derék, teljes hát magasságában az egyszarvú cowboynak. Nem csoda, hogy ezeket a jószágokat sose lovagolták be, merő bohókás szökdelés az egész, még a rémítő iramlásában is benne van valami csalinkázó könnyedség, ami az egyszarvú egész mozgását áthatja. Szinte táncos, a lábait egészen szabálytalanul emelgeti mégsem borul fel, könnyedén és szívesen ugrik át tereptárgyakat, még ott is a levegőbe szökken, ahol csak az árnyék sűrűbb, nem kockáztatja, hogy sárkoloncos lábai beleakadnak valamibe, sűrűn hánykolja hát az utasát, de mentségére legyen mondva, ezt egyáltalán nem rosszindulatból, vagy ártó szándékból teszi. Bár talán nem is kell mentséget keresnie, hiszen Auréle azért ugrott a hátára, hogy a lápba kormányozza, ami csapdába ejtette az őzeket, és ily módon elveszejtse, még ha a vörös sem a saját rosszindulatának okán vadászik értékes, melengető vérére, amit áthat a ragyogás és átmelegíti mindkettőjük testét anélkül, hogy a földre ontatna. Voltaképpen a facsonkítás nagyon rendben van. Látni a ködben a szétrebbenő árnyakat, a figyelmeztető és jajszavakat, a gyökerek sziszegését, a káoszból kibontakozó üldözés újra káoszba fullad Aurélénak hála. Nagy az egyszarvúpálca hatalma, ha jól használják, gyors és intenzív a hatása az erdőre és a környezetére, a kentaurok számára a fiú miatt válik félelmetessé az éj , kiszámíthatatlanná a köd, hiszen nem tudhatják, hogy mi lesz a következő varázslat, amit elsüt ellenük. Dühödten küzdenek ellene, ám nem érhetik utol a fürgét, az egyszarvú riadt futása messze túlmutat a legtöbbük képességein, főleg, hogy a köd ezúttal a vörösnek falaz. Az esés orbitális. A kötél megfeszül az egyszarvú nyakán, az egész teste hátralendül, két lábra ágaskodik, de addigra Auréle már elszállt róla, továbbvitte a lendület, így a súlyos test nem temeti maga alá fájdalmas nyihogással. Öleli a sáros földnyelv talaja, kövek itt nincsenek nagyon, csak az égerek gyökerei, vaskos törzsei várnak és remélnek, a sár egészen puha és kényelmes fekvést ad azután, hogy Auréle gurulása abbamaradt, és a végtagjai megállapodtak talán a megfelelő szögekben, de a szerencse úgy kedvezett, hogy nem esett nagyobbat, mintha egy viszonylag alacsonyan száguldó seprűről huppant volna a kviddicspálya edzett gyepére, persze, még ott is lehet kart, lábat, orrot törni, ha éppen... A piros szikrákra a válaszra várni sem kell, a keresőcsapat rögtön zöld fényt repít az égbe, szokatlanul fényeset és intenzívet, hogy tudassa, vették a vészjelet, és ez a ragyogás percekig az égen marad. Hold helyett a fénye zöld lándzsákkal szövi át a ködöt, mintha a láp felemelkedett volna, vagy a levegő feltöltődött volna szürkészöld vízzel. A fényességben jól látszik, hogy néhány imp elszalad Auréle mellett, de mivel ő már a földön van, ügyet sem vetnek rá, ellenben belecsimpaszkodnak a feltápászkodással kínlódó egyszarvú sörényébe. A sérült unikornis mögött látszik a partra felkapaszkodó sáros szőke, akit az eleső egyszarvú jórész kirántott a süllyedésből, de a lábain olyan vastag a sár, hogy lépni alig tud, hosszú lándzsájára támaszkodva küszködik, hogy vissza ne csússzon. A kidőlt éger ágai még surrognak, a bajba jutott őzek sírnak. Aurélének van ideje talpraállni, és talán elindulnia is valamerre, a világosban kirajzolódnak a földnyelv zsombékjai, és a gázló száraz foltjai is, ahol a kentaurok érkeztek, valamit két pej lótest. Másodperceken belül két kentaur szökken ki a tisztásra, tajtékzó dühösen, főleg az, amelyiknek a hátát a leopárd tépi, mert úgy látszik, máris tanult valamit "Argo" Aurélétől. A bajba jutott lóférfi nem tud eléggé hátratekeredni ahhoz, hogy lerázza, topogó forgolódása nem segít, így viszont a társa sem éri el a macskát a lándzsájával anélkül, hogy kárt ne tenne a kentaurban is, mind több sebből véreznek, mígnem a pej toporzékolva a földre veti magát, és hemperegni kezd, hogy a macskát lemállassza magára. A puffanása súlyos. A társa Aurélére kiált, ha menekül, ha nem és rohanvást indul meg a nyomában a zöld fénynél biztosan kapva a patái alá a csúszós földet. Izmos karja hátralendül a lándzsával, ugyanakkor a parton a szőke az égerliget oldalában is megindul, egyelőre lassabban, elszalad az egyszarvú mellett, aki azonban még mindig nem tudott felállni, talán megsérült.
Az izomlázzal nincs baj. Azt jelenti, hogy életben maradt és van oka nyivákolni miatta, remélhetőleg egy kényelmesen puha kis ágyban. Mondjuk a sajátjában. Vagy valami hímnemű egyedében, csak hogy igazán legyen oka vonaglani a mindenféle fájdalmaktól és ingerektől. Milyen kár, hogy ez nem a megfelelő alkalom a gondolati elkalandozásra, még ha a kentaurok értékelnék is a felelőtlenség nyitotta gyenge pontokat, de hé? Ő egy gyenge varázsló fyi. Trükkösnek trükkös, de attól még gyengécske, aki soha a büdös életben nem gondolta volna, hogy éppen miatta lesz a vadak saját terepe ellenségessé és veszélyessé. Valahogy nincs helyén a világ rendje, ha már ezt is megengedi magának, de ez pillanatnyilag egyáltalán nem tudja zavarni. Talán egy napon elgondolkodik azon, mekkora felfordulást csinált néhány szívdobbanás leforgása alatt, ám sokkal valószínűbb, hogy nem. Vagy nem emlékszik rá, vagy visszaemlékszik rá és kurvára menőnek találja majd a hőskölteményt. Kurvára senki nem hinné el neki. Becsületlenségére legyen mondva, ő nem akarja bántani az egyszarvút. Legalábbis nem a maga kedvéért, ám részéről a tökéletes teremtmény létezését messze nem tartja fontosabbnak, mint a prof ikre, apja üzleti kapcsolata túlélését, így különösebb lelki törést sem okozna beáldozni a csavartszarvút. Gonosz emiatt? Nevezzék, aminek akarják. Kifejezetten elégedett is lehetne a környezet támogatásával, végre úgy kurvul minden, ahogy ő fütyül és ha a világ mindig így csinálna, hát az egész élet egy nagyon élvezetes színtérré válna úgy nettó mindenkinek (kentaurékat kivéve). Művészi gondolatokkal mázolt karrierjének azonban íves ecsetvonással vet véget a balszerencse, aminek nyilván volt ideje felépítenie magát a mérleg túloldalán, amikor viszont ő volt undorítóan szerencsés. Mert tévedés ne essék, az a káosz és anarchia, amit maga mögött hagy a vakszerencse eredménye és nem az ő lenyűgöző világhatalmi képességeié. Szerencsésen kikerüli bár az ölelésre toporgó fákat, de még így is szarul érkezik. Jobb karja a teste alá szorul, ahogy tompítani próbálja az esést, a reccsenés hangja belerezonál a csontjaiba, a fájdalom fellüktet a karján, vállán, egészen a halántékáig vészriadót kongatva a rommá fagyott fülekbe. Nem vinnyog, ahogy jó gyerekhez illik, viszont megadja a fájdalomra a maga néma, égbe küldött segélykiáltását. Nincs ideje az örömre a pozitívan zöldellő választ látva, a fényár hirtelen vakítónak tűnik, pőreségbe öltözteti a tisztást. Az elszaladó impekkel ellentétes irányú, párhuzamos mozgást végezve kotorja hátra magát egy fáig, nem segít a szerencsétlenül járt egyszarvún, egyszerűen csak próbál kikerülni a figyelem kentauri középpontjából. Hát nagyon szarul megy neki. - Petrificus Totalus! - A kiáltás már meg sem próbál néma maradni, akkor lendül pálcája a szőke felé, mikor az még sártól elnehezülten evickél kifelé a partra. Nincs idő rá, hogy szánakozzon, ha esetleg telibe találja az átok, ekkor ugyanis igen kellemetlen módon fog feltételezhetően visszacsúszni a lápba az anyjuk után síró bambik kicsiny hordái közé. Varázslatra használta az időt fölkecmergés helyett, így a két előbukkanó félló még seggen találja. Halálra vált, mardekárzöldre festett arca csak egy szívdobbanás erejéig mered a hempergőzésbe vetődő látványra és igen. Erre már megpróbál távolabb kúszmászni, a kiáltásra bekígyózik a fa mögé. Francokat lándzsázza meg ez a dög. Nem sokra van ideje, egyetlen varázslatot lő ki a fa takarásából egyenesen a felé vágtató kentaurra. Ki tudja, milyen beteg okból kifolyólag, de... - Planto maior!
Kocka: 1-5 luffancspuffan kentaur, 6-10 szúrj le, mert megérdemlem
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Sárban dagonyázva, egyszarvúháton lovagolva, kentaurokkal üldöztetve, egy leopárd zsarnoki karmai között is Auréle, a vidítóvarázslat koronázatlan királya arra gondol, hogy mindezek után de jó lenne fertelmesen élvezetes ölelésbe bonyolódni egy nem egészen angolos és megszokott kapcsolatban. Talán gyenge varázslónak jegyzik, ami inkább az elfojtottságának, frusztrációjának és persze a lustaságának köszönhető, de az biztos, hogy az agyában, elméjében, idegeiben és szívében olyan ajzószer van, amit mások higanyvérűségek, kötélidegeknek vagy acélosságnak neveznek. A rémület, ami az állatok sajátossága nem kísérti meg, a harci láz áthatja. Hogy gonosz-e a hideg céltudatosság, az, hogy nem ejti meg az egyszarvú szenvedése és kedvessége, és végeredményben, hogy helyt áll egy olyan harcban, amit nem is ő kezdeményezett? Talán csak Mardekáros. A hátborzongató reccsenés nem hallatszik kívülre, csak a testben ver fájdalomvisszhangokat. Semmi vész, súgja a gyakorlat, a javasasszonynak szinte semmibe se kerül helyrerakni egy csonttörést, csak a keze alá kell juttatni a tompításban pórul járt kart. Jön már a segítség - ragyogják a zöld csillagok az égen, de hát már rég elkéstek, és a láp is alig várja, hogy még néhány testet magába nyeljen. Bluggy-mondja a sár a megcsúszó kentaur merev lábainál, szerencsére nem látni a kócos haj mögött a mozgásképtelen arcba dermedt szájban élő szemeket. A sóbálvánnyá változtatott szőke feldől, lágyan, de biztosan csúszik le a parton. Ezzel a nyolcból kettő egészen biztosan nem támadhat a vörösre, a harmadikat éppen a leopárd tépi, a kentaur vére magasra felfröccsen, de odébb van ahhoz, hogy jusson belőle Aurélére is. A nedves kéreg hidegen rejti el a fiút, talán a fájdalommal együtt vacog, de csak fedezékként szolgálhat, mert a kentaur látta, hogy hova menekült, és azt is látta, hogy a társát megátkozta, és hogy a gyilkos macska is vele van. Bősz kiáltásában egyáltalán nem hallatszik egy csillagokat vizsgáló büszke lény méltósága, meredt szemei is inkább vérben forgónak tűnhetnek, óriási lándzsáját szorosan fogva indul rohamra. Résen van, félreugrik, mikor a fiú kilövi a varázslatot, ami elszáll így a fák között kibonatkozó többi lóalak felé, és persze az arrafele birkózó macska-kentaur páros felé, ahol a leopárd éppen felszökken az elpihenő test felett, igaz, elég csapottan. A pej lótest aztán kitakar mindent, gyorsan ráfordul a fa mögötti fiúra, egyáltalán nem vesztegeti az időt arra, hogy célozzon a lándzsával, a sáros talajon robogva amúgy is megcsúszik kicsit. A lándzsahegyet a menedék-fa törzsébe döfi, mély, harci kiáltással így a saját fegyverének ütközik, a maga előtt keresztbe fogott lándzsa megfékezi a lendületét annak ellenére, hogy kitép egy darabot a törzsből, viszont a mellső lábaival így tud célozni. Kemény patáinak súlyos tiprása lábakat, csípőt, hasfalat és a pálcát tartó kart célozza, odarúg még, mielőtt a lendülete óhatatlanul továbbsodorná, átbucskázik a fiú felett, és elesik, de megérte. Lecsúszik a parton, persze biztos, hogy nem marad ott sokáig nyugton. - Obstructo! - hallani a leopárd-mágust is, de Auréle pozíciójából nem látszik ahol van, mindazonáltal nem a felette őrködő éger fekszik meg az átoktól, ellenben fájdalmas kiáltás és puffanás jelzi egy másik kentaur balsorsát, majd még egy átok történik alighanem, mert élesen süvít és nagyot csattan valami, aztán az impek vihogásán kívül seprűk süvítését is hallani. Bizonyára a felmentősereg úgy gondolta, hogy így egyszerűbb lesz a mocsáron át megközelíteni a terepet. Gyorsan fényesedik is az éj egy lumos maxima csillafényétől.
Az elszállt Pianto Maior eltalál egy kentaurt a maradék négyből, akik az égerben vannak? - 1-igen, 2-3-nem, 4-igen, 5-6-nem, 7 - igen, 8-9 - nem, 10 - szerencsétlenül eltalálja a leopárdot
Tiprás súlyossága - 1-3 közepesen súlyos, 4-5 mellé-kapál a lóláb, könnyű sérülések, 6-8 - nagyon súlyos, 9 - eszméletvesztéssel járó sérülés, 10 - nagyon súlyos
Nos. Mondhatni, hogy az értékelésmódja kissé másként működik, mint az átlagembernek, ám a neveltetése nem is nevezhető épp átlagosnak. Ha más körülmények között fejlődik, ahol a mágia nem gyűlölt sportág, valószínűleg igen tehetséges mágus válik belőle, bár ki tudja, akkor nem lenne-e inkább nyápic kisdiák, akit felfal az erdő az első kínálkozó pillanatban. Nem ejti meg? Kifejezetten megejtené az egyszarvú fenntartások nélküli kedvessége, ám őt nem arra tervezték, hogy azt kihasználatlanul hagyja. Az unikornisnak ereje van segíteni, bár neki nincs elég fel is használni azt. Ez valahol sokkal szomorúbb, mint a Mardekárosi fényjel az arcán. Képes bizonyos határig figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és a csonttörés csak az első hullámokban kínoz meg igazán. Utána elméje és az adrenalin módszeresen átveszi az irányítást, mondván sokkal súlyosabb problémái is lehetnek, mint egy egyszerű, könnyen fixálható kis törés, ha sokáig sajnáltatja magát. Nehéz eldönteni, hogy az egyszarvú, vagy a tehetetlen dermedtségben sár felé csúszó kentaur miatt nagyobb geci, szerencsére nincs ítélőszék, ami jelen pillanatban elemezze melyik bűnért jut éppen pokolra. Valószínűleg nem meglepő, hogy jelenleg rövidnek ígérkező, de jócskán hosszabbra remélt élete során számos olyat elkövet még majd, amiért elsőosztályú jeggyel utazhat majd lefelé. Nem egy hősi típus, bizonyára sokak nagy sajnálatára. Az egyetlen esélye pillanatnyilag, ha célba ér az átok. Megpróbálkozhatna egy Ascendioval, hogy felugorjon a fák közé, de őszintén? Törött félkarral erősen esélytelennek érzi, hogy képes lenne megkapaszkodni egy ágban, főleg azelőtt, hogy a féllény lelándzsázná onnan. Beléhasít a felismerés, hogy kurvanagy szarban van, amikor a négylábú félreugrik a varázslat elől. Halkan nyikkan, ahogy becsapódik mellette a lándzsa, reflexből összehúzza és a karjaival védi magát, talán ennek köszönhető, hogy a lény a bal vállát töri ripityára azzal a betonkeménynek tűnő patával. A vörös éles hangon felvonyít, ezt a szilánkos fájdalmat már ő is megérzi, főleg mert a repedés gyaníthatóan végigfutott a kulcscsont érzékeny vonalán. Legnagyobb rémületére a pálca kiesik a kezéből, bal karja pedig bénultan hullik alá, ezúttal tökéletesen mozgásképtelenül, elmosódik előtte egy pillanatra a tovacsúszó kentaur látványa. Már meg sem érzi, hogy hátán végigdörzsölődik a fa, seggre ül a gyökerek között és törött, de még mindig jobban használható jobb kezével bénán próbálja felkaparni a földről az elejtett pálcát. Nem megy könnyen. A fájdalomtól kába, hosszú pillanatokig csak az üres, érdes földön tapogatózik. Csak ha sikerül megszereznie, próbál meg előkúszni a fák közül, mielőtt üldözője visszatérne, még épp látja elszállni a szerencsétlenül járt kentaurlufit. Ó hát. Kurvasok pont a mardekárnak, ez nagyjából aranycikeszméltó mutatvány, még ha nem is épp azt célozta. A fa oldalából méri fel az átrendeződött terepet az érkezőkkel együtt és hé? Nem ájul el. Ennél keményebb tuskóból faragták. Egyelőre.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
A kentaur puszta tömege rendkívül súlyos problémaként magasodik Auréle fölé, de a lápi terep mérsékli valamennyire, nem sikerül úgy és annyira kitaposnia a beleit, mint feltett szándéka volt a ködben elbucskázó, amúgy intelligens fenevadnak. A haragja véres lepel, az összezúzott, felrepedezett csontokban rezonál, a sáros göröngyöktől egyáltalán nem puhább paták feltépik a bőrt a talár alatt, a belülről feszülő vérömleny is megteszi a magáét, az ízület roppan a tehetről, a hús könnyezik, ahogy a mindaddig oly hűséges izomtapadási helyként szolgáló csontozat állapotot vált, és a szilárd támasz helyett tűéles, fájdalmas, szúró, vágó, mozgó készséggé válik odabent, amitől minden lélegzet, mozdulat és kapaszkodás kín. Auréle hangja felível, a ködben éppen úgy visszhangot ver, mint korábban a kuncogás, a víz felett messze és tisztán szétterül a hangja, még ha nem is valódi a nyílt vízfelület, inkább vizenyős minden belélegzett levegő. A továbbpuffanó kentaur ezzel még korántsem végzett, valahogy hallani a közeli zihálását, a lábainak ropogását, ahogy felfelé küzdi magát a parton, illetve a lábraállással magával küzd, talán a hang fenyegető mivolta miatt sokkal tisztább, mint a seprűk suhogása. A pálca nem esik messze a fájáról, és jó is, hogy berántotta a végtelenné lassult pillanatok között magához, mert a nagyra nőtt lumos tékozló fényénél újfajta ragyogás kap életet. Az egyszarvúnak időközben sikerült feltápászkodnia, bár a sárban hempergéstől csak alig-alig látszik már a fehérsége, a szarva ragyog, a lábai feketén rúgtatnak el alig karnyújtásnyira a vöröstől. Nem torpan meg, noha látványosan sántít, elrobog mellette, mintha a vidító varázslat és a boldogító lovaglás sose lett volna, ügyet sem vet a sután, puffadtan, a lábaival hiába kalimpáló mind dagadtam szürkepej kentaur emelkedésére, se arra, ahogy Éloy sárkoloncosan lebbenő talárjával két piros átkot is utánaküld pördültében, talán rá is vetné magát, de az égerek közül kiszökkenő kentaur elől félreugrik. Ezalatt az egyszarvú kiér a gázlóra, és egyetlen pillanat alatt eltűnik a ködben, mint egy látomás. Jobbról észlelhetőek a ködből kibontakozó seprűlovasok, és ahogy Auréle felfedezi őket, úgy a varázsló is. Gyorsan dönt, a pálcája pedig háromszor villan. Alighanem Bombarda Maximát használt, mert az égerszigetecske fele a levegőbe robban, a fák recsegve, ropogva dőlnek mindenfele, a levegő megtelik finomszeműre robbantott sárral, ebben a bizarr esőben valahol biztos leszáll a roxforti különítmény is, de a takarásában Éloy is odaér Auréléhez. Sűrű vérszagára ügyet sem vetve a mozgása még mindig gyors, a pálcás kezénél fogva rántja magához. - Ha elfognának ne felejtsd el, én csak segítettem neked, egyszarvút nem is láttál és az apád nem sokat tehetne ellenem, ha dühös lennék rá - sziszegi a fülébe és úgy tetszik, halálkomolyan úgy gondolja, hogyha egy nagyobb lökéssel megindítja a bizonytalanná lett sziget maradékán a gázló felé, még rohanvást elmenekülhetnek, de mentségére legyen mondva nincs igazán ideje felmérni Auréle állapotát, egy rögtönzött pajzsbűbájjal fogja fel az árokpartról felkapaszkodott kentaur feléjük hajított lándzsáját.
Pillanatnyilag kurvára nem érdekli, mi állt szándékában a kentaurnak és mi nem, egyelőre kizárólag saját maga van és az istentelen fájdalom, ami kifejezetten előszeretettel emlékezteti arra, milyen igazán szenvedni. Az ilyesmire nehéz, ha nem lehetetlen felkészülni, az első pillanatok kínja letaglózó akkor is, ha nem ájul el valami sokktól kásás tudatállapottól, mintha minden kis csontdarabot a vállában egyesével érezne a húsába fúródni, apró, kíméletlen tűnhegyes férgek. Tükörszilánkot is morzsolhattak volna a húsába belepasszírozva egy alkalmas klopfolóval, nagyjából ugyanez a hatás. Nem biztos, hogy egy pillanatra nem sötétedett el előtte a világ, mert nem rémlik hogyan ült seggre, ám ez néhány szívdobbanásnyi állapot csupán, melynek után nagyon élesen szuszog a fülébe a kentaur nem elég távoli közelsége. Ő bírja a vágyakozó szuszogásokat a fülében. Tényleg. Csak nem azt, amelyik a kibelezésére kívánkozik, azzal valahogy egyáltalán nem tud azonosulni. Homályosan érzékeli a suhogó hangokat, de pillanatnyilag nem tudja azonosítani, habár a gondolati összekapcsolás nagyon könnyen megtörténhetne, fontossági sorrendek vannak: pálca, minél kevesebb mozgás, menekülés a felhergelt veszedelem elől. Egészen elvakítja a feléledő látvány, mintha hirtelen reflektorfényt gyújtottak volna a macskaszemekre, hunyorogva bámul ki a fatörzs mögül, kifejezetten pánikhangulatban a ténytől, hogy immár képtelen bármit is varázsolni, ellenben mögötte már magasodik a halál a maga kevéssé sztereotip, négylábú verziójában. Visszahúzza a fejét, ahogy eltipor mellette az egyszarvú, ő pedig képtelen rá, hogy bármit is utánaküldjön. Mission failed. Miért van olyan érzése, hogy ezért a varázsló nem fogja vállon veregetni? Bár jobb is, ha azt nem teszi, az elröppenő piros átkokból így is egyértelmű, hogy nem boldog. Már épp megörülne a fényáradatnyi ködből kiváló alakok látványának, mikor hirtelen az egész világ ismét káoszba fullad. Behúzza a fejét a fa mögé, védi az arcát a robbanás utóhatása és sárköpete elől, felkészületlen a hirtelen rántásra. Nem tompítja a mozdulatot (nincs mivel), a teste a testének koccan, minden törött csontja ismét felsikít benne, a feje előre bukik. Fogai ráharapnak a férfi vállára, így a talárba ordítja a saját kínját, jócskán tompítva a hangját. Ziháló, zaklatott lélegzetébe csak a fél válla emelkedik, a másik erősen megereszkedett, a fogás alatt meg-megrándul a duzzadt, törött kar és csak valami nagyon csodamértékű makacsságnak köszönhető, hogy nem ejti el a pálcát. Érzékelhetően biccent, többször is egymás után, mert ő maga sem igazán érzi a saját mozdulatát, nem biztos hogy a férfivel más a helyzet. A lökés lendülete még viszi néhány lépés erejéig, de térdei megrogynak a hullámokban végigsöprő fájdalomtól, a veríték a halántékáról elrugaszkodva végignyalja az arcát. - Csak vigye... a pálcát. - Szisszen az elsistergő átok nyomán - Nem tudom már használni. - Megemelni ugyan nem tudja a kezét, de a pálca ott van, kínálkozó kartávolságban.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
A láp az időtlen temető, a történelem és földtörténet minden korszakában halottakat szeret szedni, eltévedt emberek, beragadt dinoszauruszok, rosszféle prédát választó vadászok, a láp halálosztó, fullasztó, zöld természetű buján élő kietlenség, ami magában egyesíti a növény és állatvilág tetemeit, ha csak teheti. Elnyelné Aurélét egyszarvústól, kentaurostul, macskástul, még a lufivá fúvodottnak is volna helye a felrobbanó laza sár alatt, ha a fizikai törvényszerűségek így működnének. Elégedetlenül cuppog a fertő, meghátrál a köd, elsötétedik a világ, de abban a sötétségben, ami a fájdalomtól Auréle szemei elé beköltözik kibontakozik "Argo" alakja, aki nem hagyja, hogy szakadozott félvállról vegyék. Meghökkenti a beléharapás, a talárja nedves, sáros, véres, kentaurvér alighanem, egyszóval jellemezhetően bűzös nyirkai belefröccsennek a fájdalmas marásra tátott kínlódó szájba, a test alatt megfeszül. Erősen fogja Aurélét, a recsegő-ropogó hangok között talán meg sem hallaná, ha szóval felelne, valakik sikoltoznak, alighanem az impek, mert ez már egyáltalán nem mókás és szórakoztató. Szabadabb keze felkúszik Auréle tarkójára, hogy kioperálja magából a fogait, a fogása kemény és határozott még mindig, barátságtalan, mint a szavai, talán mégis volt ideje felfogni a szikrákat, de nem ez a legjobb alkalom, hogy lekarmolja érte Auréle arcát. Elvenné a pálcát. Tényleg. A keze lesiklik, azonnal élne a lehetőséggel, de oldalt a törmelékesőben sötét, nehéz tömeg bukkan fel mielőtt elérhetné, így a fiú könyökét ragadja meg. Egyszerű mozdulattal hoppanál odébb, bár ez az egyszerűség már rosszul koordinált és zavaros, mint minden ezen a világon. A seprűlovasok is célba érnek, alighanem néhány piros villogású stuporral oldják meg a túl sokat mozgó árnyak feszültségét és rendetlenségét.
Az elvágtató kentaur lendülete elrántja Aurélét és a földre kerül a hopponálás előtt (és elkerül a stuport): 1-5, sikerül elugrani a roham elől együtt: 6-10.
A hirtelen választott hoppanálás helyszínén megcsúsznak lefelé a parton, gurulnak, és elkerülik a stuport 1-3, 10, állva maradnak, de letaglózzák őket 4-8. 9 - Éloy amputoportál.
A világ már csak ilyen, zabálna vég nélkül és nem talál abban semmi meglepőt, hogy a láp sem különbözik a többi részétől. Azért nem áll szándékában ennyire könnyen adni magát, még ha kifejezetten szarul is áll jelenleg a szénája és erősen kétséges, hogy ne találhatná meg a maga kis kényelmes, cuppogós sírját a trutymóban. Nem biztos, hogy az rosszabb lenne, mint a pillanatnyi kínhullám, de - emlékezteti magát sokadszorra - a fájdalom még mindig azt jelenti, hogy él. És élni szeret... ugye. A legkisebb problémája az, hogy milyen mocsok megy éppen a szájába, a fájdalom mellett ízeket nem érez, örül hogy egyáltalán képes nem világgá kürtölni minden aktuális kínját - és hosszú lenne az a sor. Legalább annyira nem boldog, mint az impek, de az ő boldogsága még kevesebbeket érdekel, a kis kárörvendő rohadékok legalább ott vannak egymásnak. Elengedi a férfi vállát, leginkább mert nem sok választása van, összeszorítja a fogait, amíg hátrahúzzák a fejét, bár a mozdulat belenyilall a vállába. Bámulatos, mennyire nincs tisztában az ember milyen izom mivel áll összeköttetésben addig, amíg nem törik meg az olyan biztosnak hitt láncolat. Volt ideje felfogni a szikrákat? Nagyszerű. Elnézést, hogy nem állt szándékában beledögleni egy rakás felbőszült kentaurba a kedvéért. Azért az ő segítőkészségének is van határa és nos... lássuk be, elég jó alkalmat választott saját megmentésére, egyetlen más pillanatban sem lehetett volna büntetést-elodázóbb és hatékonyabb. Vagy legalábbis szerinte, de most nemigen gondolkodik ilyen komplexitásban és egyáltalán nem biztos, hogy valóban megérte-e. A könyökét megragadni nem kevésbé fájdalmas, de már hiábavaló, az átkozott kentaur úgy vágtat el mellette, hogy megijedni sincs ideje. A földön vonaglik, mikor a vörös villámok átcikáznak felette. Valahol tudatosodik benne, hogy a pálca még a kezében van, de a teste alá szorult, sípoló légvételei elkeverednek az átkok sistergő zajában. Hacsak a kentaur nem indul meg felé újra, nem mozdul. Ott marad a földön megdermedve, amíg elül a stupor vihara és csak onnan pillant a macskaember után éppen látva, amint telibe találja egy átok. Nos. Nem mondhatja, hogy nem szopatta meg a macskát, de őszintén? A saját túlélése még mindig fontosabb. - Heló? - A hangja sokkal határozottabban puhatolózik előre, mint ahogy magáról képzelte. Valami elvékonyodó kis nyöszörgésre számított, de így egész jól megőrzi azt a nem létező büszkeségét. - Ne lőjenek le, oké? - Ha nem kezdenek el belövöldözni utána, akkor némi szerencsétlenkedés árán a hasára fordul és feltérdel. Ebben nagy segítségére van valami gyökérzet, bár ebből a pózból egyszerűen csak képtelen már feltornázni magát, megmacskásodott szemei hunyorogva próbálják kivenni az alakokat az arcbamászó lumos reflektorában. Amilyen szinten elhasználta a szerencséjét nettó húsz perc leforgása alatt, most arra is van esélye, hogy a komplett halálfalógárda álljon előtte Netuddki vezetésével.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
A kentaur farokfelvágva, sántán, sértetten, lándzsáját veszítve és a patáján szerinte nem elég ördögi vörös-vérrel vágtat el a gázló irányába, eszébe se jut, hogy odaforduljon újra a fiúra. Rátámadott egy varázslóra, ennek súlyos varázsjogi következményei lehetnek, hiszen a jelen jogszabály szerint ő jogosulatlan az ilyesmire de mivel értelmes lény, ezért tudnának módot a minisztériumban arra, hogy megbüntessék, jobb neki, ha mielőbb olyan messzire kerül ettől az elátkozott láptól, amilyen messzire csak tud. Lassan ülepszenek a robbanási törmelékek, mintha megülne a köd hátán az iszap-szemét, égett fű, faforgács. Újrahalmozódik a sziget anyaga, és már egyáltalán nem olyan csinos és lapos, mint korábban volt, bár a karmosan égre kaparászó délceg fák immár a vizenyőbe hajtják lombtalan fejüket, és amikor eljön a kikelet csak kevesüknek lesz annyi erő a törzsében, a kérgében, összetört ágbogában, hogy új életet hajtson ki a tavasznak. A rothadó fán viszont megtelepszik majd mindenféle jóság, és az ágrengeteg, ha az impek vissza mernek jönni ide, remek fészkelési lehetőséget biztosít a földönjáró kis rémeknek. - Ne mozduljon, Mr. MacEalair - a házvezető hangjából ezúttal hiányzik a lágyság, a kellemség, a finom noszogatás valamire, éles és fáradt, rekedt a hideg levegőtől, de a léptei óvatosan bizonytalanok a sárban. Hosszú, hömpölygő talárja nem ide való viselet, kifejezetten gyorsan issza be a környezet nedvességét, puha csizmája belesüpped a sárba. Úgy tetszik, kísérő kollégáira bízza a másik testet, hallani egy meglepett kiáltást, aztán egy másikat, ahogy a halott kentaurt is felfedezik, de a hangok valahogy bizonytalanok és feszültek. A figyelmet megköveteli magának az elcsendesedett táj halálos némaság, nem locsog a láp, nem hallani madarakat, mintha még a légbuborékok sem törnének fel a mélyből, hogy a pukkanásuk lépések illúzióját keltse. - Mondtam, hogy ne mozduljon, magának amúgy is büntetőmunkán kéne lennie - a pattogós hanghoz nem társulnak a megkönnyebbülés egyértelmű jelei, de kétség kívül megkönnyebbül, hogy a diákját egyben találják. Ki is bontakozik a ködből egészen, ismerős hosszúságú, fehér, tiszta pálcáját a gázlóra szegezi, de a pillantása vörösön. Leguggol mellé, ügyet sem vetve az öltözékének sikongatásával, amivel a finom kelme szétterül a feldagasztott sáron. - Megsérült?
Most mondaná, hogy vér abszolút nem tapad arra a patára, de a végén még visszafordulna mégis lerúgni az arcát csak úgy a rend és trend kedvéért. Véleménye szerint így is épp eléggé sértették a saját testi épségét, a varázsjogi dolgok meg egyáltalán nem érdeklik. Az felvetne bizonyos kérdéseket egyes unikornisokról, meg keresőmágiákról, amikről nem is kéne tudnia, hogy létezik. Ergo nem sírja vissza a kentaurkát és na mi? Nem fog peres eljárást indítani az állomány ellen, mint tette volt Malfoy a szebbik időkben. - Blackbridge! - Vidul fel a hangja függetlenül attól, mennyire nem boldog a tanáré, aztán... - ...professzor. - Mert így két mellkasi fájdalom között eszébe jutott, hogy amúgy az is kijár, mert miért ne. Most, hogy ennyi időt töltött a hamis-Argoval, nagyon élesen elkülöníthető egymástól a két beszédtípus is. Hogy a francba keverhette össze elsőre? És miért ez a legnagyobb problémája most? Pillantása oldalra villan a kiáltásokra. Nos... el tudja képzelni, mi okozhat olyan nagy meglepetés. Mozdulatlan marad a második felszólalásra, de azért magasra szalad még épnek nevezhető, bár igencsak mocskos homlokán a vörös szemöldökpár. - Biztosíthatom, erős büntetéskén értékelem a pillanatnyi helyzetet. - Ha valakinek esetleg kételyei lettek volna arról, hogy ezt ő itt egy az egyben nem élvezi. Elég sok részét kivette a munkából is, igazán nem lehet rá panasz. Már amíg nem kerül szóba, hogy egyszarvúkon pacigolt rémunalmas perceiben. Elmondhatatlan, mennyire nem tudja meghatni az átrendeződött terep. Éles pillantása fixálódik a férfi közelebb kerülő vonásain, bár csak akkor látszik igazán megkönnyebbültnek, amikor egy az egyben felismeri benne ködből előgomolygó, hozzá képest erősen kontraszttiszta házvezetőjét. Bámulatosan gyorsan megtanul különbséget tenni az ember két egyformára vágott arc között, ha volt ideje némiképp megismerni a személyiségbeli eltéréseket. Térden marad, ahogy a férfi leguggol mellé, karjai bénán fekszenek a combjai között, még az sem zavarja különösebben, hogy a mogyorópálca szomorúan dagonyázik odalent a mocsokban. Megvédte, amennyire tőle telt, de azért mindenre már ő sem lehet képes. - Váll, felkartörés bal oldalt. Talán megrepedt a kulcscsont. Jobb alkar. Néhány zúzódás, semmi súlyos. - Higgadtan beszél, bár a hangja rekedt a korábbi ordítástól, a szája kiszáradt, a szemei pedig túl nagyok, túl fényesek és túl túl túl tányérszerűek a pupillák. A torkán fénylő lilavöröskékzöld foltokról nem is beszélve. - Van velem egy varázsló. Neki köszönhetem az életem. - Azt leszámítva, hogy bajba is ő sodorta? Tökéletesen igazat mond. - Azt hiszem, meg kellene néznie. Úgy néz ki, mint maga. - Mondhatnánk, hogy egyszerűen csak fel akarja készítenie a látványra, de őszintén? Még ebben az állapotban is szimplán csak... látni szeretné az első reakciót. Meg a másodikat. A harmadikat. Mindent.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Legalább a vérveszteség nem gyengíti el a fiút, a sérülések belül maradnak, az életerő a húson belül folyik és dagasztja fel a kis sejtecskéket, egészen amorf, fájdalmas gubacsokká puffasztva a törések, zúzódások környékét, mintha legalábbis visszahatott volna rá az amúgy is kedvenc rontása, amivel griffendélest és kentaurt is fel lehet fújni. Az előbbit azóta már biztos leeresztették, az utóbbi még mindig leng, leng valahol a szélen az erdő felett, meredt szemekkel, torz testtel, kalimpa végtagokkal, és farkasok üvöltik meg, ahogy sötét holdként járja az eget a nyugovóra tért égi vándor helyett. - A feje nem sérült, ezt örömmel hallom - nyugtázza a felismerést a hangban, nem pillant oldalra, akármi is lepte meg a többieket, bízik benne, hogy tudják kezelni a helyzetet, és főleg, nem hall semmilyen veszélyhangot sem. Igazából semmit sem hallani, szinte kizárólag Auréle lélegzése és mozgása az egyetlen hang, ami itt előtte hallható. Mintha az egész erdő azt fülelné, hogy mi történt a ködbe takarózott szemérmes lápon, ami úgy őrzi a titkait, mint egy jó útra térni soha nem akaró rosszlány, vagy éppen rosszfiú, aki maga Auréle. - Remek. Ez esetben számítok rá, hogy a jövőben elkerüli a büntetőmunkák környékét - pattog a hangja, mintha legalábbis nem vált volna halálra a gondolattól, hogy az első oktatási félévében elveszít egy diákot a Tiltott Rengetegben, és annak esetleg csak a hulláját kapják vissza. Túl sok halott gyerek volt már a férfi környezetében ahhoz, hogy ne tartson ettől a lehetőségtől. Leguggolva alaposan szemügyre veszi a vöröst, de a hosszú, sármocskos talár, ami úgy fest, mintha törmelékbe, iszapba, ágakba és mindenféle lápnövényekbe panírozták volna a fiút nem segít abban, hogy felfedezze a félrecsúszott csontokat, összetört részeket. Nagy könnyebbség, hogy a gerince sértetlen. Az arca sápadt, a szemei karikásak, zöldeskék íriszén visszatükröződik a fény. Nyugodtnak látszik, alighanem professzionális pókerarcot szedett fel. - Nagyon nyugodtan mondja, már éppen meg akartam ítélni 10 pontot a Mardekárnak a megkerülésének örömére, de szinte pimasz. Maradjon így, hozok rögtön egy hordágyat, amivel a seprűkhöz rögzítjük. Érez fájdalmat? - az utolsó kérdés már szinte belecsúszik Auréle szavaiba, de még befejezi a mondatot a lilás foltokat elszemlélve, mielőtt újra a fiú arcára fókuszálna. Az alsó szemhéja felhúzódik, mintha bosszankodna azon, hogy valami belement a szemébe, ettől az egész szeme elkeskenyedik, mert a szemöldökeit mereven összeráncolja, két hosszú csík képződik az orránál függőlegesen. - Félrebeszél, Mr. MacEalair, de majd a gyengélkedőn rendbehozzák - felegyenesedik, egy nagyobbacska ágat magához int, valamint a távolabb várakozó seprűk közül is kettő odasiklik hozzá. Fehéres fényt csorgató pálcájával seperc alatt rögzíti az égerből lett hevederek között lógó puha, bár nem különösebben összetett hordozó-alkalmatosságot. Az átváltozás kifogástalan, de nemigen tudja, milyen egy medimágiai hordozó, ezért rögtönzött valamit, ami alkalmas lehet. - Teszek egy kötést a karjára, aztán a seprűk felviszik a gyengélkedőre. Mondja meg a javasasszonynak, hogy hamarosan felmegyek és megnézem magát - lehúzza a kesztyűjét, hogy letörölje a sárt Auréle homlokáról, és megnézze, belázasodott-e, vagy csak a sokk beszél belőle.
Hát persze, sokkal előkelőbb, ha befelé vérzik az ember, de legalább a vér ott marad, ahol lennie kell. Nagyjából. Kifejezetten nem tartja túl elegánsnak, hogy a saját varázslata kacsintgat vissza rá a fizikai sérüléseken keresztül, a teste azonban már tapasztalt róka, tudja hogyan kell hatékonyan lereagálni a nem épp élvezeti értékéről híres szopást, hát az adrenalin gyors és emelt fővel történő távozása után (máris több adatott meg neki, mint egyes kentauroknak), a szervezete meg is kezdi a helyreállító munkálatokat. Minő szerencse, hogy nincs regenerációja, csúnya lenne, ha ebben az állapotban forrnának össze szétcsúszott csontocskái. Akkor aztán elbúcsúzhatna a roxforti kviddicscsapattól, mondjuk örökre. Azt azért kicsit bánná. Örömmel, hm? Nem, nincs akkora szerencséje a tanerőnek, bár az ikre jól fejbekólintotta, az azért nagyon nem elégséges ahhoz, hogy helyrekattanjanak benne a kiakadt fogaskerekek. Lehet az atyaúristen is kevés lenne hozzá. - Hát hogyne. - Olyan ártatlan fejet vág, mint a ma született, nagyon mocskos kis feketebárány, ami több szempontból is hiteltelen ettől az arctól és nem csak azért, mert több réteg sár fedi az arcát, a száján egyenesen az ikerproblémától. Nos. Nem épp önként adott, ha valakit ez megnyugtat. Nem mintha a profnak szüksége lenne rá. Látszólag olyan nyugodt, hogy majdnem elhiszi, nem is aggódott érte. Ha nem lenne ilyen kialvatlan az a szépen kidolgozott arc, még látna benne némi realitást. Felhorkan a megjegyzésre, aztán elfintorodik a vállába nyilalló fájdalomtól. Apró rándulás. - Jobban szeretné, ha pánikolnék? - Minek nézi, Hugrabugosnak? Griffendélesnek? Képes céltudatosan összekaparni magát, ha arra van épp szükség, a 10 pont meg... nos, méregízű is lehetne a hiánya, ha nem fogná fel, hogy az "otthoni" környezetet teremti meg nyilván elvadultnak tetsző kis mocsokformájának a prof. Hát eddig sem volt épp a pontszerzők királya, van ami sosem változik. - Rendben. - Még engedelmes is, amúgy sincs túl sok fizikai-, meg lélekereje mozogni most, hogy elült a veszély. Egyébként is hozzászokott így az elmúlt éjszaka alatt, hogy engedelmeskedjen egy ilyen arcnak, még ha nem is ugyanennek. Biccent ugyan még a fájdalom kérdésére, de - mintha az is lényegtelen lenne a mondanivalója mellett - már egészen másra fókuszál. A fényben szinte fakó higanynak ható, tükörszerű szemei magukba isszák a férfi reakcióit, amik... persze, hogy nem árulnak el semmit. Halkan sóhajt, amolyan lemondóan. Van annak is hátránya, ha az embert soha nem veszik komolyan, de lényegében mindegy, hm? Ő tudja, hogy igaza van és egy idő után a férfi is tudni fogja, hogy igaza volt és akkor... nos, most hogy megmaradtak a kis emlékei, ugye senki nem gondolja, hogy az élet megy majd tovább, mintha mi sem történt volna? Szereznie kell egy baglyot. - Ha esetleg elfelejteném... - Figyelme egy darabig megmarad az átváltozásos műveleten, aztán elkalandozik ismét Éloy pozíciója felé. - Emlékeztessen rá, hogy meg akarom tanulni a macskaszemes varázslatot. - Rejtély, miért ez most a legfontosabb, de legalább ennek haszna van. Ha elfelejtené... mert sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Egy elbaszott bájital, valaki "így jobb lesz neki" kedve, franc tudja. - Megmondom. - Tessék, tud ő nagyon engedelmes is lenni, ha akar, csak többnyire nem akar. Pillantása visszarebben a férfi arcára, jobb dolga nem lévén elkalandozik a cicaszáj harapnivaló ívén. A homloka meleg, de pillanatnyilag az egész teste is, nagyon rövid ideje van nyugalmi állapotban ahhoz, hogy igazán lehűljön, bár a környezet hidege megteszi a maga áldatlan hatását. A bőre a sár alatt nedves, egyaránt a verejtéktől és a mocsoktól, vörös haja a halántékára, tarkójára tapad. - Megtaláltam a kutyát. - Jut eszébe hirtelen, bár abszolút nem bír semmilyen fontossággal, legyen tisztában a házvezetője hogy egy Griffis szopatás és menekülés között, után, valamikor elvégezte a dolgát is. - Ott volt Ackerman közelében.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
- Egészen biztosan nem kap pontot - sóhajtja, és ebben a sóhajban már benne vannak a ledobott körvonalai az aggodalomnak. Most már ehiheti a fiú, egyáltalán nem aggódik érte, hiszen immár kizárólag rajta és a kollégákon múlik, hogy mi lesz vele, tehát azok viselik a felelősséget érte és gondoskodnak a védelméről, akiknek amúgy ez dolguk is. Bár éppen utánakiáltanak, hogy fáradjon már el a kiterített testhez, egyelőre csak beint a pálcájával, hogy várjanak türelemmel, mert más, lényegesen fontosabb dolga van bárminél. Auréle állapota a maga megnyugtató módján rendkívül ijesztő és aggasztó. - Nem kifejezetten szeretném, de lássuk be, Mr. MacEalair, lényegesen könnyebb volna értelmezni a helyzetét, a sérüléseit és az idegenkezűséget, hovatovább, ha pánikolna, azt hihetném, hogy magát elrabolták, és nem támadt kedve az erdőben lógni valakivel, akit én ugyan nem ismerek, de maga igen elismerően beszél róla - mintha egy kis ingerültség pattogna a hangjában, valószínűleg így adja ki a feszültségének azt a részét, ami személyre szabottan Aurélének szól. Látta amit látott a prefektusi fürdőben, akkor sem volt sokkal szebb a nyaka, mint most, és nem lehet egészen biztos abban, hogy most hogyan szerezte a sérüléseit. Rossz ember, hogy ilyesmi egyáltalán felmerül benne egy ilyen nyomorúságos állapotú diák láttán, de mert az egyáltalán nem látszik riadtnak él a gyanúperrel, hogy van nem az történt, amitől félt, vagy a pánik odabent lopakodik, és amit a törött csontok épségben hagytak, azt most megmássza a kórsággal. Ennek ellenére bűntudat költözik a képére, arról árulkodhatnak a vizslatott vonások, és persze a hitetlenkedésről. "Argo" sem akart hinni a meséknek, amit vörös tündérek mesélnek, mert azok mind isznak. - Elnézést a feltételezésért, Mr. MacEalair, hosszú volt ez az éjszaka, és a kimaradásuk igencsak felbolygatta a dolgokat - a hangja a tantermekből, de még inkább, az óraközi kérdésekből ismert lágyságot veszi fel, noha meg kell reszelgetnie utána a torkát. Áthűlt idekint, hiába a meleg talár, de Auréle viselkedése minden bűnbánat ellenére újabb szemöldökemelésre készteti. - Mégis minek néz engem, nefeledd-gömbnek? - a homlokráncai egészen mélyre vésődnek, szinte meglátszik rajta a kora, a hordággyal végezve nem firtatja tovább, hogy mégis miért akarja ezt, inkább azzal törődik, ami a lényeges. Közelebb inti a két seprűt, legguggol megint a fiú mellé. - Leveszem a talárját, azzal fogom betakarni, és a kötésnek jobb, ha közelebb van - gombolja ki lassan a talárt, figyelmesen szemléli a rajta bámészkodó vörösöt. Először zavarba hozták az ilyen diák pillantások, aztán megszokta őket, a fehér pálcát Auréle karjához nyomva elsuttogja a Ferulát. A medimágia sose volt a szakterülete. - Támaszkodjon rám, amíg elfekszik - és persze felkel a földről, az adrenalin híján a sokat esett lábak lehet nem akarják ezt annyira, de bátran átfogja a sérültet, az órán megengedhetetlen közvetlenség itt nagyon is helyénvalónak látszik. - Ackermant is megtaláltuk, bár ez bizonyára nem érdekli annyira. Ő már a gyengélkedőn van - bólint a kutyás megnyugtatásra. Mégiscsak besokkolhatott kicsit a fiú. Valahol ez... megnyugtató?
- Azt hiszem, így fair. - Ismeri el végül a sóhajra, épp elég nagy a szája ahhoz, hogy senki ne akarjon pontokat osztani, csak mert életben maradt és még vissza se vett különösebben az arcából annak fényében, hogy két pata között lepergett előtte rövidke életfonala, mint valami gyorsan zizegő, megfeszülő fojtóhurok. Teljesen mindegy, hogy ledobja-e az aggodalom körvonalait tanára, avagy sem, a puszta mozdulat, amivel visszaint, hogy semmi nem fontosabb nála ordítva árulkodik az igazságról. Kifejezetten szereti most érte, mert számára tökéletesen nyilvánvaló, hogy szabályosan hiányzott az utóbbi időben a tanerő átható, összeszűkülő szemű figyelme. Na nem egészen erre a fajtára gondolt, kissé valahogy megkopik az élénken csillogó szürkék fénye az ingerült kifejtésre, még ha nem is kezd hisztirohamba a feltételezés miatt. Nem hülye. Tudja, mit mutat magáról és azzal is tisztában van, az milyen következményekkel jár, ennek fényében az, aki. - Nem raboltak el. Egyedül maradtam Ackermannal, összekaptunk, kiütöttem. Gondoltam letöröm kicsit a felfújt egóját, de a fényvillanások bevonzottak valamilyen lényt. Menekültem, egy idő után már nem tudtam hol vagyok, a fickó meg ott termett a semmiből. Azt hittem, maga az... - Igazából egyetlen ponton sem hazudik, pusztán az összekutyult időrend ad valami egészen más képet, mint ami valóban megesett. Megcsóválja a fejét, de gyakorlatilag rögtön megbánja a mozdulatot, aprókat lélegez, mintha félne a levegőt igazán mélyen az előszeretettel táguló tüdőbe engedni. Úgy sokkal jobban fáj. - Nem kell elnézést kérnie, mert logikusan gondolkodik. - A férfi nem rossz ember, egyszerűen csak reális. Nem kívánja tőle, hogy bűntudatot érezzen emiatt. Lehunyja a szemét egy hosszú pillanatra, azért a fájdalom hosszútávon és adrenalin híján már nem barátja, a világ és vele együtt tanára is időről-időre szétcsúszni látszik. Hmh. Lehet mégiscsak beverte valamelyik esésnél a fejét? Nem emlékszik rá. - Sok szarságot csinálok, de ez nem szándékos volt. Sajnálom, tényleg. Csak szeretnék visszamenni a kastélyba. - Szerinte kiérdemelte, sokszorosan, még ha ezt az iker másik felén és a kentaurokon kívül nem is tudja meg más, ám erősen gyanítja, hogy ez utóbbi két fél erősen nem értene vele egyet. Az élet igazságtalan. Megbocsátja neki, mert kurvanagy szerencséje volt cserébe. - Hhh... - Nem is ő, amikor már nem tud érdemben replikázni, legyintene a kezével, ha működne még bármelyik is. - Felejtse el, nem olyan fontos. - De az. Tetszett neki. Úgy látni a sötétben, mint az éji állatok? Kifejezetten olyasmi volt, amit előszeretettel alkalmazna magán időről-időre, de végeredményben úgy is rövidéletű szórakozás volna. Ha minden jól alakul, nem sokáig lesz mágiája, nem igaz? Biccent csak a vetkőztetésre, bár millióegy más alkalommal valószínűleg megpróbálkozna kurvára zavarba hozni ezzel a profot - minden bizonnyal sikertelenül - pusztán a fun kedvéért, de valahogy benne ragadt a hatékonysági alapelv. Van, amikor már neki se olyan jó. - Csak vágja, már mindegy neki. - Megemeli az állát a könnyebbség kedvéért, ami mágia nélkül még így is szép mutatvány lesz, gombolni ugyanis ezen a ponton már nem lehet a talárt. Nem sokkal köldök fölött szakította fel a griffis egészen a torkáig, a durva, rögtönzött öltések meg csodák-csodájára nem bomlanak könnyedén. A feszegetésre némán szenved, de messze nem érzéketlenül. A talár alatt a szétszaggatott fekete pulóvert már nem is kell különösebben legyűrni, gyakorlatilag magától megadja magát, a fiú fakó bőre viszont pillanatok alatt libabőrössé válik a hidegben. A lemeztelenedett mellkason irritáltan tekergőzik egy kígyóforma, hangtalanul rásziszeg a férfi pálcájára, mielőtt lekúszna az épen maradt, alig karcnyi vörös csíkkal függőlegesen szegett felstőtest hosszán, bebukva csípőtájékon a nadrág ölének rejtekébe. A többi tetoválás lusta fodrozódás csupán, úgy fest a mérgesfogú a legélénkebb mind közül. Sokkal látványosabb ennél azonban a váll deformációja, nem túlzott a sérülésleírással, a duzzadt vérömleny szétterjedő feketesége már most kivehető, a csontok nagyon nem ott vannak, ahol lenniük kell és az okozó becsapódás szögéből ítélve átkozottul hálás lehet, hogy a bordái nem menekültek bele a tüdejébe ijedtségükben. Jobb keze is erősen feldagadt, a törés konkrét, kézzel tapintható a duzzanat alatt, de a nyílt változatot valami hatalmas szerencsével megúszta. Amúgy valóban. Semmi halálos. Nem mondja, hogy jobb lett a világ attól, hogy bekötözték, de tudja értékelni, hogy nem mocorognak tovább szabadon romokban heverő csontjai. Sehol egy egyszarvúszarv, hogy kisegítse, bár a pacigolás után úgy hiszi, a büdös életben egy darab egyszarvú sem jön többé a közelébe. A támaszkodás azért elég finom megfogalmazás, az engedéllyel mintha zöld jelzést kapott volna, átveti jobb karját a férfi vállán, a könyökhajlat tarkóra ér és... kurvagáz. Még soha nem volt ennyire közel a férfihez, de épp most nincs indíttatása kihasználni. Nemhogy jobb, a világ most egy fokkal rosszabb hely lett. - Jaj ne. - Nyög fel, ami nagyon nagy jóindulattal betudható annak, hogy majdnem összecsuklik felálláskor és kizárólag a professzor tartja vissza a bukástól, de sokkal valószínűbb, hogy Ackermant méltatja ekképp. - Sokáig lesz még ott? - Már a gyengélkedőn. Kifejezetten nem szeretné élvezni a griffis társaságát jelen állapotában, amire skarlátvörös betűkkel felfesthetnék a kiszolgáltatottság címszót. Nem áll készen arra a visszavágóra, ami ha tetszik, ha nem, előbb, vagy utóbb bekövetkezik. Nem ellenkezik, amennyire tud segít a felfektetésben, bár jelen állapotában ez nagyjából annyira elég, hogy nem holtsúlyt kell felpakolni a hordágyra. Mielőtt azonban tényleg útjára engednék... - Hé... professzor. - fél keze kinyúl a férfi talárjáért, bár fogásra tökéletesen alkalmatlan még a jobb is. - Köszönöm, hogy időben jött.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Mindenkinek megvan a maga belső, elvitathatatlan, bár sokszor kritizált értékrendje, fontossági sorrendje, privilégiumhengere, ami minden más szempontot maga alá gyűr. Ez néha az adott egyén környezetében élőknek nem tetszik, mint amilyen Auréle örökös bagzásközpontú világképe, ugyanakkor mély és lényeges kapcsolatokat szerzett neki, mint Marcus. Máskor lényegesen visszafogottabb ez a jelenség, mint Shephatiah hárítása a másik résztvevő iránt. Persze, lehet a lestuporozott alak érdekes, izgalmas, fontos, gyors reakciót kívánó, de a személyes kis listáján előbb útnak indítja a gyengélkedő felé a sérült diákját, és még ha a Sötét Nagyurat magát is találták volna meg kiterítve, akkor is csak utána foglalkozna azzal a fekvő métellyel, miután a legfontosabb dolgát elrendezte. Nagy előnye, hogy még csak fél éve tanít, nem volt ideje és lehetősége belefásulni a diákságba, még érzékenyen reagál rájuk, és alaposan odafigyel. Aztán ki tudja mi lesz néhány év múlva. - Ha valaki felvette az én alakomat és elcsalt az erdő mélyére, nyilvánvalóan a Roxforttal ellentétes irányban, az emberrablásnak és személyazonossággal való visszaélésnek is számít, Mr. MacEalair - gyengéden próbálja meg tisztába rakni a helyzetet, és ezúttal elmarad az elmarasztalás, amiért a Griffendélesen csattant az önkényes nevelési átok. Valahol mélyen mind a ketten tudják, hogy az oroszlánszívűek megérdemlik, bár ő hivatalból nem támogathatja az ilyesmit. - Lassan, és visszafogottan az ilyen liberális kijelentésekkel, mert nincs semmi alapjuk - a hangja feszes és egy kicsit távolságtartó. Valahol nagyon megnyugtató, hogy a diák nem rója fel a jogtalan gyanúsítást, mert belátja, hogy ő maga volt a renitens viselkedésű, és legalább ennyire helytelen és nyugtalanító is ez a jelenség. Megcsóválja a fejét, de különösebb intelmek nélkül hagyja. Auréle már kész férfi, persze megpróbálja lenevelni erről a fajta lélekbe-mászásról, de már nagyon elkésett vele. Éppen csak azt nem mondja ez a fejcsóválás, hogy majd később beszélnek róla, ha tisztább lesz a kép, és a fiú teste nem ernyed meg mindjobban a harci láz hiányának. Milyen szörnyű is a megszokott brit mindennapokban az, hogy egy harchoz nem szokott kölyöknek kell az életéért küzdeni. - Nem sajnálja? - kérdezi a biztonság kedvéért, de ha a vörös nem sajnálja, akkor ő sem, a pálcahegy végigszalad az ujjakon, a mágikus öltéseken, felbontja a ruhákat, de nem engedi a sárba hullani őket, leteríti a lebegő seprűnyélre, mielőtt rögzítené a törött részeket. Jobb is, hogy szem előtt van a testtel lett megannyi ocsmányság, így a javasasszony rögtön látja, mit kell majd tennie. Elégedetlenül rákoppint a kígyó nyugtalankodó fejére, aztán rájön, hogy nem egy valódi kígyó siklott orvul be Auréle ruhájába és méltatlankodik készen arra, hogy belemarja a mérgét. Egek! Kevés a fény, szép lett volna, ha még meg is átkozza a másikat mindennek a tetejében. - Pocsékul néz ki - hízeleg kedvesen, de erősen és biztosan megtartva a másikat, ahogy rátámaszkodik, belekapaszkodik. Ha nehézséget is okoz, nem adja jelét, mértéktelenül óvatosan mozog, elhagyva azt a kifinomult nagyvonalúságot, amivel mindig gesztikulál, a lehető legfigyelmesebb most, hogy Auréle szemlátomást rászorul. - Ha szerencséje van, már el is küldték a hálóterembe - mosolyodik el az őszinte aggodalmon, az erőtlen testet a hordágyba helyezi, lassan engedi csak hátra, hogy a rögtönzött erős vászon körbefogja a testét, és a súlyát a két seprű magabiztosan tartsa. Akkor engedi csak el, felveszi a sáros talárt, néhány pálcaintéssel megtisztogatja, ám az érte nyúló fogásra odapillant, homlokráncoló rosszallása inkább szól a kezek rongáltságának, mint a személyeskedésnek. - Ne nekem köszönje, hanem saját magának - bonyolult pálcamozdulatára forró levegő tör ki a pálcahegyéből, megszárítva és átmelegítve a lucskos, sáros, szakadt talárt, eléggé ahhoz, hogy komoly melegséget hordjon magában, amikor végigteríti aztán Aurélén, a nyakánál gondosan betűrve. - Ha nem ad jelt magáról, még mindig északnak keresnénk, mert fel sem merült, hogy a láp felé tévedhetett volna, vagy még inkább, hogy a partja helyett a legmélyebb ingoványban jár. No, igyekezzen elaludni mire felérünk ezzel a másikkal, Madam Pompfrey el lesz ragadtatva a nyakától - kissé hátralép, a pálcáját simán lendítve cirkalmas ráolvasással utasítja a seprűket, hogy lágy ívben emelkedjenek, és közepesen gyorsan, mágikus, védelmező aranyfény-aurába csomagolva tűzzenek el szépen a gyengélkedőre törődött terhükkel.
Mélynek mély, de hogy lényeges kapcsolat is lenne? Auréle tagadja, ha megkérdezik és magában a mai napig tartós, nyitott szexkapcsolatnak tartja. Jó érzés, hogy kell, hiányozni fog egy darabig, ha nem lesz, de ennél többet aligha jelenthet. Nem tervez vele hosszútávra, nincsenek elvárásai felé, ha egy nap Marcus azt mondja vége, akkor vége lesz. És ez jelen pontjában az életnek így van rendjén. Nem is lehetne másként. Értékeli a férfi betonkemény kötelességtudatát, mert az rá irányul és őt veszi körbe olyan óvással, amit csak ritkán tapasztal a Roxfort falain belül, nem véletlenül. Hogy bármelyik más diákkal is így viselkedne? A végeredményben nem számít különösebben, nem irigyli mástól, ha ő is megkaphatja. Lehunyja a szemét, túlságosan is fáradtnak érzi magát ehhez a beszélgetéshez, bár elég tisztának tűnik a szürke pillantás, ahogy felvillan újra. - Nem vette fel az alakját, elég hamar tisztázódott, hogy két külön személyről beszélünk. Plusz nem ő tehet róla, hogy itt vagyok. - Nem hát, faszért nem tudott az egyszarvú, meg a bambi kurvaélet egyhelyben toporogni, hogy a Roxforthoz közelebb találjanak rájuk? Bár elég határozottan szól a gyengédséggel szemben, nem erőszakoskodik. Inkább tűnik nyúzottnak a vörösnyi hang, bár messze nem beletörődő, kifejezetten szeretné, hogy a férfi értse, amit mond. Fontos, hogy értse, amit mond és ne ragadjon le olyan következtetéseknél, amelyek súlyosan sérthetik az apját. Nem kap pontlevonást és örök életre tartó büntetőt a griffis miatt? A Mardekáros szellem sosem veszik ki, soksok pont a házvezetőnek. Ennél szebben aligha támogathatná áldatlan cselekedeteit. Reméli, legalább belül megmosolyogta a szürreális látványt. Halkan, kevés levegővel szusszan a megnyugtatásra, nincs miért forszírozza a témát annál jobban, mint amit már elmondott. Hagyja a többit semmibe hullani, ebből a szögből már inkább az elsötétedett égre bámul és egészen biztos benne, hogy nem kéne már csillagokat látnia... ah, hogy az a fájdalom! Eszébe vési a fejcsóválást. Ki kell találnia valami szolid hazugságot. - Csak ruha. Pótolható. - Nehéz kinézni belőle, hogy a minden reggel belőtt séróval megjelenő, aranyvérek között lebzselő, incubusnakkészültemcsakvarázslólettem vörös amúgy képes ennyire érzéketlen lenni saját küllemére és ruházatára a hatékonyság kedvéért, de hé? Csak ki kell tenni halálos veszélyeknek, máris megmutatja a valódibb arcát. Elszisszen belőle a levegő a koppintásra, a mellkasa mélyebbre süllyed, el a pálca elől és a hanghatás egészen olyan, mintha a tetoválás sziszegett volna méltatlankodón. - Ne hízelegjen, még zavarba hoz. - Apró félmosoly rándul a száján, ő meg a zavar hírhedtségből ismerik max egymást, utcán találkozva széles ívben kerülve a konkurens veszedelmet. A férfi figyelmes gyengédsége a maga határozottságában még tényleg meg is kísérthetné az érzéssel, de egyszerűen csak jóleső. Túl a fájdalmon, ha a barátságon nem is. - Félek, ma már túl sok szerencsét használtam fel. - Egészen borús homlokán a gondolat, bár nem sokáig ülnek ilyen szelíd kifejezések az arcán, a felmászás semmilyen szinten sem sikeredik fájdalommentesre. Azért csak van még annyi ereje, hogy kinyúljon utána. Mint általában, most is figyelmen kívül hagyja a rosszallást, bár visszahúzza sérült mancsát a meleg védelmébe, ahogy bebugyolálják. Jóleső sóhajjal nyugszik el a talár alatt. Ezt a varázslatot is megtanulhatná, de... - Nem gond. Szeret háborogni rajtam. - Egészen biztos, hogy ez most nem volt túl illendő, de a rejteni sem akart, féloldalasan felkunkorodó, megmacskásodott mosolynak hála legalább nem egy végtelenül negatív, idegőrlő, senyvedő életérzést hagy maga után, ahogy elszáll a majdnemnapfelkeltébe. Kicsit azért szomorú, hogy nem látja majd a békülőszexet.
Kezdőlap
