Talán jobb lenne. Ha elég messzire iszkolna tőle a leopárd, mielőtt esetleg valóban olyan probléma irdatlan, bűzös mocsarában találja magát, melyből aztán hiába kapálózik karmos kis mancsaival, az istenért sem tudja kivergődni magát. Nem ellenkezik a mordulásnak. Lassan biccent, nem egyetértőn, pusztán elfogadva a vele ellentétes véleményt azzal a biztos tudással boszorkányos koponyájában, hogy kettejük közül messze nem ő az, aki hazugságot állít. Bölcsebb annál, semmint hogy ezt hangosan megjegyezze.
Lenne híre, ha valaki kilopkodná egyszarvúékat kerekerdőből. Aurélet mintha abszolút hidegen hagyná az egyébként igencsak egyértelmű, semmi jót nem ígérő figyelmeztetés. Pontosabb lenne persze a "hidegben hagyná" megfogalmazás, de messze nem annyira éber, hogy ilyen összetett gondolatok tébláboljanak a fejében. A vágyai alapvető szükségletek köré csavarodnak jelenleg: a test és a tűz melegségének igénye, a másik lény - legyen az bár pillanatnyi kárhozata - létezésének biztonságot nyújtó közösségérzete. Olyan kombináció, aminek segítségével tán még esélye is van kipihenni magát anélkül, hogy a láztól úgy érezné, halálra fagyhat bármelyik pillanatban. Nyünnyög valamit a macska túl mélyre szakadó morgására, de az istenért nincs benne most elég félelemérzet. Nem mintha a "gonoszabbik" iker önmagában nem lehetne félelmet keltő, de ebben az erdőben pillanatnyilag kizárólagosan jelenti számára a biztonságot is. Még értéke van, tehát még érdemes megtartani. Szeretné, ha így is maradna. - Mh... - A nyögés az arcába mászó mancsnak szól és reflexből visszamordulja a maga válaszát, letolja az arcából a mocsokmancsot és a talárja ujjával dörögli le a megtapadó, zavaró sárfoltokat. Eszébe sem jut, hogy akár le is kaparhatta volna azt a nagyon szeplőtlen bőrét, mert valljuk be őszintén, ilyen állapotban nagy szar se jut az ember eszébe. Amint a bundás elnyugszik, hasonlóképpen reagál rá a vörös is, jóleső sóhajjal simul hozzá és egy ideig ő most nagyon boldog. A tűz melengeti hátulról, a macska elölről, már egészen olyan, mintha a Roxforti ágyában lenne. Csak épp Mayall nincs sehol, hogy elküldje a picsába, amiért megint végigkufircolta a nappalit. Bár úgy lenne. Éloy nagyon gyorsan kiismerte. Betonbiztos lehet abban, hogy a vörös első reakciója pontosan ez a firtatás lenne és nagyon élesen megindulna az a bizonyos nem-sikátor lejtő Argo személyének rejtett mélységei felé. Ó, igen. Ő élvezné a témát. Amíg túléli, addig biztosan. A lehetőségekhez mérten elég kipihenten ébred. Francokat, kit akar becsapni? Kurvára nem kipihent, de mondhatni a megfelelő hőhatásoknak és fiatal, strapabíró szervezetének hála kihozta a maximumot a rendelkezésre álló időből. Nagyon gyorsan szalad össze a vörös szemöldök, ahogy megmancsolják, elfintorodik a kellemetlen tolakodásra és ez utóbbi végül száműzi az álmot is a szeméből. A zavaros pillantás nagyon hamar lapossá válik, nem nyivákol a cica után, inkább a hátára fordul és felpillant a Holdvilágra. Legalább lenne már nappal?! Ráharap a kesztyűre és lehúzza bal kezéről, maga elé tartja kissé hunyorogva a tűz fényében, hogy az óratetováláson ellenőrizze az aktuális időt. A Roxforti ódon órához bájolta... Mire a férfi visszatér, Auréle már egymagában ücsörög. Az alig nyomokból ítélve egy pontján időnek és térnek tűzzel ellentétes irányú mozgást végzett, de a végeredményen aligha változtat. Mostanra összefércelte a talárján ejtett szakadást durva, de legalább praktikus megoldással, valami apró, vörös bogyókat majszol az öröm kedvéért. - Ah, kösz. - Nem kérdezi mi az, nem is érdekli, egyszerűen csak meghúzza az elszerzett kulacsot. Meg sem torpan a szesz citromos mellékízére, haláli nyugalommal issza tele magát és fél kézzel kínálja fel a maroknyi bogyóhalmot. Jó szeme van a kis dögnek, vagy kurvanagy mázlija, mert abszolút semmi mérgezőt nem sikerült összekaparnia. A felszólításra futólag lepillant a combjára csavart, mostanra meglehetősen földes kötésre, lecuppan a kulacs szájáról. A kulacs pedig szomorú lesz, ahogy visszaadják jogos tulajdonosa kezébe. - Ellenőriztem, nem volt különösebben mély seb. Ennyi még bőven nem kellene gondot okozzon. - Fájni fáj. Persze. A fájdalom meg olyasmi, amivel megtanult együtt élni, még sántikálásra sem késztette ez a light verzió. A sebláz jelen esetben értelmetlen. - Kipróbáltam, nem lassít le. Nem lesz gond. - Nem, hát persze hogy nem. Mert neki kurvára sokkal nagyobb gond lenne, ha szétszednék a pálcáját és itt hagynák, mint lassító tényezőt. Vagy rosszabb. Ettől függetlenül teljesíti a kérést, kézzel tekeri le a kötést a combjáról. Jelen fázisában a megszáradt, alig-alig új cseppeket nedvedző vérréteg alatt aligha látható, mi baja annak a sebnek.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Nagy előnye a négy mancsnak, hogyha valaki felingerli, messzire viszik a problémától, nem csak fizikailag. A puha tappancsok alatt a föld keménységének megfogható kiterjedése van, ami segít stabilan és szilárdan visszatalálni önmagához, az erős karmokkal feltépheti az ellene fenekedő dolgok verőerét. Más körülmények között talán ezt tenné a virtuóz módon világossá és egyértelművé tett nemszeretem-figyelmeztetéseire fittyet hányó fiúval is, de ha már ennyit vesződött vele (igen, bizony sokat vesződött vele), figyelembe veszi a módosító tényezőket, amik ezt a szánandó lázas kúszást okszerűvé teszik. A fülét megrázintja a nyünnyögésre, mintha macskahangú értelmet keresne a létezés hangjaiban, amik azonban nem jelentenek többet, mint egy alomnyi kismacska nyafogása az életről, az éhségről, úgy általában az anyaállat-mégisholvan-miértnincsitt-anyaittvagyok állapotokról. Létezik. Valahogy csak megmarad, még egy nagyobbacskát ásít is, amíg egészen elfészkelődik a vörös. Megébredve még emlékszik a lapockáján a testének körvonalaira, sajátságos bizalmasságára. A fák között rosszallón ingatja a fejét, sem nem gyors, sem nem hatékony ez az eljárás, ám mert nem durrannak mérges átkok az éjfélt elköszöntő érdes bagolyhuhogástól felvert erdőbe, egyelőre mégsem tekeri ki a fiú nyakát, hogy ne fájjon neki a pálcájának szétgyalázása. Bár már bizonyára keresik, talán hajnali egy is lehet, de másmerre járnak, alighanem abban bíznak, hogy a fiú ösvényen marad, s azok nem erre vezetnek. Önnön nyomairól pedig gondosodott. Egészen felvidítja ez a képzet, már-már mosolynak is nevezhető érzés bujkál a borostája között, amikor újra a fénykörbe ér, és alaposabban szemügyreveszi a vöröst, és a sok kis vörös fejnyi bogyókat, de nem látja őket mérgező miazmának, egy pont a roxforti oktatási rendnek, és Auréle képességének, hogy sok furcsasága mellett a magáévá tette az értékes tudást. Nem mintha, hogy egészségére, az olyan kulturális megszokás, elvesz egy szem gyümölcsöt, összerágja, bár fintorog, ahogy édes-savanyú íze mindenféle véres teltség nélküli bíbor levet ereszt a szájában. A száz százalékos természetesség sem üdvözítő, ha valami mást kíván forrón. Kékes szemeibe mintha fertőző láz lenne, úgy ül meg egy sanda kis csillogás, a gonoszabbik iker gonoszabbik lélekfele mintha odabent kacsintgatna. - Pár órája még nem voltál ekkora hős - mordulja most már feddőn, elveszi a kulacsot és miután ő is iszik pár kortyot, visszarejti oda, ahonnan elővette. Egy tisztább anyagdarabot húz elő, testszínű leginkább, puhán hanyatlik hosszú ujjai között, miközben a sebszélre fogva szétnyomkodja egy kissé azt. - Mi okozza akkor a gondot? - mert nyilvánvalóan okoz gondot egy alvásközi láz az erdő mélyén. Legyengít. Energiát használ. Felborítja a test só és vízháztartását. Kerülendő. Mindazonáltal a fiú combja fölé görnyedve óvatosan tapogatja a farokvágás mélységét, a duzzadt húst a rézszínű pihék között a nyurga izmokon. Aztán az állát vakarja. Nem az a kiköpött medimágus alkat, ő az, aki a sebeket osztja, és a kötözést általában másra bízza, hosszú pillanatokig elgondolkodva mered Auréle szemébe, mintha csak a sorsát latolgatná, kesztyűs ujjvégei alatt herseg a bőr. Végül a tekintete oldalra lebben, a láp felé, aztán a talárját újra kigombolva a zsebébe nyúl. - Horlock-igézet - húz ki egy összetekercselt kis pergament, hasonlatosat ahhoz, amin a nyomkövető volt, csak nem olyan diadalmasat. - Ne mozdulj meg. Ez stabilizálja jelen állapotában, de nem engedi romlani, akármi is a rákfenéje a kisebb sérüléseket - persze a gyógyítók utálják, mert a feloldása után viszont mintha rohanna a sérülés, de ez a jövő problémája és főleg! valaki másé. Nyárfapálcájának hegyét oldalról a sebszélnek nyomja és felolvassa a varázslat három szavát néhányszor, mélyen, lassan, mielőtt a varázslat ténylegesen elhagyná a pálcahegyét, forró, égő, tűszúrásszerű érzéssel hatolva be a testbe. Vibráló figyelme a fájdalmasan bőr alá kúszó mágiával együtt sem hagyja el a másikat, élénken figyel, hiszen ő ezt a percet alkalmasnak találná a menekülésre... talán. - Gyere. Varázsolj - nyúl aztán a másik könyöke alá és talpra húzza, amikor helyreigazította a nadrágot.
Mondhatnánk, hogy más esetekben ő nem kísérelne meg ilyesmit, ám tény, ami tény, sokan találják szánalmasnak, vagy épp gusztustalannak egyes akcióiért. Sosem tűnt úgy, hogy ez őt különösebben zavarná, mintha mások véleménye nem is igazán számítana, holott... nem lehet kényelmes egy ennyire hazug, mindenen megbotránkozó világban élni. Végeredményben valahol mégiscsak egyedül van. Leszámítva persze a macskáját. Az legalább ilyen felhúzott bajszú úri maszlagot képes levágni, ha túl jól tartott, elkényeztetett kis gazdája túlságosan is ragaszkodó üzemmódba lép. A bengáli néha úgy érzi, kilenc életéből legalább nyolcat a fojtó szeretet oltárán kénytelen feláldozni. Kegyetlen ez a világ. A teste emlékszik a testére. Ha támadnak is azonban beteg gondolatai az állatpornó témakörben, nem látszik rajta. Leginkább persze azért, mert épp elég idő telik el egymástól biztos távolságra ahhoz, hogy már egészen máshol kalandozhassanak a vörösnyi gondolatok. Így lepillantva a bogyókat majszoló, kissé sárfoltos képű (valaki mintha pofán nyomta volna az éjszaka?!) srácra, merőben nehéz elképzelni az ártatlan fejről és mégis... mi sem könnyebb. Ő sem szól, egyszerűen kínál és nem is csinál ügyet abból, hogy kézből eteti a nagymacskát, a fintorra megrándítja a vállát. Bocsesz? Nem ő a vadászállat kettejük közül, bár húsevő. Roxfortban termő döghúson élősködő fajta. Kifejezetten zsigerekbe mászik az a pillantás, egészen összeszorul a gyomra tőle, bár a félelemnek nincs nyoma rajta. Inkább csak elcsendesedik a vörös létezése, valahogy feszültebbnek tűnik a tartás, az izomzat, mintha ugrásra készen állna annak ellenére, hogy a póz önmagában jottányit sem változik. - Nem hősködöm. - Válik kissé élessé a pillantás a feddésre. Kifejezetten sérti füleit a griffendélvád. - A hősködés a saját határaink átlépése valami elbaszott morális indíttatásból kifolyólag. Tisztában vagyok a saját határaimmal és ez még azon belül van. - Bármilyen meglepő is, egy kis hőemelkedés még nem fogja ledönteni a lábáról, a seb pedig hiába gyulladt és felel rá a teste valami irritált ódzkodással, attól még működik az izomzat. Valahol aggasztó azért a gondolat, elvégre... ki tudja, mi a szart kísérleteztek azon az okkamin? Mi van, ha valami halálos betegség ellenszerét és azért volt olyan foltos a bőre? És ha belülről rohadt és megfertőzte vele? Nos... senki nem mondta, hogy nincs benne a pakliban, de annál több esze van, semmint hogy átadja magát az ilyen jellegű gondolatoknak. Ráér akkor aggódni rajta, amikor már kijutott ebből az istenverte rengetegből. - Nem tudom. - Vallja meg végül nyíltan, alig frusztrációval a hangjában a ténytől, hogy ez a beszélgetés messze nem oda tart, mint ahova szeretné. Az izom egy ponton megrándul ugyan a nyomkodó érintés alatt, de jól tűri a piszkálódás fájdalmát. Nehéz megítélni, valójában mennyire érzékeny rá, túl jól uralja a vonásait. - Találjuk meg gyorsan az egyszarvúdat és ez már nem a te gondod lesz. - Így a legegyszerűbb, nem igaz? Amíg nem lassítja le, addig igazán... pazarlás lenne kitekerni a nyakát...Ugye?! Állja a másik pillantását, de a feszültség valahogy egyre magasabbra kúszik benne, felmászik a torkán, végigborzong tőle a nyakszirtje, égnek mereszti a tarkóján kushadó vörös hajszálakat. Hol van már az egyoldalúan összebújó álomidő finom bizalmassága? Ugyan. Ki más tudná jobban a magafajtánál, hogy egyetlen együtt töltött éjszaka még nem jelent az égvilágon semmit sem. Nem könyörög, hogy ne ölje meg. Szavakkal legalábbis nem. Meredt tekintettel bámulja a szétnyíló talárt, alig rebben pillantása az igézet nevére. Még sosem hallotta, szóval éppúgy lehet jó és rossz is. Biccent a figyelmeztetésre és becsületére szóljon, maradéktalanul teljesíti azt. A férfi azt kapja, amit elvár, ritkaságszámba megy manapság. Mégis miféle menekülésre? A kivont, rászegezett pálca, a nálánál erősebb varázsló, gyorsabb bestia elől, a forró, hús alá maró tűpontokon szúrt fájdalommal a combjában? Éppen ez lenne az alkalmas pillanat a menekülésre ahelyett, hogy akkor tette volna, mikor a szőrmók a fák között épp a dolgát végezte és ő is elég távol volt az ellenkező irányban? Amúgy is, ki tudja mit csinált akkor. Talán jelzéseket küldött az iskolának. A tanároknak. Blackbridgenek, amúgy is olyan "jóban" vannak. Vagy jeleket hagyott maga után. Milliónyi ideje volt rá, szóval... miért most próbálkozna, amikor a legélesebb figyelem előtt ücsörög olyan pillantással, mintha életveszélyes lenne megszakítania a túlérzékeny szemkontaktust? Az elméje felkészül a fájdalomra, hát nem is reagálja le fizikálisan az izmok apró rándulásán kívül, nem gyűlnek könnyek a szemekbe, nincs elkényeztetett vernyákolás. A szürkék ugyan fényesebbé válnak a combján zongorázó kíntól, de az kit zavarhat? Csak akkor ereszti ki tüdejéből a visszatartott levegőt megkönnyebbülten, amikor a férfi végül elengedi a pillanatot, ő pedig megérti, hogy nem döntött ellene. - Köszönöm. - Mert az még nem fáj, hogy megköszöni, hogy nem ölte meg, hm? Hogy mágiát áldozott rá? Még akkor is, ha szürreális, a tény csak tény marad. Nem ágál a húzódzkodás ellen, ruganyos mozdulattal emelkedik fel a segítség nyomán és nem látszik rajta, hogy az a seb valóban fájna. De mit ad isten? Az sem látszana rajta különösebben, ha egy gyomrába állított késszúrásnyi sebbel andalogna éjnek évadján, pusztán... egy ponton a vérveszteségtől összeesne. Ez a szar az ilyen alakokkal, a nem-létezőnek tetsző tűréshatáruk miatt egészen olyan, mintha főhősbuffjuk lenne, holott ez ordas hazugság csupán. - Lumos. - Az apró fénycsóva barátságosan hunyorogva nyal elő a pálca végéből, megvilágítva a láp felé vezető, merőben barátságtalan csapást.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Amelyik nagymacska a tenyeredből eszik, az a combodból is fog, valahogy így tartja az ősi indián közmondás, és még csak nem is ezen a vidékén a világnak, ezúttal azonban nem folyik több vér, mint amennyit az okkami sebe könnyezik ki magából, stílusosan, a fiú combján. Nem nyal bele a sebbe, legyen bármilyen étvágygerjesztő is annak vörös mélysége, a fehér, hideg bőrbe ágyazott sérülés-szakadék. Vonzó, nyers illata nem jelez olyan kórságot, amitől helyben félnie kellene, jócskán étvágygerjesztőbb a fiú, mint a gyümölcsei. Lám, kettőjük közül úgy tetszik, mégiscsak a férfi a civilizáltabb, mert ezt nem mondja ki, és jelét sem adja olyképpen, mint az angyalarcú kerub az örök basznivágyásának. Egyszerűen és gyorsan manipulálta az ő gondolatait, hogy ilyennek lássa, és a társadalmi érintkezések többi résztvevőjével ellentétben nem érez készakarva vágyat arra, hogy ezt az olvadt kéjből lett puha bundát lehámozza Auréle lényéről. Mindenki abba öltözik, amibe akar, a leopárd pöttyösbe, a mágus talárba, a vörös kéjbe, vulgaritásba, szemérmetlen beszédbe. - Te most nekiálltál elmagyarázni nekem, hogy mi az a hősködés? - nem látszik rajta megrökönyödés, a sérülésből felpillantva mélyen a szürke szemekbe bámul, bár ez egyáltalán nem bámész bámulás, inkább olyan töprengő fajta. Lágyan ívelő, fényes szembogarán visszatükröződik a halványuló tűzfényben, és erős holdfényben kirajzolódó része a vörösnek, míg a többit beborítja a visszatükröződő sötétség. Nem túl finom ábrázolás, egybefolyik az erdő, az árnyékos arcoldal, mintha elveszítenék a dolguk a dimenziójukat a szemében, és csak fényes, vagy éppen fekete igazságok léteznének. Megéri-nem éri meg. Igen-nem. Élet-halál. - A te varázslatodtól függ a megtalálás - felel könnyedén, mint akinek semmi köze nincs ehhez a kereséshez, elengedi a másik pillantását. Nem világosítja fel arról, hogy az aggodalma és erőfeszítése, hogy elleplezze a láz és sérülés valós, feltételezhető mértékét mennyire meddő, hiszen ezzel a három órás pihenővel máris éppen kerek három órányit lassított rajta, tehát ha ez alapján tekerne nyakakat, már az a szép ívű torok menetes lenne. A feszültségbe belenyalint, mint a nem túl sűrű vérszagba, kellemesen melegíti a tagjait a félelem, ami arra utal, hogy azért csak bujkálnak ott olyan ösztönök is, amiket az erdő is értelmezni tud. Így ő egy kissé nyugodtabban fogja a pálcát a combjára, és koncentrálja az erejét az igézetre, védtelenül hagyva a legjobb menekülés a támadás-felületet magán. Hiszen kétségtelen tény, hogy a foglyát csak lazán őrzi, de az erdei terepen úgy hiszi, mindenféleképpen utolérné, ahogyan az már megbizonyosodott egyszer, így amit most kínál a fiúnak a helyzet, az egy lehetőség arra, hogy olyan átkot szórjon rá, miközben őt gyógyítja, amit nem kaphat el azonnal, és nem reagálhatna rá rögtön. Persze, nem a klasszikus elszaladós értelemben kínálta menekülési lehetőség, de az ilyen visszacsapások Éloy szerint mindig veszélyesebbek. - Ha nem használ, és elkezd romlani a mozgás-érzés, szólsz róla - nem kérdés vagy kérdés, leginkább a vörös helyett elhatározott cselekvéssel felel a köszönésre. Meg is dicsérhetné, hogy milyen jól bírta, de hát nem az apja a gyereknek. Apropó, apja... - Aleric miért hagyja, hogy itt tanulj? - finitével szünteti meg a tüzet, a pálcáját az égéstermékre irányítva szétszórja azt a fák között, miután elengedte a fiút, ha nem is gyógyultan, de talán tűrhetően megfoltozva. Az erdőt kémlelve felbontja a védővarázslatokat is, a kitisztult éjben egyelőre mégsem változik semmi, a köd nem tér vissza, csak a láp felett mozog még néhány lusta pamacsa. A lumosfény alatt kiszökő ezüstpászma lengő bizonytalankodását figyeli. Most nem áll a levegőben mereven, lágyan hullámzik egy irányba, kicsiket rándul, a célpont alighanem mozog. - Jártál már valaha lápban? - a pálcáját előreszegezi, halványzöld ujjnyi energianyalábot idéz, ami néhány kacsázó pattanás után a zsombékok közötti vízbe csobban. A távoli, kósza csontkezekként felfelé karmoló fák szilárdabb részeket sejtetnek, de még csak borzonganak a szélben, vagy az éji félsztől.
Arra már azért tán még ő is reagálna, ha cica a sebbe nyalintana, bár egészen biztosan nem olyan formában, ami még morálisan elfogadható is lenne. Ha nekiállna stílusosan és nem épp a jó értelem nyersségében felzabálni, már persze gyorsan változna a képlet. Lenyűgöző, milyen kevés kell a macskanépnek, hogy még a folyamatos szélsőséges magatartás hiányában is levonja róla a megfelelő tanulságot. Egyáltalán nem bánja, hogy ilyennek látja. Sőt. Miért is akarná meghazudtolni saját magát? Elhallgat a kérdésre, a pupillái némileg tágabbra rebbennek, ahogy próbálja befogni a fényló szemek felzaklatóan szétcsúszó üzenetét. A lélektükrökön a választás nem egyértelmű, a képlékenység torkig húzza a feszültség cipzárját, egészen fojtó szorosságban tapadva meg elődei nyomára. Megpróbálta elmagyarázni? Igen. Van értelme válaszolni a költői kérdésekre? Nem. Azok célja elvileg, hogy a hallgatóság magába szálljon, ő pedig ezúttal csak a mélyben lakó hideg félelemérzetben tud meghempergőzni a pettyes, forró macskabunda helyett. Hosszú pillantása megpihen a sorsát latolgató szemeken, végül enyhén biccent a könnyű szóra. Nem mondja, hogy aligha az ő varázslatától függ mindez. Hogy a férfi már az elején egyértelművé tette az egyszarvúszőr szükségességét, mely valószínűleg tökéletesen funkcionálna keresőként nélküle. Kételkedik abban, hogy a varázslat tekercse egyszer használatos lenne, hiszen a mágia soha nem a papírban van, sokkal inkább a varázslóban, aki használja... Az a szép nyak már így is erősen menetes. Hála annak, hogy a testének volt ideje pihenni és feldolgozni a negatív behatások információtöbbletét, mostanra kezd határozottan meglátszani rajta a korábbi fojtás kéznyoma, mely szépen keretezi Marcus harapását. Kibaszott festővászna lett a fájdalomnak. Auréle akkor is önfenntartó, ha a félelem mérgezi belülről. Nem támad, mert több negatívumát, mint pozitívumát látja. Ezen a ponton már nem tudja, hogyan juthatna ki az erdőből, nincs meg a fejében a hely térképe, sem az elméjében minden igézet, amivel probléma nélkül kivergődheti innen magát a mágust hátrahagyva. Nincs miért támadjon, elvégre... a férfi egyelőre életben tartja a különböző problémák ellenére is. Még van esélye mellette a túlélésre. - Rendben. - Hezitálás nélkül válaszol annak ellenére, hogy ez a lehetőség erősen frusztrálja. Kurvára ajánlja a bűbájnak, hogy megfelelően konzerválja a combját, különben nagyobb problémái is lesznek, mint egy rendetlenül viselkedő sebecske. Valahogy megfagy belülről a kérdésre. Nem mintha nem számított volna rá, hogy újra előkerül majd, elvégre... a korábbi beszélgetés erősen befejezetlen maradt egy ütés oltárán. Úgy fest az csak idáig volt kielégítő. - Nem igazán volt... más választása. - Nehezen kúsznak elő belőle a szavak, de azért csak megteszik, még ha a puszta ténytől is bűntudata támad. - Eljöttek értem az iskolából, amikor tizenegy lettem. Veszélyt jelentettem a titokvédelmi alaptörvényre tanítatlanul, muglik között. - Tisztán emlékszik még a napra. Mennyire mérhetetlenül csalódott volt miatta... - Honnan ismeri apámat? - Rejtély a számára. Sosem hallotta, hogy Alericnek varázsló ismerősei lennének, elvégre gyűlöli a mágia minden formáját és ha nem is egyszerű, de mugli. Valahogy kétli, hogy ezek ketten csak úgy... összefutottak az utcán? Szürreális. - Nézze! Közel van. - Derül fel kissé, ahogy a pálcára pillant. Ő a maga részéről a bizonytalanul mozgolódó keresőmágiát ekként értelmezi legalábbis, elvégre aligha érzékelnék a lény mozgását, ha távol lenne tőlük. Talán nem változik semmi, a védőmágia megszűntétől mégis olyan érzése támad, mintha meztelenre vetkőzött volna egy fagyos téli éjszakában. A rengeteg figyelme hirtelen élesnek, éhesnek és élőnek tűnik. Megborzong az érzésre. - Még nem. - Vallja meg kelletlenül és most kifejezetten bánja, hogy apja nem épp az a túrázós típus. Pillanatnyilag erősen életmentő lenne. Elnézi a csörtető energianyalábot és kifejezetten irtózó gondolatai támadnak a csontkezes, karmos láp látványára. Mintha egy undorító, ragacsos temető lenne. Kifejezetten nem így képzelte el a halál ölelését, szóval nagyon díjazná, ha az se itt képzelné el magába. - Bájos. - Jegyzi meg, ha a férfi ráutaló mozgást tesz, hát megindul, ezúttal azonban nem tervezi a fejjel előre irányt. Talán még sosem járt lápban, azt viszont még ő is tudja, hogy az finoman szólva is gyilkosság lenne. Kifejezetten a száraz részeket favorizálja és arra gondol, milyen válogatott mocsárlakó bestiákról tanult az évek folyamán. Odafigyel az esetleges területi jelzésekre, a kedvelt növényekre, az apró eltérésekre. Bármire, ami a segítségére lehet.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Miért akarják az emberek, mágusok és varázstalanok általában meghazudtolni önmagukat? Nem feszélyezi a hallgatás, állhatatos pillantása elnyeli a szürke szemeket, és a mélyük csendes morajlással megválaszolja a kimondatlan kérdéseket, majd olyan gyorsan tér napirendre a dolog felett, amilyen gyorsan a fiú vitába bonyolódott a kérdésen védve az álláspontját, aminek büszkesége, vagy fontossága úgy tetszik, a legkevésbé sem érinti meg a macskát. A maga szempontja mellé nem sorol fel érveket, igénytelennek mondható az igazság megvitatásában és az önigazolásban. Kifejezetten igénytelen a társalgása, akaratosak a kérdései, ellentmondást nemigen tűrőek a feladatszabásai. Fullasztó és kényelmetlen társaságát nem igyekszik kellemesebbé és kevésbé horzsolóvá tenni, bár egy futóbb pillantással világosan érzékeli, hogy nem ő hagyta rajta a legmélyebb nyomokat a nagyon is belátható közelmúltban, amikor ő még Roxmorts környékén bujkálva élvezte a friss levegőt e rengeteg meglepetéseitől távol, és tervezte a kirándulását ide. A pálcáját lerázogatva, mintha a használt varázslat nyomot hagyhatna rajta keveset tűnődik rajta, de egyelőre nem ez a legfontosabb kérdése a másikhoz. - Hmpf? - kérdezi sokatmondó, de körvonaltalan hümmentéssel, ha esetleg a szaggatott közepű válasz félbe akarna maradni, csak fél szemmel pillant a megfagyott kedélyű kölyökarcra, a figyelmének javát leköti a feltáruló láp, ami sárszagú, mocskos szeretőként tárja elő ledér ölének egyáltalán nem vonzó bájait, bár mentségére legyen mondva, hogy lidércfényt csak messze jobbra látni egy futó felvillanásnyi zöldessárga szellemet, jó két-három mérföld biztonságos távolságából. - Ilyenek ezek, eljönnek és elvisznek - köp egy hegyeset néhány megfonnyadt vidrafű-tő közé a megvetésének ékes jeleként. A haragja azonban csak körbecirógatja a vöröst, nem rajta háborog, hanem az eljáráson, ami úgy tetszik, itt is ugyanaz, mint ott messze keleten, kész arra a varázslótársadalom minden oldala, hogy szétszakítsa a megszokott családokat, betörjön az otthonokba, és a szülők nevelése ellenében valami egészen mást faragjon az ifjú varázslóból, mint amire őseik szerint hivatottak. - Aleric nem egyszerű mugli - egészen a láp széléig tereli a fiút, de nem lökdösi, jobb, ha már most a lábuk elé figyelnek a viszonylag szilárd talajon. A holdfényen egészen lehalkítja a hangját, lesunyja a fejét, úgy kémlel körül, mint akit bánt az ezüstszínű világ. - Tagja egy varázslóellenes rendnek - olyan hangon mondja, mint aki nem feltételezi, hogy a fiú ne tudná ezt, ám a közbeékelése és az ezüstnyom mozgása eltereli a figyelmét. - Nagyszerű - leheli egészen mélyen és egészen őszintén, megemeli az állát, hosszan elnéz a fény jelezte irányba, úgy tetszik, az izgalomtól egészen megremeg, de magába fojtja a valódi elragadtatottságának mértékét. - Azok ott égerfák lehetnek az ingoványon túl, ha ott vannak, talán nem is mennek el onnan sötétben - erősen ezt kívánja, de az előttük levő út túl hosszú ahhoz, hogy erről megbizonyosodhasson azonnal. Újra azzal a rosszalló pillantásával fordul Auréle felé, amivel a járatlanságát szokta megméltatlankodni, de most a pálcáját felemelve a saját talárjához érinti azt egy rövid mozdulat után. - Leperex! - hangsúlyozza az igét világosan és érhetően, hogy Auréle is jól hallja és le tudja utánozni. - A cipődre is - aztán visszafordul a mocsár felé, és átszökken a korábbi bűbáj kijelölte első szilárd zsombékra, és újra megidézi a kis zöld fényt, miközben maga mellé inti a fiút is. A láp nedves, de felette lényegesen melegebb a légkör, mert a víz, a tőzeg bomló hőjétől langyosuló víz nehezen hűl át. Hosszú sások, tucatnyi páfrány, a nyílt felületeken békalencse, a vizes élőhely dús a lágyszárú élettől, szabadon csillanó vízfelület alig látszik, kálmosvirágúak, zsurlók, és mindenféle mágikus gizgaz tenyészik a nem túl szilárd, híg talajon, ami a szilárdabb, kövesebb, füves halmokat veszi körül. Mintha az egész mozogna, lélegezne, apró buborékok törnek fel a mélyből, ahogy a súlyukra reagál a sár. - Szóval apád egy varázslóellenes mugli szervezkedés vezetője - szökken tovább, a hangja szinte belevész az ugrás dobbanásába, mintha meginogna alatta a talaj, ahova érkezik, hűvös latyak loccsan fel a bakancsa mellett, leguggolva lesi a hullámokat. - Felkerestem őket egy időben bizonyos információkkal, üzletekkel, és egy-két javaslattal - egészen barátságossá teszi a zsákmány közeliségének gondolata. Éppen továbbugrik, amikor messze mögöttük, arra, ahol a kastély lehet fülsértő sivítással piros szikranyaláb lobban fel az égre. Talán nem az első jelzés. "Argo" lekuporodik és egzotikusan káromkodik.
A kékek által körülzárt pupillákon át valami nagyon mélyre rántó feketlyukba zuhan, amiben egészen biztosan nem akar benne lenni. Vagy legalábbis nem ebben a formában és körítésben, mert bár bármilyen intim viszonylatban él-hal a változatos perverziókat ígérő szemezésért, ez sajnos nem a kívánt kategóriát képviseli. Önmagában nincs semmi problémája a férfi merőben civilizálatlan társaságával. Megvan a pozitív oldala a maga hátrányaival egyetemben, ám... mégis melyik személyiségnek nincsenek hátulütői? Különösebb fenntartások nélkül ölelné keblére, ha történetesen a farkát akarná benne tudni és nem a karmait, bár bizonyos igen messzire kitolt határig az utóbbival sem lenne számottevő problémája. Nem áll szándékában elhallgatni a választ, bár a sürgetéstől a kelletlenség határozottabban jön a szájára, mintha a szimpla hümmentés egyfajta parancsként funkcionálna. Véleménye szerint messze nem lehet elég távol az a lidércfény... - Erősen diktatúra-szagú a rendszer. - Jegyzi meg, pillantása követi a köpés ívét. Azok után, hogy otthagyta a sulit a civilizációsgyűlölet okán, annyira nem meglepő, ha a férfi elítéli az ilyesfajta módszereket. - Nem számít. Már rég leírt a tanári kar, senkit nem ér majd váratlanul, hogy nem leszek hasznos tagja a társadalmuknak. - Még két év és soha többé nem tér ide vissza. Nagy eséllyel a varázslótársadalomba sem, bár ez az apja igényeitől függő. Kételkedik azonban, hogy valaha is szeretné, ha csemetéje több időt töltene a fertőben a szükségesnél. Nem egyszerű mugli... nem reagál, pedig egyet kell értenie, egyszerűen csak a férfi szájából nem olyasmi, amit hallani akar. Abszolút nem akarta azt hallani, hogy ismeri egyáltalán. Nyilvánvalóan ő rontotta el. Minek beszélt bármit is magáról? Persze nem gondolhatta, hogy abból a néhány szóból bármilyen következtetést levonhat... visszanyeli a hangját, mielőtt kinyögne egy hangos "mivan?!"-t, éles, hitetlen pillantása a férfira pattan. Kurvanagy mázlija, hogy az egészen másfele figyel, s így a hirtelenül adott, áruló reakció titokban marad. Varázslóellenes rend... miért nem hallott ő még erről? Visszanyeli a kérdéseit. Ezt nem itt, nem most és legfőképpen nem "Argo"-val kell megvitatnia. Ha jobban belegondol azonban... logikus. Valahogy adja magát a gondolat, elvégre a férfi olyan sokat tud a varázslóvilágról mugliként, varázstalan felmenőkkel, hogy önkéntelenül is ott lebegett a kérdés: honnan? Ez sok mindent megmagyaráz. - Ha ott vannak - pillant az égerfák felé - mi a terv? Hogyan csináljuk? - Kérdez közbe, mielőtt a rosszalló pillantásra elhallgatna. Kissé lebiggyed a szája, arról már igazán kurvára nem tehet, hogy nem láplakó, ezt már végképp nem róhatja fel neki, ugye? UGYE? Francokat nem. Éber figyelemmel kíséri a mozdulatokat, bár az első szívdobbanásban arra számít, hogy ellene használja majd a megemelkedő pálcát. A szokott védekezőösztönbe feszülő izmok szinte már második természetként jelennek meg, csak hogy végül oldalra biccentse az állát a varázslatot szemlélve. Pálcáján eltűnik az útjelző fénynyaláb, a holdfény ezüstössége magára marad, amíg a vörös leutánozza a varázslatot. Bűbájtan tanára minden bizonnyal elképedne a látványra, mennyire gyorsan tanul a makacs kölyke, ha életveszélyben érzi magát, ezúttal nincs szüksége gyakorlásra ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Végül a Lumos fénye ismét megjelenik, vele együtt az egyszarvúnyi nyomjelzéssel. A fényt úgy irányítja, hogy lássa a férfi mozgását és nemes egyszerűséggel utánzó üzemmódba lép. Kifigyel, megjegyez, lemásol triumvirátussal indul meg előre, a távolságok megugrása pedig nem is okoz különösebb gondot annak fényében, hogy egy magasságuk engedélyezi a hullámhosszt. Szerencséje, hogy a kviddics miatt rengeteget sportol, edz, nyújt, még ha a lábába bele-belehasít is a fájdalom. Ez nem az ő terepe. Annak ellenére, hogy a bomláshangulat egyfajta langymeleg, párás ölelést ígér, valahogy nem érzi magát kvalifikáltnak az itteni cuppogó létezésre. Az üldözési mánia felkúszik a hátára, figyelme ide-oda rebben a sásban, védtelennek érzi a hátát. Vezető, hm? Büszkeséggel tölti el a gondolat, hogy apja nem csak neki, egy egész szervezet számára is ilyen fontossággal bír. Igazán illik a karmesteri látszat mögé, hogy a háttérszimfóniát is ő vezényelje... Összevonja a szemöldökét a következő szavakra. - És magának ebből mi haszna származik? - Elgondolkodik egy pillanatra. - Egyáltalán honnan tudta ilyen kevés információból, hogy ki az apám? - Ez számára meglehetősen talányos. Nem hasonlít Alericre, a nevelt gyerek állapot azért annyira nem ritka, a neve pedig... rendben, a neve valóban nem gyakori tényező, de még mindig édeskevésnek tűnik a felismeréshez. Főleg, mert a családnevét nem mondta. A másolásfunkciója jól működik, szinkronban ugrik guggolásba, mielőtt egyáltalán érzékelné, hogy miért teszi. Pillantása felvillan az égre, szürke íriszein visszacsillannak a vöröses szikrák. Lám-lám. Mégsem gondolták azt, hogy valami vörös-játszadozás túlaggódó áldozatai. - Nyugalom. Messze vannak. - Auréle hangja puhán csendül hátulról. Láthatóan nem adta a fejét valami fals vállalkozásra, amivel felhívhatná magára a keresők figyelmét, habár egyetlen mozdulat lenne szinkronszikrákat küldeni az égbe, valószínűleg tisztában van vele, hogy az lenne számára az utolsó. - Haladjunk.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Az egyénre jellemző preferenciák háttérbe szorulnak a céltudatos cselekvések miatt, a természetes vágyak elnyomottsága valamilyen körvonalazott egyéb-szükséglet okán ... ez a filozofiai körvonala minden társadalmi és szociális megmozdulásnak, ha mégoly primitívnek tetszik is. Olybá tűnik a kékkel szegett fekete lélekbe tekintve, hogy a férfi viszont kizárólag arra vágyik, amit megfogalmazott kis társulásuk céljának, az ehhez vezető úton mellékesen szóba kerül ez és az, de egyetlen pillanatra sem felejti el, hiszen nem is egy gondolat, hanem egy ösztön az, hogy ő és Auréle itt és most vadásznak. - A varázsló arra termett, hogy uralja a környezetét, ám a rejtőzködésük miatt a természetes kapcsolatok, máshova születő gyermekek elfejlődnek tőlük, az elzárkózó populáció kihalásra ítélt, amibe nem törődnek bele - és ezért mégsem tudja őket tisztelni, szinte csak dünnyögi a fogai között a szavakat, mintha egy fertőző kórságról beszélne, aminek a mechanizmusát már ismerik, de csak sajnálkozni tudnak azon, hogy megrontja a világot, segíteni rajta egyelőre lehetetlenség. Nem sandít Aurélére a világi szemekben oly végtelenül negatív és lehangoló megállapítására, a harmadik személyi elkülönülésre, és még csak azt sem kérdezi meg, hogy mit szól ehhez a házvezetője, bár az emberi jellemet felületesen ismerve arra gondol, hogy biztos nem mindenki hagyja majd harc nélkül elveszni a muglik között, egyszerűen csak nem az ő dolga. A vörösnek teljesen joga van ilyen megállapítást tenni vita nélkül, és hát... éppen ő állíthatja, hogy hogy rajta sem látszik, hogy "hasznos" "tagja" a "társadalomnak", mégis él, bár mostanában erre az életre sötét, hideg és láznyirkos árnyék vetül, ott lopakodik a sarkában, mint egy sötét ragadozó, élet- és jókedvszívó rút bestia. - A közeledtünkre valószínűleg elhúzódnak úgyis, így a nyomaikat látjuk majd először - akkora sóhajjal kezd bele, mint aki beletörődik abba, hogy a lápvédelmi-varázslatok után még arra is neki kell megtanítania a fiút, hogy hogyan kell vadászni. Hát minek volt ennek apja? - A nyomaikat megvizsgálva következtetni fogok arra, hogy mekkora és milyen korú példányok lehetnek - magyaráz tovább, de a szemét Auréle kezén tartja, hogyha a frissen gyakorolt varázslat fellobbantaná a ruháját a visszájára fordulva, akkor gyorsan közbeléphessen. Nem veszi félvállról azokat a figyelmeztetéseket, amiket korábban ő maga kérdezett meg a fiú pálcájáról, és hallott a mágiájáról - Azután pedig a lehető leggyengébbet fogjuk megkeresni, és lehetőség szerint, ha már ilyen remek területet választott, behajtani a puha-láprészbe. Fuldoklás közben könnyebb lesz vele - hatékony, kegyetlen és energiatakarékos. Mint a mozdulatai, amivel példát mutat a kölyöknek. Csak az első ugrást nézi meg, de úgy látszik, Auréle fizikai képességeivel igen elégedett, a kénes szagú köd és nyirok könnyedén nyílik meg a fiú testének is. Nem terheli túl, és nem is próbálgatja az erejét, nyilvánvalóan nem a saját maximális gyorsaságán halad (bársonymancsokon úgy rohanna keresztül a zsombékokon, hogy alig érné a lába a földet), de erősen elvárja Auréle állandó és egyenletes rugaszkodás-teljesítményét. A láp eleven, kíváncsi rájuk, változatos növények cirógatják a lábuk szárát, folyondárral, kis kacsokkal marasztaló indájú növényzettel benőtt halmocskákat perzsel fel az útjukban, mielőtt a mohó viráglények elveszejtenék őket éhes gyökérzetük számára. Korhadt fának tetsző dugbogok úsznak közelebb füvesnek tetsző vizes-sáros fertőnyílásokon keresztül, csúszásuk állandó locsogással tölti meg a sáros éjszakát. Talán nem különösebben veszélyes a kisbestia, de azért csúnya nagy fogaik vannak, némelyik reménykedve oda is kap Auréle bokájára, elvégre ezeknek a mandragórazabálóknak is lehet szerencsenapja... Éloy szemlátomást nem törődik ezekkel az úszó lényekkel, és macskás járásmódja azok sem vele, a férfi inkább a madarakat, és a ködbe vesző láprészről hallatszó loccsanásokra ügyel az égeres felé vezető út kitapogatásán kívül. - A haszon kérdése rám tartozik - nyugodtan utasítja el a kérdést, ellenben a másikra gyorsan és készséggel válaszol. - Az akcentusod skót, a vörös hajad is autentikus skótra vall, de a neved francia, és már hallottam ezt a nevet apádtól, sokat jelent neki, Aleric pedig legutóbbi tudomásom szerint skót állampolgárságot vett fel, noha francia - szenvtelenül felel, bár van benne egy kis kajánság. Hogy mi a haszna az információhintésből? Talán csak szórakoztatja. A szórakozás azonban hamar továbbáll belőle, feszített izmokkal kushad, és ahogy Aurélére pillant merev vonásairól nehéz leolvasni, hogy megnyugtatták-e a szavai, vagy egyszerűen kikapcsolta az emberi részét. A távolságon töpreng, az égen hosszan fennmaradó vörös szikranyalábra bámul, mintha nem akarózna megmoccannia, amíg a piros csillag ott ragyog az égen a fehér hold alatt, mint egy baljós szem, ami kilesheti. - Nincsenek elég messze - lidércek és keresőcsapatok nem lehetnek elég messze, dühében újra köp, a fejen talált barna futóféreg tovább kúszik ismeretlen célja felé, ám a közelben tenyésző megelevenedő ördöghurokinda, egészen fiatal, babásan harsányzöld kisujjnyi hajtása gyorsan rátekeredik. Nem szól figyelmeztető éllel, de a mozgása felgyorsul, noha a talaj egyre bizonytalanabb, megelégszik az olyan opciókkal is, ahol bokáig elsüllyednek, gyorsabban gázolnak a lápban, mint korábban. A nyílt terepet szemlátomást mielőbb maga mögött akarja hagyni, a sötéten utánuk integető fenyős erdősáv titokzatos törzsei között megülő figyelem a hátában viszket.
Ez nem túl meglepő. A túlélési vágy mindig, minden más előtt prioritást élvez. Aligha van értelme az élvezetnek, ha belehal az ember, nem igaz? Bárhogy is, a férfi látszólag sokkal jobban viseli saját átkát, mint az alvás előtt, holott ezúttal nem is láncdohányozza a tudatmódosító, fájdalomcsillapító szereket. Bármit is mond, úgy fest neki is szüksége volt valahol a pihenésre. Merengve hallgatja az igencsak szofisztikált megfogalmazást. Elég nyilvánvaló a szóhasználatból, hogy ez a téma nem először foglalkoztatja a férfit és nyilván nem is utoljára. - Sosem értettem, miért ragaszkodik a varázslótársadalom ehhez a természetellenes, rejtőzködő állapothoz. Mintha félnének a varázstalanoktól. - Ez pedig semmilyen szempontból sem lehet természetes, ha ilyen hatalmakról beszélünk. Mégis mit nyernek vele? Az olyan elemek, mint Aleric, még így is léteznek, a varázslónép azonban mit sem tud róla. Vagy legalábbis eddig úgy hitte, mit sem tud róla. Nos. A vörös apjának volt annyi esze, hogy ne tanítsa meg a kölyköt egyszarvút ölni. Aligha állhat érdekében legalábbis, hogy örökké valami halott, de eltagadhatatlan hatást gyakorló mágikus erőforráshoz kösse fogadott, purgálni vágyott gyermekét. A vadászatról önmagában józan paraszti ész alapú felfogása van. Talpraeső kölyökmacska, túlélne egy átlagos erdőben egyedül is, autodidakta módon tanulva ki a környezet lehetőségeit. A kérdés sokkal inkább specifikusan arra vonatkozott, őmacskasága hogyan óhajtja csinálni. Nem jegyzi meg, a hülyének néző sóhaj elfér a piciny szívén, abszolút nem tudja összetörni. Főleg, mert a beletörődés információt jelent. Nem. Nem robbantja fel magát, a pálcája ribancos mentalitású ugyan, de szereti kipróbálgatni az új dolgokat. Főleg azokat, amiket imádott kisgazdája védelmére hoznak létre. - A csikók vére is jó? - Kérdezi végül rábiccentve a felvázolt taktikára. Ha önmagában a gondolat rémisztő is, hogy egyszarvú vére tapadjon a kezéhez, maga az elfogás módja hatékonynak hangzik. Képes tartani a diktált tempót, nem feszíti túl magát és a lába sem durran be jobban, mint ahogy tette eddig is. Ha esetleg aggódott volna azon, hogy kihagyta az elmúlt néhány nap edzéseit a büntetőmunka részeként, hát most egészen biztos lehet benne, hogy bepótolja a hiányt, még ha nem is épp frissen és egészségesen fog visszatérni a következő menetre. Már ha. Ugye. Ez a szar a lápokban. Tele van cuppogó érdeklődéssel, mint valami műfogsoron csámcsogó pedofil öregúr, aki a fiatal kölykök seggét bámulja a hintaszékből és a régi szép időkre gondol. Pontosan ez jut eszébe a csuszamlós, ragacsos, nedves, bűzös kipárolgásokat eregető sárnyálkás tájról és nem, minden azért még neki sem jöhet be. A látszat ellenére ő sem mindenevő. Auréle egyáltalán nem ignoráns a környezetére és tisztában van azzal, hogy ez oda-vissza működik közöttük. Árgus figyelemmel lesi a veszélyt, egy idő után magához invitoz egy kellemesebb fogásúnak tetsző, masszívabb fadarabot és... nos, nem hiába tökéletes a Mardekár terelői pozíciójára. Mágiapazarlás helyett szimplán gurkónak képzeli a dugbogokat és ha nagyon kibaszottul pofátlanok kezdenének épp lenni a bokáját kipécézve, elpenderíti őket a láp túlfelére. - Érthető. - Replikázik csendesen, meglendítve alkalmi fegyverét. 10 pont a Marderkárnak. Csúnya pillantást vet a kis fa(sz)fej lény társaira, akik remélhetőleg rendelkeznek elég túlélőösztönnel, vagy láphozragadottsággal ahhoz, hogy ne akarjanak rövid úton röppályára állni pofátlan társuk nyomán. Megrándul a szája a franciázásra. Ezt sem tudta róla. Hogy van az, hogy egy random idegen többet tud a saját apjáról, mint ő maga? Elkedvetleníti a gondolat, bár messze nem állítható, hogy eddig pallérozott jókedve lett volna. - Nem kellene annyit pofáznom. - Jegyzi meg végül kelletlenül a kajánságra, bár egészen úgy rémlik, hogy abban a szituációban nem igen volt más választása haragreakciók kivívásán kívül. Összességében véve és más okokból kifolyólag azonban igen. Valószínűleg többet kéne kussolnia. Köszi Roxfort. Kössz szépen. Ez az első gondolata, ahogy szembenéz az embertelen pillantással. "Argo" már majdnem kezdett egész barátságos lenni. Ennyit erről, hm? Nem sürgeti jobban annál, mint az az apró noszogatás, kivár addig, amíg a férfi megfelelőnek érzékeli az időpontot az indulásra. Pillantását nem a köpés, még csak nem is a futóféreg, egyszerűen az ördöghurok babaindáinak sziszegése vonja magára. Amíg nem kap felé, nem irányítja rá a fénynyalábot, had zabálja csak a férgesét. Ahogy a férfi meglódul, leköveti ő is. Kifejezetten nem tetszik, hogy ennyire belehúznak, sokkal kevesebb figyelmet tud szentelni a környezetének, de nem panaszkodik. A veszélyérzet ott kaparászik a tarkóján annak ellenére, hogy neki a keresőcsapattól egészen biztosan nincs tartanivalója. Tartja a tempót a hímmel.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Valami kétségtelenül jót tett a macskának, és remélhetőleg elég ideig távol marad tőle a tán vesztét sejtő átok, hogy aztán végképp felszámolja ezt a problémát. - Félnek ezek a saját képességeiktől is - teszi hozzá igen élesen és kritikusan, nem mintha újat mondana ezzel, de jól érzi Auréle, egy kiült vesszőparipa, egy puhára rágott csont ez, bizalmas közelségű szálka a szemében, valami olyan gondolatkomplexitás, amiből élete legnagyobb veszteségét eredezteti, és ami ellen talán harcolna is, ha nem volna kissé olyan, mintha a saját halántékának szegezné a pálcát. A szavai alapján nem sokkal tekinti többnek az egyszarvút, mint a szarvast, az őzet, vagy a zebrát és gazellát. Fürge állat, kétség kívül, de a lótest az ingoványban inkább hátrányt jelent, a párás pöffeget, tőzegszagú, súlyos láp így lesz egy fokkal szimpatikusabb éji kóborhelyszín. Ha a csalfán rezgő ezüstfonál iránymutatása nem téved, és legyen úgy, hogy nem téved, akkor a vadászat rövid, sikeres és ismerős is lehet még a számára. Jól jönne valami megnyugtatóan ismerős, ami után visszatérne pihenni Afrikába, vagy akár utána is járhatna a fivére létezésének. - Igen - határozottan állítja, bár eleddig ez a gondolat nem merült fel benne. Egyszarvúcsikóra még kisebbnek tetszett az esély kívülről nézve, mint kifejlett példányra, de az általa ismert és csempészett fajok közül még egy sem változtatta a mágikus tulajdonságait az életkorának előrehaladtával, ám a kérdés egy kicsit megtűnődteti odabent. Ezért is lehet, hogy amíg a haláda biztos és kényelmes, lemarad a mutatvány elejéről csak a puffanás és röppenő méltatlankodás, aztán a csobbanás hallatán kapja hátra a fejét, hogy mégis mi a merlin térdét művel ez a fiú... - Így kerülöd ki, hogy a védő/taroló átkaid nyomot hagyjanak? - kérdezi hősiesen uralva az arcizmait, ahol talán egy nevetés bujkál, mint a sásban a többé lény. Akárha siklók volnának, széles, otromba hátuk felszakítja a növényzet zöldes szövetét, miközben alkalmas búvóhelyet keresnek morcosan puffogva a megvadult vörös elől, aki nem átall verni a helyi jónépet. - Ha nem pofázol, nem hoztalak volna magammal - mutat rá könyörtelen önkritikával, halkított hangon, belélegezve a fiú elkámpicsorodását a sűrű moszatszaggal együtt, mégsem vigasztalón. Ősi titokzatosságának illúzióját töri darabokra, bizony, neki is van emberi arca, és hajlik arra, hogy amikor a világi világ valamiképpen betüremkedik utána a rengetegbe, akkor ő maga is engedjen neki. - Vagy nem ilyen sokáig. Elvettem volna a pálcád. De ha már Aleric meghagyta neked, számítok a hálájára - mintha semmit sem jelentene beismernie, bár egy kicsivel sekélyesebb és opportunistább lett ettől, lerántja róla a számító kiscserkész vázat az a fényszikra, és egyszeriben nagyon is kézzelfogható valóságnak tetszik az, hogy visszatér állati gyökereihez, viszi a pálcát, és szépnapot. Még nem ér rá tanárokkal kergetőzni az erdőben. Nincs olyan állapotban, hogy több jól képzett mágussal harcoljon a fák között. Sietsége kézzelfogható, és mintha a feszültsége átragadnak a lápra. A bokáig süppedős sár valójában térdig loccsan fel hígan, bűzhödt, mintha rothadó tetemekkel volna teli, mint afféle bomló temető. Az ördöghurok nem kap utánuk, és a járás is könnyebbé válik egy jó húsz perc feszített tempójú küszködés után, ami csúszós és kényelmetlen volt, mint a már említett pedofilok érdeklődése. Ráadásul időközben egyre ködösebbé vált az idő, nehezebb megtalálni a biztosabb lépéseket, csúszkál a boka, nyösszen a térd, a párhuzamos lépések csobogását tereli a köd az érzékeny fülekbe, de mégis olyan, mintha csak a saját visszhangjuk lenne. Mire Éloy hátrafordulva lenyújtja a kezét hogy egy meredeken felfelé emelkedő kiszögellő partra felhúzza Aurélét újabb fényt küldenek a magasba, ám az aranysárga lobbanás ezúttal meghatározhatatlan távolságban van, a köd miatt a szikrát nem is látni, csak a fénye festi meg az éjszakát. - Lihegd ki magad itt - ő is így tesz, a sárkoloncoktól terhes séta erőfeszítést követelt a macskától is, a homloka verítékes, jobb oldalára tapasztva a tenyerét támaszkodik egy hűséges és szilárd égernek. Számtalan társával együtt alkot ligetet a fa, csupasz ágaik sűrűn és feketén rezegnek a tejfehér ködben, a kérgükön csúszós, de tiszta nedvesség. Messze előre fények pislákolnak, de olyképpen, mintha csak valótlan játékai volnának a szemnek, arról mintha kuncogás is hallatszana, talán impek múlatják az idő ott, de a pálcavégből lebbenő ezüstfonál oldalra mutat utat, amerre az égerliget folytatódik. A mozgása kétség kívül nyugtalan, a sárban friss patanyomok sokasága látszik, páros és páratlan ujjú patásoké egyként. Ahogy Éloy ezeket nézi egészen olyan, mintha elmosolyodna ziháltában.
- Feltűnt. A tanult varázslatok többsége bűvésztrükkökre emlékeztet. - Az ő hangja messze nem éles, egyszerűen csak elmereng a kérdésen. Számára nem jelent különösebb gondot, hogy véleménye szerint igazán értelmes dolgokat nem tanulnak. Legyünk nagyon őszinték, a mágiák nagy része olyan dolgok elérésére szolgál, melyeket a mugli világ kütyükkel helyettesít. Egyedül a speciális tudományágaknak, mint a medimágia, a gyógynövénytan, bájitaltan látja valós értelmét, illetve saját affinitása és felhasználási módozatai miatt az átváltoztatástannak, ám a legfontosabb, az életre nevelés valamiképpen kimarad a rendszerből. Úgy tátong rajta, mint egy seb, feneketlen lyuk, mindent beszippantó sötét erő. Nem csoda, hogy olyan sok az asztalfiók- és konyhamágus. Véleménye szerint az egyszarvú problémásabb, mint bármely felsorolt állat. Intelligens bestia, a meggyilkolása pedig súlyos következményeket vonszol maga után, hogy mészárosa sose hagyhassa el a maga után húzott, ezüstvért földre kenő tetemet. A férfi úgy viseli majd magán, mint a jelzőtüzet. Világítótorony a sötétségnek, mágnes a rossz dolgoknak. Őszintén? Nem kívánja ezt neki. Magának pedig azt nem kívánja, hogy megtagadja a hím óhajait és a saját fejének jogosultságát megjelölt nyakacskáján. Biccent a megerősítésre. Tudja, hogy vannak csikók az egyszarvúak között, látta amikor a harmadéveseknek mutatták még néhány hónapja. Annyira nem nőnek gyorsan, hogy már kifejlett egyedek legyenek és ha a kicsik fürgék is, valószínűleg könnyebb még behülyíteni őket, mint a kifejlett, tapasztalt példányokat. Megsimogatja a pálcát hüvelykujjával, ahogy az kelletlenül borzong a tenyerében, a következő mozdulattal pedig a gyengédség éles ellenkezőjét mutatja be egy másik, lényegesen durvább fadarabbal. Ártatlan pillantással néz fel a kérdésre (nyilván így szokott a mindenféle csínyei után is), enyhén széttárja a mancsait, amíg az otromba lények elsuhognak a közeléből. - Kevés a mágiám, nincs értelme pazarolni. - Más szemszögből közelíti meg ugyan a kérdést, ám ettől nem lesz kevésbé hatékony. A puffanás és csobbanás kombinációs zaja meg már igazán nem számít saját ugrálás, cuppogás, placcsplaccs hangjaik mellett. Nevethetne, igazán. Immár tapasztalatból tudja, hogy jól áll neki. Ha a férfi nem is annak szánja, azért valahol mégiscsak vigasztalóra sikeredik az a nem is csak néhány szó. Megvan azért a nagymacskának is a maga szociális igénye, még ha néha olyan elutasítónak is tűnik, mint egy sündisznó. Óh hát... néhány szúrás még nem a világvége, nem igaz? - Ha elmész hozzá, lehet megint találkozunk. - Rejtély, ez mégis mi a francért vidítja fel a vöröset főleg annak fényében, hogy az apja nyilván kurvára nem lesz boldog a kölykétől szerzett tartozásért, de ha Auréle nem is, a gondolat mintha megtorpanna a levegőben. - Na nem mintha emlékeznék majd rád, hm? - Ez már halkabban szól, vidámság nélkül. Félúton mintha elfelejtette volna, hogy neki bizony felejtésátkot, vagy fejetlenséget írtak elő. Óh, hát. Nem mintha nagyon lenne ideje gondolkodni rajta a villanást követően. Undorító ez a mocsár. Megállapítja újra és újra annak ellenére, hogy képes ő értékelni a természet szépségét, ebben nem talál túl sok szépséget. Az élet vonzza, nem pedig a tetemszag, ez az irányvonal valahogy sosem tartozott a perverziói közé. Pláne, hogy a lehetetlen, gáncskompatibilis, igencsak erőszakosan marasztaló terep olyan hamar leszívja az energiáit, mintha a húsz percet minimum futással töltötte volna, nem is túrázással. A láp egy rohadék terep. Nem, egész biztosan nem lesz soha megrögzött mocsárjáró. Kérdés nélkül elfogadja a férfi kezét, ahogy lenyúl érte, az aranysárga lobbanás egészen úgy fest a köd festővásznán, mintha a túloldalán háború zajlana. - Azt hittem sosem érünk ki. - Ziháló hangját lenyeli mondat közben, a fa mellett guggol le, hátát nekitámasztja a törzsnek, amíg kifújja magát. Nem ül le, óvakodik attól, hogy a tagjai elkezdjenek a pihenésre fókuszálni, de a póz legalább nyújtja a combokat, megfeszíti a tompán sajgó lüktetést a sebben, míg a talajközeli élmény átmeneti pihenőérzetet teremt. A hidegre ezúttal egészen biztosan nincs panasza, a teste forrónak hat a talár alatt, bár a nyirkosság hamar megdermed majd, ha kifújta magát. A kuncogás irányába rebben a pálca fénye, hunyorogva próbálja kivenni a sötétség vidámságát, így lemarad a férfi öröméről. Nem jó csere. Végül a fénynyaláb megtalálja a patanyomokat is, egy darabon követi őket előre, mielőtt a vékony pászma elfoszlányosodna az érzékelési tartományban. - Frissnek tűnnek. - Na nem mintha a nyomolvasó képességeiről lenne híres, de ha még neki is feltűnnek, akkor nyilvánvalóan közel járnak.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
A hallgatása ezúttal inkább jóváhagyó, mint ellenséges, a fiúra pillant, de nem tud dönteni. Kétség kívül az volt a benyomása addig, hogy Auréle elég lustácskán viszonyul a tanulmányokhoz és elvárásokhoz, ám nagyon vonzó lenne készpénznek venni a szavait, újabb gyengeséget és esendőséget találva a minisztériumi mágustársadalmon. Ugyanakkor, mégis az aurorok és feketemágusok, mindazon kevesek, akiknek a képességeit el kell ismernie vajon nem ugyanezekről az alapokról indultak? Nem lehet minden tantárgy primitív, és főleg, ha mégis az, mit keresne a fivére egy ilyen helyen? Helytelen ilyen féltékeny birtoklást éreznie az élete és döntései felett, amikor eleddig a tartózkodási helyét sem ismerte. Sötét átka ellen sötét átokban keresi a gyógyulást, számára ebben a kérdésben az unikornis elveszítette mindazt a nagyszerűségét, fontosságát és jelentőségét, ami valaha megvolt neki a szemében is, elfelejtette vadnak és nemesnek tekinteni, mert túlságosan fontossá lett, hogy az életét egy palackban lepárolva vegye magához éltető kortyként. - Szép ütés - teszi hozzá halkan, a lelke nem olvad meg a pillantástól, az erőt és pontosságot értékeli a mozdulatokban, voltaképpen elmaszatolja a különbséget a hatékonyság husán és pálca között. Aligha találkoznak, s még inkább az emlékezet... ingatná az állát, de már hiába is nyitná szóra a száját, az új varázslat ott a messzi távolban olyan hatással van rá, mintha talált is volna. Sokkal jobban tart az erdőben vakon bolyongó, alighanem még csak a nyomot kereső, és inkább az eltévedtnek vélt Aurélének utat mutató varázslóktól, mint a mocsár mélyétől, a sötétben motozó hangoktól, a testetlen kuncogástól, a véletlenszerűen felbukkanó okkamiktól, vagy más szörnyetegektől. A távoli farkasüvöltésre, ami megfelel a mágikus hangnak például oda sem fülel. Leköti a tempó, az úttalan út megtalálása, vagy hát, jórészt a kivágása, hogy ne süllyedjenek el, ahogyan azt a mocsár és az egyszarvúak védőszentje amúgy szeretné. Ha nem is látszik rémültnek, mindenesetre ez egy ingen kifejezett és izmos tartózkodás, de a keze biztos, amivel maga mellé támogatja Aurélét. - Szerencsénk van, hogy ilyen hidegek voltak - szusszanja, talán hogy a beszéddel átszellőztesse halkan küszködő tüdejét - melegebb, nedvesebb időben szerintem sokkal mélyebb, most egészen ... száraz - mondja ezt úgy, hogy még mindig hullámzik a folyós talaj ott, ahol kikapaszkodtak belőle. - Csak impek - inti vissza a fiú pálcáját, a fától ellökve magát, még mindig az oldalára szorítva a tenyerét leguggol az egyik nyom mellé. - És friss is - erősíti meg fáradt örömmel, hosszú ujja feketén mutatja az egyik patanyom oldaláról éppen alágördülő nedves göröngyöt, a laza föld még nem foglalta el egészen a helyét. - Ismered a macskaszem varázslatot? A lumos túl feltűnő - egyenesedik fel aztán, elnéz hosszan a fák közé, a szemeit összehunyorítja, a keze ökölbe szorul, ahogy leveszi az oldaláról, néhány mélyebb, szaggatottabb lélegzetet vesz, hiába törölte le az arcát a talárujjával, újra kifényesedik verítékkel. A fiú felé fordul, így nem láthatja, hogy a fák között távolabb valami fehéres derengés átszüremlik a ködön amikor a pálcafény vakítása kihúny, mintha csak a holdfény simogatna egy íves testet. Néhányszor ugyan a levegőbe szagolt, de a mocsárszag átütő.
Amennyit neki eddig alkalma volt megismernie a varázslatok közül, azok... nos, számára semmi extra. A muglivilágban nőtt fel, megtanulta használni a mugli eszközöket, de legalább ismerni őket, a lehetőségeket és jelen pontján az életének - bár nem tudja mit tartogathat még a következő két év - úgy érzi, egy képzett katona mindenféle probléma nélkül képes felvenni a versenyt egy Roxfortban képzett varázslóval. Ha az a katona ráadásul avatott lenne, tisztában a varázslók tényével, gyakorlatilag egy frissen végzett tanulónak, egy soha tovább nem tanuló mágusnak nem sok esélye maradna. Ettől függetlenül azt hajlandó elismerni, hogy egy képzett auror (ami valljuk be, kimeríti a máguskatonaság fogalmát) képes a mugli eszközök fölé emelkedni, ám ez a tudás specifikus. Nincs abban semmi helytelen, ha a férfi vágyik a testvérére. Valahol az élete része akkor is, ha már rég elhagyták egymást. - Kösz. - Vigyorint a dicséretre, azért ahhoz bőven nem kap eleget, hogy ne legyen nagy értéke a sötét varázslótól is. Sőt. Homályosan érzékeli, hogy mintha megint letegezte volna. Valahogy természetesebben jön a szájára a közvetlenség vele szemben. Nem bánja, hogy az emléktörlés kérdése megválaszolatlan marad, elvégre különösebben nem szeretne arról hallani, hogy mindent elfelejt, ami most történt. Legfőképp nem az apjával kapcsolatos információkat, vagy a puszta tényt, hogy figyelmeztetni sem fogja tudni Alericet a "tartozásra". Komor gondolat. Vajon apja mégis mikortól érzi majd úgy, hogy beavathatja a szervezet létezésébe? Talán úgy tervezi, ha végre megszabadulnak a mágiájától csatlakozik hozzá? Vajon azért kell ebbe az iskolába járnia még mindig, hogy megismerje mivel néz majd farkasszemet? Ezzel a gondolattal máris kevesebb nyűglődéssel viselné el a fennmaradó két évet. Meg akarja tartani... - Száraznak éppenséggel nem nevezném, de könnyen megúsztuk. Gyanúsan könnyen. - A hangja egészen merengővé válik, ahogy figyelme bevillan a fák közé, az impek mintha a szavaira adnának gúnyos kacajt. Nem csak a mocsárra utal egyébként, egyszerűen csak tényleg mérhetetlenül egyszerű volt idáig az útjuk ahhoz képest, mennyi szörnyűséget hallott erről a helyről, melynek kifejezetten a mélyén kóvályognak. A Lumos fénye megmarad a nyomokon, guggolásból felállva közelebb ólálkodik, vigyázva a nyomok épségére. - Nagyszerű. - Örül, hogy végre véget ér ez a nem épp kéjutazás, de bizonyos szempontból azért annyira mégsem. A nyomok tüzetesebb vizsgálata helyett a férfi arcát figyeli, a homlokán kiütköző verítéket, a fáradt hangot. "Argot" lényegesen jobban megviselte ez a túrázás, mint őt. Pihennie kellene, de nem tűnik túl jó ötletnek ezt meg is jegyezni. - Nem hallottam még róla. - Megszünteti a lumos fényét remélve, hogy a férfi majd elvégzi rajta a varázslatot, ám mielőtt egyáltalán az megemelhetné a pálcáját, hirtelen megragadja a vállát és irányba fordítja. - Figyelnek minket. - A távolba mered, hogy kivegye a felsejlő alakzatot. Kifejezetten... rossz előérzete van.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
A tapasztalataik furcsa visszásságán osztoznak, bár tény, hogy Éloy még mindig él a gyanúperrel, hogy a varázslók fejében és nem a képzettségében van a gond, az életképtelenség ott gyökeredzik, és nem a tanult mágiák hiányában, hiszen az erdőbe, lápokba se mennek be. Főbenjáró jelzője számára, hogy mennyire eltávolodtak olyan dolgoktól, amik segíthetnék azt, hogy edzettek, fittek, gyorsak és erősek maradhassanak. Neki sem kellene ennyire szuszognia egy kis mocsárjárástól, az, hogy sérült nem menti fel a saját szemében, gyorsan megkomorodik a tekintete, egyáltalán nem Auréle miatt, aki ezúttal csak annyiban hátráltatta, hogy nem szaladhatott macskaként, tehát nem jobban, mint amire amúgy is számított. Nem, a fiúnak nem rója fel, hogy az erőfeszítéstől ellenfeszítést érez, és hogy a legtermészetesebb mozgás és haladás kelti életre benne a mételyt, de tényleg nem volna túl okos megjegyzést tenni rá, emlékeztetni a gyengeségre. Minden idő, amit pihenéssel tölt, csak elodázza a ténylege megoldás keresését, és kifogyott a türelemből. - Úgy gondolod? - élénkül meg a könnyen szóra és végignéz a hátrahagyott mocsáron, de csak a dugbogok mozgása háborgatja a felszínt, hajlanak a növények, éles visítást hallani, ahogy az egyik a még ki sem hűlt nyomaikat követve az ördöghurok karjába szalad, de hamar kiszenved és a néma az erdőszél is, hiába nyugtalanító. - Minek kellett volna történnie? - a kérdése szinte ártatlan és megnyugtató. Alighanem arra gondol, hogy a rémtörténetekkel csak a diákokat stresszelik azért, hogy a tájékozódni nem tudó nebulók ne is merjenek eltévedni idebent, és nem azért, mert ténylegesen pengekarmú, véresszájú szörnylények lakják az erdőt, vagy legalábbis nem jobban, mint bármely erdőt széles e kerek világon. Letörli megint az arcát, ezzel felfesti a kissé bosszankodó kifejezést is, macskaszemekkel közelebb lépked Auréléhez, de nem tesz megjegyzést, emeli a pálcáját, vagyis emelné. A fordításra azonnal reagál, feszülten előrehajol, a fák közé kémlel, macskaszem ide, macskaszem oda, a lehullott éji fényben és ködben bizonytalanná lesznek a körvonalak, a fehéres test elmozdul, fák takarják, köd. A szél mintha ellenük erősödne, megtölti hangokkal a levegőt az égerágak sustorgása. - Vagy maga az egyszarvú - nagyon halkan szólal meg, és a hangjában nem annyira a remény, mint a vágy feszül. Más ne kóricáljon ezen a sáros földdarabon. - Szétválunk, legyél nagyon halk amikor előrefelé mész, de ne nagyon lassú. Ha felfigyel rád az nem baj - levesz a szemét a csábos fehérségről, a tenyerét Auréle álla alá csúsztatja. Kissé megemeli a fejét, noha egymagasak, alulról érinti a fiú halántékához a pálcáját, és a varázsigét elsuttogja. A mágia alulról felfelé lepi be a szemét, és mire beablakozza azt, az erdő sokkal világosabbá válik. Kissé homályos élekkel, kevesebb színekkel, de világosabb. Dimenziót és mélységet kapnak a tárgyak. - Maradja a szilárd talajon - figyelmeztet még, mielőtt hátralépne, hogy legyen hely az átváltozáshoz.
Ő inkább az igényben látja a problémát. Nem a varázslatok mélységét tanítják meg igazán, sokkal inkább növelik a varázslók affinitását ahhoz, hogy később majd igény szerint léphessenek abba az irányba, amelyikbe akarnak. Megtanítják uralni az erejüket, de nem kipuhatolni annak határait. Ő legalábbis így érzi, de elég rossz támpontot nyújt, minthogy többnyire tesz magasról az okításra. A fittséggel és gyorsasággal persze nincs problémája, de nem azért, mert lápokba járna unalmas perceiben. Valahol az elnyomható szociális igényeken kívül valóban teljesen felesleges, hogy magával hozta. Nélküle előbb és talán könnyebben is megtalálta volna az egyszarvúakat, igazán... nem tett hozzá túl sokat ehhez az úthoz, de hé? Ő nem panaszkodik. Szereti életben tudni magát, még ha az erdő mélye annyira nem is osztozik ezen örömében. - Nem is tudom... - Réved el pillantása a távolban a nyugodt kérdésre. - Sokat tanultunk a rengeteg lényeiről és nem egy közülük éjszakai ragadozó. Különös, hogy mindegyik... távol marad. - Persze egyáltalán nem kizárt, hogy valóban csak el akarták ijeszteni őket a Rengetegtől, de valahogy értelmetlennek tűnik. Maga az iskola is egy átkozott labirintus, rengeteg veszélyes hellyel. Messze nem nevezné kontrollált környezetnek a lezárt szobákkal, tantermekkel, random helyekre mozgó lépcsőkkel, különös kis rejtélyekkel, mindent elnyelő ládákkal, melyeket egyes vörösök különbejáratú galériaként hasznosítanak... - Talán túl sokat képzeltem bele. - Vonja meg végül a vállát megadóan, mit tud ő elvégre valójában erről az erdőről? Csak mert néha-néha kiszökött felfedezősdizni, nem jutva mélyebbre a lebukások miatt és mert időnként itt tölti a büntetését, még vajmi keveset tud az egészről. Kivételesen nem rebben védekezőleg a pálca emelkedésére és nem csak azért, mert nem azzal foglalkozik. A mozdulata gyors és célorientált, figyelme szinkronban megküzd a sötét, a köd maszatoló ellenállásával, de még annyira sem tudja kivenni a teremtményt, mint a férfi. - Milyen kíváncsi... - Suttogja halkan, még mindig a szemei előtt szétfolyó, eltűnő formára meredve, s csak akkor rebben vissza a pillantása a férfira, mikor az az álla alá nyúl. - Rendben. - Kifejezetten nem díjazza a szétválás ötletét, elvégre... minden horrorfilm így kezdődik, ő pedig túl sokat nézett rövidke élete során és még mindig tisztában van azzal, hogy a vörösöknek nem szokása diadalmaskodni. Megnyalja a száját alig érzékelhető idegességében, szürkén is élénknek ható figyelme végigcirógat a férfi arcán, s ahogy a mágia a halántékát érinti, szemei elé pedig behúzódik a tisztánlátás hártyaszerű zizegése, ő hirtelenjében szinte már kristálytisztán látja azokat a vonásokat. Az erdőt kellene néznie, de miért is ne használná ki a kínálkozó pillanatot, ha egyszer ennyire közel van... - Igyekszem. - Egyáltalán nem áll szándékában nedves terepre mászni, jó neki itt, ahol biztonsággal megvetheti a lábát és semmilyen ördöghurok nem óhajt halálos csápospornóelőadást tartani fojtó szeretete jeléül. Pillantása berebben a fák közé, bármennyire is izgatja, ezúttal nem az átváltozást figyeli, sokkal inkább a célt. A macskaügyesség bár a leopárd sajátja, azért őt sem kell félteni (dehogynem). Ha a cica megindul, ő sem késlekedik, az új látásmódhoz gyorsan alkalmazkodva igyekszik csendesen előre, lehetőségekhez mérten kerülve a recsegő ágakat, de még emlékezve a férfi által diktált alapelvárási tempókra. Mázli, hogy kesztyűt hord, különben az izgalomtól már rég síkossá váltak volna ujjai a pálca körül.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Lehet, hogy szigorú, de a macska álláspontja szerint, ha egy-két képzettebb varázslóval egy rakás kezdőt kizavarnának egy lápba fél évre, minden fontos dolgot elsajátíthatnának az életbenmaradók, és egy kellően hasznos és kemény társadalmat építenének fel azután. Nem mintha üres óráit ilyen utópiák kiagyalásával töltené általában, de a gondolat a lápból egyenesen adja magát. Máris hasznos varázslatokat és vadászatötleteket adott a fiúnak, pedig még csak most érkeztek. A gondoskodó ösztön alighanem megvan benne, és ezért nincs oka Auréle bensőjének panaszra, az életét csak akkor fogja veszélyeztetni, ha már egyszer életben hagyta indulásnak, amikor arra ténylegesen okot ad. Szimpátiafaktor, különös mechanikájú dolog, de előfordul a természetben is, hogy jegesmedvék barátkoznak a kutyákkal, pedig egyszerűen csak felzabálhatná a kisebb állatot (ahogy azt valószínűleg meg is teszi, ha éhes lesz, jóllakottan mindenki sokkal szimpatikusabb). - A világ ragadozóinak csak nagyon kis százaléka vadászik kifejezetten emberformára, még kevésbé varázslóra. Még a muglikra se prédálnak - őt nem lepi meg annyira a vadállomány távolmaradása. Az ösztönvezérelte lények legtöbbje jogosan tart a kétlábúaktól, legfeljebb a kíváncsiság, vagy az olyan színtiszta erőszakos létezés, mint a dementoroké vagy a lethifoldoké hozza közel az emberhez a lényeket, még a legnagyobb afrikai vad, a nundu is a nehezen elérhető helyeken prédál. Az emberi létezés mássága távol tartja a vadakat, de a fiú szavait nem veszi félvállról, mélyen a fák közé néz, mintha megláthatná a ragadozók tartózkodásának valódi okát, talán egy ólálkodó másik ragadozó képében. Hiába szimatolja azonban a rohadt levegőt, a páfrányokon és az égerek szagán kívül alig érezni valami mást, és az is a saját verítékszaga és a fiú enyhe, de jellegzetes testpárolgása. Képzelet helyett tapasztalni kell az erdőt, de két knútot sem érő jótanácsa a szájában marad, a nyelvével forgatja meg, az izgalom kiszárítja a torkát, belemerevedik az ádámcsutkája egy nyelésbe. Az ígéret a fák között, félhomályos sejtelem, bizonytalanul körvonalazott jövő. Hogy nem indul felé azonnal komoly önuralomról árulkodik, a varázslattal javít Auréle esélyein és a sajátjain is, ha hasznát látja a vörösnek, márpedig az okkamin megtanulta, hogy adott helyzetben az életösztön kreatívvá teszi a vöröst. - Nem viszket? - kérdezi mélyen a szürke szemekbe bámulva. Őt egészen elszínteleníti ez a fajta látásmód, de a hajszálai csodálatosan elválnak egymástól, a szemgödrében jól kivehető a szem, az álláról tovalebben az árnyék, hiába áll takarásban a holdfénytől, ösztönösen egy törzsárnyékba húzódva. A szemében sajátságos fénye gyúlt a figyelemnek, a bőre alatt megfeszülnek a kisebb izmok, még a mimikaiak is, de ezek talán már a macskakoponyára húzzák a bőrét, ami lényegesen kisebb. Pöttyös bundája feltűnő a barna erdőben, alig zörren mögötte a páfrányos, ahogy beleveti magát a levelek közé, ő magára nem tartja kötelező érvényűnek a szárazon maradást, a leszakadt partoldalban még látni a farkát sárgán integetni, aztán el is tűnt a macska, jó macskaszokás szerint. Szálas törzsek, vastagodó köd. Az erdő felől újabb szikraraj lobban fel, ezúttal sötét és kék, talán kék, a macskaszemeknek csak még több fény. A földnyelv, szilárd terület olyan két folyosónyi széles lehet, vastagabb, keskenyebb törzsű égerfák rendezetlenül szoronganak rajta, ösvény nem látszik, bár tisztán kivehető, a patások hol lábaltak át a keskenynek látszó törzsközökön is. A köd a gyökerek szintén a legvastagabb, mindegyre botlásra csábítanak, derékszinten kissé ritkul, majd olyan két méteren mintha megint sűrűsödne egy réteg, így a lóféle szarva nem is látszik, ahogy kibontakozik. Az égerliget egy tisztásán áll, egy egyszarvú és olyan fél tucat őz, aggodalmasan topognak, nagy szemük a sötétet kémleli és az égen a szikrákat. Kissé elkanyarodik itt a földnyelv, megritkul az éger, mintha egészen elsüllyednek a szilárd talaj, de nagyobbacska zsombékok látszanak, és kisebb szigetek, amik jelzik, hogy itt meglábalható a mocsár viszonylag könnyedebben, de a fák miatt most egészen árnyékos az a terület, alighanem ezért nem mentek tovább a patás jószágok, a köd nem kedvez az ő szemüknek. Az éj tele van hangokkal, mintha szuszogna a mocsár, ráadásul a tisztás oldaláról még más hangokat is hallani, közelebb jött a kuncogás, vagy Auréle húzódott hozzá közelebb, testetlen dobbanások, súlyos lólábak hangja ez, az őzek ideges toporgásával együtt. Az egyszarvú horkant egyet, a levegőbe szimatol, egészen lószerű, egészen állatias hang, hosszú lábait szügyig sár fedi, de tiszta szőre a hátán és oldalán sejtelmes ezüstös fényt áraszt, dús, sáros farokszőre izgatottan kicsap. Nem patásoknak való terep ez. Némelyik őzön karmolásnyom látszik, talán ők is találkoztak az okkamival, és a mocsárba nyargaltak rémületükben.
Egy egészen másfajta nevelési koncepciót igényelne ez, mint ami a világ alapfelfogása. Az életre nevelés általában kíméletlen, nem ölel körbe a szeretet színes, buborékszerű védőaurával, mert belátja, hogy a burokban nevelt egyedekből nem lesz megfelelő minőségű felnőtt. Auréle egyetért ezzel, ami sajátságos neveltetésének köszönhető, elvégre... ő maga sem a konvencionális keretek között vált olyanná, mint amilyen. Még ha ez önmagában nem is éppen a követendő példa. - Mh. Csak így nincs értelme tiltani innen a diákokat. Ennyi erővel szervezhetnének feltáró kirándulásokat az erdőbe. - Mert jogosan következik, hogy ha az erdő valójában nem áll ellen, a diákok akár meg is tanulhatnák a természetben megfigyelni a vadlényeket, nem így, vagy úgy begyűjtögetve. Eddig azt gondolta, ha Albus Dumbledore eltiltja valamitől a kölyköket, annak nyilván oka van, de egyelőre az okkamin kívül nemigen látta ennek más jelét. Lehet a büntetőmunkáknak tartják fent. Büntetésből beküldenek valahova, amitől megtanítottak félni. - Viszont állítólag laknak itt vad vérfarkasok, erdővédő kentaurok, hipogriffek, a szóbeszéd szerint acramantula is. Még thestralt sem láttam, pedig azok odajönnek az emberhez, szelídítettek. - Igen, látja őket azóta, hogy az első évben hazafelé felpattant a fiákerekre (még ha idefele csónakázni is volt kénytelen). Eredeti szülei halála épp eléggé biztosította ezt. - A csapásokon viszonylagos biztonsággal lehet kerülni az élettereiket, de már régen letértünk a kijelölt zónákból. - Eléggé ahhoz, hogy komoly gondot okozzon visszajutnia. Mindenesetre végül ereszti a témát, még ha alá is szinkronizálta a férfi körbekémlelését. Érzékeli a másik izgalmát, egyszerűen csak látszik rajta. Lenyűgöző, hogy képes ilyen mértékig ellenállni a késztetésnek, rá valahogy... egyáltalán nem jellemző. - Nem, tökéletesen működik. - El is határozza, hogy az első adandó alkalommal megtaníttatja rá magát mondjuk Blackbridge közreműködésével. Aztán eszébe jut, hogy kurvára nem fog emlékezni arra, hogy egyáltalán meg akarja tanulni. Egyszer akar valamit megtanulni magától, azt is elfelejti. Milyen bosszantó! Addig jó neki, amíg látja a pöttyös bundát, ez még megadja neki az illúziót egy darabig, hogy nincs egyedül. Amint eltűnik macskaszemei elől azonban, hirtelen rászakad a rengeteg minden apró zaja, neszezése, a figyelem a hátába mászik, égnek mereszti tarkóján a rövid, vörös hajszálakat, adrenalinnal keveredik fel a vérében. Csak egy pillanatra vonja el a figyelmét a fellobbanó szikra. Ha el is játszik futólag a gondolattal, hogy ezúttal valóban válaszol rá, nem válik tettlegességgé. Őszintén? Nem akarja hagyni a férfit meghalni. Blackbridge egészen biztosan nem lenne boldog, ha végleg, visszafordíthatatlanul elvesztené az ikrét és... valószínűleg Alericnek is fontos kapcsolata lehet, ha a férfi ilyen sokat tud róla. Ha "Argo" életben marad, azzal segíti az apja ügyét, nem igaz? Főleg, ha ő is életben marad közben. Elég óvatosan halad ahhoz, hogy ne kelljen ide-oda bukfenceznie, a korábban szerzett botot használja, hogy kitapogassa maga előtt az utat a ködben. Ettől ugyan némiképp lassabb, de még mindig gyorsabb, mintha újra és újra fel kéne kaparnia magát a földről. Lám-lám. Az unikornis és a fanklubja. Úgy helyezkedik, hogy varázslattal képes legyen eltéríteni az unikornist jelenlegi pozíciójából a mocsár felé és még szilárd talajon is maradjon, bár egyelőre pusztán annyit tesz, hogy az idióta Griffendélesnél használt néma kötélmágia többszörösét feszíti ki a fák között olyan magasságban, ahol a köd még képes elrejteni őket, ellenben a patások lehet pofára esnek, ha belefutnak. Fogalma sincs, a macsek mikor ér megfelelő pozícióba, így ezt követően egyszerűen csak kivár rá. Takarásban áll meg olyan távolságra, amit még biztonságosnak talál, s csak ekkor figyeli meg igazán a lenyűgöző lényt. Számára gyönyörű. Éppen annyira, mint amikor először látta őket, bár természetes közegében, mentesen az emberi érintésektől és érdeklődéstől valahogy sokkal fenségesebb benyomást kelt még úgy is, hogy a sár egészen magasra mászott rajta. Ezek szerint csak képes volt átvergődni magát a lápon. Készenlétbe helyezi mindkét fegyverét a feléledő hangokra. A kuncogástól kedve támad valakit, avagy inkább valamit röppályára állítani, de pillanatnyilag aligha lenne hatékony megoldás. Nem csak az egyszarvúra figyel, takarásba helyezkedik a tisztás oldalából érkező hangoktól is, élesre fent figyelme az ott húzódó ködös sötétséget kutatja. Készen áll arra, hogy az első kínálkozó rebbenésre beszálljon a maga terelő átkaival. A sóbálványátok már könnyen megy neki.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
Éloy életének korai, viszontagságos szakaszában egyként volt jelen a természetes nehézség és a szeretet burka, ami adott esetben megóvta a jég alá pofáraeséstől, a férfi inkább kényelmességnek és lustaságnak tartja mindazt, ami hiányzik az életre nevelésből. - Ha tele volna kelpivel akkor sem lenne értelme tiltani, hanem meg kéne tanítani elűzni őket - csodálkozik rá a fiúra. Értelme a tiltásnak az erdőtől? Nem, ez nem áll össze a koponyájában, hiszen a veszélytől való eltiltás olyan, mintha soha nem akarnák azt legyőzni, uralni, kivédeni és így tovább. Egészen szórakoztatja a felvetés, valahogy gunyorossá válik a pillantása, de olyan elnézőfélén és nem metszőn, haragosan, rosszindulatúan rosszindulatú. - Ezek mind olyanok, amik akkor is ódzkodnak az embertől, ha kifejezetten vadászol rájuk - töpreng el, főleg a kentaur kérdésen. Görögországban próbáltak befogni néhányat, de hát fürgelábú népség és már megtanulták, hogy se muglitól se varázslótól jóra ne számítsanak, mert az előbbi el sem hiszi őket, az utóbbi pedig képtelen kezelni egyenrangú különbözőségüket, hát inkább állatiasítja őket. Nyomorultak mind. - A szelídített thestral állomány legendás országszerte - teszi hozzá halkan, mintha csak egy könnyű csevejre gyűltek volna össze az éj alatt. Mértéktelenül szélsőséges, a feszültség köpönyegét, a dühös gyorsaságát felveszi, ledobja, érzékeny a beszédtémákra, és nem elutasító a gondolatokkal szemben, ugyanakkor mégis, soha nem hagy egy percnyi kételyt sem afelől, hogy ez a kirándulás az ő számításai szerint miként fog véget érni. Nincs lelkiismeretfurdalása a megcsonkításra váró emlékek miatt, amiket aztán egyedül dédelget tovább, magányosan, vagy jól titkolja, de ahogy mondta: csinált már ilyet. Elégedett morranása szinte csak rezonancia a levegő, ahogy a sikeres varázslatnak örül, aztán már el is tűnik a susnyásban. A leopárd viszonylag magányosan ragadozó állat, a civilizált része képes arra, hogy szervezzen és együttműködjön, de a prédálásban mégis valamiképpen az önálló munkán van a hangsúly. Amerre ő mozog, alighanem az lesz az állatvilág legvalószínűbb csapásrendje, szél alá törekszik majd kerülni, amihez viszont egy elég rendes távot át kell mozogni, felületes biológiai (állatbiológiai, semmiképpen sem emberanatómiai) ismeretei legalábbis ezt súghatják a vörösnek a szél hideg hangján. Ez már kicsit barátságtalan szél, belenyal mélyen Auréle fülébe, mintha a csigákat akarná elérni, betömködi a ködöt a hallójáratba, ha már a sötétség a szemét nem képes kikezdeni, az éjszaka új fegyverek után nyúl. Például az előrehaladó idő fegyveréhez, mert a hold hanyatlásnak indul égi útján, lassan ereszkedik a fák felé, a hajnal előtti órák mindig a legsötétebbek, mert olyankor már az égi vándor sem világít. Aztán ott vannak maguk az őzek. A fejüket megemelő éber vadak, nagy fülük máris kagylóz, karcsú lábuk izgatottan dagasztja a sáros, félkemény talajt. Látszik rajtuk, hogy szívesen rohannának, ha ugyan volna hova, elátkozzák magukban a fürgelábú kisagyú őseiket, amiért ide berohantak, a szikráktól megriadva egészen összebújnak, de markánsan érzik Auréle szagát a menekülés útvonalából, és a kacagó hangok felé hátrálnak az egyre bizonytalanabbá váló talajon. Az égerek ellenben érdeklődve összehajolnak a ködben, ahogy kötél kerül a derekukra, a néma fenyegetés megül a levegőben, és ezt a veszély a vörös hozza a láp életében. A készülődő vadász. A feszült várakozás kisugárzik belőle, a búcsúzkodó hold megsimogatja a fejét két ködfoszlány között, és ezüstujjával valami mást is megmutat. Balra a jobbra húzódó patásoktól a nyílt láp felett mintha tisztulna a levegő, vagy csak úgy tetszik, a mocsár állandó csobogásának játszi hangja határozottan léptekkel gazdagodik. Súlyos testeken simít végig a holdfény, sötét szőrű erős testek ezek, sekélyebb sárban gázolnak figyelmesen, szemlátomást ügyelve arra, hogy halkak legyenek. Az emlegetett kentauroktól úgy tetszik a vadak éppen úgy tartanak, mint Aurélétől, a hegyes fülek odacsapnak, a fekete szemek rémülten kitágulnak, még az egyszarvú is odafordítja nemes tükrű, szabályos arcélű koponyáját, bár ő a kuncogás felé hallgatózik, és visszalépked a tisztás közepére. Felágaskodva körbefordul, mire a gázlón járó kentaurok (négy bontakozott ki a ködből) megtorpannak és el is fedi őket a miazma a következő pillanatban, mintha csak káprázat lett volna a vonulásuk. Halk reccsenés az őzek feje felett, a valamikor felkuporodó nagymacska alatt roppan egy hálátlan égerág, az őzek hatalma parádéval körberohannak a tisztáson, és az egyszarvú újra felágaskodik, mintha bosszúsan tépelődne.
- Ne nézzen rám így, én egyetértek magával. - Tárja szét a mancsait a csodálkozó megállapításra. Az "értelem" alatt az iskolarendszer gondolkodásmódjában keresi a kulcsot, nem a saját elvárásaihoz méri a tetteiket. Rég bebizonyosodott már, hogy nem képesek olyan nevelő célzatú kíméletlenségre, amit egy felettes erőtől elvárna. Vagy csak Aleric tette túl magasra a lécet. - Ódzkodnak, de területvédők. Bár készséggel elhiszem, hogy az okkamin kívül más területére nem tévedtünk. - Igazából valahol elég szórakoztató a férfival beszélni, elvégre... még csak tanulja a jellemét. Mikor, mire és milyen lendülettel számíthat tőle? Mikor vágja el éppen tőle az információ csapját, míg máskor látszólag válogatás nélkül oszt meg vele bármit? Kellemes, de mintha megmaradt volna a beszívott hangulat őszintesége annak ellenére, hogy most nem érzi rajta a dohányszagot és nem is látta mérgezni magát a métellyel szemben. - Mindig is érdekelt, miért csak akkor látni őket, ha az ember látott már valakit meghalni. - Gondolkodik el egy pillanatra, ha már valójában a csevej mezejére léptek. Számára ebben - ha erősen bánja is - aligha számít, hogy nem fog emlékezni rá később. Az aktuális pillanatokat szereti megélni, sosem a jövővel tervez, elvégre... az számára olyannyira bizonytalan. - Az első év végén hülyének néztek a többiek, amikor megkérdeztem, mégis mik azok. Nem látták őket. - Mosoly rándul a száján, mintha ez olyan kellemes emlék lenne, de őszintén? Addigra már hozzászokott, hogy hülyének nézik. Saját kis titka és kiváltsága volt látni a lényeket.
Tisztában van vele, hogy a macskatestű predátornak nincsenek olyan problémái a természettel, mint neki. Ő beleillik a képbe, míg Auréle... valami, amit az erdő nem szívlel, kezdve rögtön a barátságtalan széllel, ami kifejezetten nem-tetsző erőszakossággal bassza a fülét, pedig hé? Ő szereti, ha valaki erőszakos, de az általában kissé forróbb hangulatot eredményez. Kicsit most hiányzik Marcus. Biztos már átkozódik valahol, úgy volt, hogy a bünti után találkoznak... vajon megkérdezte Mayallt, hogy mégis hol a francban van? Lehet azok ketten jól szórakoznak, amíg ő idekint fagyoskodik egy elátkozott erdő kellős közepén... valójában nem sajnálja tőlük az örömet, csak sokkal jobban szeretne részt venni benne a mostani magányos állapot helyett. Tessék, még az őzeknek is van kivel összebújni. Hamarosan nappal lesz. Mennyi lehet, hajnali három? Mindig akkor tűnik a legsötétebbnek, de most rossz ötletnek tűnik a kesztyűjével babrálni és nem is különösebben fontos a jelen szituációban. Max annyira, hogy megállapítsa, nem. Mostanra már biztosan alszanak a többiek. Mayall elkönyveli, hogy megint valami faszságot csinált és hogy megérdemli a büntetést. Nyilván. Veszély... ő? Mintha tényleg jelentene bármiféle veszélyt is a környezetére, nem fordítva. A kacagó hangok például kifejezetten az idegein táncolnak, ő a patások helyében egészen biztosan nem arra hátrálna. Még a végén a riadt őzek fognak pofára esni a köteleiben. Lenne híre. Ja várjunk? Nem, mert egy fucking erdő elhagyatott közepén van és... Megfagy benne az ütő, ahogy meglátja a kentaurokat. Player 5 has joined the game. Player 6 meg hidden a kuncogásban. Hát milyen kurvajó már, nem? Egészen feltapad a fatörzsre, remélve hogy kívül marad az íjászok figyelméből, elvégre az ágaskodó egyszarvú lényegesen érdekesebb látvány. Kibaszott köd! Szart se lát tőlük. A reccsenésre ő maga is összerezzen, behúzza a nyakát és felfelé pillant. Így, hogy tudja hol keresse, már sejti az állat körvonalait, viszont nem foglalja le teljesen a figyelmét. Ahogy az őzek elkotornak a közelében a tisztáson teendő körben, az oppugno varázslata halkan hagyja el a száját, egyik a másik után, bár három őz után észreveszi, hogy jelenlegi mágiaszintjével képtelen megtartani többet. Egyelőre csak a pálca markában tartja a szerencsétleneket, azok nem támadnak egészen addig, amíg rá nem mutat a leendő áldozatra. A macskára figyel, hogy mit tesz következőnek és annak fényében támadja velük az egyszarvút, vagy tartóztatja fel esetleg a kentaurokat.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
- Akkor meghagyom Alericknek, hogy az egyetértés jegyében gyakrabban vigyen erdőben - olyan halálkomoly hangon viccel, hogy lehetetlen eldönteni, valóban csak a móka része a kijelentés, vagy valóban megtenné, felhatalmazva az egyetértéssel. Nem mintha a mugli hallgatna rá, de a gondolat önmagában szórakoztató. - Az okkamit a jelenlétünk sértette, talán a kentaurok megtűrik az emberi jelenlétet, amíg az nem veszélyes - morogja a fogai között halkan, mert ez már egyáltalán nem vicces, még gondolat szinten sem. Némi egyszarvúvér után beszennyezni a kezét kentaurvérrel macskáéknál nem számít jó ómennek. Felpillant az ég felé, de a zárkózott skót égboltozat rejtelmes csillagaival nem ad támpontot arra, hogy mit tegyen a ilyen jogos félelmek ellen. Talán a drog, mert masszívan annak tűnt amikor szívta, lassan bomlik el a szervezetében és még akkor is van hatása, amikor már rég nem is szívja, csak keringeti a vére a gondosan pörkölt hatóanyagokat, keresztül rajta. - Ezt a bestia-működés-ismerő tanárodtól kellene megkérdezni - és akkor már árulja el neki is, bár ezért nem fog visszatérni, de ő maga sem tudja a válasz rá. Sose volt kérdés számára, hogy látja a thesztrálokat, Szibériában a halál nem számít újdonságnak és a varázslóknál sem, főleg, hogy más törzsekkel is gyakran keveredtek, akiknek szerényebben merte az élet az ajándékokat.
A szél nem éppen állhatatos ma, és közel sem olyan ritmikus, szeretetlen szerető, mint Marcus volna. Fúj, aztán alábbhagy, irányt vált, helyezkedik, foltokat kavar a ködbe, beletúr a vörös tincsek közé, megpróbál az arcába csapni valami a tisztásról felkapott nedves levélszemetet, de csak derékmagasságig jut. Nyugtalanítja az őzeket is, mert sírni, süvíteni hallatszik az égerfák csúcsánál, mozognak az ágak, testetlen neszek sokaságát fakasztja a környezetből, és az éber szemű bambik nem tudják, hogy ez a veszély valós-e, ugrani és szökni kell előle, vagy nem is létezik, felesleges pazarolni rá az izmokat, az idegeket, a rebbenő életet. Még az egyszarvú is összezavarodik, bár a sötétben nemigen lát többet, mint a társai, nyugtalan ágaskodása fenyegető, hiszen mégiscsak egy gyönyörű ménről van szó, ahogy feltárt hasának sáros ékessége mutatja, ugyanakkor így próbál messzebb kémlelni a lápban. Mayall biztosan megmondaná, hogy nem jó jel felingerelni az egyszarvút, és ha Aurélének volna egy csepp esze, sose kerülne büntetőmunkára, hogy még véletlenül se kerülhessen ilyen helyzetekbe. De az biztos, hogy jól gondját fogja viselni Catnek, hogyha a vörös a vidrafűbe harap idekint. Bár a kentaurok csak nem bántják Dumbledore tanítványait, igaz? Ám fegyvereik kétség kívül vannak, a hosszú lándzsák, markos íjak gondolatképe ott marad a ködbe írtan, fenyegetőn, mint a macskamorgás emlékezete "Argo" elégedetlenségéről. A szaladó őzek nagyon fordulékonyan, szinte meg sem kottyan nekik a szűkös kanyarulat, és a sár felett táncolni tetszik karcsú lábuk, az a három, melyiket megüt a varázs egy pillanatra mintha még riadtabban szökkenne, aztán a mágia a részükké lesz, és már nem próbálják lerázni magukról az idegenséget. Néhány kör után megtorpannak, és a macskára merednek, aki időközben lelapult az ágra, mintha újra az éjszaka részévé akarna válni, ám ádáz szemei szinte perzselnek, ugyanakkor a fenyegetése nem valós. A szilárdabb talajra feldobogó nyolcfős kentaur-horda leköti az őzek és a macska figyelmét is, a nyugtalan egyszarvú ellenben abbahagyja az ágaskodást és horkantva elhátrál a lótestű férfiak elől, akik roppant barátságtalanul néznek körül. Kettő azonnal fel is ajzza az íját, habozás és figyelmeztetés nélkül lövik ki surrogó nyílvesszőiket az éppen időben továbbugró nagymacska után. Pendülve állnak a kéregbe a hosszú halálosztók, mereven ott is rezegnek. A dús páfrányos zizeg a macska nyomán, a két kentaur dühös kiáltással ugrik meg arra, ezzel végképp felborítva a párosujjú patások bioritmusát, akik szökkenve erednek neki a földnyelvnek, ahol a kötelek a köd rejtekében orv gátat vetnek nekik. Az őzek is tudnak kétségbeesetten sírni, és a többi kentaur, noha ők maguk is a riadalom forrása a segítségükre mozdul. A három harcra fogható szerencsére nem botlott fel, és az egyszarvú sem eredt neki, bár egészen behátrált a fák közé, szinte a szomszéd susnyásban van, mint ahol Auréle rejtez.
Kibukik belőle a nevetés, ám viszonylag gyorsan elharapja a hangját, gyanúsan csillogó szemekkel pillant fel. - Azért ne lepődjön meg, ha nem értékeli majd nagyra. - Erős a gyanúja legalábbis, hogy Aleric kifejezetten nem lesz boldog, ha varázsló próbál neki szaktanácsot adni gyereknevelésből. Miért érzi úgy, hogy ez neki nem válik majd épp előnyére? - Valószínűleg. - Biccent és nem mondja, hogy jelen körülmények között ők erősen veszélyesnek készülnek lenni, a csillagvizsgáló négylábú kistornyok meg valószínűleg tudják ezt, bár... nem biztos. Az ő jóslataik tudomása szerint elég értelmetlen katyvasz, bár könnyen lehet, hogy csak a magafajta számára. - Nem hiszem, hogy tudja. - Egyáltalán nem biztos benne, hogy tudja bárki is, de hé? Két év és már úgysem számít majd.
A szél egészen úgy hat, mintha küzdene ellene, következésképpen a természet küzd ellene, már ha nem lenne elég nyilvánvaló abból, hogy épp most állította csatarendbe a kentaurjait. Kifejezetten horrorfíling lappang a ködben, a szél hangjaiban, a fegyverek torokszorító látványában. Nem szeretne valamelyik alá kerülni, de ha így folytatja, pontosan ez lesz a harci menet. Mit nem adna azért, ha tisztában lenne olyan varázslatokkal, mint példának okáért a kiábrándító bűbáj, amivel instant kaméleonként járhatná az erdőt, de sajnos taníttatásának jelen fázisában még azt sem tudja, hogy létezik. Mayall azt is megmondta, hogy nem kefél vele és az is tökéletesen értelmetlen, így a "ne járj büntetőmunkára, mert valami történhet" sem épp olyasmi, ami megütné az ingerküszöbét. Ha arról kezd el beszélni neki, hogy zordókat lát körülötte, meg sötét alakokat és találjon ki valamit, amiért nem megy le ma éjszaka, már egészen más lenne a helyzet. Az irracionális, babonás dolgokra valahogy sokkal fogékonyabban reagál pusztán azért, mert az érdekli. Késő bánat, hm? Egészen biztos benne, hogy a kentaurok bántani fogják, ha okot ad rá. A sikeres átkok után figyelme kimerevedik a macskán, feltételezi, hogy ennyi kentaurral azért a taktika futásgyanúsra változott, de mérget nem venne rá. Felfogja, hogy egyedül maradt, ahogy a macska eltűnik a susnyásban. Már amennyire az ember egyedül lehet egy célpontként világító egyszarvúval az oldalán. Óh, hát... úgy dönt, a varázsló képes vigyázni magára két kentaurral szemben. A három harci őzet nemes egyszerűséggel nekiküldi a maradék kentaurnak egyfajta teljes figyelemelterelésként, míg a pálcája az egyszarvú felé lendül. - Risus hilaris. - A hangja szimpla suttogás a szélben. Úgy kalkulál, hogy a pálcája nem lesz hisztis ribanc, csak mert boldoggá tesz némi vidító varázslattal egy egyszarvút, de soha nem lehet tudni, hm? Készen áll arra, hogy saját lábán meneküljön, ha a lényről lepattan a varázs, vagy létre sem jön, de ha mégis... Ha valamiért kurvanagy szerencséje van, amíg a kentaurok elfoglaltak, ő magához mérhető lopakodó üzemmódban megközelíti az ezüsfényű bestiát. Nincs benne semmi támadó szándék. Őszintén? Ő nem akarja bántani, viszont nem bánná, ha adna neki egy fuvart. Tehetséges seprűlovas, ez sem lehet sokkal nehezebb... ugye?
Auréle & Éloy "különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva" 16+
A láp felzabálja a nevetés hangjait, a kacaj édesét. Nemigen tűr meg magában más vidámságot, mint az impek háttérhatássá silányodó hátborzongató hahotáját, ami mintha mind közelebbről hallatszana, talán nekik is feltűnt, hogy ha a szikrák felé elindulnak, előbb-utóbb szórakoztató máguslényekbe botlanak, akik csak arra várnak, hogy belelökjék őket a legsárosabb dagadókba. Ugyanígy a szélnek is kizárólagos tudomása van arról, hogy ő adja a hangot a kis éji performanszhoz, meghajlítja azokat, szétszórja, felerősíti, elmaszatolja, jeges csókjaival lefagyasztja Auréle fülét, egészen olyképpen rágva a fejét, amiként Chester sohasem. A szöszinek alighanem lenne egy olyan nagyon frappáns válasza, hogy a jó viselkedés, a szabályok betartása kifizetődő, mert olyan traumák sem merülhetnek fel, még csak gondolni sem kell rájuk-szinten, mint ez. Ővele soha nem történik ilyesmi, mert nem ad semmilyen lehetőséget a szeszélyes sorsnak, hogy kiszolgáltatott helyzetbe juttassa. S hovatovább most is kényelmesen pihen a zöld baldachinok alatt, Catet ölelgetve, akiről majd odaadón gondoskodik, amikor a vörös beadta a kulcsot (vagy leginkább nem, hiszen az ómeneknek ilyen gyenge látóképességek mellett van egy olyan rossz szokásuk, hogy az eseményekkel párhuzamosan háborgatják a látnokot, bár mivel viszonylag nehéz meghatározni egy-egy ómen kihez-tartozását, így erre még nem készült statisztika.) Szégyen a futás, de ha kergetnek? A leopárd sárga villanása után dühödten indul meg a két íjász, bár nem mehetnek messzire, erős patáik dübögve tapossák a földnyelvet, idegenízű kiáltásuk egyszerre fenyegető és csalogató. Nem igazán akarnak tárgyalni, míg a társaik, nagyszerű, pej mének, egyetlen nőstény sincs közöttük a bajba jutott őzek segítségére sietnek, a kötelekkel vesződve egymást figyelmeztetik arra, hogy varázsló van jelen, miközben a megrémült erdei vadak kemények rugdalják a szügyüket és a mellsőiket, és ahogy szabadulnak szinte fejest ugranak a köddel bizonytalanított földnyelvre. Mindez a háttértánc, a megsüllyedő, rosszul ugró őzek vegyesen rémült-dühös tekergése, a sár fröcsögése, a hold hanyatlásával mélyülő sötét, de a macskásra bűvölt szemek számára az egyszarvú éppen olyan ragyogó és közeli marad, mint annak előtte. A lágy aljnövényzet a csüdjét cirógatja, nyugtalan horkantgatással hátrál, nagy, fekete szemeiben látszik az értetlenség, ahogy a talponálló őzek a társaikat kiszabadító kentauroknak rontanak, mintha valami párzási tánc volna, olyan ijesztő fajta, az első vér ki is ontatik, izmos lótesteket sért fel az egyik őzbak kis szarva, hiába próbálja a lótestű férfi távol tartani magát. Az egyszarvú kapál, a fejét felveti nyugtalanul, majd oldalra rebben ahogy a varázs megsimítja fényes szőrét, félig felágaskodik, de végül csak toppantás lesz belőle, mintha maga az állat sem tudná eldönteni, hogy miért kezdett elégedetlenkedésbe. Az égerliget felől fájdalmas kiáltás hallatszik, és valami súlyos test elvágódik, de a fák eltakarják, hogy mi is történt pontosan, a fehér lény pedig nem nyugtalankodik miatta. Dús farkával oldalra legyez végigcsap a saját oldalán, aztán oldalra pillant, észrevéve a lopakodó vöröst a fák között, még felé is fordul. Kíváncsi szimatolással kinyújtja felé a fejét, nagy orrlyukai kitágulnak, hosszú szempillái alatt a mély, érzelmes, szinte olvadtan sötét szem egyenesen rátekint. Hosszú, csavart, alkarnál jóval hosszabb egyenes szarva egészen tiszta fényt áraszt magából, ami nem vakítja el a fiút, a fejét leszegi olyan mélyre, hogy a sörénye előrehullok, mintha oldalról akarná megérinteni Auréle sérült combját azzal a mágikus szarvval. Úgy tetszik, nem bánja a közeledését, ilyen kis távolságból már érezni meleg testének kisugárzását. Egyelőre senki nem vette észre a merényletet.
A láp legalább annyira rohadék ma hajnalban, mint a szél, bár az utóbbi sokkal jobban bassza a fülét és bár ő alapvetően toleráns a világ baszási igényeire, valahogy ezúttal kifejezetten megszenvedi az aktust. Be is húzza fejét a talár gallérjának védelmébe, de az édeskevés, mostanra erősen nem érzi a füleit és ez több mint kevéssé szolgál elégedettségére. A hahotázó kis gecik meg maradjanak csak biztonságos távolságban, mert most abszolút nincs ideje velük foglalkozni. Mayall szerezzen magának saját macskát. Az az övé, majd ha felcsinálja Blackbridge mogorva képű nőstényét, kaphat egy félhosszú szőrű kis borzalmat az alomból. A professzor biztos nem fog ellenkezni, hogy nem marad a nyakára a sok kis pettyes csemete. Akár értékelhetné is, hogy Chester róla álmodozik unalmas perceiben, de nem biztos benne, hogy horrorelemként akart szerepelni az elkészülésre váró statisztikában. Nem akarnak tárgyalni? Mily meglepő. A természetnek nem szokása, ez amolyan emberi kreálmány, aminek aligha veszi hasznát errefelé. Pillanatnyilag önmagán kívül úgy fest az égvilágon semminek nem veszi hasznát, bár a harci őzei kifejezetten jól teljesítenek. Nem tud örülni kierőszakolt sikerüknek, csak egy szívdobbanásig figyeli ugyanis őket, míg biztosan beteljesíti magát a bűbáj, aztán már az egyszarvúé minden figyelme. Valószínűleg őt lepi meg a legjobban, hogy sikerült a varázs, hitetlenül felvonja vörös szemöldökeit, amint érzékeli az egyszarvú nyugvását. Hát öregem, senki nem fogja elhinni ezt neki, az biztos. Bár, egyáltalán nem valószínű, hogy arról tart majd előadást, miként cserkészte be a lemészárlásra váró unikornist... Megdermed a lopakodásban, ahogy a lény felé fordul. Ilyen közelségből még lenyűgözőbb, simítani való látvány. Nem ébred fel a láttára a gyilkos indulat, az erőszak, a vérvágy, belenéz azokba az érzelmes szemekbe és elgyönyörködik benne olyan tiszta szívvel, amilyen neki ugyan már sosem lehet, de az ezüstös teremtményt látva egészen megtisztulni érzi magát. Milyen szép hazugság... Az egyszarvú vonzó. Eléggé ahhoz, hogy pillanatnyi dermedtsége ellenére is meginduljon előre újra, lehúzza és zsebre dugja kesztyűjét jobbjáról, elengedve egyúttal a feleslegessé vált husángot is. Óvatosan nyújtja ki a kezét előre, s ahogy a lény leengedi a fejét, végigfuttatja ujjait az ezüstös sörényen és amennyire lehet, testtakarásban áll meg, hagyva hogy a szarv megérintse a combját. Miért is állna ellen egy ennyire tiszta teremtménynek? Nyilván nem lerohasztani akarja a lábát... Lehajol, az arcát hozzásimítja a lény koponyájához, a füleibe suttog a csatazajjal ellentétben puha, nyugodt tónusban. - Szeretném, ha elvinnél innen. Megengeded? - Meglapogatja az ezüstszűrű hátát a kérdéssel. Úgy tudja, az unikornis intelligens állat és még a kutyák is felismerik az emberi beszédet, ha nagyon akarják... Engedély, vagy sem, megkísérel felmászni a pacira. Így nyereg nélkül nem túl elegáns a mozdulat, ám nem véletlenül edzi magát immár öt éve. Ha nagyon nem megy máshogy, megtámogatja magát egy ascendioval. Bőszen meri remélni, hogy senki nem fogja lenyilazni egy egyszarvú hátán ücsörögve. Ha sikerrel jár valamilyen csoda folytán, belemarkol a lény sörényébe, a combjai erősen rázárnak az izmos testre és megpróbálja beugrasztani reményei szerint a láp irányába az eredeti terv utolsó szalmaszálait őrizve.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Kezdőlap
