>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 1989 Argo & Alexander (Roxfort)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Hétf. Szept. 26, 2016 5:42 am

Az RBF vizsgák gondolata nem volt ismeretlen semelyik Roxfortos diák számára, sosem titkolták már a tanulmányok megkezdésekor sem, de persze akkor senki nem vette igazán komolyan, csupán messzi, elkerülhetetlen akadályként lebegett a tanulók szeme előtt. Ám az ötödik tanév kezdetével egy egyre növekvő felhő is megjelent a diákok feje fölött. Kinek már alapból hatalmas, fekete fellegként, kinek visszafogott apró viharfelhőként, így vagy úgy, de mindenkit lassan hatalmába kerített a vizsgadrukk.
Ez alól én sem voltam kivétel, noha tanulmányaim terén nem ütköztem olyan gátba, amit némi erőfeszítéssel ne tudtam volna áthidalni. Ennek ellenére enyhe aggodalommal fogadtam a hírt, miszerint Bimba professzor bizonytalan időre elhagyja az iskolát, és helyét ez évvel más veszi át. Az idő szerencsére azt igazolta, hogy feleslegesen aggódtam. Argo Pyrites bár mindenképp sajátos karakterrel rendelkezik, de tudományos érdemeit, illetve tudását a gyögynövénytan terén senki sem kérdőjelezheti meg. Láncdohányos mivoltát, szarkasztikus megjegyzéseit és nyers modorát? Sokkal inkább. Én magam nem bántam ezeket, és újult lelkesedéssel vetettem bele magam a tantárgy rejtelmeibe, magam sem tudom a vizsgák vagy az új impulzus hatására. November közeledtével erőfeszítésem szárba szökkent, és a professzor felajánlotta, hogy fordít némi külön időt a tanultak elmélyítésére.
A megbeszélt helyszín egy második emeleti tanterem, az idő pedig 16:40. Talán kicsit lelkes voltam, hogy húsz perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem, meglehet ezért nincs még itt más. Nem tudom mekkora létszmú csoportot hívott össze  a professzor, de biztosan olyan tanulókat, akikkel lehet dolgozni, így nem is érdemes emiatt aggónom. Megfordult a fejemben, hogy vajon az óra az üvegházban lesz-e megtartva, de a találkozó hely nem erre utal. A folyosón várakozva eszmélek csak rá, hogy október végével az idő kezd egyre hűvösebb lenni,  - de még mindig elviselhető farmbern és pulóverben - a nap pedig egyre hamarabb tér nyugovóra. Mindezek mellett kellemes őszi délután a mai.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Kedd Szept. 27, 2016 12:14 am


Egyedül van a lefoglalt tanteremben, amelyet néhány egyszerű, de annál látványosabb illúzió és más varázslat segítségével őszi erdővé alakított. Hamarabb végzett, mint gondolta, régóta nem foglalkozott ilyesmivel, de hellyel-közzel elégedett az eredménnyel, miközben körbejárja az illúzióerdőt. A területe nem sokkal nagyobb, mint a tanterem eredeti mérete, de ha valaki úgy sétálna itt, hogy nem figyel eléggé, észre sem venné, ahogy a tér egy kis elforgatással és csak néhány új objektum beépítésével újra és újra önmagába hurkolódik. Így pedig hatalmasnak tűnik. Alexandernek ez persze nem fog gondot okozni. Valószínűleg percek alatt rájön majd, hogyan tájékozódjon.
Természetesen rágyújt, míg vár, a cigarettafüst alatt viszont jól érezhetőek mindazok az illatok, amelyeket ő bűvölt ide (földes avar, erdőillat), és a valóban jelen lévő mágikus növények halovány aromái is. Kritikusan simít végig az egyik fatörzsön, amikor az ajtón hagyott érzékelő varázslatok figyelmeztetik, hogy tanítványa már meg is érkezett. Int a pálcával, az ajtó betárul.
- Korán jött – szól ki, és szikár, alig látszó félmosolyba görbül a szája sarka –, de bejöhet, persze, csak ha nincs más terve – fűzi hozzá, de a kötekedés most nem olyan maró a hangjában, mint máskor.
Mikor a fiú mögött bezárul az ajtó, az is teljesen belesimul az illúzióerdőbe, de észre lehet venni, akinek van szeme, láthatja azt a kilincs alakú repedést azon a távolabbi fatörzsön. Persze, némi itt töltött idő és némi séta után ez sem lesz már egyértelmű.
- Nos, mint láthatja, terepmunkára gondoltam, bár egyelőre szigorúan kontrollált körülmények között. Az ilyesfajta gyakorlatokat általában a RAVASz-kurzus részvevőinek tartogatom, de ön, Mr. Spark – megrándul a szája a névre, a Spark még mindig fáj, mint egy rossz berögzülés, mint egy beakadt ideg, egy sérült, sose gyógyuló ín –, ha jól tudom, aurornak készül, és az éles helyzetekben több tudáshoz juthat, mint az elméleti órákon. Mr… Nos, ameddig ketten vagyunk, szívesebben szólítanám Alexandernek, ha nem bánja – veti fel, de a tegeződést következetesen nem ajánlja mellé –, cserébe használhatja a keresztnevemet, ha gondolja. Megfelel így? Tehát az első feladata: mondja el, hol van, és mit lát. Bármi, ami az eszébe jut. Egyelőre nem szükséges a herbológia kérdéskörén belül maradnunk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Szer. Szept. 28, 2016 7:12 am

Annyira elmerülök az ablakon beszürődő fényekben, hogy az ajtó hirtelen nyílására enyhén összerezzenek, eztán elér a férfi hozzám címzett megjegyzése és még inkább zavarba jövök, magam sem tudom miért. Ezt gyorsan igyekszem levetkőzni, ami sikerül is, mikor belépek a terembe, hála a látványnak, ami fogad. Megilletődök, de semmiképp sem rossz értelemben. Az ősz színeiben pompázó cifra koronájuk fák, az erdő harmónikusan összekeveredő illatai egy pillanatra elhitetik velem, hogy nem tanterembe léptem, hanem ki a birtokra és majdnem felhúzom a cipzárt a pulóveremen a hűvös időre való tekintettel. Felucsodva az ámulatomból becsukom magam mögött az ajtót, ami teljessé teszi az illúziót, majd figyelmemmel együtt tekintetem is a férfira szegezem.
Eddig is szokatlanul izgatott voltam különóra kapcsán, hisz éreztem, hogy igen jó lehetség, de ahogy elém tárult a feladat maga is, ez nem csitult, sőt. Hellyel közzel sikerült megállnom, hogy feltűnő mód lessek körbe a teremben, így csak tekintetemmel járom körbe újra, ám mikor egymás megszólítására kerül a szó végül megállapodok a professzoron. Tőle szokatlan felajánlás ez, de bár én magam nem bánom hogyan szólít - persze örülnék, ha a kevésbé lelkes diákoknak tartott neveket rám nem használná - nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék Őt a keresztnevén szólítani. Ennek egyenlőre nem adok hangot.
- Teljes mértékben megfelel - válaszolok végül, majd a feladatot meghallva csöndbe burkolózom és ezzel együtt elkezdem bejárni a helyszínt.
Elsőre kissé szokatlan a közeg, és talán kicsit bizonytalanul is mozgok benne, de minden bizonnyal ez idővel megszűnik. Fejben még mindig kicsit a tanteremben érzem magam, így igyekszem attól elvonatkoztatni és mérlegelni a kérdést. Vajon mivel megemlítette, hogy aurornak készülök azt várja el, hogy valameselyt ennek tekintetében vizsgáljam a helyszínt, vagy túl gondolom az egészet és sokkal egyszerűbb a válasz? Kicsit felbosszant a saját inkompetenciám, illetve a tény, hogy kicsit gyakorlatiasabb a feladat, és máris bizonytalan leszek. Végül úgy döntök jobb az egyszerűség, és majd kísérlet-bukás útján rájövök a dolgokra.
- Nos a helyszín egy illúzió keltette őszi erdő, kora ősz, ha pontosabb akarok lenni. Gyér aljnyövénzet, enyhén nedves talaj - itt szünetet tartok, és magam sem tudom folytatni fogom-e még, vagy egyenlőre ennyi a válasz. Igazán már így is több hangzott el, mint amennyit zsigerből mondtam volna, de ennél kevesebbel még kínosabban érezném magam. Elkeserítő.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Kedd Okt. 11, 2016 8:23 pm


Csak egy biccentéssel nyugtázza, ahogy a fiú tudomásul veszi a helyzetet. Bár meg kell hagyni, lát rajta némi meglepettséget, és nem biztos abban, hogy ez a szimulációs gyakorlatnak vagy a helyszínnek szól. Talán arra számított, hogy kiscsoportos foglalkozás lesz? A gondolat, hogy a fiú – gondolatban akkor is fiú marad, csak így, simán, komplikálatlanul; a keresztnevén szólítani egy diákot csak egy hajszállal kényelmesebb, mint ezen a családnéven –, meghökkenése a váratlanul kettesben töltött különórának szól, valahogy kínos, rosszízű.
- Pontosan, illúzió – szakítja félbe türelmetlenül, mikor látja, hogy az érdemi választ már megadta, és csak a térkitöltő fecsegés következik, amelyet gyenge képességű diákoktól is rühell hallgatni, pláne azoktól, akik igazán nem szorulnak rá az ilyen szánalmas mentőövekre. – De nem minden illúzió, amit itt tapasztal. Vannak valós ingerek és valós tárgyak is. Nézzen körül – int az erdő belseje felé, hogy konkrétabb célt adjon a fiú lépéseinek. Az avar teljesen hihetően süpped a cipőtalpuk alatt, a száraz levelek, apró gallyak zörrennek és roppannak, ahogy maguk mögött hagyják a tanterem utolsó emlékeit is a kilincs alakú repedéssel azon a vastag fatörzsön. Az illatok egy része tényleg valós, behordott egy kupac földet, és jó pár növényt is csak azért helyezett el a teremben, hogy igazibb legyen az erdő lélegzete. Az aljnövényzetben kiszúrni a valóban fizikailag is jelenlévő mérgező-, ehető- és bájitalkészítésre alkalmas fajokat nehezebb lesz, bizonyára első blikkre nem is sikerülhet. Részéről szemügyre vesz egy másik törzsön pihenő, világos színű nyírfaaraszolót (szabadjára engedte a fantáziáját, hogy valami élvezete is legyen a helyszín kialakításának alapvetően monoton munkájában, így az illúzióerdő nem követi teljes egészében a valóság ökológiáját), megpöccinti földes gyászkerettel díszített körmével, és némi elégedettségére szolgál, hogy még a lepke is olyan részletes, amilyennek gondolta.
- Minthogy a bűbájtant valamiért jóval fontosabb tárgynak tartja az iskolai bizottság – von vállat cinikus gúnnyal –, biztos vagyok benne, hogy hamarosan átlátna a szitán, ha ez lenne a feladat… de természetesen nem az illúzióterekben való tájékozódást szántam tananyagnak. A Sziklás-hegység legháborítatlanabb vadonjai sokkal inkább megfelelnének a célnak, de egyelőre ez is megteszi. – Visszafordítja a tekintetét a fiúra, kérdést vagy aktivitást vár, de aztán inkább maga tesz fel kérdést. – Van valami elképzelése, mi dolga lehet ezen a terepen? – Most azonban csak fél perces gondolkozási időt hagy, ha addig nem kap választ, inkább megkíméli magukat a fölösleges köröktől, és folytatja. – Nem tudom, mennyit tud az aurorképzés szimulációs gyakorlatairól. A mágikus növények ismerete bár elengedhetetlen, a kurrikulum azonban ott sem időz sokat ezen a területen, csak nagyon speciális feladatkörökben kerül sor olyasféle kiképzésre, amely például az őserdőben vagy egy sivatagi helyszínen való túlélésre összpontosít – akár pálca nélkül.
Hagy némi hatásszünetet, hogy a fiú megeméssze a hallottakat. Biztos benne, hogy van annyi esze, hogy felismerje, keményen a mélyvízbe fogják dobni, de a lehetőség valójában csillogó papírba csomagolt, értékes ajándék. Mert szerinte az. Csak a legjobbaknak jár. Némi csend után a zsebébe nyúl, és a mutató- és hüvelykujja közé szorítva felmutat egy kis fiolát, amelyben leginkább olyasféle bájital lötyög, mintha folyékony homok lenne.
- Ezt a főzetet viszont gyakorta használják az aurorképzésen is, a fizikai kondíció és tűrőképesség erősítésére. Bár magam részéről émelyítően hatásvadásznak tartom ezt az elnevezést, de utolsó szalmaszál szirupnak becézik. Hallott róla? – Feltételezi, hogy igen. Barrington nyilván mesélt a képzésről, és ez a bájital alapvetően azok közé a tréningfogások közé tartozik, amelyek kíméletlenségére még a kadétok is büszkék szoktak lenni, és szívesen fecsegnek róla. Néhány órán keresztül tartó elcsigázottságot, éhséget és szomjúságot végül is bármilyen ostoba kölyök kibír, ha a fényes aurorpalást lebeg előtte. Ez csak egy kis könnyed bevezetés a fájdalomtűrés-leckék előtt. – Persze, ez az erdő mérsékelt-övi, tehát jóval barátságosabb, mint az Amazonas partvidéke vagy egy sivatag lenne… és a legfontosabb helyi növényeket már mind ismertettem az RBF-előkészítőkön. Ebben az öltözetben alighanem fázni sem lesz ideje, ha gyors. Akkor a sötétedés sem okozhat gondot.
Nem nyújtja oda a fiolát, nem is ad utasítást, tovább játszadozik vele összeégett, földes ujjai között. Merőben fakultatív, akar-e élni vele a fiú. Elvégre amit egy aurorkiképzőtiszt megtehet, hogy is szabadna egy roxfortos tanárnak..? Nem is biztos, hogy az automatikus önkéntesség az, ami a teszt megugrását jelentené. Talán pont hogy ellenvetésre vagy visszavonulásra számít. Mélyvíz, igen. Egy darabig kutatóan szemléli a fiú arcát, aztán megköszörüli a torkát.
- Tehát a feladat: menedéket, folyadékforrást és táplálékot találni az erdőben. Bónuszfeladat: tegyük fel, eltört a pálcája. Az egyik növényt felhasználva helyrehozhatja olyan mértékben, hogy például segélyhívást intézzen, vagy ha az amputoportálás kockázatát is vállalja, akár hoppanálni próbálhasson. Ez már valóban RAVASz-szintű feladat, nem is várom el, hogy rájöjjön, melyik az, vagy urambocsá, hogy megtalálja. – Vállat von. De, talán mégis elvárja. Különben mégis miért szarakodott volna azzal, hogy idehozza és elrejtse a többi közé? – Természetesen, ha mégis sikerül, abban az esetben teljesítette a feladatot a másik három könnyű részfeladat nélkül is.
Bal keze ujjai rázárulnak a fiolára, éles, kihívó pillantása lesiklik a fiúról, majd szabad kezével előhúzza a füle mögé tett cigarettaszálat, és az egyik ujjhegyére lobbantott lánggal rágyújt. A füst látható fodrokat alkot a lombkoronákon áttört, haldokló őszi fényben, de az erdő illategyvelegében nem érezni a szagát, mintha nem is létezne.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Szomb. Okt. 15, 2016 9:17 pm

Elhesegetem a pillanatnyi zavarom, amit felesleges szövegelés realizáció okoz, helyette az intés irányába indulok, követve a kiadott utasítást, az legalább mindig megy.
Most már gátlások nélkül legeltetem a szemem az elém táruló látványon, mély lélegzettel szívom magamba az erdő kínálta illatokat, és egy ideig átadom magam az engem érő impulzusoknak. Aztán gyorsan emlékeztetem magam miért is vagyunk itt, és elkezdem kritikusabban szemlélni a környezetet, főleg szemmagasságba és a talajra koncentrálva, hisz azért az elhivatottságnak is vannak határai, a szemeim előtt megjelenő kép pedig, hogy a férfi valóságos facsemeték ide szállításával töltötte az időt mosolyt csal az arcomra.
Érződik Mr. Pyrites hangjában, hogy korán sem érzi úgy elegendő megbecsülést kap az álltala okított tárgy, de úgy érzem ezt bölcsebb nem kimondanom. Egyenlőre más fajta megjegyzést sem teszek, de tekintetem most nem kalandozik el semerre, kitartóan fürkészi a férfit miközben az beszél. jelezvén, hogy minden figyelmem rá összpontosítom.
- Túlélni - válaszolok a feltett kérdésre, tömören, lényegretörően. Most nem ragozom tovább, ez az ami elsőre eszembe jut, és a hibámból tanulva most engedek az ösztöneimnek.
Egyszerre tölt el elégedettséggel és aggodalommal a férfi képességeimről alkotott képe, kicsit tartok tőle, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, persze a mindig körüllengő bizonyítási vágy most sem hiányzik, csak épp a célközönség más. Átgondolom a hallottakat, és előző elhatározásommal ellentétben még is csak megejtek egy megjegyzést.
- Meglepően mellőzött a gyógynövénytan és annak mellékágai - az én hangomban nincs gúny vagy megvetés, nem jellemző rám, ahogy mögöttes tartalom sem bújik meg a szavak mögött, teljesen őszintén mondom ezt, hisz valóban így gondolom. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, és itt gondolok saját magamra is, hogy vannak olyan helyzetek, mikor az ember nem támaszkodhat a pálca adta előnyökre. Magától értetődönek vesszük, hogy ott van amikor kell, de ez sok másra igaz, vagyonra, családra, barátokra, párkapcsolatra, az emberi gyarlóság része.
- Egy keveset - pillantásom a fiolára sodródik és ott is ragad, bár fejben nem itt járok. Azokat az alkalmakat idézem fel épp, mikor apám képzés részleteiről mesélt. Ha erről kérdeztem mindig apró csillogás tűnt fel a szemében és a büszkeségre hasonlító arckifejezést öltött, így én előszeretettel forszíroztam a témát. Mikor szóba került ez a bizonyos főzet saját élményeit is ecsetelte olyan lelkesedéssel, mintha csak egy kellemes délutáni sétáról mesélne, noha inkább úgy tűnt fel az én lelki szemeim előtt, mintha egy akadályversenyt ecsetelne, ahol egy megvadult vadkan üldözi az embert. Az persze, hogy szabad akaratomból nem döntenék ilyen időtöltés mellett nem jelenti, hogy ha elém tárulkozik a lehetőség nem vágok bele, főleg úgy hogy olyasmi ez, ami idővel elkerülhetetlen. Akkor miért ne essünk túl rajta most?
Mielőtt döntést hoznék végig hallgatom a férfit, mérlegelem a feladat nehézségét a saját képességeimet szem előtt tartva és arra jutok, hogy piszok körülményes feladvánnyal kerülök szembe. Mégis, ritkán adódik olyan lehetőség, hogy streil környezetben próbálhatom ki magam, ennyi mankóval és mentőövvel. Ha pedig mégse tudnék felülkerekedni a problémán, a legrosszabb, ami történhet, hogy néhány csalódott pillantást kapok jutalmul, ami bár nem kecsegtető kilátás, de mégis jobb, mintha egy végtagot kéne adnom a dologért. Ráadásul bár az elején feszülten léptem be a terembe, ez kezd egyre elhalványulni, egyre inkább feloldódok testben és elmében is, kezd csak a feladat a szemem előtt lebegni, kizárva minden utóhatást és következményt.
Nem kapok utasítást vagy konkrét felajánlást a férfitől, rám hagyja a választást, én pedig csak éppen egy leheletnyi ideig tétovázok, arcvonásaim végül szilárd elhatározottságba rendeződnek és kinyújtom a kezem, mintegy jelzésként, hogy vállalom a kihívást annak minden nehézségével.
Ha a férfi átnyújtja az ampullát nem húzom az időt, megiszom a tartalmát. Ritka pillanat, mikor ilyesfajta elhatározottságot érzek, igazán Mr. Pyrites jelenléte is elhalványul, figyelmem a feladatra fókuszálom és megpróbálom felidézni, mit is hallottam a felkészítő órákon, vagy bárhol máshol a témában. Abban a pillanatban, hogy a fiola kiürült szinte teljesen elvágtam magam a lehetőségtől, hogy huzamosabb ideig kihúzzam a vadonban, de legalábbis jelentősen megnehezítettem. Arra jutok tanácsosabb, ha a pálca megjavítására koncentrálok, háttérbe szorítva a részfeladatokat, mindent vagy semmit elvét követve. Elkezdem a növényzetet vizsgálni, először kizárva azokat az egyedeket, amelyeknek felhasználását, ha nem is biztosra, de megközelítőleg tudom, ezzel leszűkítve a kört. Most még nem tudok felidézni bármifajta információt, amely a pálca megjavításával kapcsolatos, így inkább olyasmit keresek, ami küllemre is teljesen ismeretlen, hátha ez valamelyest lekorlátozza a lehetőségeim.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Hétf. Okt. 24, 2016 9:27 pm


Kedvtelve figyeli a fiút, ahogyan felfedezi a terepet, olyasféle érzés ez, mint amikor az ember kíváncsian figyeli, ahogyan átadott ajándékát kicsomagolják és birtokba veszik, bár a gondolat kissé zavarbaejtő, mert így, hogy egyedül neki készítette elő ezt a feladatot, valamiféle nem kívánt személyességet kell beleéreznie a helyzetbe. Mindenesetre ahogyan tanítványa fokozatosan ellazul – ezt nem nehéz kiolvasni a váll- és hátizmok jól látható tónusváltozásából –, és élvezettel lélegzik, elégedettséget érez. Nem mintha lett volna más lehetőség, mint hogy értékeli a lehetőséget. Igazság szerint eszébe sem jutott, hogy Alexandernek esetleg más elképzelései voltak a különóráikról.
- Pontosan – bólint a helyes és tömör felismerésre, és elégedettsége egy ritka, szikár mosolyban testesül meg, amely most mentes a gúnyolódástól. Persze, most már a feszengés is látható, de hát stressz nélkül nem lehet olyan eredményeket elérni, amelyeket a fiútól vár. Még ha a tanítás tekintetében nincs is teljesen azonos nézeteken az aurorképzést vezetőkkel, a szorongás kis mennyiségben (kérdés, mi a kis mennyiség) igenis szükséges a megfelelő teljesítményhez.
- Annyira nem meglepő – von vállat a megjegyzésre, de egyet nem értése legalább nem nyers, és nem is társul hozzá lenézés a fiú gondolatai iránt. – Ötven-hatvan éve a bájitalmesterek még ragaszkodtak a céhrendszer hagyományaihoz, kevesebben voltak és drágábban dolgoztak, így a varázslók többsége még néhány évtizede is maga főzte a bájitalait, és a hétköznapi mágusok is maguk termelték és kutatták fel a komponenseket. A század elején még az aurorok rendelkezésére sem állt olyan jól képzett és nagyszámú bájitalfőző részleg. A minisztériumi bájitalmesterek a különösen nagy szakmai kihívást jelentő igazságszérumokkal és khm – villan a szeme cinikusan –, hasonló, vallatást segítő főzetekkel foglalkoztak, de a mindennapokban szükséges, kondíciójavító- és egyszerűbb gyógyitalok, ellenmérgek elkészítése magukra az aurorokra maradt. Ma már a globalizáció korában bagolypostán jóformán bármit megrendelhetünk, ami egyrészről kiváló, hiszen akár rémesen ritka, egzotikus hozzávalók is hozzáférhetőek és megfizethetőek, így viszont senki nem akar egy kis disznópázsitért bepiszkolódni.
Ha már piszok, ő egyébként percek óta a földet vakargatja a körme alól. Abszolút reménytelen vállalkozás, inkább csak megszokásból teszi, inkább rossz, szalonképtelen szokás ez a körömpiszkálgatás.
- Ez nyilvánvalóan oda vezet, hogy a gyógynövénytan szép lassan visszahúzódik a tudomány elefántcsont tornyába. Éveken belül valószínűleg a bájitaltan is hasonló sorsra jut, hiszen ha már megrendeljük azt a vacak kis disznópázsitot, mért ne rendelnénk egyből a kész bájitalt. – Ismét vállat von, és megvakargatja az állát, némi nedves földet kenve a borostája közé, így a kezdetben elgondolkodó mozdulat mindjárt funkciót is kap: ledörzsölni magáról a koszt. Pillantása mindeközben persze a fiún függ, csak néha kalandozik el, hogy hibákat keressen a saját munkájában. De persze nem talál, és ez szokásos karcos stílusához képest jóval oldottabbá teszi a beszélgetésüket is. Vagy talán a kettesben lét teszi. Mindenesetre most nem olyan véresszájú, gunyoros rohadék, mint az óráin szokott lenni. – Ami magát illeti, amikor majd leteszi a záróvizsgáját, onnantól kezdve a parancsnokság bájitalfőző teamje látja majd el magas színvonalú bájitalokkal gyakorlatilag ipari mennyiségben, és extrém ritka eset lesz, hogy üst mellé kelljen állnia, vagy pláne mágikus növényekhez nyúlnia… ám ha ez a szerencsétlen eshetőség mégis bekövetkezne, úgy az addigra bizonyára hiányos, passzív tudássá satnyult herbológiai ismeretein múlhat az élete.
Patetikusan hangzik, noha igaz, ő legalábbis teljes hittel vallja ennek igazságát. A pátosz viszont nem kenyere, így kissé önironikusan elmosolyodik ismét.
- De koncentráljunk a közelebbi jövőre. A RAVASz-kurzusom jó alapozás az aurorképzéshez, de ha a különórákon is sikerrel veszi az akadályokat, biztos lehet benne, hogy az ottani gyógynövénytani és bájitalismereti vizsgákon nem lesz gondja, sőt könnyűszerrel a legjobbak között lehet. – Összecsapja a tenyerét. – Nos, akkor vágjunk is bele.
Nem mosolyog, mikor a fiú a fioláért nyúl, mindazonáltal habozás nélkül odanyújtja neki. Az üvegcse felülete kissé még kézmeleg, az illata a dugó alatt poros, száraz, köhögésre ingerlő, látványra így is folyékony homoknak tűnik.
- Biztos benne? – kérdezi még, hogy lehetőséget hagyjon az elbizonytalanodásra. Maga főzte és ellenőrizte a szirupot, az eredeti bájital egy kissé módosított, legyengített változata, de erről nem tájékoztatja a fiút, épp elég rossz élmény lesz anélkül is, hogy tudná, ez nem a teljes erejű verzió. Mikor azonban a fiú szinte azonnal lehajtja a tartalmát, némi csendes elismerés van a tekintetében. Persze. Barry fia. Ellentmondást nem tűrő nevelést kapott, ez a nyamvadék aurortalár az egyetlen cél, ami elfogadható a számára. De mégis, olyan fiatal… és teljesen más, mint Barry volt. Sokkal alázatosabb, visszahúzódóbb, szinte láthatóak rajta az elvárások terhei.
Az utolsó aurorvizsgáján ivott utoljára ebből a bájitalból, de pontosan emlékszik, milyen volt a hatása: a tankönyvek csak azonnali, gyötrő szomjúságról, éhségről és fáradtságról beszélnek, de nem írják le, milyen kínzó szárazságot hagy maga után az a folyékony homok az ember szájában, mintha lángra lobbantak volna a nyálkahártyái, hogy az éhség, mintha napok óta tartana, nem is éhség már, inkább hányingerkeltő késszúrások, rúgások a gyomrában, és az izmok égnek, az ízületek nem akarnak engedelmeskedni, minden lépés teljes akaraterőt igényel. Az első alkalom a legrosszabb, főleg az első pár perc, amíg hozzászokik az irreális, hirtelen jövő érzésekhez, utána elviselhetővé csillapodik a szenvedés, aztán minél többször tapasztalja meg a szirup hatását, annál könnyebb felülkerekedni a már ismerős impressziókon, de azért kellemes sose lesz, még ha nem is ez a képzés legkellemetlenebb próbatétele.
Csupa figyelem tekintetét most egy másodpercre sem veszi le a fiúról, készen arra, hogy a hóna alá nyúljon, és szikár testalkatához képest meglepő erővel elkapja, amennyiben összecsuklana azonnal, ahogy létrejön a hatás. Olyan. Kibaszott. Fiatal. Talán a bájitalt tényleg kihagyhatta volna, a feladat még úgy sem lenne könnyű. Fél tucat hétköznapi, varázstalan fajta és egy tucat mágikus növénytípus van gondosan az aljnövényzetbe ágyazva, és abból nem is mind látható, van, amelyiknek a jelenlétére csak a jellegzetes mikrokörnyezete utal. De három-négy növényben biztos, hogy azonnal felismeri majd őket, amint rájuk néz.
Ami a bónuszfeladatot illeti: ráadásul csalókán fogalmazott, mert az illető növényen (amelyet egyébként tavaly év végén futólag említett egy óráján, hogy hol lehet róla többet megtudni) kívül valójában még két jelenlévő, élettelen komponensre is szükség van az Újrakötés kencéjéhez (erről ugyanott lehetett olvasni egy apróbetűs fél bekezdés terjedelemben), de már most látja, hogy ha el is jutnak odáig, a kezdetleges bájital szimbolikus elkészítése már nem fog megtörténni.
- Nem kérdezem meg, hogy jól érzi-e magát, Alexander, mert ez teljesen kizárt – szólal meg végül, mikor a fiú belekezd a terep vizsgálatába. – Jobb, ha még egy darabig nem próbál beszélni, úgyhogy nem szükséges megerősítenie, hogy képes folytatni a feladatot, látom, hogy képes. De amint úgy érzi, hogy nem bírja tovább, jelezze azonnal, és befejezzük.
Tudja, hogy úgyis a bónuszra fog hajtani, és nem akar időt húzni a többi feladattal, és ahogy elnézi, van olyan makacs, hogy inkább elájuljon egy fél óra, egy óra múlva, mint hogy teljesítse a részfeladatokat, és átmeneti megkönnyebbülést szerezzen, ami segítheti a gondolkodásban, de nem tesz megjegyzést, a fiúra hagyja, hogy eldöntse, kitapasztalja, hol vannak a saját határai. Igaz, Barry fia, tehát valószínűleg arról sem tud, hogy egyáltalán lehetnek határai, szabad és természetes, hogy legyenek.
Pont Alexander orra előtt a koboldkürtök lilás sávozású, vörös kelyheiben fél-fél kortynyi harmatvíz csillog. Csábító látvány – ebben az állapotban valószínűleg szinte elviselhetetlenül csábító –, de a koboldkürt már érintésre is mérgező.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Hétf. Okt. 31, 2016 3:38 pm

Igazán nem gondolok bele a feladat előkészítéséhez szükséges befeketetett energiába, időbe és elhivatottságban, noha megkérdőjelezhetetlen, hogy mindre nagy szükség volt egy ilyen kaliberű projekthez. Valahogy természetesnek veszem, hogy ha Mr. Pyrites belekezd valamibe, az csak is ilyen kaliberű eredményt szűlhet és nem gondolom, hogy ez csak személyemnek szólna, egyszerűen az a kép van előttem, hogy a férfi ha nem is mindenben, de munkájában maximalista és ennél nem ad alább. Úgy tűnik nekem is vannak elvárásaim, de legalább is egy idealizált képem a férfiről, még ha ezt nem is mondom ki.
Ellenben az imént megvillantott ritka mosolyt önkénytelen is csak a magaménak érzem, és bár nem bizonyítási szánédékkal érkeztem, határozottan elégedettséggel tölt el az érzés, amit egy ilyen apró gesztus generál bennem.
Alaposan átgondolom a hallottakat és megfontolom hogyan is vélekedek a témáról, ami valójában érdekes, de eddig még nem tűnődtem el a varázsvilág üzleti oldalán, és azon hogyan is operált egy-egy ipar ág. Sosem volt releváns, vagy járható út számomra, hisz ahogy apám is megmondta az aurorság régre visszanyúló hagyomány a családunkban. Érdekes, hogy ez az évtizedek során nem változott, míg sok minden más igen.
- Nem tartható állapot, hogy valami ne formálódjon az idő előrehaladásával és nem is gondolom, hogy ez rossz dolog lenne. Bár vannak bizonyos értékek, amiket érdemes megtartani - inkább magamnak mondom ezt, mintsem a férfinak, hisz neki biztosan megvan a saját kialakult véleménye a kérdésről. Azt pedig még magamban sem döntöttem el igazán, hogy a gondolatmenet az üzlet vagy a családi hagyomány szálán vittem végig és hogy mi is a végkonklúziója.
A gondolat, hogy csak kérnem kell és megkapom egyrészt igen kényelmesen és praktikusan hangzik, de másrészről kellemetlen szájízt hagy maga után. Sosem füllett ahhoz sem a fogam, hogy otthon házimanók szolgáljanak ki, de ez olyasmi volt, ami már szokássá vált és Barrington ragaszkodott hozzá, én pedig nem táplálok olyan mélységű érzelmeket a téma iránt, ami motivált volna a változás indukálására. Talán az aranyvérűek sajátja az elavult hagyományokhoz való ragaszkodás, olyasmi, ami már annyira az indentitásuk részévé vált, hogy nem tudnak megszabadulni tőle. Ellenben az az koncepció, hogy a most magamba szívott tudás, amit kellő gonddal és energiával táplálok, hogy hasznossá váljon a jövőben idővel elfakul és csak távoli emlékké válik frusztráló gondolat, és bár nem adok neki hangot, magamban elhatározom, hogy még ha csak makacsságból is, de nem engedem, hogy így legyen.
A férfi szavaira csak bólintok, én magam is úgy gondolom, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem szabad elszalasztanom vagy félvállról vennem, és kivételesen nem csak a józan ész diktálta logika okán vagyok lelkes, magamat is meglepve.
Bár az üvegcse tartalom egyáltalán nem bizalomgerjesztő, de sem ez, sem a férfi szavai nem tántorítanak el az elhatározásomtól. Lehajtom a főzetet és még arra sincs időm, hogy megbánjam a döntésem, a hatása azonnal fejbe csap. A térdeim megremegnek a hirtelen ért sokk miatt, de nem esek össze és a férfi segítségét sem kérem, hogy talpon maradjak. Bár nem tudtam mire számítsak, mikor apám jellemezte a főzet hatását, az elmondottak alapján volt egy elképzelésem, ám az közelítőleg sem ilyen jellegű volt.
Egyszerre fog el a kényszeres nyelési inger és a szinte legyőzhetetlen késztetés, hogy hánynak, de az az érzésem támad, hogy ha sikerülne is csak epét köhögnél fel, ha egyáltalán. Még ha tudom is, hogy nem kéne a gyomromnak üresnek lennie, a testem nem hallgat az elmémre. Kissé összegörnyedek, még álló helyzetben, hátha ez segít valamelyest a kínzó gyomor fájdalmon vagy az égő izmokon, de csak magamat próbálom átverni, nyílván nincs ráció benne. Igazán nem is tudok gondolkodni és pár pillanatra azt is elfelejtem hol vagyok és mit is csinálok épp, azt se tudom hány perc telt el, de egy örökkévalóságnak tűnik. Mikor végre sikerül legalább egy leheletnyivel jobban kontrollálnom a testem teszek pár lépést, hogy egy, az illúzió keltette törzsnek támasszam a hátam, hátha ez egy kis támaszt nyújt és sikerül talpon maradnom.
A légzésem rendszertelen zihálásba vált, és bár nem ad rá semmi okot erős verejtékezésbe is kezdek, bár úgy érzem a terem maga hirtelen hűlt le. Csak éppen annyira van erőm, hogy átkozzam azt a szadista állatot, aki kitalálta ezt a bájitalt, meg egy kicsit magamat is, amiért ilyen meggondolatlanul belevágtam ebbe. De nincs sok időm se az átkozódásra, sem pedig az önsajnálatra, most minden perc értékes, és minden idegsejtemre szükségem van, hogy felfogjam mit is mond a férfi, miközben összeszedem magam és eltávolodok az eddigi támaszomul szolgáló fától.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy milyen kényelmes lenne most azonnal feladni az egész feladatot és megszabadulni ettől a szinte elviselhetetlen kíntől, de hamar elhesegetem a gyengeség eme alattomos megnyílvánulását és rákényszerítem magam a terep felmérésére. Az élénk színű növény és a benne megváltásnak tűnő pár csepp harmatvíz azonnal oda vonza a szemem, de sikerül megállnom, hogy ha nagy áron is, de legalább kicsit csillapítsam a gyötrelmes szomjúságot.
Ahogy próbálok bármi fajta értelmes gondolatot kicsikarni az agyamból rá kell jöjjek, hogy jelenleg csak azzal van tele a fejem hány szebb módot tudni elképzelni a halálra, illetve hogy milyen kibaszottul fáj minden lélegzet, mozdulat és bárcsak valaki segítene végre. De nem fog senki, és egy apró, szinte alig halható hang a fejemben azt suttogja, hogy nem is akarom, hogy ezt nekem kell megoldanom, és meg is fogom. De legalábbis törekszem majd rá.
Erre az apró neszre összepontosítok, becsukom a szemem, és igyekszem kizárni az összes zavaró tényezőt, mint az izmaim lángolását, a szaharához hasonló szárasságot a számban, vagy a gyomrom visszautasítást nem tűrő pulzáló fájdalmát. Tudom, hogy az agyam hátsó szegletében van valahol egy információ foszlány vagy egy halvány emlék, ami segíthet csak meg kell találjam. Ám hiába az elhatározás, hogy kizárjam a kellemetlen ingereket, a tudatom és a testem egyáltalán nincs összehangban, és ahogy próbálok az emlékeimben kutatva felásni valami hasznosat, a testem úgy dönt, hogy szüksége van egy kis szünetre. Ahogy elsötétül a látásom éppen csak annyit fogok fel mielőtt elájulnék, hogy a föld lassan kicsúszik a lábam elől és a testem rohamosan közeledik a talajhoz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Pént. Nov. 11, 2016 10:53 pm

Bár Alexander szavai nyilvánvalóan nem igazán követelik meg, hogy valamiféle választ adjon rájuk – lerí róla, hogy inkább a saját gondolataival viaskodik, nem egy külső állásponttal, s pláne nem az övével –, azért egy tömör bólintással nyugtázza őket. Mértékletes állásfoglalás – talán túl mértékletes is egy tizenöt éves fiútól. Így, hogy ketten vannak, sokkal kevésbé tekint Alexanderre egy diákként a sok közül, sokkal inkább kénytelen tudatosítani a tényt, hogy Barry fiáról van szó, és lassan kezdi minden rezdülését ezen a szűrőn keresztül figyelni.
Így hát ezzel az átszűrt részvéttel figyeli, ahogy a fiú belemegy az önkínzó tesztbe. Nem akarja, hogy azt higgye, gyengének gondolja, és legfőképpen nem akar túlságosan bizalmasnak tűnni (ez a lehetőség korábban fel sem merült, de most már valós veszélynek látszódik ez is), ezért a megrogyás ellenére sem nyúl utána, hagyja, hogy egymaga küzdjön meg a bájital hatásával. És Alexander nemcsakhogy van annyira kemény, mint amilyennek gondolta, de jóval makacsabbnak és szívósabbnak bizonyul, így aztán amint a fiú visszanyerte az uralmat a teste felett, inkább arrébb sétál, sőt egy időre el is fordul, és csak lopva figyeli, hogyan boldogul. Lopva, de nagyon is éberen.
Hihetetlen, hogy éppen most, a legkritikusabb első pillanatokban találja meg a gonoszul hívogató vizet a koboldkürtökben, és felkészül rá, hogy elő kell vennie a minden lehetséges opcióhoz összeállított ellenméregkészletet, de aztán Alexander bizonyságot ad a tudásáról, és nem enged a csábításnak sem. Erre megenged egy helyeslő bólintást, jól van. Akkor hamarosan észreveszi azokat a lédús leveleket, amelyekből elegendő folyadékot nyerhet a következő percek átvészeléséhez…
Nem kapja el. Nem is tudná. Csak egy utolsó pálcaintéssel lassítja le a test zuhanását, bár a puha avar valószínűleg egyébként sem tenne benne sok kárt. Letérdel mellé: ha a fáradság valódi lenne, akkor talán jobb is lenne, ha hagyná, hogy néhány percig regenerálódjon, de a szirup hatása merő illúzió, amelyen nem fog segíteni ez a rövidzárlat, így habozás nélkül a fiú mellkasára szegezi a pálcáját:
- Stimula. Alexander. Elvesztette az eszméletét – szólítja meg azonnal, és segít felülni, aztán a következő pálcaintéssel pedig már egy nagy pohár vizet bűvöl elő, és nyomja a fiú kezébe. – Ne haragudjon, hogy ezt mondom, nagyon tisztelem az elszántságát, de ez a feladat talán tényleg túlzás volt így elsőre. Hogy érzi magát?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Pént. Nov. 18, 2016 2:59 am

Nem teljesen olyan ez, mint mikor alszik az ember. Annál valahogy sokkal mélyebb, kiszolgáltatottabb szituáció. Nem is igazán tudom mihez hasonlítani, sem más fajta élményhez, sem pedig korábbi tapasztalatokhoz ezen a téren. Jelen helyzetemben áldott állapotnak érzem, ahol az eddig kínzó fájdalom egy pillanat alatt semmivé foszlott és minden fizikai nyűg a múlté. Fejben most magam is a múltat járom, a tudatom próbálja felidézni, amit ébren nem volt képes a ránehezülő nyomástól, ám most, hogy felszabadult a teher alól szabadon tud visszanyúlni elfeledett, mélyen eltemetett emlékekig is. Egészen addig, míg egy határozott kész vissza nem rántja velem együtt a jelenbe.
Ahogy kinyitom a szemem a férfi alakja lassan kirajzolódik előttem, támogatásával pedig sikerül felülnöm, ám ahogy egy pillanat alatt elillant a főzet hatása, mikor eszméletem vesztettem, úgy most annak visszanyerésével azonnal megrohamoz ismét teljes erővel. Bár a víz ígérete mindennél csábítóbb, nem nyúlok azonnal utána, egyrészt mert az a kevés büszkeségem, ami még maradt nem engedi, másrészt tartok tőle, hogy a remegő kezem nem lenne képes megtartani és a számhoz emelni a poharat. Így egy pár pillanatig csak a férfibe kapaszkodva ülök, majd csak azután veszem el a felkínált folyadékot, amit nagy kortyokban döntök magamba, most már minden szégyellőségem elhagyva.
A férfi szavait ízlelgetem magamban, mielőtt bármit is mondanék. Csalódott vajon a hangja, vagy csak én képzelem bele? Már az elején tudta, hogy nem fog menni, vagy valóban táplált némi reményt afelé, hogy megugrom az elém állított akadályt? És vajon az, hogy a testem egy pillanatra feladta a szolgálatot egyenlő a kudarccal? Vagy még folytathatom, mindennek ellenére? Végül nincs erőm mindent szavakba önteni, nem is számít, mert akármi is lenne a válasz, a szememből sugárzó dac, makacs elszántság azt üzeni még ha ő kudarcnak is könyveli el, én még nem vagyok hajlandó feladni.
- Meglehetősen szarul - nem gunyoros a hangom, a trágár nyelvezet sem ingerültségre utalna, vagy hogy az idegeim utolsó cérnaszálon csüngenének. A leplezetlen nyersség most azt jelzi, hogy  minden gátlásom levetkőztem, nem számít már sem az, hogy elbuktam-e a feladatot vagy sem, sem az, hogy éppen egy professzorral ülök szemben.
Az immár üres poharat lassan leteszem magam mellé, de felállni még nem próbálkozom meg, egyrészt mert nem vagyok benne biztos, hogy a lábaim nem adnák fel ismét a szolgálatot, másrészt pedig a perspektíva váltás most engedi, hogy más szemszögből is megvigyzáljam a terepet.
Ahogy ismét szétárad a testemben szűnni nem akaró fájdalom, bár nehezemre esik koncentrálni, de mintha csak egy leheletnyivel könnyebnek érződne a főzet hatásának elviselése. Lehet, hogy a magamhoz vett folyadék, vagy az agyamba áramló adrenalin teszi, de bármi is okozza igen hálás vagyok érte.
Bár nem mondtam szavakkal, hogy folytatni kívánom a feladatot a történtek ellenére is, a férfi számára elég nyílvánvaló lehet, mert ha én magam nem is, a tekintetem elég beszédes. A pillanatnyi, kis szünet alatt felidézett emlékre próbálok koncentrálni, visszaidézni vajon mi is volt az az apró információ, ami akkor  és ott, abban a tudattalan állapotban felvillant a fejemben.
Mikor Mr. Pyrites elkezdett tanítani leplezetlen lelkesedéssel vetettem bele magam ismét a gyógynövénytan rejtelmeibe. Az a fajta diák lettem, aki minden megadott forrást elolvasott és plusz feladatot megcsinált, felkészülve érkezett az órára és figyelt is ott. Most pedig igyekszem learatni ennek termését.
Ismét becsukom a szemem, most kínosan ügyelek rá, hogy a tudatom itt maradjon a testemmel együtt, és ha a férfi még nem állt fel mellőlem, magamtól nem engedem el, továbbra is kapaszkodom belé, hogy ezzel is könnyítsem a dolgom legalább egy leheletnyit. Ahogy felidézem először a professzor szavait a téma kapcsán, majd tovább haladva az említett szakirodalom betűit öntudatlan is elkezdem megformálni a szavakat és halkan ki is mondom őket. Bizonyosan mulatságos látványt nyújthatok mindeközben, nem is beszélve a csapzott külsőmről és az enyhe remegésről, ami a testem válasza az azt ért terhelésre.
Ahogy ajkaim megformálhják az olvasottakat, inkáb magamnak, mintsem a férfinak, a felismerést követően felpattan a szemhéjam. Arra sincs időm, hogy rosszalló pillantással illessem a professzort a félrevezető szavai miatt, de energiám sem igen lenne. Így ezt mellőzve igyekszem végig pásztázni a szememmel a környéket, reménykedve, hogy nem csak a szavak, de a keresett növények képe is felidéződik majd, mikor meglátom azt. Ha valami csoda folytán ez sikerül igyekszem magamtól felállni, majd megbizonyosodni róla, hogy valóban azok-e a keresett alkotóelemek. Amennyiben jelenlegi helyzetemből nem sikerül eléggé feltérképeznem a területet, kénytelen vagyok pozíciót váltani, akármennyire is nehezemre esik. De ha már ilyen közel a cél, nincs az az isten, hogy ez álljon az utamba, ha kell, végig is kúszok az avarral borított talajon, amit persze felettébb szégyellnék utólag, de itt és most ez nem számít.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Pént. Dec. 23, 2016 5:01 pm

Nem csalódott. Na jó. Talán egy kicsit. Vagy mégsem? Nem kellene csalódottnak lennie, hiszen olyan magas elvárást támasztott, amely még a jó pár évvel idősebb aurorkadétokat is megtizedeli. Elsőre. Aztán beleszoknak. Nem kellene csalódottnak lennie, inkább magában kéne keresnie a hibát. A pokolba is, annyira nem tudja megtalálni a közös hangot ezekkel a gyerekekkel. Tulajdonképpen csak azokat a tanítványait kedveli - nem, nem kedveli, becsüli inkább -, akik eléggé érettek ahhoz, hogy ne viselkedjenek úgy, mintha azok a tizenpár éves kölykök volnának, akik pedig valójában. Igen, Alexendert is ezért tartotta többre a házi feladatok és ostoba elméleti vizsgák szintjénél. Nem lenne joga csalódottnak lenni. Úgysem lehet csalódottabb, mint maga a fiú - zavartan néz vissza a kába, fájdalmas - szégyenkező? -, de érezhetően dacos szempárba, kínosan megköszörüli a torkát, és olyat tesz, ami ritkán jutna egyáltalán eszébe: megpróbálja leplezni minden szikrányi csalódottságát. Ennél többet érdemel a bátorsága.
- Egy kezdő auror sem mondhatna el magáról többet - hagyja rá a keresetlenül őszinte szavakat, bár ezzel a helyzet valahogy, valamikor, valahol túlontúl személyessé vált, zavaró és nem kívánt módon személyessé, és a fizikai közelség meg az ezzel járó testi kontaktus is, amely pedig eddig a speciális helyzet elfogadható és indokolható részének tűnt, túl sok. De nem engedi el, hagyja, hogy kapaszkodjon belé, amíg iszik, és amíg erőt gyűjt, pedig most már nagyon is az tűnne a helyénvalónak, ha visszafektetné az illúzióavarba.
- Még egy pohár vizet? - kérdezi immár jóval hűvösebben és professzionálisabban, és szabaddá teszi az egyik kezét, hogy előhúzzon a zakója zsebéből egy másik fiolát. - Igya meg ezt. A szirup hatását nem fogja teljesen megszüntetni, az ilyesmihez nem készítünk ellenszérumot, de a nagyját csillapítani tudja. - Igazából meg sem várja Alexander reakcióját, újra megtölti a poharat, és kipattintja a körmével a dugót, hogy beleönthesse a pohárba a tartalmát. Lenyomni persze nem fogja a torkán, és ebből a pillantásból eltéveszthetetlenül sejti, hogy a fiúnak más tervei vannak, de a lehetőséget mindenesetre meg kell adnia, és egyúttal azt is jelezni szeretné, hogy semmi gond, ha itt véget is ér ez a különóra. Sőt. Lehet, hogy ez lenne a kívánatos.
Alexander azonban erőt vesz magán, újra körülnéz, és szinte látható az arcán, ahogy dolgoznak a fogaskerekek. Ő meg nem húzódik el tőle, pedig szinte égeti a fiú bőre a ruhán keresztül is, és amikor Alexander hosszú percek után végül megmoccan, akkor azonnal elengedi, és feláll, bár Alexandert nem segíti talpra, hacsak a fiú kimondottan nem várja ezt tőle.
- Nézze, Alexander, nem hiszem, hogy jó ötlet folytatni ezt a feladatot. Nyilvánvalóan túlságosan is a mélyvízbe dobtam - szólal meg végül ugyanazon a távolságtartó tanárhangon. - Ez a feladat messze meghaladja a koránál és felkészültségénél fogva megkövetelhető szintet. Kínzásokra még ott lesznek a képzés évei. Igya meg azt a bájitalt, aztán keressen meg egy pozsgást, egy fájdalomcsillapító hatású lágyszárút - ezek közül nem tanultunk eddig sokat -, és mondjuk, mit mondjak, egy ehető termést. Ez máris szép teljesítmény lesz. Aztán a legjobban teszi, ha visszamegy a körletébe, és kipiheni a dolgot.
Ezzel igazából lezártnak is tekinthetné a kérdést. Jó auror lesz belőle. Elég makacs hozzá, és láthatóan nem sajnál magából semmit sem feláldozni, hogy elérje a célját. Vagy az apja célját. Hogy boldog lesz-e aurorként... na, az persze egy másik kérdés, dehát végtére is ő a gyógynövénytan tanára, nem valami nyamvadt pályaválasztási tanácsadó.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
27
Keresem :
Hozzászólások száma :
54
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   Vas. Feb. 26, 2017 9:22 pm

Az senkinek nem lenne meglepő információ, hogy Barrington sosem volt a megengedő, vagy épp megbocsájtó típus, és ha valami nem az Ő elképzelései szerint zajlott, akkor nem mutatott könyörületet. Ez az én esetemben betudható apai szigornak, volt szeretők tekintetében meg, nos gyerekes indulatnak és felesleges büszkeségnek, de ez egy más lapra tartozik. Mindenesetre bármennyire is szerettem volna másképp, én is csak ember vagyok, és mint olyan, nem kerülnek el a hibák, ami azt illeti néha úgy érzem túl gyakori látogatók. Valójában sosem tápláltam magamban olyan illúziót, hogy tévedhetetlen vagyok, inkább úgy kezeltem a bukás lehetőségét, mint egy apró varázslényt, ami ha épp unatkozik, kiválik az ember árnyékából és jól bokán rúgja, meg helyzettől függően még ugrál is egy sort a fején miután elhasalt. Az első pár pofára esés után arra is rájöttem, hogy az apám, nem érzi betöltendő funkciójának, hogy vigasztaló szavakkal felépítse az éppen megrogyott magabiztosságom, sőt tökélyre fejlesztette a leplezetlen csalódottságot és a megrovó pillantást, amivel általában jutalmazott ilyen esetekben.
És bár előítélet a részemről, Mr. Pyritestól is ilyen pillantást vártam, és ha nem is megrovó szavakat, de legalábbis cinikus megjegyzést, vagy egy kiábrándult sóhajt. Így a vigasztaló szavak, amiket helyette kaptam, még ha a férfi nem is teljesen annak szánta, őszintén meglepnek és sikerül elvenniük a botlás hagyta rossz szájíz egy részét, és egy kis plusz löketet adnak a folyatásához.
Figyelemmel kísérem a férfi kezét és csak sejtem mit tartalmaz az előhúzott fiola, de a szavaival megerősíti a gyanúm, és egyben meg is ingat a nem sokkal ezelőtt született elhatározásomban, miszerint ezen a nehézségi fokon csinálom végig az elém tárt feladatot.
Olyan ez a helyzet, mintha a férfi felküldött volna egy meredek sziklafalra, hogy másszam meg puszta kézzel, felszerelés nélkül… plusz súlyokkal a hátamon. Aztán mikor az egyik fogásnál megcsúszok rájön, hogy lehet túl nagy falat lesz az egész és felajánlja, hogy nyugodtan jöjjek le, a súlyokat is leveszi a hátamról, és amúgy se látta senki rajta kívül, hogy neki indultam. Persze ha lett volna bennem elég ráció, már a mászást se kezdem el, de legalábbis megjegyzem, hogy a súlyokat inkább lent hagyom. De nyilvánvalóan nem volt, és nem véletlen, hogy a táv felénél tartok, remegő lábakkal, nem mellesleg tériszonnyal és kurvára görcsbe rándult már minden izmom, de mindennek ellenére a mászás abbahagyásának lehetősége nem szerepel az elképzeléseim között. Még a súlyok lehajítását el tudja viselni az egom, ezért is veszem át a férfitől a felkínált poharat, majd állok valahogy talpra magamtól, ám mielőtt még belekortyolnék az enyhülést ígérő italba eljut a tudatomig a férfi mondanivalója.
Valójában teljesen igaz amit elhangzik, szinte lehetetlen akadályt akart velem átugortatni, és ha a felkínált mellék ösvényen is sétálok végig az is valami, nemde? Persze mindketten tudjuk, hogy ez csak az én önbecsülésem megvédése érdekében opció, és nem az az ember, aki tévesen méri fel a diákjai kompetenciáját, de legalábbis sosem többet feltételez róluk, mint amire valójában képesek.
Mintha csak azt fejezné ki, hogy bár a valódi elvárások szintjét nem ütöttem meg, azért, hogy ne érezzem magam olyan cefetül itt van valami egyszerű feladat, hogy ne teljesen összetörve hagyjam el a termet. Egyértelműen elvetette még a lehetőségét is annak, hogy teljesítsem a kitűzött célt. És bár valahol jól eső gondolat, hogy az amúgy rideg professzor foglalkozik a diákja lelkivilágával, sőt inkább úgy állítaná be a kérdést, mintha ő mérte volna fel a helyzetet rosszul, de ez még rosszabbul esik, mintha nyíltan kimondaná, hogy nem ütöttem meg a lécet, ez van, próbálkozzak legközelebb.
- Ne haragudjon a kérdésért professzor… de a megkövetelhető szint alatt az iskola elvárásait, vagy az Önét érti? – mert hogy a kettő ég és föld, ez valóban nyilvánvaló, de míg utóbbi olyan teljesítmény, amire az ember büszke lehet, előbbi a férfi elmondása szerint is nevetséges gyakorlópálya csak és ezt sosem titkolta. Én pedig úgy jöttem ide, magamat ismerve, hogy nem csak a szemem előtt lebegett a bukás lehetősége, de inkább arra számítottam, mintsem a teljes sikerre. Az ellenben meg sem fordult a fejemben, hogy nem csak nem tudom teljesíteni a feladatot, de még „Részt vett” kitűzővel a mellemen is kell kisétáljak innen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: 1989 Argo & Alexander (Roxfort)   

Vissza az elejére Go down
 
1989 Argo & Alexander (Roxfort)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Sera & Alexander ~ Egy eltitkolt szerelem.
» Roxfort Boszorkány -és Varázslóképző Szakiskola

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Távolabb :: Időnyerő-
Ugrás: