Rodya Paul Yukobow

Roxfort. Jóslástan tanársegéd lettem, ősztől, noha soha nem hittem volna, hogy egyszer így láthatom magam. Azért vagyok itt, mert menekülni kényszerültem. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen messzire eljövök otthonról, és meg kell vallani, hogy valahol kínos is kimondani, mi hozott el egészen idáig. Az elmúlt nyarat az otthontól messze töltöttem. Megszöktem otthonról, mert úgy képzeltem, hogy a dolgok így mennek. Elszökök, dolgozok, megélek magamnak. Nos... Nem. A nyáron rá kellett ébrednem, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Kiszabadultam otthonról, nem bírtam már ott tovább, és életem első, igazán szabad időszakát egy tengerparton töltöttem, ahol végre magamban lehettem. Mármint... Voltak ott mások is, például az a lány. Jó volt vele, élvezni a rajongását, amivel körülvett. Illetve anyámék után annak tűnt szinte. Sokat locsogott, ami jó volt, mert nekem így nem kellett beszélnem, de szívesen hallgattam, épp annyira, mint ő a zenémet. Az, hogy végül nem keresett, mégis árulkodó - ugyanolyan suttyó, mint az összes többi. Egyszer még megkeserüli talán, amiért hazudni mert - amiért azt éreztette, számítok.
Miután ő hazatért, én pultosnak álltam egy lepukkant kocsmában. Csak itt alkalmaztak azzal együtt, hogy semmit sem lehetett tudni rólam azon túl, hogy illegálisan tartózkodom az országban. A dolgok szépen mentek, nem éltem igazán jól, alig kerestem, de szabadnak éreztem magam. Egészen addig a szörnyű napig... Már hajnalodott, amikor az a férfi balhézni kezdett. De nem egymás közt, ahogyan a vendégek szokták, hanem a tulajjal. Ő fogadott be, ő adta a pénzt, az élelmet... Meg kellett védenem! Ez azonban a vendég halálát követelte. Nem... Nem akartam megölni! Tényleg nem! De megtörtént, és nekem el kellett tűnnöm. Egyetlen utat láttam: azt, amely visszavitt, egészen Oroszországig... Egészen hazáig. Bár soha ne mentem volna haza... Anyámék otthon láncra vertek, mondván, soha többé nem engednek el, nem hozok többé szégyent a nevükre. Olyan lesz, mintha soha ne mentem volna haza - mintha nem is léteznék. Gyakran megvertek, megaláztak, éheztettek. Ez jár a magamfajtának...
Hogy volt-e előzménye? Persze, hogy volt. Soha nem voltak barátaim... Soha. Amikor az iskolában lett egy barátnőm, görcsösen ragaszkodtam hozzá, birtokolni akartam, és féltékeny voltam mindenre és mindenkire, akinek köze volt hozzá. A kedvéért kezdtem el gitározni, mert szerette a gitárszót, az éneket. Aznap... Amikor az a két fiú megerőszakolta őt, az egyik eldugott folyosón, elborult az agyam. Súlyosan megkínoztam mindkettejüket, a lányt pedig, aki kétségbeesetten próbált leállítani... Megöltem. Őt, akit úgy szerettem. De az ő hibája volt! Hogy merte VÉDELMEZNI ezeket?! Hogy merte... HOGY MERTE?! Mindent megérdemeltek, amit tőlem kaptak! Mindent!
Eltörték a pálcám, és intézetbe kerültem. Évekig ott raboskodtam. Gyakran megvertek, kínoztak, megaláztak. Kezdetben gyakran meg is erőszakoltak, de ahogy múlt az idő, fordult a kocka; rabtárs már nem érinthetett, csak én a gyengébbeket. Nem, hozzám ekkor már csak... Csak az őrök nyúlhattak. Vagy akinek megengedtem. Ekkoriban szoktam rá a cigarettára.
Miután visszakerültem anyámékhoz, teljesen kifordultak magukból. Eddig szép szóval akartak nevelni, mondták, de ha nem megy... Ha az évekig tartó intézeti raboskodás sem segített, majd tanulok abból, amit tőlük kapok eztán. Mint valami szolga fattyú, olyan voltam otthon. Nem bírtam, és anyámék egyik ismerősének pálcáját ellopva elszöktem, azon a bizonyos nyáron. A történetet innentől ismeritek... Hazatértem, a nyár után, de ami otthon fogadott, az rosszabb volt, mint az addigi pokol. Főleg a nyár után, melyen oly normálisnak éreztem magam. Az anyámék halála tragikus, és persze megindító, magától értetődő, hogy gyászolom is őket, már ha éppen ráérek, vagy, ha valaki rákérdez. De nem nagyon kérdeznek, én pedig nemigen beszélek róluk. Nincs semmi érdekes bennük egyébként sem - a pince alatt vannak elföldelve, már, ami maradt belőlük, a ház elé pedig legórtam egy nagy követ, tiszteletet leróni lehet ott is, csak tessék. Nekem örök emlék marad anyám pálcája - a merev ébenfa-pálca -, amit magammal hoztam, ha már a sajátom - a szeretett sárkányszívizom-húrós cseresznyefa - darabokban van.
Menekülnöm kellett tehát újra. Egy régi, intézetben megismert barát segített. Álnevet, és papírokat kaptam: egy olyan fiú személyazonosságát öltöttem magamra, akinek a hulláját soha nem fogják megtalálni, sajátom pedig hátrahagytam a halott fiú mellett (ezúton is jó étvágyat az őt elfogyasztó bestiának).
Miután megöltem tehát anyámékat, el kellett tűnnöm az országból is. Angliába utaztam, a Roxfort jó helynek hangzott - az alapján, amit az a lány locsogott még azon a bizonyos nyáron, és ott úgysem keresne senki. Épp annyira nem, amennyire én se keresem őt - a lányt, aki egy levelet sem volt képes küldeni, egyszer sem. Pedig megígérte, és én úgy vártam! Vajon most, hogy újra találkozhatunk majd... Vajon megismer egyáltalán?