Argo Pyrites

A jól csengő Pyrites név ellenére mindig kívülállónak érezte magát a brit aranyvérű körökben, mert anyja – amerikai viszonyok szerint meglehetősen előkelőnek számító – tősgyökeres new orleansi családjában csak öt generációra vezethető vissza biztonsággal a vértisztaság. Szülei egyébként sem szokványos páros: anyja varázslósakk-világbajnok, apja szenvedélyes hobbitudós, aki hol ezzel, hol azzal szöszmötölt odahaza, miközben puszta kötelességtudatból és nem is valami nagy üzleti érzékkel kezelte az egyre szerényebb családi vagyont. Csodabogaraknak számítottak, és a származási kérdés mellett anyagi helyzetük is, bár bőven átlagon feletti, a társadalmi osztályhoz képest meglehetősen változékony volt, így aztán Argo mindig is szívesebben időzött az amerikai rokonoknál, gyakorlatilag a gyerekkora nagy részét ott töltötte. Sokkal inkább nosztalgikus kép számára a Mississippi látványa, mint az észak-írországi füves lankák. A családi hagyomány szerint folyékonyan megtanult ugyan írül és franciául is, de nem anyanyelvként beszéli ősei nyelvét, és a nemzeti identitást tekintve sem angolnak, sem írnek, sem amerikainak nem érzi magát igazán.
A Roxfortban a Hollóhát házba került, és szinte azonnal egyike lehet generációja nagy neveinek, iskolaelső és prefektus lett, és a hét év alatt talán egyetlen „elváráson felüli” sem rontotta le a „kiválóit”. Kevés barátot szerzett, megszokta, hogy egyedül tölti az idejét, de abból a kevésből is kiemelkedett egy, akivel szinte elválaszthatatlanok lettek, és kapcsolatuk túlmutatott az egyszerű barátság keretein, teljesen felülírt mindent, amit addig várt az élettől. Gyakorlatilag gyerekkora óta tisztában volt az átlagostól eltérő orientációjával, és ezt soha nem is titkolta, de soha nem volt kimondottan romantikus alkat, és egyedülléttel tervezett. Spark kedvéért választotta végül tanárai megrökönyödésére az aurori hivatást is. A képzést látszólag minden nehézség nélkül vette, ahogyan addig is minden próbatételt, de valójában szenvedett a légkörtől és az intellektuális kihívások hiányától, és egy idő után kénytelen volt beismerni magának, amit már gyakorlatilag az első perctől érzett: az aurorpálya egyszerűen nem neki való. Az első éles bevetés után visszaadta a hivatali talárt, és Spark kegyetlenül kitette a szűrét ezért. Ezt a sebet évekig nyalogatta, de igazából soha nem heverte ki.
De aligha volt bárki is, aki láthatta volna, mennyire kínlódik, a szakítás után szó szerint bezárkózott a tudomány elefántcsont tornyába, és mikor Spark megházasodott, ezzel végleg szertefoszlatva a reményeit, egészen egyszerűen elmenekült Nagy-Britanniából. Karrierje több szétszórt epizódból állt, de ahogy diákkorában is, gyakorlatilag bármibe kezdett, sima volt az útja. Alkímiával akart foglalkozni (családjában ennek meg is volt a hagyománya, valószínűleg a Pyrites név is alkimista ősök örökségeként maradt rájuk), meg is jelent egy rövid tudománytörténeti áttekintője Alkímia, ősi művészet és tudomány címmel – ezt utólag megbánta, és az összes saját példányát el is tüzelte, majd évekig nem volt képes publikálni a hibáktól rettegve –, és abban a kivételes kitüntetésben volt része, hogy egy időre Nicolas Flamel tanítványa lehetett. Végül nem egyeztek az elképzeléseik, így ment tovább a maga útján, és a rituális mágiákat, különösen a vudu tanait kezdte tanulmányozni, amely terület a Louisianaban töltött gyerekévek óta izgatta. Több évet töltött Afrikában, ahol súlyosan elmerült a törzsi bájitalok és gyógynövények marasztaló ingoványában. Olyasféle hírek érkeztek róla haza, hogy folyamatos bájitalmámorban lebeg, és vadházasságban él két afrikai varázslóval és egy leopárddal. A családja aggódott.
Végül a rosszindulatú pletykáknak köszönhetően megvonták tőle az ösztöndíjat, amelyből az afrikai életét finanszírozta, tartalékai elapadtak (az aranyvérű mércével nézve elég szerény családi öröksége oroszlánrészéről lemondott a testvére javára, amikor az megházasodott), ahhoz, hogy publikálja az eredményeit, úgy érezte, még mindig túl keveset tud, tehát kénytelen volt munka után nézni. Végül egy amerikai ispotály nagyvonalú ajánlatát fogadta el: kutatói pozíció és elfogadható fizetés mellett azt is támogatták, hogy végre befejezze a medimágusi képzést, ami határozottan megdobta volna a jövőjét. A mézesmadzaghoz tartozott, hogy törzsi mágiákkal kapcsolatos ismereteire tartottak elsősorban igényt. Később kiderült, hogy a projekt fő célja bebizonyítani a nem pálcás mágiafajták és azok használóinak alsóbbrendűségét. Szívta a fogát, de a szerződést már aláírta, és igazság szerint nem volt előtte túl sok más lehetőség, hacsak nem akart hazatérni, de a medimágusi végzettség megszerzéséhez önerőből ott sem tudta volna előteremteni az anyagi feltételeket. Naphosszat mintákat elemzett és genetikai vizsgálatokat végzett, amit nem tartott méltónak briliáns elméjéhez, de ebben a munkában is megtalálta a szépséget, és egyre növekvő érdeklődéssel fordult a genetika felé. A legkizsigerelőbb az egészben a vaskalapos, előítéletekkel teli – és egyébként világhírű és kiváló képességű tudós – főnöke volt, aki nem nézte jó szemmel az eredményeit, és persze egy idő után a stílusával is akadtak gondok, de ahogy egyre közelebb került a medimágusi diplomához, egyre inkább be kellett húznia a farkát a napi kirúgással fenyegetőzések mellett. A tehetetlen helyzetet megsínylette az egészsége, és ürügyet adott arra is, hogy ne szakítson végleg bizonyos gyógynövények élvezetével.
Mikor végülis letette a záróvizsgát, megkönnyebbült, mert így már könnyebben találhatott volna állást bárhol a világon, de ambícióból és maximalizmusból maradt, hogy befejezze a projektet. Végül miután leadta az eredményeit, a főnöke megvádolta azzal, hogy meghamisította őket, majd szóba került a plágium is, és az eszmecsere olyannyira elfajult, hogy később a tiszteletreméltó varázsló beváltotta a fenyegetését, és valóban nem talált munkát az államokban sehol. Néhány hónapig nyomorgott és különféle pályázatokra jelentkezett, aztán megtört, és elfogadta az ajánlatot, amivel egy régi mentora évek óta bombázta: önálló labor és némi osztályos munka a Szent Mungóban. Végül itt csak egy-két évet maradt, mert a pszichésen megterhelő amerikai projekt ellenére folytatni akarta a genetikai vizsgálatokat, de a varázserő öröklődésével és a vértisztaság jelentőségével kapcsolatos kutatásaira olyan megdöbbentő politikai nyomás nehezedett, amelyet nem akart elviselni. A Mungóban töltött évek alatt már néhányszor rövidebb időre helyettesítette Bimba professzort – ezzel maradandóan traumatizálva a roxfortos diákokat –, és amikor Bimba személyes okokból bizonytalan időre távozott a gyógynövénytan katedráról, valóra váltotta a diákok rémálmát, és elfogadta a teljes állást. Itt arra is volt lehetősége, hogy kezdetleges növénymodelleken és primitív laboreszközökkel makacsul folytassa a kutatásait.
Már kezdett beletörődni, hogy a Roxfort menedékében kénytelen eltölteni a maradék szánalmas éveit (legalábbis ameddig Bimba vissza nem tér, ha egyáltalán visszatér), és teljesen reménytelen, félkegyelmű diákokat gyötörni a herbológia alapjaival, mikor elkövetett egy megbocsáthatatlan hibát. A helyzet annyira váratlan volt: nem tartott távolságot a fiúval, mert nem volt rá oka – minden félig értelmes lény már felüdülést jelent a diákjai között –, de nem is álmodta volna, hogy a fiú vonzódni kezd hozzá. Azt pedig végképp nem, hogy ő él ezzel aljas lehetőséggel. Nagyon rég nem volt fizikai kapcsolata senkivel (az aurorképzés óta eltelt évtizedek nagyrészét önmegtartóztatásban töltötte), és Spark fia túl könnyű célpontot jelentett hirtelen fellángoló bosszúszomjának. Mire észbekapott volna, már nyakig benne volt az alsó hangon is elítélendő, saját maga számára is szégyenletes kapcsolatban. Pontosan tudta, hogy csak a bosszú és az ösztönök vezérlik, mégsem tudott vagy akart magának megálljt parancsolni. Mindenesetre nagyon megkönnyebbült, mikor a kapcsolat véget ért, és legszívesebben örökre el is feledkezne róla.